Nagy Péter öröksége

Ha mérlegre akarjuk tenni I. (Nagy) Péter uralkodását (1682–1725) a tekintetben, hogy mennyiben változtatta meg Oroszországot, és ebből a szempontból mennyiben tekinthetők intézkedései korábbi trendek folytatásának vagy netán újdonságnak, akkor a következő három általános szempontot érdemes kiemelni. A reformok körének kiterjedtségét, véghezvitelük időtartamát, végezetül pedig hosszú távú hatásukat. Mivel a Péter által generált változások jelentős része természetesen az európaizáció direkt következménye volt, érdemes az európaizáció kérdését is egy hosszabb időfolyamban szemlélni.   

A Romanov-dinasztia és a tradíciók helyreállítása

1598-ban kihalt a Rurik-dinasztia. Ezt követően egy álcárok fellépésével tarkított, „zavaros időszak” vette kezdetét, amit 1613-ban egy új dinasztia hatalomra jutása zárt le. A Rurikovicsokkal rokonságban – bár nem egyenes ági rokonságban – álló Romanovok igyekeztek úgy feltüntetni magukat, hogy az előző cárokhoz hasonlóan ők is Isten kiválasztottjai. Az 1613-ban mindössze 16 éves Mihail Romanovot egy országos tanácskozógyűlésen kiáltották ki cárrá (1613–1645), amely azonban semmiképpen nem tekinthető a nyugati kereszténységben ismert rendi gyűlések megfelelőjének. Mindezt így írta le az eseményről készült hivatalos kormányzati dokumentum:

A korábbi, tradicionális, dinasztia- és Isten-központú – sőt, krisztusi áthallásokat sem nélkülöző – hatalomfelfogás helyreállt, eszerint pedig az Isten által trónra ültetett cárt semmilyen földi törvény és intézmény nem korlátozhatta abban, hogy ellássa feladatát: az ortodoxia őreként és védelmezőjeként, erős kézzel, félelmet sugározva uralkodjon, szigorúan büntetve a gonosztevőket, de könyörületesen gondoskodva az elesettekről. (Itt szándékosan nem az alattvalók szót használom, amely bár létezett a 17. század elején az orosz nyelvben, csak 1700 után került be a hivatalos kormányzati forrásokba mint azok alapvető eleme.)

A cári hatalom legitimációjának helyreállítását értelemszerűen a kormányzás gyakorlatban való megszilárdítása követte, ami nehezebb feladat volt. A cár jelenlétében ülésező ún. bojár dumába visszakerültek a régi családok, a központi igazgatást pedig továbbra is a 16. században létrejött prikázok (központi kormányszékek) végezték, sőt, a régiek mellé újakat is létrehoztak.

A hatalmi konszolidációban új fejezet kezdődött, amikor 1619-ben a lengyel király fogságából hazatért a cár apja, Filaret, akit néhány napon belül Oroszország pátriárkájává szentelt az éppen Moszkvában tartózkodó jeruzsálemi pátriárka. Ettől kezdve egészen 1633-ban bekövetkezett haláláig Filaret kezében volt az ország tényleges irányítása, egyik fő céljának pedig az akkor még csak sporadikusan jelen lévő nyugati hatások elleni fellépést tekintette.

A cári kincstár jövedelmeiben egyre jelentősebbé vált a meghódított szibériai népektől beszedett prémadó, ami a gigantikus terület meghódításának hihetetlen gyorsaságával állt összefüggésben: a 17. század közepe táján a terjeszkedés elérte Kamcsatkát. 1632-ben gazdaságilag már olyan erősnek érezte a magát a kormányzat, hogy háborút indított a lengyelek által a „zavaros időszakban” elfoglalt Szmolenszk visszaszerzésére.

Bár a háború (1632–1634) nem érte el a célját, ez volt az első nagyobb kísérlet az orosz hadsereg modernizálására, mégpedig az Európa felé nyitás révén: a háborút megelőzően ugyanis Nyugat-Európából toboroztak több ezer zsoldost, hogy a felállítandó új típusú ezredek – tűzfegyverekkel felszerelt gyalogsági alakulatok – magját képezzék. A háború után a tisztek egy része Oroszországban maradt, főként Moszkvában és a nagyobb városokban telepedtek le. A 17. században végig jelentős szerepet játszottak az orosz hadseregben és annak modernizálásában a nyugatról érkező tisztek, elsősorban a skótok.

A katonákon kívül természetesen euró­pai kereskedők és iparosok is éltek – kis számban – Oroszországban, leginkább persze Moszkvában, de a Nyugattal folytatott kereskedelem fontosabb városaiban is. Az európaiakat összefoglalóan „németeknek” hívták. A „né­met” elnevezés akkoriban a nyugati kereszténység területéről, főként a protestáns Észak- és Északnyugat-Európából érkezett személyeket – skótokat, ango­lokat, svédeket, hollandokat és persze németeket is – jelölte, etnikai ho­vatartozásra való tekintet nélkül. A fővárosban lakó európaiakat 1652-ben Moszkva mellé költöztették ki, így jött létre az ún. „németnegyed” (az 1660-as években kb. 1500 főt számlálhatott), ahol egyébként a későbbi I. Péter gyakran megfordult serdülőkorában: itt találkozott leginkább a mindennapi élet szintjén az euró­pai szokásokkal.

Az európai hatások térnyerése

Mihailt fia, Alekszej (1645–1676) követte a trónon, aki alig volt idősebb, mint apja a trónra léptekor, viszont ő már más neveltetésben részesült – nevelője, Borisz Morozov bojár az európai kultúra elkötelezett híve volt. Ez nyilvánvalóan szerepet játszott abban, hogy Alekszej uralkodása idején jelentős impulzusokat kapott a Nyugat felé nyitás, ez azonban leginkább a cári családra és a legfelső udvari körök egy részére korlátozódott. Alekszej udvari színházat állíttatott fel, gyermekei nevelését pedig az 1664-ben Moszkvába érkező, belorusz származású Szimeon Polockijra bízta, aki az akkori Oroszország legműveltebb személyisége volt. Alekszejnek skót orvosa volt, az 1660-as években pedig az ikonfestészetbe behatolt a realista ábrázolás – ami ellentétes volt az ikonfestés kánonjával.

A nyugati nyitás azonban nemcsak személyes indíttatás, hanem részben kényszer is volt. 1654–1667 között háború zajlott a Lengyel–Litván Államszövetséggel. Ennek kiváltó oka az volt, hogy a kozákok az államszövetségtől elfoglalt területet - melyet Ukrajnának neveztek – 1654-ben a cár védnöksége alá helyezték. A háborúhoz jelentős mennyiségű fegyvert, hadiszereket kellett importálni Nyugat-Európából, ami tovább erősítette a Nyugattal való gazdasági kapcsolatokat.

Mindeközben Nyikon pátriárka (1653–1657) vezetésével zajlott az orosz egyház reformja, amelynek célja az volt, hogy összhangba hozzák az orosz egyház szertartásait a görög egyházéval, valamint korrigálják a szent szövegekbe került hibákat. Az ehhez szükséges könyvek egy részét is Nyugatról szerezték be, a „humán erőforrást” pedig a Kijevből érkező, latinul és görögül is tudó szerzetesek adták a feladathoz. Voltak azonban, akik ragaszkodtak a régi hithez – nem akartak három ujjal keresztet vetni kettő helyett, hogy csak egyet említsek a változtatások közül –, másrészt 1658-tól személyes konfliktus alakult ki Nyikon és Alekszej közt, mivel a pátriárka csökkenteni próbálta a cári befolyást az egyházi ügyekben. Álláspontjának alátámasztására Nyikon felhasználta a nyugati kereszténységben már évszázadok óta ismert kéthatalmi elméletet, amely szerint az egyház dolgaiba nem szólhat bele a világi hatalom. Az egyházreform kérdése 1666-ban oldódott meg, amikor Nyikont a moszkvai zsinaton megfosztották pátriárkai méltóságától, a reformokat viszont érvényben hagyták, így a cár befolyása még erősebb lett az egyházra.

Alekszejt legidősebb életben maradt fia, III. Fjodor (1676–1682) követte a trónon. Rövid uralkodása alatt Fjodor számos előremutató intézkedést hozott. Ezek közül mindenképpen ki kell emelni az államigazgatás központi szerveinek, a prikázoknak a korszerűsítését. 1613 és 1700 közt nagyjából 40-60 prikáz létezett egyidejűleg Oroszországban, melyek vagy területi (pl. Szibériai Prikáz), vagy tematikus (Külügyi Prikáz, Nagy Kincstári Prikáz) alapon szerveződtek, de a különböző feladatkörök között gyakori volt az átfedés. Fjodor egyes prikázok összevonásával, illetve másokba való beolvasztásával próbálta tevékenységüket racionalizálni.

A mesztynyicsesztvo intézménye részben összefüggésben állt a prikázokkal: ez ugyanis nem volt más, mint a hadseregben, valamint az igazgatásban a pozíciók betöltését szabályozó rend az egyes bojár nemzetségek között, illetve az adott nemzetségen belül. A nemzetségek közti rangsort a szolgálat régi volta és a leszármazás határozta meg, míg az adott nemzetségen belül a szeniorátus volt irányadó. A rendszer nem hagyott tág teret az egyéni érdemek érvényesülésének, ezért a szolgálatra vonatkozó iratokat 1682-ben a cár parancsára kidobálták a hivatalokból a Vörös térre, és nyilvánosan elégették. A mesztynyicsesztvo eltörlésének nemcsak azért volt nagy jelentősége, mert megnyitotta az utat a társadalmi mobilitás előtt, hanem mert itt jelent meg először hivatalos állami dokumentumban a közjó elve, amely a nyugati kereszténységben a hatalomgyakorlás évszázadok óta bevett alapelve volt. 

Kettős cárválasztás

1682-ben Fjodor utód nélkül halt meg, és ekkor példa nélküli eseményekre került sor. Korábban a trónörökös mindig a cár legidősebb fia volt, most viszont egy sebtében verbuválódott gyűlés Pétert, a fiatalabb cárevicset ültette trónra, aki Alekszej cár második házasságából született (1672), mellőzve Péter idősebb féltestvérét, Iván cárevicset (1666), aki Alekszej első házasságából származott.

A hivatalos érv Péter mellett az volt, hogy Iván „gyenge tehetségű”: szellemi és fizikai képességei valóban nem igazán tették őt alkalmassá az uralkodói feladatok ellátására. Iván cárevics rokonsága azonban, élén nővérével, az ambiciózus Zsófiával, hamarosan kikényszerítette a trónöröklésről hozott döntés megváltoztatását, s a sztrelecek lázadásának köszönhetően (V.) Iván lett az „első cár”, míg (I.) Péter a „második cár” titulust kapta, Zsófia pedig, a cárok korára való tekintettel, hamaro­san megszerezte a régensi pozíciót.

Péter trónra ültetése idősebb féltestvérével, Ivánnal szemben, majd e lépés igen rövid időn belüli revideálása a kettős cárválasztással a moszkvai hagyományok súlyos krízisét jelezték, mivel precedens nélküli események voltak. Az isteni inspiráció mint legitimációs eszköz segítségül hívása nemcsak a Péter uralkodását kihirdető, hanem a későbbi, kettős trónutódlásról szóló manifesztumból is hiányzott. Ráadásul ez utóbbi forrás a kettős hatalmat a világtörténelemből vett példákkal, valamint gyakorlati előnyökkel, tehát im­már világi és racionális érvekkel támasztotta alá: háború esetén az egyik cár a Kremlben maradhat, míg a másik hadjáratot vezet.

Péter és rokonsága tehát vereséget szenvedett, a „második cárnak” anyjával együtt el kellett hagynia az udvart, és 1682–1689 között egy Moszkvához közel faluban lakott. Ezzel a cárevicseknek kijáró képzése is befejeződött, aminek következtében pl. soha nem tanult meg helyesen írni. Iván a Kremlben maradt, Péter pedig leginkább katonásdit szeretett játszani hasonló korú társaival. Ez a kedvenc időtöltése azután is megmaradt, hogy 1689-ben, már felnőtté válva, Zsófiát megfosztotta régensi hatalmától és kolostorba záratta – Zsófia ugyanis félreérthetetlen lépé­sekkel jelezte, hogy saját jogán kíván uralkodni. V. Iván, ahogyan Zsófia régenssége idején, úgy 1689 után sem folyt bele a kormányzásba.

Zsófia régenssége alatt, csakúgy, mint korábban, Fjodor idején, folytatódott a Nyugat felé nyitás, melynek külpolitikai szempontból a legfontosabb eleme a lengyelekkel kötött örök béke volt 1686-ban. Ennek folytán Oroszország támogatta az 1684-ben megalakult Szent Ligát, bár annak hivatalosan csak Péter idején lesz a tagja 1697-ben. A nyugati kultúra térnyerésének egyik fontos jelzése volt az 1687-ben megalakult Szláv–Görög–Latin Akadémia.

Péter serdülőkori katonai játékai Zsófia kiiktatása után is folytatódtak, csak ekkor már más léptékben zajlottak a csaták, amelyekben több ezer fő vett részt, valódi fegyverekkel (ennek következtében néha áldozatok is voltak). Innen már csak egy lépés volt, hogy Péter élesben, tényleges ellenféllel szemben is kipróbálja magát, amit az Oszmán Birodalomhoz tartozó Azov elleni hadjárataival (1695–1696) realizált.

Azovot második kísérletre sikerült is elfoglalnia, és ugyanebben az évben véget ért a kettős cárság gyakorlata: V. Iván 1696-ban bekövetkezett halálával Péter lett az egyedüli cár, aki addig kicsapongó életmódjával hívta fel magára a figyelmet, sokakat megbotránkoztatott, nem utolsósorban a pátriárkákat. Az orosz ortodox egyház konzervatív tagjai – így Joachim, majd utána Adorján pátriárka is – igyekeztek gátat szabni a nyugati hatások szélesebb körű elterjedésének. 1700-ban azonban Adorján meghalt, Péter pedig betöltetlenül hagyta a pátriárkai széket.

A nagy északi háború

1697-ben a cár váratlan döntést hozott, ugyanis népes követséggel nyugat-euró­pai útra indult: félig inkognitóban, álnéven utazott, azaz hivatalosan nem ő vezette a követséget, bár az európai udva­rokban mindenki tisztában volt a kilétével. Az európai úttal – az Azov elleni győzelem népszerűsítésén túl – főként az volt a célja, hogy szövetségeseket keressen az oszmánok elleni háború folytatásához. Ennek során eljutott az északnémet fejedelemségekbe, hosszabb időt töltött Hollandiában, Angliába is elutazott egy rövid időre, azonban 1698-ban Bécsből haza kellett térnie a sztrelecek lázadása miatt, amit keményen megtorolt.

Bár Péter európai körútja abból a szempontból nem volt sikeres, hogy az Oszmán Birodalom elleni háborúhoz nyerjen meg magának szövetségeseket, gyakorlati tapasztalatok terén felbecsülhetetlen jelentőséggel bírt számára, ugyanis a körútról egy Svédország elleni háború tervével tért vissza. Ezért 1700-ban békét kötött az oszmánokkal, hadat üzent Svédországnak, és megindult a svéd kézen lévő Narva (ma: Észtország) ellen, megkezdve ezzel a nagy északi háborút (1700–1721). XII. Károly svéd király azonban 8-10 000 fős seregével hatalmas vereséget mért a legalább négyszeres túlerővel bíró orosz seregre. Oroszország elvesztette teljes tüzérségét.

A HADERŐREFORM

Az igazi kihívás ekkor, a narvai vereséggel érkezett el Péter számára, hogy megmutassa uralkodói képességeit. A katasztrofális vereség okozta sokk és a fenyegetettség érzése a fiskális-katonai szempontokat helyezte minden más elé. Szembesült azzal, hogy gyökeresen át kell alakítania a hadsereget, s gyakorlatilag meg kell teremtenie az orosz hadiipart, hogy kiiktathassa a Svédországtól való nyersanyagfüggést a vasérc terén. Ez megkövetelte az ország alaposabb feltérképezését, új nyersanyaglelőhelyek keresését, állami manufaktúrák létrehozását – igaz, a robot révén biztosítva ehhez a munkaerőt –, továbbá számtalan új adó bevezetését.

Ennek következménye az adóprés fokozódása és a hadügyi költségvetés arányának drámai emelkedése lett. Minden más a fiskális-katonai szempontoknak rendelődött alá. Oroszország 1701-ben kiadásainak valamivel több mint felét költötte katonai célokra, 1724-ben pedig már közel háromnegyedét (egyes közbeeső években ez a mutató 80-85% közt is mozgott). Ha tehát Péter reformjairól beszélünk, az intézkedéseit ilyen összefüggésben kell szemlélnünk. Másrészt tekintetbe kell venni, hogy a szinte állandó háborúskodás miatt uralkodásának nagy részében nem volt ideje arra, hogy az államszervezet szisztematikus átalakításában gondolkodjon: a reformok így több hullámban jöttek, a rögtönzést és a kísérletezést csak az 1710-es évek vége felé váltotta fel a tudatos tervezés.

A HADSEREGFEJLESZTÉS EREDMÉNYE

A hadiszerencse Péter számára XII. Károly poltavai vereségével fordult meg végleg (1709), akit Mazepa kozák hetman is kénytelen volt támogatni, minthogy egy idő után nem maradt más választása: a svédek a felperzselt föld taktikáját alkalmazták Ukrajnában, Péter pedig nem küldött neki katonai segítséget ahhoz, hogy hatékonyan ellenállhasson a svédeknek. Poltava után XII. Károly Mazepával együtt az Oszmán Birodalomba menekült, ahol a hetman hamarosan meghalt, a svéd király pedig csak 1714-ben tért vissza országába, minthogy az oszmánokat rá akarta bírni, hogy kössenek szövetséget Oroszország ellen.

Péter 1710-ben hadat üzent a szultánnak, és kiáltványokban szólította fel a balkáni ortodox népeket, hogy lázadjanak fel az oszmán uralom ellen és egyesítsék erőiket az oroszokkal. 1711-ben azonban a Prut folyó mellett Pétert és kb. 40 ezres seregét bekerítette az oszmánok mintegy 100 ezres serege, ám végül sikerült kievickélnie szorult helyzetéből. A kortársak arról beszéltek, hogy Péter második feleségének ékszereivel vesztegették meg a nagyvezírt a szabad elvonulás fejében, ám később át kellett adnia Azovot, az azovi flottát pedig meg kellett semmisítenie.

Sokkal jobban alakult a hadi helyzet a Balti-tengeren: a semmiből felépített orosz balti flotta két győztes ütközetben (1714, 1716) megtörte a svédek tengeri hatalmát. Mivel 1718-ban meghalt XII. Károly, a svédek is hajlottak a békekötésre. A szerződést 1721-ben írták alá Nystadban (ma: Uusikaupunki, kikötőváros Finnországban, a Botteni-öböl partján). Ennek értelmében Oroszországhoz kerültek a mai észt és lett területek, valamint Karélia és Ingria.

1721-ben Pétert a hazának tett szolgálataiért az általa alapított Szenátus a Haza Atyja (Otyec Otyecsesztva), a Nagy Péter (Pjotr Velikij) és az Összorosz Császár (Vszjerosszijszkij Imperator) címmel tüntette ki. Péter minden tekintetben hatalma csúcsára ért. Uralkodása végén, 1722–23-ban még háborút vívott a perzsákkal, melynek révén területeket szerzett a Kaszpi-tenger nyugati partvidékén – ez azonban nem bizonyultak tartósnak, mivel az 1730-as években az oroszoknak fel kellett adniuk ezeket a hódításokat.

Péter „nyugatos” politikája

Minthogy Európa a középkor végétől (kb. 1450) kulturális értelemben egyértelműen a nyugati kereszténységgel volt azonos, a 17. század elejére pedig Európához a civilizációs és politikai felsőbbrendűség tudatát társították, érthetően az Európához való kötődés, felzárkózás fontos lett Péter számára. Az európaizáció és a nyugatosodás tehát szinonimáknak tekinthetők, és az utób­bi alatt nem feltétlenül kell a korabeli Nyugat-Európától átvett dolgokat értenünk. Ellenkezőleg, az európaizáció főként német, dán, svéd, lengyel minták (sokszor csak elnevezések) átvételét jelentette.

SZIMBOLIKUS LÉPÉSEK

Miután Péter 1698-ban visszatért nyugat-európai útjáról, olyan intézkedéseket foganatosított, mint a szakállviselés tilalma az udvarban (a szakáll az ortodoxia jelképének számított, levágását a krisztusi képmás megcsúfításának tartották), később pedig szélesebb társadalmi csoportok (nemesség, városlakók) számára is, továbbá a viseletet szabályozó rendelkezéseket adott ki, melyek szerint a nemeseknek a kaftán helyett a magyar, illetve a német nemesi viselet lett az előírás. Ezek hatására némelyekben felvetődött, hogy nem is Péter tért vissza, hanem valaki más. Talán egy német, netán egy svéd, akit kicseréltek Péterrel, ő pedig vagy meghalt, vagy fogságban tartják, minthogy ilyen intézkedések nem származhatnak egy ortodox cártól.

A szakállborotválás, az európai öl­tözet viselésének előírása a nemesség számára Péter egyéb intézkedéseivel együtt – például a nemeseket arra ösztönözte, hogy idegen nyelven beszéljenek a szolgálóik előtt – hosszú távon olyan megosztó hatást gyakoroltak, ami „szociokulturális hasadás” néven ismert a társadalomtörténetben. Azaz kulturálisan elválasztották egymástól a felsőbb, európaizálódó, illetve a tradíciókhoz ragaszkodó, alsóbb társadalmi rétegeket. Erősen leegyszerűsítve: a nemességet, valamint a városlakók felsőbb rétegeit a városlakók alsóbb rétegeitől, különösen pedig a parasztságtól.

Fokozta az ellenérzést Péterrel szem­ben a cár 1699-es rendelete, amellyel bevezette a julián naptárt, és szeptember 1. helyett január 1-jét tette meg az év első napjának a következő, tehát az 1700-as esztendőtől. Ez számunkra érdektelen dolognak tűnhet, viszont ez a változtatás kiiktatta a 16–17. század egyik legfontosabb egyházi rituáléját: szeptember 1. volt ugyanis az „évbúcsúztató” vagy újévi rituálé dátuma, amely különleges helyet foglalt el az egyházi naptárban. A hagyományokhoz ragaszkodók e változtatást és az ünnep eltörlését azért is nehezményezték, mert úgy vélték, hogy a teremtés, így az első emberpáré is, ősszel történt, mégpedig azért, mert így a megélhetésükhöz szükséges javak bőséggel álltak Ádám és Éva rendelkezésére.

Péter 1699-ben kiadott másik rendelete az időszámítás kérdését érintette: 1700-tól kezdődően az éveket már Krisztus születéséhez kellett viszonyítani, amint az a nyugati kereszténységben régóta általános volt, nem pedig a teremtés (feltételezett) időpontjához, amit a Bizáncból átvett hagyomány alapján a Krisztus születését megelőző 5508. évre tettek. Ezen utób­bi időszámítás szerint az 1700-as év a 7208. lett volna. Mivel pedig a régi időszámítás szerint az új évszázad már 7200-ban (azaz 1692-ben) megkezdődött, olyan vád is megfogalmazódott Péter ellen, hogy egy újabb (az 1700-zal kezdődő) évszázad bejelentésével ellopott nyolc évet az időből.

AZ URALKODÓI ÖNIDENTITÁS

Az európaizáció jegyében fogant reformok egyike volt az uralkodó nevének és címének, ilyeténképpen pedig az uralkodói önidentitásnak a megváltoztatása. Péter előtt a cárok titulusában a keresztnév (imja) után ugyanis nem egy szám szerepelt (azaz hogy hányadik az ilyen néven uralkodók sorában), hanem az apai név (otcsesztvo) következett, és Péter uralkodásának ko­rai időszakában sem volt ez másként.

Az uralkodói név megváltoztatása Péter Alekszejevicsről (Pjotr Alekszejevics) Első Péterre (Pjotr Pervij) a nyugati kereszténységben bevett szokást követte, viszont szakítást jelentett az orosz tradíciókkal, ráadásul blaszfémikus felhangja is volt. Részben azért, mert – bár nem ez volt a szándéka a cárnak – egyesek valamiféle vallási vonatkozású „elsőség” vindikálását látták az „Első Péter” megnevezésben (különösen az ortodox óhitűek, akik nem fogadták el a Nyikon pátriárka által a 17. század közepén bevezett egyházi reformokat). Ugyancsak blaszfémiaszámba ment a cár azon igénye, hogy az apai név mellőzésével egyszerűen Péternek és ne Péter Alekszejevicsnek szólítsák, ami aztán az őt dicsőítő irodalomban általánossá is vált. Az a megtiszteltetés ugyanis, hogy valakinek egyszerűen csak a keresztnevét használják, korábban csupán a klérus tagjainak járt ki, valamint a szentek esetében volt szokás.

Mindezt tetézte, hogy Péter metszeteken szereplő portréin sok esetben nem is cirill, hanem latin betűkkel láthatták az új elnevezést a kortársak, amelyeken a felirat Petrus Primusként azonosította uralkodójukat.

AZ IMPERATOR

A svédek felett aratott, 1709-es poltavai győzelmet követően mind az írott, mind a képi források egyre gyakrabban  imperatorként említették őt, már jóval azelőtt, hogy 1721-ben hivatalosan is felvette volna az összorosz imperator titulust. (A gondosan felépített európai uralkodói imázs miatt a cár szó már csak a hosszú titulusban szerepelt.)

A cár megnevezés az isteni kiválasztottságot fejezte ki az oroszok szemében, az imperator viszont idegenül hangzott. Másrészt a reformokhoz társítva e címet az óhitűek a Fenevad számát, a 666-os számot vélték kiolvasni belőle: ahogy a latin ábécé betűit, úgy az oroszban a cirill betűket is használták számértékek jelölésére. Az óhitűek ugyanis azt állították, hogy Péter az m betűt csak megtévesztésként tette az imperator titulusba, hogy leplezze valós személyét – ugyanis csak enélkül jött ki a kívánt 666-os szám.

Péter megreformálta az Oroszországban használatos ábécét is. Az ún. polgári ábécé bevezetésével a betűket úgy alakították át, hogy azok formájukban közelítsenek a latin ábécéhez. Ráadásul az új betűtípussal csakis világi tartalmú műveket adtak ki, míg az egyház által használt verzióval csakis vallási szövegeket nyomtattak. A nyomtatás pedig meghatározó szerepet kapott a Péter által bevezetett intézkedések realizálásában.

Az imperator cím korai használatával párhuzamosan megfigyelhető volt az uralkodói imázs radikális átalakulása, amit jól mutatott a Péter neve alatt 1705-ben Amszterdamban ki­adott jelképkönyv címlapja. Ez a cárt – Péter Alekszejevicsként említve ugyan, de – már „moszkvai imperatorként” nevesíti, a címlap közepén lévő Péter-portré pedig nem a cárok díszes, a papságéhoz hasonló viseletében, mellkereszttel, hanem a korabeli európai mintát követve páncélban és uralkodói szimbólumok – pl. az ún. Monomah-sapka – nélkül ábrázolja őt. Nemcsak a portrék, hanem a ceremóniák – és azok ikonográfiája – terén is nagy volt a váltás: a győzelmi bevonulások során az ortodox egyház által korábban tiltott antik mitológia alakjai (Herkules, Mars) jelentek meg az újdonságnak számító diadalkapukon, először 1696-ban, Azov bevétele után.

Az isteni kegyelem természetszerűleg axióma maradt a hatalom igazolásaként a képi ábrázolások terén is, de immár egy új, nem ortodox szimbolika segítségével fejezték ki: vagy az antik isteneket hívták segítségül a pogány római császárokhoz hasonlóan, vagy a nyugati kereszténység vallási szimbolizmusát alkalmazták (például egyenlő oldalú háromszög a belőle kijövő fénysugarakkal, a „mindent látó szemmel” vagy anélkül).

Az új ceremóniák ugyanakkor szinte teljesen kiiktatták azokat a 16–17. századi vallási rituálékat, amelyek kizárólagos üzenete az volt, hogy a cár a megváltás felé vezeti az általa uralt ortodox közösséget. 1709-től pedig egyértelmű lett, hogy a római császárokat idéző

diadalmenet vette át a legfőbb szerepet a moszkvai korszak vallási rituáléi helyett.

Új hatalmi ideológia, új államszervezet

A hatalom imázsában történt váltás szerves kísérő jelensége, látható megnyilvánulása volt a hatalom ideológiájában végbemenő átalakulásnak. Péter rendeleteiben erősen hangsúlyozta a közjó elvét és az uralkodó világi rendeltetését, valamint az állam (goszudarsztvo) érdekét: 1700 után egyértelműen megkezdődött a hatalomról való gondolkodás paradigmáinak átalakítása és egy új, immár valóban politikainak nevezhető nyelvezet kialakítása. A péteri ideológia már nem az uralkodó vallási kötelezettségeit állította középpontba, hanem azt, hogy kimutassa a hatalomgyakorlás jogelvekkel alátámasztott korlátlanságát, mégpedig éppen az abszolutista politikai gondolkodás alapfogalmainak szelektív átvétele révén.

A hivatalos ideológia csak azt vette át az abszolutista eszmekészletből, ami az uralkodó pozícióját erősítette, pl. „az uralkodó akarata törvény”, „az uralkodó a törvények felett áll” jogi formulákat. Az alattvalók jogainak hangsúlyozása, valamint a fundamentális (azaz megváltoztathatatlan) törvények viszont nem épültek bele – noha ezeket a korlátozásokat a nyugati abszolutista szerzők alapvetőnek tartották, összeegyeztethetőnek az uralkodói teljhatalommal! –, Oroszországban így nemcsak fennmaradt, hanem, paradox módon, éppen a nyugati hatások eredményeként még meg is erősödött az autokrácia ideológiája.

A REFORMER CÁR

Mindez együtt járt annak a megjelenésével, ami később a „reformer cár” kifejezésben öltött testet. Igaz, a reform szó nem létezett Péter idején az orosz nyelvben, a kifejezés a 19. század végén gyökeresedik meg az oroszban, amikor is javítás, változtatás, korrekció vagy terv jelentésben volt használatos. A reform helyett talán pontosabb kifejezés lenne Péter intézkedéseinek leírására a változtatás. Amikor pedig ilyenre került sor, akkor azt a „minthogy”/„mivelhogy” (ponyezse) állandóvá váló formula vezette be a rendeletek szövegében, amelyben elmagyarázták, hogy milyen hasznot is hoz majd az adott intézkedés névlegesen a köz, valójában leginkább az állam javára.

Péter uralkodása alatt általánossá vált a múlt és a jelen szembeállítása, korabeli szóhasználattal élve a „korábban” és a „mostanság” közti különbség hangsúlyozása, vagyis a kontraszt megmutatása. Míg a 16–17. században az igazságos, de félelmetes cár a visszásságokat szüntette meg, a sérelmeket orvosolta, mondhatni, rendet teremtett, addig a „reformer cár” – legalább­is a retorika szintjén – az alattvalók boldogulásán fáradozott. Korlátlan hatalmából fakadóan változtatásokat eszközölt a közjó érdekében – valójában, persze, annak érdekében, amit ő, Péter a közjóról gondolt. Mindezt pedig az alattvalók életének szinte mindenre kiterjedő, rendeletekkel történő szabályozásával igyekezett megvalósítani.

Péter kiteljesítette azt a 17. század közepén indult folyamatot, amely az orosz fiskális-katonai állam kiépítését eredményezte. A 17. század derekától Európa-szerte megfigyelhető volt a nagy létszámú, 100 ezer körüli állandó hadseregek és 10-40 ezer fős tengeri flották megjelenése, a fokozott adóztatás, a hivatalnokok számának emelkedése, a gazdaságba való erősödő központi beavatkozás. Péter ilyen irányú intézkedései nagy hasonlóságot mutatnak a európai hatalmak korabeli gyakorlatával.

Péter már nem a földbirtokosok időleges katonai szolgálatára, hanem az adózó udvarok számán alapuló katonaállítási kötelezettségre alapozta a hadseregét (ez nagyjából 280 ezer fő volt), valamint szó szerint a semmiből teremtette meg az orosz balti flottát (hozzávetőlegesen 28 000 fő), amely már  nagyobb volt, mint a svéd és a dán flotta együttesen. Mindezek költségeit Péter a sok kísérletezés után egy új alapokra helyezett fiskális bázissal próbálta fedezni, az 1718-ban bevezetett fejadóval, amit csak 1887-ben töröltek el.

Az új kormányzati rendszer az erős központi ellenőrzésen és az új központi kormányzati szerveken (Szenátus, kollégiumok) alapult. Péter olyan típusú „kormányzati gépezetet” akart, amely mintegy óraműként, az uralkodó állandó személyes beavatkozása nélkül, az uralkodó távollétében is működik a hivatali funkciók pontos meghatározása révén: ezt a fajta államot illette ő maga a reguljarnoje goszudarsztvo, azaz „szabályozott állam” elnevezéssel, amely a korabeli európai szóhasználatban a jól működő, civilizált államot jelentette.

AZ ÁLLAMAPPARÁTUS ÁTALAKÍTÁSA

Kezdetben Péter is azt a hagyományos gyakorlatot követte, hogy amikor nem tartózkodott Moszkvában, bojári bizottságot jelölt ki az ügyek vitelére, de gyakori távolléte ellentétben állt a duma lényegével, amely nem valamiféle formalizált intézményt jelentett, hanem a cár jelenlétében való tanácskozást. Péter viszont nem kívánt a dumára támaszkodni, így az mind ritkábban és mind kevesebb taggal ülésezett, 1704-re pedig elsorvadt anélkül, hogy a megszüntetéséről bármiféle rendeletet kiadtak volna.

A hatalom egy szűk körű bizottság kezébe került, ezt pedig mind gyakrabban emlegették a „miniszterek konzíliuma” néven. Ezt a gyakorlatot váltotta fel a Szenátus, amit Péter 1711-ben az oszmánok elleni hadjáratra készülődve hozott létre, azzal a kinyilatkoztatott céllal, hogy távollétében helyettesítse. A cár gyakori távollétei miatt a 9 taggal működő Szenátus állandósult, melynek feladatául azt szabta Péter, hogy „mindig éberen ügyeljen az uralkodó és az állam hasznáról való gondoskodásra és arra, hogy a jót kiterjessze, ami pedig káros lehet, azt elhárítsa”.

Péter a Szenátust nem valamiféle jogi-intézményes féknek szánta, ha­nem hatalmának hatékonyabbá tételére vette igénybe. Ugyanakkor, ellentétben a dumával, a Szenátus nem szorult rá a cár személyes jelenlétére, s ugyancsak a dumával ellentétben saját ukázokat adhatott ki. A gyakorlatban a Szenátusnak a rendeletek megszövegezése lett a feladata, ám nem korlátozhatta az uralkodói hatalmat. Az államigazgatást koordináló bizottságként funkcionált, s a jogegység előmozdításában játszott fontos szerepet, illetve legfelsőbb bírói fórumként lépett fel.

Fjodor cár 1680-as prikázreformja a rendszer problémáit igyekezett kiküszöbölni annak racionalizálásával, és sokáig Péter is hasonló keretben gondolkodott a központi kormányzatról: részben új prikázokat hozott létre, részben összevonásokat eszközölt a hatékonyság növelése érdekében. Az új szisztéma a kollégiumok felállításával vette kezdetét, melyek 1719–1720 folyamán kezdtek el működni. A dán és svéd minta alapján létrehozott kollégiu­mok felállítása a racionális alapon nyugvó, egész birodalmat lefedő intézményes irányítás felé tett lépésként értékelhető.

A kilenc kollégium a Szenátus alárendeltségében működött, többségének feladata a pénzügyek és a gazdaság egyes területeinek (pl. Kereskedelmi Kollégium) irányítása volt, de a legfontosabbak a Külügyi, a Hadügyi és a Tengerészeti Kollégium voltak. E kollégiumok elnevezései önmagukban is jól mutatják a péteri államgépezet fiskális-katonai jellegét. Az Igazságügyi Kollégium létrehozásával viszont először jött léte olyan szerv, amely kizárólagosan ezzel a területtel foglalkozott. 1720 után minden kollégiumnak 10 tagja volt, beleértve az elnököt és az alelnököt. A döntéshozatal kollektív (kollegiális) módon történt – innen ered maga az elnevezés is.

A prikázok sem szűntek meg teljesen, néhány továbbra is funkcionált. Sőt, a politikai bűncselekményekkel foglalkozó Preobrazsenszkij Prikázt Péter hozta létre még a 17. század végén. Nyilvánvaló, hogy a központi kormányzat reformjának rövid és hosszú távú hatását nem szabad összekeverni. Az új intézmények működésének összecsiszolódása pedig termé­szetesen nem történhetett meg Péter idején. A kollégiumokat 1802-ben felváltották a minisztériumok, míg a Szenátus 1917-ig fennmaradt.

AZ EGYHÁZ BETAGOLÁSA AZ ÁLLAMSZERVEZETBE

Péter az egyház irányítását is átalakította, mégpedig a világi kollégiumok mintájára. 1721-ben a pátriárkai méltóságot megszüntetve egy Papi Kollégium nevű testületet állított az egyház élére. A testület kezdeményezésére ezt az elnevezést – Péter jóváhagyásával – Legszentebb Összorosz Kormányzó Szinódusra (röviden: Szent Szinódus) módosították. Tagjait, akik egy kivétellel egyházi személyek voltak, Péter nevezte ki. Az uralkodó közvetlen befolyása leginkább az 1722-ben létrehozott új tisztségen, a szinódus főügyészén keresztül érvényesült: a pozíciót a cár egy katonatiszttel töltötte be.

Péter előtt a cárok nem tekintették magukat az egyház fejének, de ez a pátriárkai méltóság megszüntetésével megváltozott. Péter, bár expressis verbis, úgy tűnik, nem tett ilyen kijelentést, más megnyilatkozásai és rendelkezései félreérthetetlenül ezt támasztják alá. Nagy Katalin használta magára először az „egyház feje” kifejezést, bár hivatalos állami dokumentumban ez csak fia, I. Pál (1796–1801) idején jelent meg. A Szent Szinódus egészen 1918-ig fennmaradt.                                           

Az orosz állam racionalizálása

Péter uralma alatt korszakos változások következtek be a központi kormányzatban: a duma kiiktatása és a Szenátus létrehozása, a prikázok nagy részének lecserélése a kollégiumokra. Egyházi vonatkozásban a pátriárkátus megszüntetése és helyébe a Szent Szinódus létrehozása. Mindez együttesen azt eredményezte, hogy 1725 után már nem volt lehetséges a visszatérés a 17. századi állapotokhoz. Nem állították vissza a régi kormányzati gyakorlatok vagy intézmények egyikét sem, szemben az 1613 utáni fejleményekkel.

Természetesen senki nem gondolja, hogy az európaizáció egyedül, csakis és kizárólag Péter személyének volt köszön­hető. A „Nyugat”, mint ahogy korábban, még ekkor is döntően az Ukrajnának nevezett területen keresztül érintkezett Oroszországgal. Az európaizáció intellektuális humán erőforrását ugyanis elsősorban még nem a Nyugat-Európából időlegesen vagy véglegesen Oroszországba áttelepedő személyek jelentették, hanem döntően az Ukrajnából származó egyházi értelmiség. Nyelvtudásuk révén ők játszották a közvetítő szerepet a „Nyugat” és Oroszország között, elsősorban ők voltak a fordítói a latin és más európai nyelveken megjelent munkáknak, ők irányították a nyomtatás újonnan létrehozott oroszországi műhelyeit, működtették az újonnan alakult iskolákat, továbbá ők alkották meg Péter számára az autokrácia új, nyugati politikai fogalmakat beépítő ideológiáját.

Az új kormányzati szervek a Péter által – szó szerint a semmiből – felépíttetett fővárosban működtek, amely 1712-től már bizonyosan Szentpétervár volt, noha hivatalos irat nem maradt fenn a főváros áthelyezéséről. Egy igen rövid időtől eltekintve egészen a cárizmus bukásáig Szentpétervár maradt az uralkodói székhely, amely már tipikusan az európai barokk építészeti stílust követte – még ha ezeket az épületeket nagyrészt nem is Péter idején emelték. Már Péter alatt megjelentek a fontosabb európai államok állandó diplomáciai képviseletei, és paritásos alapon ő is állandó képviseleteket hozott létre azok fővárosaiban – szemben az 1700 előtti, döntően eseti jellegű diplomáciai érintkezésekkel.

Az orosz külkereskedelem fő iránya 1725-ben már nem Közép-Ázsia volt, hanem Nyugat-Európa. Oroszország nemcsak önellátó lett a hadiipar számára legnagyobb jelentőségű vasgyártásban, hanem Európa legnagyobb vasgyártójává vált – hamarosan pedig a legnagyobb exportőrré nőtte ki ma­gát. Oroszország 1725-re kelet-európai regionális hatalomból elsőrendű európai hatalommá lépett elő, bár szüksége volt még két-három évtizedre ahhoz, hogy megkérdőjelezhetetlenül nagyhatalommá váljon. Amikor II. Katalin trón­ra lépett, ez már nem volt kérdés.

Az országot Péter uralma kezdetén még a régi fővárosra utaló elnevezéssel Moszkvai államként (Moszkovszkoje goszudarsztvo) említették – ennek korabeli latin megfelelője volt a Moscovia. Péter uralmának végére a hivatalos elnevezés már Rosszija volt,  mely  az 1725 utáni negyedszázadban stabilizálódott.

A változások emberi oldala

Péter uralkodása alatt a háborúk, az új főváros felépítése, továbbá a cárral szemben kibontakozó ellenállás leverése Oroszország népességének szerény becslések szerint is minimum 10-15%-át emésztették fel. Szentpétervárról azt tartják, hogy csontokon épült fel, amit szó szerint kell érteni: tízezrével hajtották oda a parasztokat, hogy a lakatlan, mocsaras területen „a természet rendjének ellenében” – ahogy azt később Scserbatov herceg írta utópiájában 1783–84 táján a péteri életmű kritikájaként – építsék fel az új fővárost, amely a cár védőszentjének nevét kapta. A péteri változtatások erőszakossága, számos esetben átgondolatlansága – és az ortodox tradíciókkal való konfliktusa – érthető társadalmi feszültséget és ellenállást váltott ki.

A cár első házasságából származó fia, Alekszej sem akarta követni Pétert a megkezdett úton, ezért a cár 1718-ban megfosztotta őt a trónutódlás jogától, és második házasságából született (1715), kiskorú fiát, Péter Petrovicsot tette meg örökösének. A Péter és Alekszej közt kialakult konfliktus odáig fajult, hogy Alekszej 1716-ban külföldre menekült. Miután a cár követének sikerült rábírnia a visszatérésre azzal, hogy nem lesz bántódása, Péter végső döntésre szánta el magát: „méltatlanságra” hivatkozva megfosztotta Alekszejt a trónöröklés jogától, majd összeesküvés vádjával bíróság elé állította, amely árulóként halálra ítélte (1718).

Alekszej végül tisztázatlan körülmények közt halt meg cellájában a kivégzésére kitűzött nap hajnalán. Ha végül sor került volna a cárevics kivégzésére, az nyilvánvalóan nem vetett volna jó fényt Péterre, így valószínűsíthetően Péter tudtával likvidálták. 1719-ben viszont elhunyt az 1718-ban kijelölt örökös, Péter Petrovics is. Mivel Péternek nam maradt fiú utódja, 1722-ben törvényt hozott a trónutódlásról – első ízben az orosz történelem folyamán, azonban éppen ez lett a bizonytalanság melegágya a hatalom átadásában. A törvény ugyanis szakított a trónöröklés addigi általános gyakorlatával, amelynek értelmében a trónt a legidősebb életben levő fiú örökölte.

Péter rendelete azt mondta ki, hogy kizárólag az uralkodó döntésétől függ, mindenféle megkötés és korlátozás nélkül, hogy kit tesz meg örökösének. Az új szabályozás így, legalábbis elvben, megszüntette a trón betöltésében koráb­ban érvényesülő vérségi jogot. A trónt immár bárki örökölhette, akit arra az uralkodó alkalmasnak, méltónak talált, nemtől függetlenül (!), akár rokonságban állt az illető az uralkodócsaláddal, akár nem, és még felekezeti előírásról sem történt említés, ami kötötte volna az uralkodót a döntésében.

Péter anélkül halt meg, hogy nyilatkozott volna arról, ki legyen az utódja. Az, hogy bizonytalanná vált a trónutódlás menete, palotaforradalmakhoz vezetett: 1725–1762 között az általa létrehozott gárdaezredek döntötték el a trónutódlás kérdését.

Pétert második felesége, egy írástudatlan parasztlány követte, aki I. Kata­lin­ként uralkodott (1725–27). Ami nem sikerült Alekszej cár lányának, Zsófiának, hogy nőként saját jogán uralkodjon, az sikerült Péter képzetlen második feleségének. Vajon nem fokmérője-e ez a tény annak, hogy milyen cezúra volt Péter uralkodása? Ugyanakkor Péter rendeletének másik következménye az volt, hogy ismét feltűnt az „álcár” jelenség. A közhiedelemmel ellentétben a legtöbb álcár nem a 17. században, ha­nem éppen a 18. században lépett fel.