Mit tehet egy ember?

Kezdetben vala a dialektikus és történelmi materializmus. Benne megannyi totalitás. Termelő volt a mód, a viszony, az erő. Utóbbiban foglaltatott az ember, a maga – így kellett mondani – összes termelési tapasztalatával. Legalább négy mozzanatban elidegenülten, hetedíziglen determiáltan. Ilyeneket tanultunk mi, lassan középgenerációvá öregedő tanárfélék.

Eszmélésünkben bizonyára közös, hogy a marxizmus-reneszánsszal töltött pásztorórák után valamennyien elszakadtunk – de hová? Mindenféle izmusok, struktúrák, alrendszerek foglalták el agyunkban az osztályharcok történetének kisöpörtével felszabadult helyet. Aztán – örökkön áldassék Wallerstein neve! – beköszöntött a világrendszer-szemlélet. (Igazán kíváncsi volnék, van-e még szeglete a világnak, ahol ennyire átitatódott vele a közgondolkodás?) Mindenesetre ritka szerencse, ha a szeplőtlen tudományos igazságok – régiók és kényszerpályák – ily magától értetődően ölelkezhetnek a politika által megkívánt áthallásokkal.

Nagyon kevesen figyeltek oda igazán Hankiss Elemér figyelmeztetésére: fogékonyságunk a determinizmus iránt – végül is önfelmentés. Mert mit tehetünk mi arról, hogy a kereskedelmi utak elkanyarodtak vagy ötszáz éve? Hogy török, labanc, német vagy orosz a nyakunkra települt? Ilyen roppant erők között vergődve mit tehet egy nemzet, és főleg, mit tehet egy ember? Egy-egy kor, társadalmi politikai helyzet milyen személyiségtípust „hív elő”, juttat meghatározó szerephez? Vagyis, miért éppen ő? S a „helyzetbe került” politikus-személyiség hogyan éli át szándékai és a lehetőségek konfliktusát? A „Nem ezt akartam én, nem ezt” Bánk bán-i döbbenete hová hajszolja az embert? Van-e más út számára, mint a Bibó által megírt hamis realizmus, terméketlen forradalmiság?

Kérdés kérdést szül, a téma lezárhatatlan. E válogatás tanulságai is bizonnyal sokfélék. A történelem iszonyú felelősséget rótt ránk – önmagunkkal szemben.