Még 6napig ingyen olvasható
A klasszikus választási visszaélések nem véletlenszerű trükköket, hanem különböző történeti helyzetekhez illeszkedő hatalmi technikákat jelentenek. Formái a szavazatvásárlástól a választók megfélemlítésén és a részvételi lehetőség akadályozásán át akár az eljárási csalásokig terjedhetnek. Az ókor választásait éppúgy igyekeztek manipulálni a résztvevők, mint a középkori itáliai köztársaságok vagy a 19–20. századi nyugati világ választásait. A különbség inkább abban rejlik, hogy ezek milyen mértékben befolyásolták a választói akarat érvényesülését.
A leghírhedtebb választási csalások vagy azért váltak legendássá, mert túl nyersen hamisították meg az eredményt, vagy azért, mert egy egész korszak működő választástorzítási technikáit sűrítették magukba. A visszaélés azonban többnyire nem egyetlen trükk, hanem a megvesztegetés, megfélemlítés, adminisztratív manipuláció és számlálási torzítás kombinációja. S a kérdés inkább úgy vetődik fel, hogy a befolyásolás a rendszer kijátszására irányult vagy maga a rendszer kívánt élni az eszközeivel, tehát hogy rendszerszintű problémáról van-e szó.
Megvesztegetés, klientúraépítés: a kép az Oxfordshire megyében tartott választási kampányt ábrázolja. Középen a két párt ügynöke próbálja lefizetni a szavazót. Charles Grignon metszete William Hogarth nyomán, A választás humora sorozatból, 1755. Hogarth képe a választási korrupció régi világát szemlélteti, ahol a politikai támogatás nem elvek és programok, hanem etetés, itatás, személyes lekötelezés és klientúraépítés közegében formálódik. A választás itt még nem autonóm polgári döntés, hanem társadalmi alku és ünnepi zűrzavar keveréke. A korrumpálás a politikai élet magától értetődő része volt
Választási visszaélésnek jogi megközelítésben azokat a cselekményeket nevezzük, amelyek elkövetői a választások során politikai, illetve anyagi előnyszerzés érdekében megszegik a választásokra vonatkozó vagy egyéb törvényeket, jogszabályokat. Sokan manipulációnak tartják azokat a választási szabályokat is, amelyekről feltételezik, hogy előnyt biztosíthatnak valamely társadalmi csoportnak vagy politikai irányzatnak, pártnak. Már a mozgósítás is könnyen átcsúszhatott függési viszonyba és nyomásgyakorlásba. A csalásoknak számtalan módját jegyezték fel a történelem során, ezek mindig szoros összefüggésben álltak az adott kor választójogi szabályozásával, vannak azonban olyan módszerek, amelyek évezredek óta részei a választási küzdelmeknek.
A választási manipuláció nem egyetlen korszakhoz vagy politikai fejlettségi fokhoz kötődik: megjelenhet a nyílt szavazás patrónusi világában, az intézményes kizárás jogrendjében, a modern tömegdemokráciák vagy az autoriter rezsimek legitimációs válságaiban egyaránt. Nem szabad elfelejteni, sok minden, amit ma választási visszaélésnek tekintünk, korábban elfogadott gyakorlatnak számított. A 19. században például a választók fuvarozása vagy megvendégelése a választási kultúra szokásos elemei közé tartozott, miközben ugyanez a mai, titkos szavazáshoz és szigorúbb kampányjoghoz kötött világban már nyilvánvaló korrupciónak látszik. A választási normák változtak, mint ahogy a normasértés megítélése is folytonosan módosult. Az alapkérdés azonban a múlt megítélésében is ugyanaz: a választó tudott-e szabadon dönteni?
Választási korrupció, szavazatvásárlás
A szavazatvásárlás a legősibb, már az ókorban is alkalmazott módszer a választási eredmények illegális befolyásolására. A pénzzel történő szavazatvásárlás mellett ide sorolható az egyéb előnyök, esetleg állások biztosításának ígérete, illetve a választók bőkezű megvendégelése. Kemény Zsigmond szerint – aki szigorú véleményt mondott a reformkori magyar választási rendszerről – a választási korrupció örök és általános:
„A megvesztegetés az alkotmányos országok organizmusának kikerülhetetlen következménye […], oly földi vám ez, mely az égi hozomány – a képviselet – becséből, míg halandók fogunk maradni, mindig levonatik.”
A szavazatok pénzért való megvásárlása a 19. századi Amerikában és Angliában is jelentős méreteket öltött. A megvesztegetésre fordított összegek koronként és választókerületenként jelentősen eltértek, de olykor nagyon sok pénzbe került egy-egy választás. 1832-ben az angliai Stafford kerületben 850 választópolgár meggyőzésére 5000 fontot – mai áron kb. 300 millió forintot – költöttek, ami hatalmas összegnek számított. Az Egyesült Államokban a 19. század derekán egy üveg whisky vagy 10-25 dollár volt egy szavazat ára, ami szintén nem csekély jutalmazás, ha figyelembe vesszük, hogy egy mezőgazdasági munkás havi bére 10-15 dollár körül mozgott.
A pénzért való szavazatvásárlást Magyarországon is alkalmazták, ám korántsem ilyen mértékben; a kampányra összegyűjtött pénz jó része inkább a szavazók etetésére és itatására ment. Hock Jánosnak, a Nemzeti Tanács későbbi elnökének országgyűlési mandátumát 1896-ban többek között választási korrupció vádjával támadták meg, ám Hockot végül felmentették, mert ugyan bebizonyosodott, hogy 18 választópolgárnak kifizette a kocsmatartozását, de mivel 69 szavazat többséggel nyert, „ezen körülmény nem volt elhatározó befolyással a választás kimenetelére”.
Később, a századforduló után a választások titkossága mindenhol megnehezítette, de nem lehetetlenítette el a választási vesztegetést. A probléma abból adódott, hogy ellenőrizni kellett, vajon a megvett választó valóban jó helyre teszi-e a voksot. Erre több megoldás is született: a kukucskálás, vagyis a választó szemmel tartása a szavazat leadása közben (ha nem volt fülke vagy boríték), a láncszavazás vagy az, hogy a választónak a szavazólapra valamilyen egyéni jelet kellett rajzolnia, amelyet aztán a szavazatszámláláskor be lehetett azonosítani. Olcsóbb és ellenőrizhetőbb megoldás volt, ha az ellenpárt híveit otthon maradásra lehetett bírni.
Franciaországban már a 19. században is nagy divat volt az ígérgetés: iskolafelújítást, csatornázást, vasútvonalat ígértek a választóknak, amit a franciák nem éreztek korrupciónak. Nem úgy a németek. Amikor Von Manteuffel tábornok, Elzász-Lotaringia helytartója 1884-ben azt javasolta I. Vilmos császárnak, hogy az új tartományban a kormány „francia módra” kampányoljon, nem talált meghallgatásra, mivel ezt a módszert a németek korrupciónak tartották. A direkt szavazatvásárlás a választójogi szigorítások, a választójoggal rendelkezők száma, valamint a költségek növekedése miatt a 20. században a nyugati világban lassan kiment a divatból, ugyanakkor megmaradt bizonyos egyéb kedvezmények kilátásba helyezése egyéneknek vagy közösségeknek. A választási ígérgetés a mai napig vitatott, de a legtöbb helyen a legitim kampányolás eszköze.
Etetés és itatás
A 19. században a magyarországi korteskedés szinte elengedhetetlen eszköze volt a szavazójoggal rendelkezők hosszas, sokszor több napig vagy akár hétig tartó bőkezű megvendégelése. Mindez nem pusztán korrupció volt – sőt sok esetben nem is számított annak –, inkább olyan gesztus, ami megerősítette a párthívek elkötelezettségét. A választók megvendégelése és leitatása az alkotmányos országokban széles körben elterjedt szokás volt, az Egyesült Államokban éppúgy a választás részét képezte, mint a korabeli Magyarországon. Joggal nevezte valaki az amerikai szavazóhelyiséget alkímiai laboratóriumnak, ahol a pénzből whiskyt, a whiskyből pedig szavazatokat varázsolnak.
Virginia még brit gyarmat volt, amikor 1755-ben az alig 23 éves ültetvényes, George Washington elhatározta, hogy indul a virginiai képviselő-választáson. Akkoriban még nem volt úriemberhez méltó kampánybeszédekkel és hirdetésekkel kuncsorogni a választók kegyeiért. Washington is úgy vélte, hogy katonai érdemei, vagyona, családja társadalmi helyzete és tekintélye, valamint személyes rátermettsége magáért beszél és elégséges érvet szolgáltat a megválasztására. Tévedett. Sima, már-már megalázó vereséget szenvedett; míg ellenfele, Thomas Swearingen 271, ő csak 40 szavazatot kapott. Három évvel később aztán fordult a kocka. Washingtont meggyőző fölénnyel, 310 szavazattal képviselővé választották, míg Swearingennek meg kellett elégednie 45 vokssal. Vajon mi történt a két választás között?
Virginia törvényei tiltották a választók megajándékozását, itatását és etetését, ugyanakkor a barátok vendégül látását senki sem tilthatta meg. Általános szokás szerint a jelöltek a választás napján megvendégelték összegyűlt választóikat. Washington 1755-ben még elzárkózott e szokás elől, ám az 1758-as választás alkalmával már ő is élt a lehetőséggel. A hálás ifjú levélben köszönte meg legfőbb támogatójának, James Wood megyefőnöknek a baráti segítséget:
„Rendkívül hálás vagyok önnek és a többi barátomnak azért, hogy a nevemben vendégül látták a szabad földbirtokosokat – remélem, nem különböztették meg azokat sem, akik ellenem szavaztak, hanem mindenkit egyformán kezeltek, és mindenkinek elegendő jutott; ezt kívántam a leginkább – egyetlen félelmem az, hogy talán túlságosan takarékosan költöttek.”
A félelem oktalannak bizonyult, összesen 160 gallon (kb. 600 liter) alkoholos italt rendeltek; legtöbbet a bumbo nevű rumpuncsból, de volt bőven bor, sör, cider és némi brandy is. Az italok a legjobb minőségű, részben importból származó termékek voltak, amivel Washington nemcsak a tehetősségét és nagylelkűségét reprezentálta, de a választói iránt tanúsított megbecsülését is jelezte. Mivel egy választóra átlagosan kb. másfél liternyi ital jutott, a hangulat érthetően lelkes volt. Pedig akkor még senki sem sejthette, hogy ez a választás milyen hatalmas karrier kezdete lesz.
Fenyegetés, erőszak
A választók itatása persze nemcsak a jókedvet növelte, időnként hozzájárult a választási küzdelem elfajulásához, spontán kialakuló vagy megtervezett verekedésekhez. A választási erőszak – különösen a 19. században – világszerte elterjedt jelenség volt. Magyarországon is olyan esetek miatt érkezett a választási hatóságokhoz a legtöbb panasz, amikor az egyik párt hívei kiverték vagy kikergették a másik párt híveit a választás helyszínéről, így biztosítva a többséget. A küzdelem olykor teljesen eldurvult, több verekedés vagy lövöldözés végződött halállal. Ugyanakkor emiatt Magyarországon nem nagyon semmisítettek meg választási eredményt, mivel általában egyetértettek Csiky Sándor baloldali képviselő véleményével:
„Ha egy embernek megvérzése vagy két ember közt támadt verekedés elég indoknak tekintetik arra, hogy a választást megsemmisíteni vagy elhalasztani lehet és kell, akkor a hazában soha választást tartani nem lehetne, mert a kisebbségnek mindig érdekében áll.”
Olykor a helyi hatóság emberei alkalmaztak fenyegetést vagy erőszakot, például járványra hivatkozva elzárták a választás helyére vezető utakat.
A nyílt szavazás világát idézi fel George Caleb Bingham Megyei választás című festménye (1852). A választás közösségi esemény: nyilvános, hangos, társas és nem utolsósorban ellenőrizhető. A demokratikus rítus önmagában nem garantálja a választói szabadságot. A nyíltság itt nemcsak részvételt jelent, hanem kiszolgáltatottságot is a helyi tekintélyek, a közösségi nyomásnak és az eljárási lazaságnak. A kép a nyílt szavazás (viva voce – élő hanggal, szóban) több mozzanatát örökíti meg: az italozó és lerészegedő embereket, a vitatkozókat, a Bibliára esküt tevő szavazót és a szavazatok jegyzőkönyvezését
A választójoggal rendelkezők megfenyegetése, az utak elzárása, választási gyűlések szétkergetése, verekedések és lövöldözések provokálása Spanyolországban, Angliában és az Egyesült Államokban is megszokott jelensége volt a választásoknak. A kanadai választási szabály szerint ha eltelt egy óra, amikor nem jött szavazó, bezárták a választási helyiséget. A jelöltek ezzel éltek vissza: bandákat béreltek fel, amelyek elállták a választás helyszínére siető ellentábori szavazók útját.
A 19. századi angliai választásoknak rendszeres velejárója volt az erőszak. Az 1868-as választási kampány harminc napja alatt Angliában és Walesben összesen 195 erőszakos incidens, 39 zavargás és 17 haláleset történt. Ezek egy része a jelöltek ügynökei által szervezett rendbontás, más részük a tömeg spontán dühkitörésének eredménye volt. A London Review tudósítása szerint
„Newportban a rendőrség kénytelen volt beavatkozni. Sokakat megsebesítettek, és megöltek egy nőt, aki a fiát akarta megmenteni. Később a fiú is meghalt. Tiptonban a liberális szavazókat a csőcselék megkövezte. Egy polgárőrt holtan hagytak az utcán, a testvérét pedig csákánynyéllel verték meg.”
Az Egyesült Államokban különösen kockázatos volt a választási részvétel. Délen fegyveres csoportok alakultak, amelyek a kampányok során igyekeztek megfélemlíteni az ellentábor választóit. Különösen a fehér demokraták jártak ebben az élen, a vörösingeseknek nevezett csapatuk 1876-ban a dél-karolinai Aiken megyében több tucat fekete republikánus szavazót ölt meg. A legsúlyosabb választási összecsapások Louisiana államhoz fűződtek, ahol az 1866–1876 közötti választásoknak összesen több mint ezer halálos áldozata volt. 1868 szeptemberében a fehér demokraták Opelousasban megtámadták a fekete republikánusokat, a becslések szerint 150-300 fekete és 20-30 fehér halálos áldozata volt a harcoknak. Jóllehet a körzetben korábban több száz republikánus szavazó volt, a vérengzést követő elnökválasztáson Opelousasban egyetlen szavazat sem érkezett a republikánus jelöltre.
Edgar Allen Poe. Minden bizonnyal a korban megszokott többes szavazásra kényszerítés okozhatta a halálát. 1849. október 3-án egy választási helyiségnek használt baltimore-i kocsma hátsó szobájában találták kiszolgáltatott helyzetben, idegen, kopott öltözetben és zavart, delíriumszerű állapotban, amiből már nem tért magához. A dagerrotípia néhány hónappal a halála előtt készült, 1849 júniusában
Többes szavazás
A szavazatszámok növelésének kézenfekvő módja, ha egy ember többször is tud szavazni. A többes szavazás néhány országban legális volt: a földbirtokosok minden olyan választókerületben leadhatták szavazatukat, ahol földbirtokkal rendelkeztek, így Nagy-Britanniában még a 20. század elején is akadt olyan választó, akinek 80 szavazata volt. A legtöbb országban azonban a szabályok az egy választó – egy szavazat elven alapultak.
A 19. században még mindenütt – így az Egyesült Államokban is – általában nyíltan szavaztak. Nem voltak mindenhol választási névjegyzékek és igazolványok sem, így a szavazók személyazonosságát csak a választási bizottság előtt letett esküjük igazolta. Mindez lehetőséget adott a többszöri szavazásra. Reggel dús szakállal, délben már csak bajusszal, délután pedig simára borotváltan adta le a szavazatát ugyanaz a személy.
Ám egy nap így sem lehetett akárhányszor szavazni, erre szerveződtek Amerikában a pártok által felbérelt bandák, amelyek általában kiszolgáltatott embereket, bevándorlókat, hajléktalanokat, idegeneket ejtettek foglyul, akiket aztán veréssel, alkohollal és ópiummal kényszerítettek engedelmességre, illetve arra, hogy többször átöltöztetve több választókörzetben is leszavazzanak. A módszert coopingolásnak nevezték arról a helyiségről (coop=ketrec), amelyben a szerencsétlen áldozatot fogva tartották. Valószínűleg egy ilyen coopingolás okozta a kor legnagyobb amerikai írójának, Edgar Allen Poe-nak a halálát.
De a választói névjegyzék sem akadályozta a többes szavazást, ami a 19. századi Spanyolországban is tömeges méreteket öltött. Valentí Almirall neves katalán baloldali politikus így emlékezett vissza erre:
„A választói névjegyzékeket úgy állítják össze, hogy néhány valódi név közé egy sor kitalált nevet és mindenekelőtt elhunytak neveit illesztik be, akiket a szavazás során civil ruhába öltöztetett, alacsonyabb beosztású alkalmazottak képviselnek. E sorok írója számos alkalommal látta, amint – noha már hosszú évek óta halott volt – édesapja megjelent az urnánál leadni voksát, egy utcaseprő vagy egy rendőrségi kopó személyében, akit erre az alkalomra egy kölcsönkapott öltönybe bújtattak. Hasonlóképpen, a választási bizottságok tagjai is gyakran asszisztálnak közeli hozzátartozóik ezen lélekvándorlásaihoz.”
A módszer Magyarországon a kisebb választókerületek miatt kevésbé volt elterjedt, bár a több szavazópolgárt tömörítő nagyvárosi körzetekben valószínűleg alkalmazhatták, erről tanúskodik Ehrlich Gusztávnak, Erzsébetváros kortesének egy megjegyzése. Amikor Andrássy Gyula felvetette, hogy Angliához hasonlóan Magyarországon is vezessék be a többes szavazást, a sok választási győzelmet megszervező Ehrlich büszkén jelentette ki: „Andrássy akar engem arra tanítani, hogy kell egy embernek több szavazatot adni?”
Nyomásgyakorlás
Rutherford B. Hayes, Ohio kormányzója, elnökjelölt és William A. Wheeler kongresszusi képviselő, alelnökjelölt a republikánusok elnökválasztási transzparensén 1876-ban. Hayes a kölcsönös csalások eredményeként egyetlen elektori szavazattal győzött s lett az Egyesült Államok elnöke (1877–1881)
Minden nyílt vagy félig nyílt választási rendszerben tetten érhető a hatóságok, a munkaadók vagy a helyi hatalmasságok nyomásgyakorlása. A világ számos országában, illetve a dualizmus kori magyar választásokon ez éppúgy tapasztalható volt, mint a vidéki választókerületekben a Horthy-rendszer idején. Aki meg akarta tartani az állását, vagy éppen állami alkalmazott volt, annak figyelnie kellett, hova teszi a voksát.
A németországi Reichstag-választások a 19. század második felétől az I. világháborúig terjedő időszakban mentesek voltak az Amerikában vagy Európa más országaiban tapasztalható visszaélésektől; sem vesztegetés, sem szavazathamisítás, sem az erőszak nem befolyásolta a választások eredményét.
Ám a pártok által kiadott szavazólapok rendszere mégis lehetőséget adott a szavazatok és szavazók azonosítására, így a nyomásgyakorlásra is. A földbirtokosok összegyűjtötték mezőgazdasági munkásaikat, és együtt vezették őket az urnák elé. A bányák, gyárak és sörfőző műhelyek tulajdonosai ugyanezt tették a munkásaikkal, az elmegyógyintézet főorvosa pedig a betegeivel. Többen zenekart béreltek a felvonulásra, mások juhászkutyákkal ügyeltek arra, hogy senki ne lépjen ki a sorból.
Megfélemlítés, választási erőszak: „Természetesen a demokratákra szavaz.” A Harper’s Weekly karikatúrája az 1876-os elnökválasztási kampány idején. Fehér fegyveresek fenyegetnek egy fekete republikánus szavazót, hogy a demokratákra szavazzon. A karikatúra a választási megfélemlítés legnyersebb formáját teszi láthatóvá: a szavazat nem mindig meggyőződésből született: olykor fizikai erőszak és társadalmi terror állt mögötte
A szavazatok meghamisítása
A választási csalás legegyszerűbb és általában legolcsóbb módja, hogy érvényes szavazatokat ellopnak, megsemmisítenek, érvénytelenné tesznek vagy éppen szavazatokat kreálnak. Nyílt szavazású rendszerek esetén erre általában nincs lehetőség, legfeljebb akkor, ha a voksolás nem szóban, hanem a pártok által kiadott szavazólapokkal történik. A szavazatok meghamisításával általában akkor tudnak élni, amikor a választást, illetve a szavazóurnát és a szavazatszámlálást kizárólag az egyik versenyző fél – ez gyakran a kormány – felügyeli.
A spanyol választási rendszer az általános választójog bevezetése ellenére 1876–1921 között maga volt a megtestesült választási csalás. Két párt, a liberális és a konzervatív váltógazdasága jellemezte a politikai életet. A király hol az egyiknek, hol a másiknak adott kormányalakítási megbízást, ami után az új miniszterelnök kiírta a választást, amit a kormányalakítással megbízott pártnak kellett megnyernie. Ennek érdekében a pártok a csalások legváltozatosabb módjaival éltek, ám a legáltalánosabb eszköz a szavazóurnák megtöltése volt kreált szavazatokkal. A korabeli beszámolók szerint a szavazóhelyiségek az érdektelenség miatt kongtak az ürességtől, miközben a hivatalos eredmények gyakran 80% feletti részvételi arányt mutattak.
A későbbi amerikai elnök, Lyndon B. Johnson politikai karrierjének is egy szavazathamisítás adott lökést. Az 1948-as texasi szenátusi demokrata előválasztáson az eredmények beérkezését követően az ellenfél minimális győzelmére volt kilátás. Johnson ekkor jelezte kampánycsapatának, hogy mindössze 200 szavazatra volna szüksége a győzelemhez, aminek nyomán Jim Wells megye 13. szavazókörzetében találtak még 202 szavazatot, amelyek közül 201 Johnson javára szólt. A dolog hitelességét gyengítette, hogy a 202 szavazó nevét ugyanaz a kéz jegyezte be ábécésorrendben, illetve hogy a nevek tulajdonosainak még csak tudomásuk sem volt a választásokról – valószínűleg az adónyilvántartásból szerezték meg az adataikat. A vizsgálatot azonban megszüntették; Johnsont végül 988 295 szavazatból 87 szavazat többséggel hirdették ki győztesnek, így szenátor, majd 1963-tól elnök lett. Mentségére szóljon, hogy neki köszönhető az az 1965-ös törvény, amely megtiltotta a szavazás során a feketék diszkriminációját.
Csalás ellen csalás
Ahol gyakori a választási manipuláció, ott általában nem érdemes becsületesnek lenni, hiszen az a fél, amelyik nem él csalárd eszközökkel, döntő hátrányba kerülhet. A reformkori és dualizmus kori választási kampányok során nemegyszer előfordult, hogy mindkét fél alkalmazta az etetés-itatás, a megvesztegetés vagy az erőszak eszközeit; vagyis a kor szavával élve: korteskedett. Az 1843-as Zala megyei követválasztás után a győztes Deák Ferenc nem fogadta el a mandátumot, mivel az ő hívei is felhasználták ezeket a nemtelen eszközöket. Amire Csány László táblabíró, Deák fő kortese így válaszolt:
„Aki a megyei életet gyakorlati szempontból tekinti, nem fog kételkedni azon, hogy […] tiszta morális erővel siker reményével föllépni nem lehet. A honban elterjedt s már majd mindenütt divatozó korteskedést mi is szomorító kórállapotnak hisszük, de mindaddig, amíg e gonosz nyavalya gyökeres orvoslással nem szüntettetik, korteskedéssel űzött fondorkodásokat csak korteskedéssel lehet megrontani.”
A kétoldali gátlástalan választási manipuláció mintapéldája az 1876-os amerikai elnökválasztás volt, amelyen mind a republikánusok, mind a demokraták a választási csalások különféle módozatait alkalmazták. A választás éjszakáján úgy tűnt, hogy a demokrata Samuel Tilden nyeri a választást, mivel 184 elektori szavazattal rendelkezett, míg ellenfele, a republikánus Rutherford B. Hayes csak 165-tel. Dél-Karolina, Florida és Louisiana államok eredményei még nem futottak be, és még Oregonban is volt egy vitatott elektor, de a hiányzó 20 elektori szavazatból egyetlen is elég lett volna Tildennek a többséghez.
Az eredmény vitatása: „Tilden vagy vér. Kompromisszum – valóban!” New York kormányzója, Samuel Tilden volt a demokrata jelölt az 1876-os elnökválasztáson, ám nem akart belenyugodni a vereségbe, s polgárháborús helyzet fenyegetett. Thomas Nast karikatúrája, amelyet a republikánus Harper’s Weekly közölt, az 1876-os amerikai elnökválasztás utóválságát sűríti drámai képpé. Itt a manipuláció már nem helyi visszaélés, hanem az egész politikai rendszer stabilitását fenyegető krízis. A kompromisszum végül létrejött, a demokraták elismerték Hayes elnökségét, cserébe a déli demokrata államokból kivonták a szövetségi csapatokat
A demokraták jó reménnyel várták az eredményeket, hiszen ezekben a déli államokban mindent megtettek a győzelemért. Az utak lezárásával, a választási cédulák elkobzásával és fegyveres erőszakkal is tömegesen sikerült megakadályozniuk a döntően republikánus párti feketék szavazatainak leadását. Éltek a megtévesztés eszközével is. Akkoriban nem volt központi szavazólap, a pártok maguk juttatták el szavazólapjaikat a választóiknak. A demokraták csalárd módon Abraham Lincoln képét nyomtatták a saját jelöltjük szavazólapjára, és ezt juttatták el az írástudatlan fekete szavazókhoz, akik így tudtukon kívül a republikánus helyett a demokrata jelöltre szavaztak.
A polgárháborút követően az északiak katonai megszállás alatt tartották a déli államokat, és a republikánus érzelmű megszálló hatóságok úgy vélték, ellensúlyozni kell a visszaélésekkel kialakult demokrata többséget. Ezért csalás vádjával sok demokrata szavazatot megsemmisítettek, éppen annyit, amennyi elég volt a három államban a republikánus győzelemhez. Így mind a 20 hiányzó elektori szavazatot begyűjtve végül a republikánus Rutherford B. Hayes lett az elnök. Persze Hayes öröme sem lehetett teljes, a demokraták megbékélése érdekében ki kellett vonulnia a déli államokból, és a közvélemény át is keresztelte őt: Rutherfraud Hayesnek hívták azontúl (a fraud kifejezést használják a választási csalásra).
Kulcsfogalmak
Választási integritás: Annak az elvnek és gyakorlatnak az összefoglaló neve, hogy a választás szabad, tisztességes, átlátható és ellenőrizhető legyen a regisztrációtól az eredmény kihirdetéséig. Ez a legtágabb keretfogalom; minden későbbi visszaélés ennek megsértéseként értelmezhető.
Választási csalás: A választási folyamat vagy eredmény tudatos, jogellenes meghamisítása. Ide tartozik például a hamis regisztráció, az urnatömés, a számlálás torzítása vagy a jegyzőkönyvek átírása. A csalás lényege, hogy nem a választót próbálja meggyőzni, hanem a választás mechanizmusát hamisítja meg.
A gerrymandering kifejezés eredete: 1812-ben Massachusetts állam egyik szenátusi választási körzetét olyan alakúra szabták, hogy az majd biztosítsa a Demokrata–Republikánus Párt választási sikerét. A kifejezés a körzethatárokat jóváhagyó Elbridge Gerry kormányzóról, illetve az új körzet szalamandra (salamander) alakjáról kapta az elnevezését
Választási korrupció: A politikai döntés megszerzése anyagi vagy személyes előny révén. Ennek klasszikus formája a szavazatvásárlás, de tágabban ide tartozik minden olyan helyzet, amikor a politikai támogatásért cserébe magánhaszon jár.
Megvesztegetés, szavazatvásárlás: A választó támogatásának megszerzése pénz, ital, étel, állás, kedvezmény vagy más előny fejében. A szavazatot árucikké, a választót pedig lekötelezhető személlyé teszi.
Treating: A választók itatása, etetése, vendégül látása, kampánynapi „megkínálása”. Nem mindig készpénzes korrupció, de ugyanabba a logikába tartozik: a választót a jóindulat, bőkezűség és viszonzási kényszer hálójába vonja.
Patronázs: Politikai támogatásért nyújtott állás, hivatal, kedvezmény vagy pártfogás rendszere. A lojalitásért előny jár.
Klientelizmus: Tartós patrónus–kliens viszonyon alapuló politikai csere. A politikai hűségért cserébe javak, védelem vagy hozzáférés jár. A klientelizmus a választási korrupció szélesebb társadalmi formája: nem egyetlen szavazat megvásárlásáról, hanem tartós függőségi hálózatról szól.
Nyomásgyakorlás: Minden olyan befolyásolás, amely nem pusztán érvekkel hat, hanem függési helyzetet, tekintélyt vagy hátrányt mozgósít. Lehet gazdasági, közösségi, vallási, hivatali vagy családi jellegű. A választó ilyenkor nem szabadon mérlegel, hanem alkalmazkodik.
Megfélemlítés, fenyegetés: A nyomásgyakorlás keményebb formája, amikor a választó attól tart, hogy rossz döntése miatt retorzió éri. Ez lehet állásvesztés, bérleti jog elvesztése, helyi közösségi kiközösítés vagy fizikai bántalmazás veszélye. A megfélemlített választó nem egyszerűen választ, hanem kockázatot kezel.
Választási erőszak: Fizikai beavatkozás a választási folyamatba (vagy az azzal fenyegetés). Ide tartozik a szavazóhelyek megrohanása, ellenfelek megverése, gyűlések szétverése, fegyveres jelenlét vagy választók elriasztása.
Szállítás, utaztatás: A választók szavazóhelyre juttatása. Önmagában nem szükségképpen illegitim, de történetileg gyakran a politikai ellenőrzés eszköze volt: aki vitte a választót, az számba is vette, figyelte és részben ellenőrizte. Ez a gondoskodás és a függés közti szürke zóna egyik legjobb példája.
Beágyazott korrupció: „Rossz kilátások.” 1893-ban az Egyesült Államok legtöbb államában már bevezették az ausztrál szavazólapot, a valódi titkos szavazást, ami korlátokat szabott a választási csalásoknak. A választási visszaéléseket jelképező figura zsebéből a csalárd regisztráció, a hamis számlálás és a megvesztegetés fegyverei kandikálnak ki
Közvetítő: Helyi hatalmi szereplő, aki a választó és a politika között áll: polgármester, jegyző, pap, földbirtokos, pártügynök, notabilitás. A közvetítők révén a választási befolyásolás nem közvetlenül a jelölttől, hanem a helyi társadalmi hierarchia felől érkezik.
Névjegyzék, választói jegyzék: Azoknak a listája, akik jogosultak szavazni. Modern választásoknál ez a választás egyik kapuja: aki rajta van, beléphet, aki nincs, kívül marad.
Jegyzékmanipuláció: A választói névjegyzék részrehajló kezelése. Klasszikus formái: jogosultak kihagyása, jogosulatlanok felvétele, szelektív regisztrációs akadályok, kifogások részrehajló kezelése. Itt nem a szavazat tartalmát torzítják, hanem azt, ki juthat el egyáltalán a szavazásig.
Adminisztratív manipuláció: A választási eljárás részrehajló, hatalmi célú alakítása hivatalnoki vagy szervezeti eszközökkel. Ide tartozhat a regisztráció, a szavazóhelyek kijelölése, a szabályok szelektív alkalmazása vagy a lebonyolítás politikailag torzított szervezése.
Eljárási csalás: A szavazás lebonyolítása során elkövetett szabálytalanságok vagy tudatos visszaélések összefoglaló neve. Ez a fogalom a szavazás technikai folyamatára vonatkozik: urnakezelés, szavazólapok érvényesítése, jegyzőkönyvezés, helyi lebonyolítás.
Számlálási csalás: A leadott szavazatok összesítése, értékelése vagy továbbítása során elkövetett torzítás. Ilyenkor a választó már szavazott, de az eredmény útközben „elhajlik”. Ez a választási akarat utólagos átírásának egyik legfontosabb formája.
Urnatömés: Hamis, többlet- vagy jogosulatlan szavazatok elhelyezése az urnában. A csalás egyik legklasszikusabb és legszemléletesebb formája, ahol a választói kört mesterségesen „megnövelik”.
Érvénytelenítés: Amikor valós szavazatokat részrehajlóan vagy jogellenesen érvénytelennek minősítenek. Ez a számlálási manipuláció kifinomultabb formája: nem plusz szavazatot adnak valakinek, hanem elvesznek az ellenféltől.
Nyílt szavazás: Olyan rendszer, amelyben a választó politikai döntése látható vagy könnyen ellenőrizhető. A klasszikus megvesztegetés és fenyegetés világának egyik legfontosabb szerkezeti feltétele.
A csalás vádja mint politikai eszköz
Nemcsak a választási csalás, de a csalás – megalapozott vagy koholt – vádja is része a választások és népszavazások körüli politikai küzdelemnek. A csalás és a csalással való gyanúsítás egyaránt rombolja a választási eredmény hitelét, sőt végső soron a demokratikus működésbe, ethoszba vetett hitet. A választási csalás vádja sok esetben preventív, már a szavazás előtt felmerül. Ezek a vádak sokszor a tényleges csalások megakadályozására irányulnak, ugyanakkor alkalmasak lehetnek az ellenfél erkölcsi hiteltelenítésére éppúgy, mint az esetlegesen kedvezőtlen választási eredmény politikai narratívájának előkészítésére.
A mozgósítás és helyi befolyásolás eszköze, a választási eszem-iszom. William Hogarth metszete A választás humora című sorozatból a szavazatok megszerzésének nyüzsgő világát ábrázolja. A választó nem elszigetelt döntéshozóként, hanem helyi közvetítők, agitátorok és tekintélyek hálójában jelenik meg. A politikai akarat formálása a személyes ráhatás és a társadalmi nyomás közegében történik
Az 1876-os amerikai elnökválasztást megelőzően, 1875-ben Louisianában a republikánus hatóságok népszámlálást tartottak, amely húszezerrel több fekete lakost mutatott ki, mint fehéret. A demokraták hevesen – és valószínűleg joggal – vitatták a népszámlálási adatokat. A feketék akkoriban szinte kivétel nélkül republikánus szavazók voltak, a demokraták szerint a népszámlálás hamis adata csak arra szolgált, hogy ha a választásokon majd mégis demokrata többség lesz, a republikánusok választási csalásra hivatkozva megváltoztathassák az eredményeket.
A választási csalás hamis vádjával történő egyik legsúlyosabb csalás az 1947-es magyarországi választásokhoz fűződik. A kommunista párt a legkülönfélébb csalárd eszközök igénybevételével próbált választást nyerni, ám az általa vezetett Baloldali Blokk a szemérmetlen visszaélések ellenére sem tudott abszolút többséget szerezni az országgyűlésben. Ezért megvádolták a Magyar Függetlenségi Pártot azzal, hogy csalással gyűjtötte össze a képviselő-jelöléshez szükséges ajánlásokat. A kommunista fenyegetésre a választási bíróság megsemmisítette az MFP 49 mandátumát, így biztosítva a Baloldali Blokk számára az abszolút többséget.
A soproni népszavazás
Az I. világháborút lezáró Párizs környéki békéket követő néhány népszavazás eredményeit is csalásra hivatkozva vitatták a szavazások vesztesei. Az 1921-es soproni népszavazás az osztrák közvélemény szemében választási csalás volt. A szavazást megelőző napon a választói névjegyzék elfogult összeállítására, illetve a választókra gyakorolt nyomásra, terrorra hivatkozva Ausztria visszavonta népszavazási biztosait. A népszavazást felügyelő Szövetségközi Tábornoki Bizottság vezetője, az olasz Carlo Ferrario tábornok azonban úgy vélte, hogy néhány jelentéktelenebb szabálytalanságot leszámítva az osztrák bojkott valójában alaptalan vádakra hivatkozik. Így írt erről Johannes Schober osztrák kancellárnak: „Biztos csatavesztés, ha az ember a vereségtől való félelmében visszavonul.”
Ne bízz a hízelgő dalokban, szavazz a németre! – áll az osztrák népszavazási plakáton, 1921
Jóllehet az osztrák kormány tiltakozott és választási csalásként értékelte az eseményeket, végül meghajolt a Nagykövetek Tanácsának döntése előtt, és 1922-ben hivatalosan elismerte a népszavazás nyomán létrejött határváltozást. A csalás vádja ennek ellenére továbbra is élt Ausztriában, legfőbb táplálója Viktor Miltschinsky A burgenlandi bűntény hiteles tények alapján ábrázolva című könyve volt. Állítása szerint ha nem történik csalás, a lakosság 80%-át kitevő németség bizonyosan Ausztria mellett szavazott volna. A harmincas években felerősödő pángermán propaganda számára a soproni választási csalás legendája kedvező hivatkozási alap lett.
A helyzet az Anschluss után éleződött ki, amikor a német kormány mind a svájci, mind a jugoszláv, mind pedig az olasz Brenner-határ sérthetetlenségét garantálta, a csehszlovák, illetve a magyar határét azonban nem. A magyar kormány érdeklődésére Ernst von Weizsäcker külügyi államtitkár kifejtette, hogy Burgenland magyarlakta területeinek visszacsatolásáról a magyarok ne is álmodjanak. A budapesti német követnek írt levelében az érvei között pedig fenyegetőleg említette az 1921. évi népszavazás vitatható eredményét is:
„Ezek a területek annak idején népszavazás útján kerültek Magyarországhoz, de a népszavazás lefolyását a szakértők rendkívül vitathatónak tartják.”
Benyovszky Sándornak, a dunavecsei körzet függetlenségi párti országgyűlési képviselőjelöltjének támogatására szervezett felvonulás, 1906. A választási kampány része volt a jelöltnek és vendégül látott támogatóinak látványos felvonulása
A csalás vádja nem csak Sopron esetében merült fel. Az ugyancsak 1921-ben rendezett felső-sziléziai népszavazáson a lakosság a terület Németországhoz tartozása mellett döntött, ám a lengyelek úgy vélték, hogy mintegy 200 000, általuk lengyelnek tartott személy semmiképpen sem szavazhatott Németországra. Emiatt választási csalásra hivatkozva az eredményt nem fogadták el, és kirobbantották a harmadik sziléziai felkelést. A német és lengyel paramilitáris alakulatok összecsapásának több ezer halálos áldozata volt – köztük számos polgári személy is. A Népszövetség végül megosztotta a két fél között a területet, ám az a II. világháborúig továbbra is Erisz almája maradt a két ország között.
***
Közhelynek tekinthető vélekedés, hogy a reformkori és a dualizmus kori, de részben még a Horthy-korszakbeli magyarországi választásokat is a korrupció, illetve a választási csalások jellemezték. Több írónk is vállalt képviselőséget: Mikszáth Kálmán, Benedek Elek és Herczeg Ferenc egyaránt malíciával számolt be a választásokat körülvevő manipulációkról, erősítve a közvélekedést. Jászi Oszkár egyenesen a kontinens legkorruptabb választási rendszerének nevezte a magyart – valószínűleg azért, mert nem ismerte például a spanyolt.
Ám ha úgy tesszük fel a kérdést, hogy a magyarországi választási visszaélések vajon megváltoztatták-e a választói akaratot, vagyis döntő módon meghamisították-e a választások országos eredményét, valószínűleg nemmel kell válaszolnunk. Ugyanakkor Európa több államában, sőt a demokrácia őshazájának számító Egyesült Államokban a 19. században, de még a 20. század első felében is gyakran tapasztalhatunk gátlástalan választási korrupciót és csalást, amelyek olykor még a választás végeredményét is döntő módon befolyásolták.
Mára már a választásokról kijelenthető, hogy alapvetően biztonságosak, tisztességesek és szabadok lettek. A szabályozás és a technikai megvalósítás erősen korlátozza a hagyományos visszaélések lehetőségeit – bár ezek sohasem fognak teljesen eltűnni. Persze a pártok és a mögöttük álló erők éppúgy nyerni akarnak, mint régen; és jól tudják, hogy a választás sohasem racionális érvek versenye, hanem harc, amelyet már nem furkósbottal, pálinkával, álszakállal vagy hamisított szavazócédulákkal vívnak, hanem olyan tudatformáló technikákkal, amelyek alkalmasak arra, hogy tömegesen irányítsák az emberek meggyőződését, érzelmeit és indulatait.
