Lírai monológ a történelemről

Az Annales-iskolától indult Georges Duby és a kantiánus Guy Lardreau 1980-as párbeszéde a történelemről egyszer még maga is történeti forrás lesz. Adalék ahhoz, hogy a 20. század vége felé miként gondolkodott egy történész és egy filozófus a történetfilozófiáról, a történetírás kutatási módszereiről, eszközeiről és a történész személyes viszonyáról hivatásához, tudósi mivoltához. Jellegzetesen posztmodern párbeszéd ez, amelyben az alaphang mindvégig a szkepszisé. A tudós vizsgálódás előtt a szavak elveszítették szilárd helyi értéküket, az értelmezések, ítéletek viszonylagossá váltak. A történetíró legfeljebb önnön személyiségében talál bizonyosságot. A kötet igazából nem is párbeszéd, inkább monológ – Lardreau dialógust irányító közbevetései, megjegyzései eggyé olvadnak Duby fejtegetéseivel.

A századvég historikusának kérdésfeltevéseit többé nem egyértelmű oksági kapcsolatok kiderítése inspirálja, s nem az, hogy egy történést beillesszen az axiómaként felfogott fejlődés folyamatába. A determinizmus és a progresszió fogalma túlhaladottá vált számára. Feladata az lett – mondja a két francia társadalomtudós –, hogy választott témáját a dolgok minél teljesebb körű viszonyrendszerébe állítsa a szempontok folyamatos váltogatásával, melyek közül egy sincs kiváltságos helyzetben, egyik sem határozza meg bármely másikat. Leszámolás ez azzal a csaknem kétezer éves nyugati gondolati örökséggel, amelyet a történetírást is megteremtő kereszténység alapozott meg. Mert eredetileg az isteni ige értelmezésére vették számba az időben egymást