Lenin kedvenc regénye

„Mit tegyünk?”

1887-ben a tizenhét éves Vlagyimir Iljics Uljanov, aki később Lenin néven vált világhírűvé, megkezdte jogi tanulmányait a kazanyi egyetemen. Özvegy édesanyja ekkor eladta szimbirszki házukat, s átköltöztek a kokuskinói birtokra. Vlagyimir itt megismerkedett a cár elleni összeesküvés miatt kivégzett bátyja hagyatékában lévő könyvekkel. Ezek közül pedig egy különös regény gyakorolta rá a legnagyobb hatást: Nyikolaj Gavrilovics Csernisevszkij Mit tegyünk? című alkotása. Talán csak Marx műveiért rajongott olyan szenvedélyesen, mint ezért a regényért, de azokat csak évek múlva ismerte meg alaposabban, és az újabb eszmei hatások sem rendítették meg Csernisevszkij műve iránti rajongását, melynek élete során újra meg újra hangot is adott.

Évekkel később így beszélt róla egyik bolsevik barátnőjének és harcostársának, Cecilia Szamojlovna Bobrovszkájának: „Nagyszerű irodalom ez, mert tanít, irányít és inspirál! Egyetlen nyáron ötször olvastam végig a regényt, és mindannyiszor új és nagyhatású eszméket találtam benne!” Ez a nyár valószínűleg 1888 nyara lehetett. A fiatalember levelet írt a szaratovi száműzetésben élő szerzőnek, s nagyon fájt neki, hogy nem kapott választ. Megszerezte és tárcájában, majd egy fényképalbumban mindenhová magával hordta két arcképét. Másfél évtizeddel később kiadott, egyik legfontosabb politikai értekezésének a címe (Mi a teendő?) azonos Csernisevszkij regényének címével, csak a magyar kiadók a félreértések elkerülése érdekében kissé módosították.

Amikor egy bolsevik párttársa 1904-ben egy genfi kávéházban olvashatatlannak nevezte Csernisevszkij regényét, Lenin elvörösödött, és így kiáltott rá: „Tudja egyáltalán, mit beszél? Hogyan fordulhat meg az a különös és abszurd gondolat a fejében, hogy primitívnek és tehetségtelennek nevezi Csernisevszkijnek, a Marx előtti szocializmus legnagyobb és legtehetségesebb képviselőjének a műveit?! Az ő hatására százak váltak forradalmárrá […]. Lenyűgöző hatást gyakorolt például a bátyámra, és lenyűgözött engem is.” A művet megvédelmezte Csernisevszkijt egykori mesterével, Plehanovval szemben is. Évekkel később Inessza Armand iránt érzett szerelméhez minden bizonnyal az is hozzájárult, hogy az asszony ugyanúgy elhagyta gazdag férjét egy új szerelem miatt, mint a regény főszereplője (s férje ugyanúgy elfogadta a helyzetet, mint e főszereplő férje). Idős korában pedig a Kremlben irodája falára kitette az író arcképét. Ha Lenin személyiségét vizsgáljuk, mindenképpen érdemes kissé alaposabban is megismerkedni ezzel a különös (ma már szinte ismeretlen) alkotással.

Csernisevszkij Lenin szerint „utópista szocialista”, egyes történészek szerint pedig „forradalmi szocialista” volt. Szaratovban született, 1828-ban. A helyi papneveldében több ókori és modern nyelvet megtanult, majd a szentpétervári egyetemen folytatta tanulmányait. Egy ideig Szaratovban tanított, majd a fővárosba visszaköltözve a Szovremennyik (Kortárs) című lap szerkesztője és rendszeresen publikáló, radikális esszéírója lett. De bármilyen óvatosan tartotta magát távol a korabeli ellenzéki mozgalmaktól, több forradalmi kiáltvány szerzőjének tekintették, s 1862-ben letartóztatták. Két évet töltött a Péter–Pál-erődben, majd megalázó „állampolgári kivégzés” nyilvános szertartására és hét év szibériai kényszermunkára ítélték. Gyenge egészsége miatt végül fizikai munkát nem végzett, de tizenkilenc évig Szibériában kellett maradnia. Amikor felkínálták neki, hogy kérjen kegyelmet, visszautasította. 1883-ban rendőri megfigyelés alatt Asztrahánba, majd 1889-ben, pár hónappal halála előtt Szaratovba költözhetett.

Mit tegyünk? című regényét a Péter–Pál-erődben fejezte be 1863-ban, azzal a céllal, hogy a honoráriumával családja megélhetését segélyezze. (Az oly szigorúnak tekintett cári hatóságok nem akadályozták meg, hogy az írásaiért letartóztatott fogoly regényt írjon, és ki is adassa azt.) A bevezetés egy öngyilkossági eset leírásával kezdődik: a hatóságok megtudják, hogy egy ismeretlen férfi agyonlőtte magát egy szentpétervári hídon – bár holttestét nem találták meg. Búcsúlevelét egy bizonyos Vera Pavlovna nevű hölgy kapta meg: „Csak zavarom nyugalmatokat. Eltűnök a színről. Ne sajnáljatok; annyira szeretlek mindkettőtöket, hogy elhatározásom igen boldoggá tesz. Isten veletek!” (Mit tegyünk? Az új emberekről szóló elbeszélésekből. Bp. 1954, Új Magyar Könyvkiadó. Rákos Ferenc fordítása.) A regény tulajdonképpen azt fejti ki, hogyan és miért készült el ez a furcsa búcsúlevél.

A regény tartalma

Az első fejezetben megismerkedhetünk a regény főszereplőjével, Vera Pavlovna Rozalszkijjal, egy házgondnok szépséges lányával, akit mocskos szájú, durva, pénzéhes anyja minél drágábban próbál erkölcstelen nemesifjak kezére játszani. Vera Pavlovna azonban egy elbukott, kitartott nőtől megtanulja a legfontosabb szerelmi alapelvet: „Halj meg inkább, de ne csókolj szerelem nélkül!” Egy Lopuhov nevű orvostanhallgató menti meg a második fejezetben, aki előbb állást keres neki, majd feleségül veszi. Szűz házasságot kötnek, s hosszasan megbeszélik, hogy három szobára van szükségük, két különállóra és egy közösre. A harmadik fejezetben új bonyodalmak támadnak. Vera Pavlovna varrodát nyit, amelyet a munkásnőkkel együtt igazgat, s hamarosan afféle kommunát alkotnak, együtt laknak, étkeznek, tanulnak és szórakoznak. „Az lenne csak szép, mindennél szebb lenne, ha más ilyen varrodák is létesülnének minden olyan segítség nélkül, amely nem maguktól a varrónőktől ered, s maguk a varrónők kizárólag saját elgondolásuk és képességük alapján hoznák létre őket. Ez volt Vera Pavlovnának legkedvesebb álma!”

Vera Pavlovna boldog, szabad és dolgos életét csak az zavarja meg, hogy ráébred: nem a férjébe szerelmes, hanem annak barátjába, Kirszanovba. Érzelmeit Kirszanov viszonozza, s a két szerelmes hosszan küzd érzelmei ellen, amíg a férj, Lopuhov fel nem ismeri a helyzetet. Belátja, hogy át kell engednie feleségét barátjának, mert ha az asszony vele marad, valamennyien szenvedni fognak. Ezért megjátssza, hogy öngyilkosságot követ el, s így áll félre a szerelmesek útjából. Ekkor bukkan fel a legendás Rahmetov, aki elhozza Vera Pavlovnának férje búcsúlevelét. Tizenkét oldalas párbeszédük során meggyőzi őt arról, hogy férje csak azt tette, amit a bölcsesség diktált, mert „a művelt embernek nem szabad féltékenynek lennie. Torz, hamis, aljas érzés ez […]. Ennek az alapján tekintünk egy másik embert birtokunknak, mint valami tárgyat.”

A cselekmény itt már lezárulhatna, de a regény egyharmada még hátra van. Szereplői boldogan élnek tovább, öt-tíz oldalas, véget nem érő levelekben és (az olvasó számára rendkívül unalmas) párbeszédekben elemzik a történteket, elmélkednek a szerelemről. A szebb jövőt Vera Pavlovna álmai jósolják meg. Az első álomban egy Emberszeretet nevű istennő felszólítására kiszabadítja a városok pincéiben raboskodó lányokat. „Keljetek fel! – És felkelnek, mennek ki a mezőre, hancúroznak, fogócskáznak – milyen vidámak! Velük együtt sokkal nagyobb öröm futkározni, mint egyedül! Ó, de szép az élet!” Második álmában az istennő közli, hogy „a jók még gyengék, nem tudnak maguktól lábra állni, a gonoszak meg erősek és furfangosak.” De közeledik az a nap, amikor „a gonoszok belátják, hogy nem kell ilyennek lenniök, és közülük azok, akik emberek voltak, megjavulnak. Hiszen ők csak azért gonoszok, mert nem érdekük jónak lenni; ha megtudják, hogy a jóság jobb, mint a gonoszság, megszeretik a jóságot, mert már szerethetik anélkül, hogy kárát látnák.” Utolsó álmaiban himnikus hangvételű látomások során feltárul a szebb jövő. Az immár Egyenjogúság nevű istennő bemutatja az alumíniumból és üvegből épült palotákat, a gépek által végeztetett mezei munkát, azt a világot, amelyben „mindenki számára örökös lesz a tavasz és a nyár, örökös lesz a boldogság”. Csernisevszkij még itt sem tudja befejezni regényét, megismerhetjük a varroda fejlődését és költségvetését, új szereplők bukkannak fel és új szerelmi konfliktusok oldódnak meg a józanság nevében. Végül a regény nem befejeződik, hanem váratlanul véget ér.

Remekmű egy zseniális írótól? Páratlan karakterekkel?

Csernisevszkij írói érdemeiről megoszlanak a vélemények. Ő maga ezt írta: „Szikrányi költői tehetség sincs bennem. Még a nyelvkészségem is kifogásolható. De mindez nem számít: olvass, nyájas olvasó! Nem fogod megbánni! az igazság jó dolog: pótolja az őt szolgáló írók fogyatékosságait […]. Én figyelmeztetlek, hogy tehetségem nincs, tehát eleve tudhatod, hogy a regény minden értékét csupán valószerűségének köszönheti.” Ami írói tehetségét illeti, igaza volt. A regény cselekményének valószerűsége pedig talán e rövid ismertetésből is kiderült. Lukács György „vérbeli írónak” nevezi Csernisevszkijt a regény magyar kiadásához írott utószavában, a szerző egyik életrajzírója, Jászai Ilona viszont bevallja, hogy a cselekmény „önmagában paródiaszerű történet.”. Adam B. Ulam lengyel–amerikai történész szerint „a »Mit tegyünk?« rendelkezik egy rossz regény valamennyi sajátosságával: a helyzetek és jellemek mélységes valószerűtlenségével, az irodalmi könnyedség és stílus hiányával, nagyképű bölcselkedéssel és nehézkes moralizálással”. Lenin egyik legújabb életrajzírója, Victor Sebestyen szerint pedig „manapság emberfeletti erőfeszítést követel, hogy egyszer is átrágjuk magunkat rajta”. Valószínűleg azért, mert a regényben igen sok az önismétlés, és mindenki háromszor annyit beszél, mint szükséges.

Lenin az orosz szépirodalom aranykorában nevelkedett. Szülei megismertették vele az irodalom olyan óriásainak remekműveit, mint Gogol, Tolsztoj, Turgenyev és Goncsarov, aki maga is Szimbirszkben született, s akit a helyi értelmiség nagy tiszteletben tartott. Hogy lehet, hogy mégis ezt a meglehetősen vitatott értékű irodalmi művet nyilvánította kedvenc regényének? A „régi rendről” Csernisevszkijnek nagyon rossz véleménye van: „Az a régi rend, hogy rabolj, csalj!” – közli részegen Vera Pavlovna anyja. A marxizmustól azonban a regény nagyon távol áll, nincs szó benne proletariátusról, kapitalistákról, társadalmi osztályokról, a szerző nem foglalkozik gazdasági kérdésekkel, a jobb világ eljövetelét pedig nem forradalomtól, hanem a jóindulatú és bölcs emberek megsokasodásától várja. Csernisevszkij minden jel szerint ugyanúgy megvetette a liberálisokat, mint az ifjú Lenin, de szemléletét nem az akkoriban még kevéssé ismert Marx határozta meg, hanem Fourier utópista tanításai, valamint Feuerbach materializmusa. A bölcs önzésbe, az „értelmes egoizmusba” vetett hitet az angol utilitarista filozófusoktól vette át. Eszerint az értelmes embernek be kell látnia, hogy saját boldogságát mások boldogságának előmozdítása árán biztosíthatja, vagyis az egyéni érdek és közérdek lényegileg azonos. A regény történelmi hibáktól sem mentes: a szerző összetévesztette a francia forradalom egyik szereplőjét, Égalité Fülöpöt a fiával, Lajos Fülöp királlyal.

A fiatal Lenint és kortársait minden bizonnyal Rahmetov alakja nyűgözte le, aki Csernisevszkij szerint „rendkívüli egyéniség volt”. Ez a rejtélyes és inkább romantikus kalandregényekbe illő szereplő a regény felénél bukkan fel, hogy aztán hatvan oldal után el is tűnjön. A jellemzésére azonban Csernisevszkij nem kevesebb, mint tizennyolc oldalt szánt. Ő a hivatásos forradalmár ideálja – bár a regényben a „forradalmár” szó egyszer sem hangzik el. Gazdag, földbirtokos család sarja, aki magányosan él, bejárja Oroszországot, ereje fejlesztése érdekében „főleg csaknem nyers marhahúst fogyaszt”. Minden munkát kipróbál, s még a hajóvontatók között is nagy megbecsülésnek örvend. Képes egyhuzamban három napon át olvasni alvás nélkül. A tudományos könyvek nagy részét feleslegesnek tartja, de tévedhetetlenül megtalálja azt a néhány valóban fontos művet, „amelyet az utolsó száz év folyamán a korrektorokon kívül valószínűleg senki sem olvasott”. Bort nem iszik, a szerelemről lemond, s marhahúson kívül kizárólag az egyszerű nép ételeit fogyasztja. Szigorúan beosztja idejét, kizárólag azokkal áll szóba, akiket erre érdemesnek tart, s csak azért szivarozik, mert ez állítólag segíti a gondolkodást. Hogy miből él, az nem egészen világos, de gazdag ösztöndíjakat osztogat tehetséges fiatalok között. „Minden tekintetben spártai életmódot folytatott; így például nem tűrte a szalmazsákot és egy pokrócon aludt, még azt sem hajtotta kettőbe.” Egy alkalommal pedig több száz apró szöget ver bele ebbe a pokrócba, és azokon alszik, hogy eddze a testét és akaratát. A szinte elviselhetetlenül tökéletes fiatalember beutazta Európát is, „mindenütt tanulmányozta a társadalmi osztályok felfogását, helyzetét, szokásait, életmódját, az egyes néprétegek anyagi jólétét”.

A regény hatása Leninre

Az ifjú Lenin figyelmét aligha kerülte el, hogy Rahmetovnak tatár ősei voltak. Ne feledjük, Lenin húga, Marija biztos volt benne, hogy asztraháni őseiknek tatár vér folyt az ereiben. Vlagyimir a könyv elolvasása után Rahmetov példájára dohányozni kezdett, s anyja csak azzal az érvvel tudta lebeszélni róla, hogy amíg tőle függ anyagilag, addig nem költhet ilyesmire. Egész életében aszketikusan élt, s ha nem is aludt szögeken, teste edzését rendkívül fontosnak tekintette, s másokat is erre intett. Rahmetovhoz hasonlóan ő is szigorú napirendet írt elő magának, ideje nagy részét könyvtárakban töltötte, s csak hasznosnak nyilvánított könyveket olvasott. A társaságkerülő fiatalember, aki meg volt győződve szellemi fölényéről, de bátyja kivégzése miatt a társadalom peremére szorult, Csernisevszkij regényéből merített erőt. E regény arról győzte meg, hogy ő is a „különleges emberek”, a „jó, erős, becsületes és tehetséges emberek” közé tartozik, akik „mégcsak nemrég kezdtetek feltűnni közöttünk, de számotok máris jelentős és gyorsan növekszik”. A bátyjához hasonló, önfeláldozó forradalmárok afféle megváltókként jelentek meg a regényben:

„Átkozzátok, gúnyoljátok, üldözzétek csak! Ők a javatokon munkálkodtak és ez nekik elég; gúnykacajotok és átkaitok közt távoznak majd a színről – büszkén és szerényen, szigorúan és jóságosan, amilyenek mindig is voltak.” „Kevesen vannak, de ők varázsolják virágzóvá mindenki életét, ami nélkülük csak elposványosodna, megsavanyodna. Kevesen vannak, de az ő jóvoltukból lélegeznek az emberek, nélkülük megfulladnának. Van a világon sok jó és becsületes ember, de ilyen csak kevés. Mégis ők jelentik a tejszínt a teában, a nemes bor zamatát; bennük van az erő és az íz – mert ők a legkülönbek legkülönbjei, a kezdeményezők kezdeményezői, ők az emberiség színe-java.”

A kissé nagyképű fiatalembernek, akit már apja és bátyja is túlzottan magabiztosnak talált, minden bizonnyal az is megnyerte tetszését, ahogy Csernisevszkij ki-kiszólt a regényből. Az író ugyanis többször közli, hogy nagyon rossz véleménnyel van képzeletbeli olvasójáról. Néha mintha gyerekesen sértegetné őt: „Nem tudsz te semmit, még azt sem, hogy az a mód, ahogyan az elbeszélést kezdtem, sértő és lealázó volt rád nézve. Ugye, ezt nem tudtad? Igaz? Hát akkor tudd meg.” „Szánlak, de nevetnem is kell rajtad: olyan tehetetlen és mégis olyan rossz vagy a fejedben gomolygó rengeteg badarság következtében.” A szerző újra meg újra elmondja, hogy nem az átlagembereknek, hanem a kiválasztott keveseknek írta könyvét. Vlagyimir természetesen e kevesek közé sorolta magát. És mi lesz a többiek, az egyszerű emberek sorsa a jövőben, akik nem tartoznak a kiválasztottak közé? Csernisevszkij olyan szavakkal nyugtatta meg legellenszenvesebb szereplőjét, a hősnő anyját, amelyek alighanem borzongást keltenek a mai olvasókban: „Ha szeretném is kiirtani a földről, mégis tisztelem magát […]. Ha érdeke úgy kívánja, mindenre képes, még arra is, hogy tisztességes és becsületes legyen, ha erre van szükség.”

Adam B. Ulam talán túlzott, amikor Csernisevszkij könyvét „a bolsevizmus igazi forrásának” nevezte. Abban viszont valószínűleg igaza van, hogy Csernisevszkij alkotta meg a forradalmár számára a formát, és Marx töltötte meg tartalommal. Rahmetov ugyanis így vitatkozik: „Meg van győződve róla, hogy én olyan ember vagyok, aki feltétlenül bizalmat érdemel? – Igen, ezt mindenki mondta, s most magam is látom. – S mégis megmarad álláspontja mellett? – Igen. – Tudja, hogy ebből mi következik? Az, hogy ön vagy hazug, vagy hitvány ember!” Vagyis létezik egy abszolút igazság, amit csak a kiválasztott kevesek ismernek. Ezt az igazságot Lenin a marxizmusban találta meg, s élete végéig hangoztatta, hogy rajta kívül szinte senki sem értette meg igazi jelentőségét.

A józan politikai gondolkodók Machiavelli óta tisztában voltak azzal a szomorú, de tagadhatatlan ténnyel, hogy olykor a legfontosabb emberi értékek is összeegyeztethetetlennek bizonyulnak egymással. A tudomány tekintélyével megerősített, modern ideológiák azonban tagadják ezt, és képviselőik egy tökéletes világ ígéretével követelik maguknak a hatalmat. Alain Besançon francia filozófus szerint „a kulcs Lenin megértéséhez, akárcsak Rahmetovéhoz, az ideológia szükségszerűségeinek való totális önfeláldozás s a belőle következő forradalmi gyakorlatnak való teljes alárendelődés. Az ebben való feloldódás Leninnél eljutott a tökéletesség fokára.”

Csernisevszkij regénye azt hangsúlyozta, hogy a józan gondolkodás és a tudomány segítségével kiküszöbölhetővé válnak az ember életéből a megoldhatatlan ellentmondások, a tragikus konfliktusok, az érzelmi drámák, az ön- és közérdek szembeállítása. A családjától elszakított, bebörtönzött és megalázott szerző részéről érthető, hogy azzal vigasztalta magát: tönkretett élete végső soron a tökéletes társadalom megalapítását gyorsítja meg. A társadalomtól elszigetelt, apját, bátyját elvesztő, bizonytalan jövőjű, kokuskinói falusi magányban élő Vlagyimir Ijlics Uljanov számára pedig rendkívüli pszichológiai erőt adott az a tudat, hogy ő is egy ilyen világért fog harcolni.