Ahogy múlnak az évek, úgy halványodik a kép az 1956-os Kossuth téri sortűzről, ugyanakkor – újabb dokumentumok híján – megszilárdulni látszik, amire kutatási eredményeink alapján jutottunk. Az évek során több száz szemtanúval beszéltünk, olyanokkal, akik október 25-én ott voltak a helyszínen, és olyanokkal, akik lakásuk vagy munkahelyük környezetéből követték a történteket. Egyedülálló fényképekhez, dokumentumokhoz jutottunk, amelyek segítettek tisztázni az eseményeket. Úgy gondoljuk, hogy munkánk során minden fellelhető levéltári anyagot figyelembe vettünk, továbbá sikerült szóra bírnunk nemcsak a tüntetőket vagy a velük rokonszenvező embereket, hanem a másik oldalon álló ÁVH-sokat, katonákat, pártmunkásokat is. Fentiek alapján határozottan állítjuk, hogy akik a Kossuth téren megsebesültek vagy meghaltak, szovjet sortűz áldozatai voltak! Kivételt képeznek az Akadémia utcai pártház előtt lezajlott tűzharc halottjai és sebesültjei, amikor az úgynevezett „kék”, illetve „zöld” ÁVH-sok lőttek – tévedésből egymásra.
A kormányzati negyedet belügyi karhatalmi alakulatok védték. Az épületek őrzését a hírhedt államvédelem, az ún. „kék” ÁVH-sok több alakulata biztosította, ugyanakkor itt voltak az ÁVH kötelékét erősítő kormányőrök is. Rajtuk kívül a sorozott állományú határőrség ún. „zöld” ÁVH-s alakulatait vezényeltek a fontosabb épületek védelmére. Folyamőrök és katonai alakulatok jelenlétéről szintén tudunk a kormányzati negyedben, sőt, a rádió védelmében részt vevő fegyveresek ugyancsak a pártközpontban kerestek menedéket. Megállapítható viszont, hogy egységes parancsnokság híján minden alakulat külön irányítás alatt állt. Kevés volt a lőszerük és a fegyverük, és egy kormánynegyed elleni támadást nem tudtak volna elhárítani. Csak az itt lévő szovjet páncélosalakulatok jelentettek komoly erőt – védelem esetére.
Szovjet jelenlét
A szovjet katonai parancsnokság – látva a magyar politikai és katonai vezetés tehetetlenségét – „egyoldalúan” megegyezett a magyar Hadügy- és Belügyminisztérium irányítóival, hogy 25-én indítsák újra a munkát, ám amennyiben az utca rendje veszélybe kerülne, a szovjetek felszámolják a rendbontást. Erről október 25-én a hajnali órákban több vezető politikus is tudott, és egyértelműen úgy értelmezték a helyzetet, hogy a szovjetek ebben az esetben be is tartják a szavukat.
Október 24-én járőrszolgálatok szerveződtek, amelyeket másnap a tüntetés hírére pánikszerűen visszavontak. Kilenc és tíz óra között több lövést kapott a pártközpont Akadémia utca 17-es számú épületének sarka. Feltételezték, hogy a lövések Budáról származtak, ezért egy szovjet tank a Beloiannisz (ma Zoltán) utcából kiment a Duna-partra, és több sorozatot adott le a szemben lévő oldalra, többek között a Batthyány tér irányába is, ahol egy halott és több sebesült maradt a helyszínen. Szintén délelőtt, tíz óra körül a Néphadsereg tér Szalay utca felé eső oldalánál álló szovjet tankok személyzetét a közeli tetőkről lövések érték. A szovjetek vesztesége több halott és sebesült volt. Sőt, az egyik tankra gyúlékony anyagot is dobtak. A szovjetek – válaszul – heves tűz alá vették a szomszédos épületeket.
Tíz órára tehetjük a Nádor utca 28-as szám alatti pártközpont épülettömbjében bekövetkezett tűzpánikot, ahol az épületben lévő határőrök tüzeltek a tévé későbbi épületének legfelső emeletére, ahonnan állításuk szerint lőttek rájuk. Ebben a lövöldözésben senki sem sérült meg. Ugyancsak határőrök biztosították – a rendőrökön kívül – a BRFK ifjúságvédelmi alosztályának Szabadság téri épületét.
A szovjetek Parlament előtti sortüze után a határőr-alakulatok pihenőben lévő tagjait vezényelték ki a Kossuth tér déli oldalának lezárására, ők később részt vettek a 9-es számú ház átvizsgálásában is. (Ide menekültek be az életben maradottak a 2-es villamos megállójától.) Ekkor érkeztek a térre gépkocsikon a pécsi határőr-alakulat emberei, ami véget vetett a lövöldözésnek. Amikor az Akadémia utcai pártközpont elé értek, tévedés folytán tűzharc bontakozott ki közöttük és a pártház védelmét ellátó alakulat között. Halottjaik, sérültjeik voltak, sőt civilek is áldozatul esnek a csetepaténak. Felvetődik a kérdés: ki lőtt először a Kossuth Lajos téren, illetve ki adott tűzparancsot és miért?
A pártközpont védelmében
Október 25-én a délelőtti órákban az MDP Akadémia utca 17. szám alatti székházában tartózkodott a teljes magyar politikai vezetés. Kilenc és tíz óra között ideérkezett három páncélossal Anasztaz Mikojan, az SZKP elnökségének tagja, a Szovjetunió Minisztertanácsának elnökhelyettese, Mihail Szuszlov, a párt vezető ideológusa, Mihail Malinyin, a magyarországi szovjet haderő főparancsnoka és Ivan Szerov, a KGB elnöke, akik részt vettek az MDP Központi Vezetőségének ülésén. Ezen a KV-ülésen váltották le Gerő Ernőt a magyar párt éléről, s választották a helyére Kádár Jánost.
Egy idő után Szerov otthagyta a szovjet küldöttség tagjait, mivel a volt Rákosi-titkárságon keresztül értesült arról, hogy tüntető tömeg érkezett a Parlamenthez. Egy szemtanú visszaemlékezése szerint vállrándítással vette tudomásul, és arckifejezéséből azt lehetett leolvasni, hogy „na és akkor mi van?” Azt a szót is hozzáfűzte a hírhez, hogy „Nyicsevo”. Azaz nem tesz semmit… A tüntető tömeg érkezéséről a Központi Vezetőség tagjai is tudomást szereztek, meg is tárgyalták a hírt, de semmilyen határozatot nem hoztak. A pártközpont védelmével megbízott parancsnok röviden tájékoztatta Szerovot az addigi eseményekről. Pár perccel később a KGB elnöke három szovjet, valamint két magyar tiszt kíséretében a főkapun keresztül kiment az épületből.
Szerov az Akadémia utca és a Kossuth tér sarkán szemrevételezte a terepet, s utasítást adott a parlament előtti tér kiürítésére. Ezt a tényt több visszaemlékező is alátámasztotta, akik a parancsot kiadó közelében tartózkodtak. Jóllehet Szerovot nem ismerhették fel, de egy alacsony, oroszul beszélő férfira határozottan emlékeztek. Bizonyságul – ezen az egy ponton – a sok szem- és fültanú közül álljon itt Hanák Péter történész visszaemlékezése, akit ebben az időben többedmagával az Akadémia utcai pártház kapujához tartott. „A kaputól félreparancsoltak […] Kijött egy szovjet tiszti csoport […] Nem tudom, hogy kik voltak. […] Tisztek voltak, az biztos. De arra az egy szóra tisztán emlékszem, ami elhangzott: »sztreljaty!«, »sztreljaty!« – A szótárban a jelentése mellett ez áll: lő, tüzel, lelő, meglő, belelő. Itt felszólító értelemmel: lőni! A következő pillanatban csikorogva elhúzódtak a tankok. […] Én először voltam ilyen közel életemben harckocsihoz. Állíthatom: félelmetes látvány! Előrehúzódtak húsz-harminc métert, s akkor hangzott el a tüzelni! vezényszó. […] Döbbenten hallottuk, hogy lőnek. Nem a Parlament épületét vették tűz alá, hanem a teret.”
Hanák Péter megmenekülése
Hanák Péter történész, az ELTE docense és I. Tóth Zoltán tanszékvezető egyetemi tanár, az ELTE dékánja több igazoltatás után, röviddel 11 óra előtt érkeztek a pártközpont elé, hogy csatlakozzanak a már bent tartózkodó egyetemi küldöttséghez. Az őrség azonban már nem engedte be őket. Félreállva várakoztak, amikor kilépett a kapun egy tiszti csoport élén Szerov KGB-elnök, s hamarosan elkezdődött a lövöldözés. Hanák és I. Tóth tíz-tizenöt percig remegve álltak a helyükön, amíg meg nem érkeztek a pártközpont megerősítésére a „zöld” ÁVH-hoz tartozó határőrök. A gépkocsik felfutottak az Akadémia utca 17.-tel szemben lévő járdára, és a következő pillanatban kézigránáttal kezdték dobálni őket a pártház védői. I. Tóth Zoltánnal egy sorozat végzett, Hanák Péter pedig megsérült. Hanák az átélt órákról még 1956-ban naplót írt, amelyet csak 1993-ban mert megjelentetni a Ragaszkodás az utópiához című kötetben. Ez késztetett arra, hogy beszélgessek vele. A naplóból kiderül, hogy sebesülése után átmászott egy kétméteres üvegfalon, és így jutott be a pártközpontba.
„Akkor már kezdett fájni a sebem, ömlött a lábamból a vér. A repesz átvágta az eret. Bekerültem egy konyhahelyiségbe, s ott vártam meg, hogy bekötözzenek. Ideiglenes kötést kaptam és morfininjekciót. Láttam, hogy Gerő szalad, a félelem kiül az arcára, mert felelős volt az itt tárgyaló szovjet delegációért. »Merre van az átmenet?« – érdeklődött. Mármint az épület egy békésebb részébe. A naplóban leírtam, hogy Nagy Imrével találkoztam, aki megkérdezte: »Mi van magával?«, meg hogy »Milyen az utca hangulata?« Vele abban az időben elég jóban voltam, tanárember volt ugye ő is, s az agrárszocialista mozgalom kutatása és vitái során találkoztunk. Tehát ismert mint történészt. A naplóban megemlítettem, hogy Kiss Károly meglepő nyugalommal adta ki az utasításokat. Hozzáteszem, ő volt a legbátrabb. Egy revolvert tartott a kezében, és ezzel fedezte az »átvonulást«. És ő maradt utoljára; nem sietett, nem rohant, hidegvérrel figyelte, nem nyomulnak-e be valakik a pártközpontba. […] Tizenkettő után a rádió bemondta, hogy nagy tüntetés volt, és ennek nyomán Gerő lemondott, Nagy Imre lett a miniszterelnök, Kádár János pedig a pártfőtitkár. Ezt mi csak üdvözölni tudtuk. […] Én is kórházba kerültem, néhány nap múltával azonban hazaengedtek. S amikor otthon már egy kicsit magamhoz tértem – november elején –, leírtam az emlékeimet. Abszolút frissen élt bennem minden, és nagyon mélyen.”
Esztelen vérengzés
Hogy mit láthatott Szerov? A tüntető tömeg érkezéséről még a pártközpont épületében értesült. A tér sarkán látta a szovjet tankok személyzetével barátkozó embereket. Katonaként tudta, hogy a Parlament előtt álló tankok lőszerrel és üzemanyaggal vannak feltöltve. Mint KGB-főnök felismerte, hogy ez az Akadémia utcai pártközpontra – és az ott tartózkodó magyar és szovjet pártvezetőkre veszélyes lehet. Ezért adott parancsot a Kossuth tér kiürítésére. Az elöl álló tank késlekedett a tűz megnyitásával, feltehetően azért, mert nem az egység parancsnoka adta ki az utasítást. Sürgethették, hogy kezdje el a riasztólövéseket, mert a Szerov kíséretében lévő egyik magyar tiszt – Jamrich Mihály ÁVH-s ezredes – géppisztolyával rövid sorozatot adott a levegőbe!
Ez volt a kezdet. Utána a tank először valóban riasztólövéseket adott le. Ezek tettek kárt az egykori Párttörténeti Intézet épületében, és ekkor szólaltak meg a Parlament főbejárata előtt lévő páncélosok géppuskái is. A tömegben pánik tört ki, s a téren tartózkodó kb. háromezer ember meglódult. Azok, akik a Parlament épülete és az előttük álló szovjet páncélosok közötti területen voltak, az épülettömb kiszögelléseiben, illetve a páncélosok mögött és alatt próbáltak menedéket keresni. Akik nem voltak elég fürgék, a riasztólövések után kapták a következő sorozatot. Ők voltak a vérengzés első halottjai, illetve sebesültjei.
Hányan haltak meg?
A visszaemlékezők között nagy volt az eltérés a tekintetben, hogy hányan vesztették életüket a Kossuth Lajos téren. Voltak, akik 25 halottról beszéltek (egyes magyar és szovjet történészek korábban ezt valószínűsítették, ami abból adódhatott, hogy csak a metróépítkezés helyszínén összehordott halottakat vették figyelembe), voltak, aki hatszáz személyről. A visszaemlékezők abból indultak ki: mit láttak akkor, amikor elhagyták a teret. Azokban a percekben ugyanis még nagyon sokan feküdtek sokkos állapotban a földön, akik egyszerűen nem mertek megmozdulni, mert féltek. Ebből adódik a halottak számának különböző megítélése.
A Kossuth téren elhunyt anyakönyvezettek száma: 54. Ezzel szemben mi 61 halottat tudtunk azonosítani, akik a helyszínen maradtak. Ezenkívül az Akadémia utcai tűzharcnak két rendőr, két folyamőr, két kormányőr és hat határőr esett áldozatul. A szovjetek két katonát a Parlament előterében vesztettek, egyet pedig az Akadémia utcában. A magyar sebesültek száma: 284. Ezt úgy kaptuk meg, hogy a halottak számát megszoroztuk néggyel. (A matematikai képlet precízen érvényesült az első és a második világháborúban.) Ha figyelembe vesszük, hogy a sebesültek öt százaléka kórházba szállítás közben vagy műtét során/után halt meg, akkor még további 14 halottat könyvelhetünk el. Ez utóbbi természetesen csak becsült számadat.
A fentiekkel majdnem egy időben a Kossuth-szobor mögött elhelyezkedő szovjet páncélosok ágyúval – repeszgránáttal – belőttek a Kossuth Lajos tér 9-es számú épületének felső szintjébe, majd repeszgránát robbant a Rákóczi-szobor előtti részen, a Földművelésügyi Minisztérium (FM) főbejáratával egy magasságban. Mindkét helyen könnyebb és súlyosabb sebesültek maradtak a helyszínen. A Parlament VII-es kapuja előtt álló tank tűz alá vette a Párttörténeti Intézet második emeleti sarokszobáit. Ugyanekkor dördültek el az első géppuskalövések az FM első emeletére is a IX-es kapu felől. Szovjet géppuskatüzet kapott a Kossuth tér 9-es számú épület és az akkori Országház étterem épülettömbje (Kossuth tér 13–15–17.) is.
A tömeg vesszőfutása a téren öt-hat percig tartott. Az emberek több irányba menekültek: egyesek a Munkásmozgalmi Intézet (ma Néprajzi Múzeum) és a Pártörténeti Intézet épülettömbjéhez futottak, mások az FM irányába, az árkádok alatt remélve oltalmat, voltak, akik a Rákóczi-szobor mögött található dombos részen húzódtak meg, illetve – főleg azok, akik még nem érkeztek be a térre – visszafelé rohantak, a Nádor és a Vécsey utcai kapualjakba.
Ezek után tűnt fel a Ságvári tér (ma Vértanúk tere) sarkán egy szovjet tank, és páncélgránátot lőtt ki a Kossuth tér közepe felé, a Rákóczi-szobor magasságában, majd géppuskatűzzel árasztotta el a teret. Röviddel később közvetlen közelről két páncélgránátot lőtt ki a 2-es villamos vonalánál lévő mintegy egy méter magas dombra, és végigpásztázza az itt fekvő embereket. S mialatt az Akadémia utca felé haladt, még egy páncélgránáttal és géppuskatűzzel szórta meg a helyet, majd távozott.
Az áldozatok többsége repeszek okozta sérülés, kisebb hányada pedig géppuskatalálat következtében halt meg. A legtöbb halálos sebesülés a 2-es villamos megállójánál, illetve a Parlament Akadémia utcai részénél történt. Ez azt bizonyítja, hogy az Akadémia utcánál és a Ságvári térnél lévő tankok legénysége tüzelt a tömegre.
Kutatásaink szerint a téren lévő szovjetek nem a vérengzésben keresték a megoldást, jóllehet a lehetőségük megvolt rá – kivétel a Ságvári tér sarkáról lövöldöző harckocsi –, és minden cselekedetük arra irányult, hogy a tömeg hagyja el a teret, kiváltképp a páncélosokat, és szűnjön meg a mozgás. Eközben érte találat a Szalay utca 1-es számú épület első emeleti erkélyét is, ahonnan egykor Gömbös Gyula magyar miniszterelnök beszélt hallgatóságához.
A téren meghúzódó tüntetők kálváriája azonban folytatódott, mert a Nádor utcai tank visszavonulása után mintegy tíz percen át rövid, vélhetően szovjet katonáktól és a tér kiürítésében részt vevő magyar határőröktől származó géppisztolysorozatok hangja töltötte be a teret, s ez akadályozta a mentők munkáját, akik időközben megjelentek. De nincs tudomásunk arról, hogy ebben az időszakban valakit lövés ért volna, önkéntes vagy hivatásos mentő halt volna meg.
Évtizedeken keresztül kitörölhetetlen volt az emberek tudatából, és sokan még ma is úgy gondolják: az FM tetejéről tüzeltek a tüntető tömegre. Ám ez – az eddigi források alapján – kizárható. Erre is bizonyítékul szolgálnak a fotók és a fellelt dokumentumok. A Kossuth Lajos téren bekövetkezett véres eseményeket nem könnyű megérteni az összefüggések ismerete nélkül. Egész egyszerűen hiba csak úgy feltenni a kérdést, hogy ezen a csütörtökön ki lőtt, kire és honnan. Az ilyen kérdésfeltevések hamis premisszákat szülnek, ha nem tulajdonítunk jelentőséget az előzményeknek, amelyek determinálták és – horribile dictu – majdhogynem szükségszerűen magukkal vonták mindazt, ami október 25-én, pár perccel 11 óra után bekövetkezett.
Költő a túlélők között
Ágh István Kossuth-díjas költőt a 2-es villamos mellett húzódó dombon érte a sebesülés. Visszaemlékezésében – egyebek mellett – így vallott erről: „A bal felső combomon van egy szilánk, a csonthártyáig hatolt. A másik kiszakította a húst… Nem tudom, hogy a fejünk fölött robbant-e, de tény, betemetett minket fekete gyönggyel, maszadékkal. Villamos ütés fekete zsibbadása – lenyúltam, csurom vér volt a kezem; ott feküdtem elrendelés szerint pontosan kimérve Isten centijével; ha valamivel jobbra, én vagyok az a halott, ha balra, belőlem csinál húsrózsát a golyó, barátom karja lett húsrózsa amúgy, ha lejjebb hasalok, megöl a szilánk. És mászott rajtunk a félholtak őrülete; »Jaj, hol vagy kisfiam, Danikám?!« »Ne rajtam kússzon, hallja-e?« Aztán bekövetkezett az idők végezetének csendje. Szörnyű volt. Harapták a haldoklók a füvet… Nem tudom, hogy melyikünket vitték el előbb, de ez nem is érdekes. Folyamatosan szállították el a sebesülteket. Amikor rám került a sor és kijutottam újra az utcára, akkor láttam, hogy mi is történt: úgy feküdtek ott a halottak, mint a nyulak a körvadászat után. A 2-es villamos megállójánál. […] Én a vérengzést negyedórára saccolom, de ilyenkor nincs időérzéke az embernek.”