Ingyen olvasható
1894. március 20-án este 11 óra előtt nem sokkal elhunyt Torinóban Kossuth Lajos. Temetésére április elsején került sor, hivatalos állami ceremóniáról Ferenc József ellenkezése miatt azonban szó sem lehetett. Ez azt jelentette, hogy nem volt szabad többek között állami tisztségviselőknek, és így a magyar kormány tagjainak sem részt vennie végül a főváros által levezényelt temetésen. A korabeli lapok több százezerre becsülték a Budapesten megforduló gyászoló tömegnek a létszámát, így a volt kormányzó temetését egyben a legnagyobb dualizmuskori demonstrációnak is lehet nevezni. Az ellenzék egyik vezető alakja, Helfy Ignác – a kormányt támadva – úgy foglalta össze a történteket a parlamentben, hogy míg a magyar nemzet részt vett a gyászszertartáson, addig a magyar állam távol tartotta magát tőle.
Mit érdemes tudni Kossuth betegségéről, utolsó napjairól? Miért a főváros vezényelte le végül a gyászszertartást? Mit mondott még Helfy Ignác a parlamentben a temetést követően?
A volt kormányzó utolsó napjai
Kossuth halála nem volt váratlan, hiszen a 92 éves aggastyán már hosszabb ideje betegeskedett. Gyakran volt lázas, ennek ellenére szüntelen küldte Magyarországra többek között politikai témájú iránymutatásait. Egyik utolsó levelében (amelyet a kiegyezéssel szemben álló magyar függetlenségieknek címzett) arra kérte hazai követőit, hogy a mindennapi pártpolitikán felülkerekedve szavazzák meg az összes liberális és demokratikus szellemiségű törvényjavaslatot – főleg az aktuálisan tárgyalt egyházpolitikai törvényt. Kossuth 1894 márciusának első napjaiban kaphatott tüdőgyulladást, amivel az alapból gyengélkedő immunrendszere már alig tudott megbirkózni. Betegsége rövidesen veseelégtelenséghez vezetett. Amikor elkezdett terjedni, hogy mennyire rossz állapotban van a volt kormányzó, újságírók sora kereste fel a torinói Via dei Mille 22. számú házban lévő lakását. Időnként 20-30 sajtós is megfordult az épületben, és csendben vártak a hírekre.
A 80 éves Kossuth Lajos a Via dei Mille 22. alatti lakásában. A felvétel 1882-ben készült. Fortepan / Palotai Klára
A volt kormányzó fia, Kossuth Ferenc – a jelenlévő orvosok beszámolói alapján – folyamatosan értesítette az újságírókat apja aktuális állapotáról, így Magyarországon távírók segítségével közel élőben lehetett követni a nagy hazafi utolsó napjait. Március 14-én azt üzente Kossuth Ferenc apja barátjának, egyben a függetlenségiek egyik vezető alakjának, Helfy Ignácnak, hogy: „bár imminens veszély nincs, atyám betegsége nagyon komoly.” Feljegyezték, hogy másnap, mikor értesítették Kossuth Lajost, hogy éppen március 15-e van, akkor ő erre annyit reagált, hogy: „Tudom. Én meg így fekszem itt”. Március 16-án már csak annyit tudott közölni gyermekének, Lajos Tódornak, hogy „Fiam, rosszul vagyok”. Még további közel négy napig tartott Kossuth végső szenvedése. Március 20-án reggel 9-kor már Helfy küldött egy táviratot a Függetlenségi és 48-as párt elnökének, Justh Gyulának, hogy a „kormányzó állapota ismét rossz, a remény fogy.”
A halál beálltát végül 1894. március 20-án, este 10 óra 55 perckor állapították meg. Öt perccel később egy távírón keresztül Magyarországra is eljutott a szomorú hír. Már másnap, március 21-én megindult a zarándoklat mindenfelől egyénileg vagy csoportosan. Eljött Türr István, Csudafy Mihály, Figyelmessy Fülöp, az 1848–49-es olasz veteránok, öreg garibaldisták, akiket Helfy fogadott és mondott nekik beszédet. Francesco Crispi olasz miniszterelnök ugyancsak Helfyhez címezte részvétnyilvánító telegramját: „Legyen szives átadni tiszteletem kifejezését hazaszerető nemzete képviselőtestületének, amely azért jött Italiába, hogy azt a nagy polgárát megtisztelje, akit mindannyian szerettünk és tiszteltünk.” Az olasz miniszterelnök mellett a parlament, illetve I. Umbertó király is kifejezte részvétét.
Ferenc József ellenállása
Kossuth halálával egy igen fontos kérdés került előtérbe: hol és milyen módon temessék el – a Habsburgok ellen harcoló – volt kormányzót? A hozzátartozók kérése nyomán Eötvös Károly átnézte Kossuth személyes tárgyait végrendelet után kutatva, de nem talált semmit. Mindösszesen 5 lírányi „vagyon” került elő, de azt nem sikerült kideríteni, hogy mit is akart Kossuth pontosan, miképpen történjen a temetése. Egy dolog volt csak bizonyos: I. Ferenc József osztrák császár és magyar király ki akart maradni az egészből. Azt még megengedte az uralkodó, hogy a magyarság lerója a kegyeletét Kossuth előtt, de arról szó sem lehetett, hogy állami gyászszertartás történjen, állami pénzen, a kormány és a hadsereg tagjainak a részvételével. Hiába telt már el a kiegyezés óta közel 27 év, Ferenc József nem volt hajlandó engedni, annak ellenére sem, hogy az 1848–49-es eseményeket követően nem egy gesztust tett már azért, hogy úgymond kibéküljön a magyarsággal. (A legszimbolikusabbat kiemelve: a magyar nemzettől koronázási ajándékként kapott pénzt a szabadságharcban elesett honvédek özvegyei és árvái számára ajánlotta fel).
Igény márpedig volt egy nagyszabású temetésre, amelyet jól érzékeltet például a Vasárnapi Újság egyik korabeli cikke is:
„Az egész ország gyászt öltött Kossuthért. A keresztény világ a Golgotha nagy ünnepeit üli, a szenvedéseket, a nagy eszmék üldöztetésének és Kálváriára hurczolásának áhítatos emlékezetét és egy pár nap múlva a föltámadásét, az eszmék diadalának ünnepét, a nagy hozsannát! Most, midőn e sorokat írjuk, még komorak a keresztény templomok fájdalmas zsoltárok hangzanak, Jeremiás siralmai szólnak; az oltárok megfosztva ékességeiktől, a harangok érez nyelve elnémulva. Az ország minden részében, falvakban, városokban, mindenütt ott látni a gyászt, a fekete lobogókat, a meghatott arczokat.”
A magyar miniszterelnöknek, Wekerle Sándornak egy olyan kompromisszumos megoldást kellett találnia, amely megfelel mind az uralkodó, mind pedig a magyar nép óhajának. A megoldást egy, a főváros által szervezett temetés jelentette, amelynek jogalapját az adta, hogy még 1892 szeptemberében a budapesti közgyűlés – Kossuth 90. születésnapja alkalmából – díszpolgárrá választotta a magyar hazafit. A temetésnek az ilyen módon való kivitelezése azonban nem nyerte el mindenki tetszését: a halotti ceremónia előtt és után is komoly indulatok szabadultak fel országszerte azért, mert a magyar állam hivatalosan távol tartotta magát az eseménytől.
Kossuth holtestének a hazahozatala sem ment könnyen: elvileg egy hajón szállították volna haza – Fiuméban kikötve – a magyar szabadsághős koporsóját, ez az elképzelés azonban Ferenc Józsefnek nem tetszett. Mint írta Wekerle Sándornak is: „Remélem, ez a tapintatlanság, tekintettel arra, hogy a német császári pár Abbáziában van, megakadályozható. Arra is figyelmeztetem, minő benyomást keltene Horvátországban, ha a halottat ezen az országon vinnék keresztül.” A magyar miniszterelnök közbenjárása nyomán úgy rendeződött el a kérdés, hogy az olasz kormány végül nem vízi, hanem vasúti útvonalra adta ki a halottszállítási engedélyt. Míg az itáliai állomásokon tömegek álltak tiszteletet a magyar szabadsághősnek, érthető módon a gyászvonat ausztriai fogadtatása jóval hűvösebb volt: a bécsi utasítások alapján az Ausztrián keresztülhaladó szerelvényről le kellett szedni a magyar nemzeti díszeket, sőt, még a helyi csendőrséget is készenlétbe helyezték.
A magyar nemzet ott volt, az állam viszont nem
Március 30-án délután érkezett meg a vonat a Nyugati Pályaudvarra, utána pedig Kossuth koporsóját hatfogatú halottas kocsi vitte egészen a Nemzeti Múzeumig. Az előcsarnokban felállított ravatalnál másnap éjfélig lehetett a kegyeletet leróni, a temetést pedig április elsejére tűzték ki a Kerepesi temetőben. (ma: Fiumei úti sírkert).
A korabeli újságok háromszázezertől egészen egy millióig becsülték a városban lévő gyászoló tömeg létszámát. Még ha az utóbbi adat erőteljes túlzásnak is tekinthető, attól még bizonyos, hogy Kossuth temetését egyben a legnagyobb dualizmuskori demonstrációnak is lehet nevezni. Sok fontos ember elbúcsúzott a magyar hazafitól (például Jókai Mór, Horánszky Nándor vagy Herman Ottó), csak a „legfontosabbak” nem: hiányoztak a legfontosabb egyházi elöljárók, a miniszterelnök és a kormány tagjai, illetve a hadsereg képviselői.
Amikor a történtek szóba kerültek a parlament április 10-i ülésén, Helfy Ignác az alábbiakat mondta:
„Kossuth Lajos temetésén jelen volt az egész magyar nemzet. […] Csak egy maradt távol: csak egy hiányzott és ez a magyar kormány, a magyar állam volt.[…] A kormánynak e minősíthetetlen magatartása csak kétféleképpen magyarázható meg. Vagy úgy, hogy önként, szabad akaratból, szabad elhatározásból követte ez eljárást és akkor, ha ez így van, meg nem érdemli, hogy csak egy perczig is tovább maradjon azokon a székeken; vagy pedig magyarázható úgy, hogy nem önként, nem szabad akaratból, sőt talán saját érzelmeinek ellenére, felsőbb nyomásnak volt kénytelen engedni; és ha ez a magyarázat áll: akkor be van bizonyítva szomorúan az, hogy a kormány nem bír a korona tanácsában azzal a súllyal, mely nélkül a magyar nemzetet kormányozni nem lehet. […] A magyar nép bizalmára többé jogczíme nincs.”
Helfy tipikus ellenzéki álláspontot képviselve Kossuth temetését is fölhasználta arra, hogy a hatalmon lévőket kritizálja, szándékosan elmellőzve, hogy a kormány tagjai közül nyilván sokan a szívük szerint eljöttek volna, az uralkodó hozzáállása miatt azonban erről nem lehetett szó. Az viszont bizonyosan nem kelthetett valami jó benyomást, hogy volt olyan képviselő, aki például „halaszthatatlan teendőire” hivatkozva nem vett részt a fővárosi gyászszertartáson. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy bár a budapesti vezetés vállalta magára a temetés megszervezését, végül pont az aktuális főpolgármester, Ráth Károly sem vett részt az eseményen. Ez is jól érzékeltetheti, hogy milyen kényes és nehéz kérdéssé vált annak eldöntése, hogy szabad-e annak az embernek a temetésén részt venni, aki anno egy szabadságharcot vezetett a jelenlegi uralkodó ellen.
