Kormány, kormányzó, parlament

Bajcsy-Zsilinszky Endre egy képviselőházi beszédében 1931 augusztusában kijelentette: „A magyar parlamentarizmus beteg 1867 óta. Ez a betegség csak fokozódott az ellenforradalom nyomán. Ez alatt a tíz esztendő alatt annyira elvékonyodott és megkopott a magyar parlamentarizmus, annyira hitelét vesztette lassanként a magyar közvéleményben ez a parlamentarizmus, ez az álparlamentarizmus és burkolt diktatúra, hogy igazán nincs szükség arra, hogy a burkolt diktatúrából most már nyílt és intézményes diktatúrára térjünk át.” Az idézett szavak pontosan megvilágítják a törvényhozó hatalom alárendelt szerepét a korabeli Magyarországon.

Persze túlzott leegyszerűsítés lenne, ha a parlamentet kizárólag „fügefalevélnek” tekintenénk. A parlamenti funkciók egyikét így fogalmazta meg Payr Hugó legitimista politikus a kormányzóhoz intézett beadványában 1938 októberében: „A parlamentre […] nem a népnek van szüksége, hanem a hatalmon levőknek. Mert a parlament legbiztosabb levezető csatornája a tömegindulatoknak. Ha nagy a feszültség, egy kormányváltozás, ha még nagyobb: új választás mindig enyhíti a helyzetet, és egy időre új etapot, nyugalmi állapotot teremt. Ha ez nincs meg, akkor a feszültség a hatalmon levők alatt robban, s nyomában jár a