Konszolidáció a szatmári békét követően

A hosszúnak is mondott 17. század kezdetét (1606) és végét is (1711) egy-egy, a Habsburg-ház és a magyar rendiség közötti kiegyezés, vagyis a bécsi és a szatmári béke határolja. A bő évszázadnyi időszak első felében Bethlen Gábor (1619, 1622) és I. Rákóczi György (1644) erdélyi fejedelmek Habsburgok elleni hadjáratai erős visszhangra találtak a magyar nemesi társadalomban. Az Erdélyi Fejedelemség meggyengülése, azaz II. Rákóczi György halála után a királyságban élő nemesség folytatta a Bécsből kormányzó uralkodókkal szembeni küzdelmet; ezen konfliktusok közül a Zrínyi Péter és Nádasdy Ferenc nevével fémjelzett főúri összeesküvés (1670) érdemel említést. Ezt követően a nemesség egy része Thököly Imréhez csatlakozott, ők még Kara Musztafa pasa 1683. évi, Bécs elleni hadjáratát is támogatták. Kerek húsz év elteltével II. Rákóczi Ferenc szavára a jobbágyság és a kiváltságos rend tagjai szép számmal özönlöttek a Habsburg-ellenes zászlók alá.

Az említett konfliktusokat hosszabb-rövidebb idő elteltével kiegyezés követte, Pálffy Géza részletes elemzést adott ezek hátteréről a Rubicon 2025. novemberi számában. Bocskai István a bécsi, Bethlen Gábor a nikolsburgi, I. Rákóczi György pedig a linzi békében biztosított fontos jogokat a magyar nemesség számára. A magyar arisztokraták 1670. évi pártütését és Thököly felkelésének sikereit követően I. Lipót és a rendek az 1681. évi országgyűlésen olyan törvényeket alkottak, amelyek a békés együttműködés irányába terelték az uralkodó és a nemesség kapcsolatát. A Rákóczi-szabadságharcot a szatmári béke zárta le. Az említett konfliktusokat tehát kiegyezés követte, azok azonban a legutolsó kivételével viszonylag rövid életűek voltak. A Szatmár vármegyei nagykárolyi kastélyban aláírt békeszerződés viszont a 17. századi megegyezésektől eltérően kiállta az idő próbáját. A Rákóczi-szabadságharcot lezáró békeokmányban személyre és vagyonra szóló kegyelmet biztosítottak azoknak, akik a Habsburgokra hűséget esküdtek, valamint ígéretet tettek a vallási sérelmek országgyűlési rendezésére és a magyar törvények betartására.

Társadalmi változások 1711 után

Az ország a szatmári béke aláírását megelőzően 190 éven keresztül – rövidebb-hosszabb időszakokat kivéve – háborús, illetve belső fegyveres konfliktusokkal teli időszakot élt át.  

A háborús pusztítást betetőzte az 1708 és 1713 között dúló pestisjárvány, amelynek következtében mintegy 300 000-en haltak meg. Az ország tehát demográfiai és gazdasági szempontból is képtelen lett volna egy újabb Habsburg-ellenes felkelésre. A veszteségeket az ország a természetes szaporulat és a betelepülések révén hamar kiheverte, az anyagi erőforrásokat pedig termelő munkával teremtette meg. A külországokból, elsősorban a Német-Római Birodalomból érkező telepesek új hazájukban nyilvánvalóan kevéssé voltak fogékonyak a Habsburg uralkodó ellen irányuló fegyveres fellépésre. A hazai jobbágyok horizontja pedig ezekben az évtizedekben aligha terjedt túl falujuk, legfeljebb tágabb környezetük, a közeli város határain. Amennyiben nehéz helyzetbe kerültek, akkor először a lábukkal tiltakoztak, azaz korábbi lakóhelyüket hátrahagyták, és családjukkal elköltöztek a 18. század közepéig még mindig gyér népességű alföldi vármegyék valamelyikébe, ahol új, a korábbinál lényegesen jobb egzisztenciát teremthettek. A hazai levéltárakban szép számmal olvashatunk szökött jobbágyokról felvett jegyzékeket. A 18. század fegyveres megmozdulásait jelenlegi ismereteink szerint inkább a gazdasági környezet javítása, mint politikai célok motiválták (ld. a Szegedinác Péró vezette békésszentandrási felkelést 1735-ben és az 1766. évi dunántúli parasztmozgalmakat).

A Rákóczi-szabadságharc végére a tömegbázis egy részét biztosító, egykori végváriakból álló vitézlő rend is kivérzett, egy részük jobbágyi sorba süllyedt. A végvárak különböző okokból (tudatos rombolás, a kövek spontán széthordása, elemi csapások) történő pusztulása, továbbá az új déli határvédelemnek a korábbitól gyökeresen eltérő kialakítása miatt a csoport megújulásának lehetősége megszűnt. A Duna, Száva, Dráva és Maros mentén fekvő modern erődökben a császári hadsereg professzionális egységei teljesítettek szolgálatot, a határvidék többi pontján pedig a kiváltságokkal felruházott, többségében szerb nemzetiségű katonaparaszti réteg. Az 1699. évi karlócai béke után pontosan kijelölt határokat a korábbiaktól eltérően nem lépték át portyázó oszmán katonák, tehát a végváriakra szükség sem volt. A 17. század első felében még hasonlóan fontos, hadra fogható hajdúság pedig a kelet-magyarországi letelepítéssel kiváltságos, de immár nem fegyverforgató közösségként élt tovább.

A nemesség, különösen annak jól képzett, művelt tagjai számára Bécs egyre jelentősebb gazdasági és kulturális vonzerőt jelentett. A 18. század második felére a magyar arisztokrácia jelentős része a császárvárosba költözött, és családi kapcsolatai, politikai érvényesülése érdekében betagolódott a Habsburg Monarchiát irányító nemzetközi főnemesi hálózatba. A 18. század közepére tehát a hazai népesség egyik rétege sem állt szemben a Habsburg uralkodókkal, a társadalmi tényezők átalakulása a dunai monarchia kohézióját erősítette.

A Habsburgok és Magyarország katonai és külpolitikai helyzete a 18. században

Az ország kül- és katonapolitikai helyzete is gyökeresen megváltozott a 17. századhoz képest, amikor a különböző megmozdulások még valamilyen külső hatalomra támaszkodhattak. Az erdélyi fejedelmek hadjáratai a nemzetközi jog szempontjából uralkodók közötti konfliktusok voltak, amelyeket békeegyezmények zártak le. A harmincéves háború alatt Bethlen Gábor és I. Rákóczi György egy nemzetközi szövetségi rendszer szereplőjeként tevékenykedett, katonai akcióik így tökéletesen illeszkedtek a korabeli jog keretei közé. Thököly Imre az 1670-es években nagymértékben támaszkodhatott az oszmánok segítségére. II. Rákóczi Ferenc a nyílt török szövetséget nem vállalta, mivel tudta, hogy az a hódoltság megújulásával járna. A fejedelem leginkább XIV. Lajos francia király segítségében reménykedett, aki viszont nem ismerte el őt egyenrangú partnernek, mivel felkent uralkodója ellen emelt fegyvert.

A 18. századi magyar elit számára világossá vált, hogy külföldről érdemi segítség nem várható egy esetleges megmozdulás felkarolására. Sőt az is egyértelmű volt, hogy a Habsburg haderő Savoyai Jenő vezetésével rendkívül ütőképes, hiszen az 1716 és 1718 közötti török háborúban párját ritkító győzelmeket aratott. Jóllehet a nagy hadvezér halála után több kudarc is érte a kétfejű sassal hímzett lobogók alatt harcoló csapatokat, de a Habsburg Monarchia a katonai összeomlást minden esetben elkerülte, a Monarchia felbomlását ugyanis egyik európai hatalom sem kívánta.

A fenti tényezők azonban önmagukban talán nem lettek volna elegendőek ahhoz, hogy a későbbi szervezkedéseknek elejét vegyék. A Habsburg uralkodók valószínűleg elemezték a Rákóczi-szabadságharchoz vezető okokat. Ezek között kell megemlíteni a felszabadító háború alatt kivetett, elképesztően magas adókat. A 17—18. század fordulóján Magyarország éves hadiadója 4 millió forintra, azaz néhány év alatt kétszeresére emelkedett. Az óriási terhet tovább növelte, hogy az adó jelentős hányadát a nemességre vetették ki, ami ősi kiváltságai lábbal tiprását jelentette. Az is borzolta a kedélyeket, hogy a hazánkba vezényelt egységek parancsnokai a törvényes járandóságuk mellett jelentős ellátmánytöbbletet csikartak ki a lakosságtól, valamint erőszakosan léptek fel nem csupán a közrendűekkel, de sokszor a vármegyei vezető tisztviselőkkel szemben is. A legtöbb megyében emiatt még magas illetményért sem lehetett találni a katonasággal kapcsolatot tartó tisztviselőket, komisszáriusokat; sőt a megyei közgyűlések fejével, az alispánnal szembeni tettlegesség is előfordult.

I. Lipót a szabadságharc kezdete után engedményekre kényszerült, amelyek keretében 1704-től az adóhátralékok jelentős részét elengedte, illetve Magyarországra újabb adókat nem vetett ki. Fia, I. József a megegyezés érdekében1708-ban országgyűlést hívott össze, amelyre a II. Rákóczi Ferenc pártján álló vármegyék is meghívást kaptak, azonban a diétán nem jelentek meg.

A dinasztia és az ország közötti kiegyezést a szatmári béke hozta el. Ez azonban egyáltalán nem volt magától értetődő. III. Károly, akit a dinasztia és szövetségesei II. Károly, az utolsó spanyol Habsburg uralkodó utódjának jelöltek, még Spanyolországban, Barcelonában tartózkodott, és ott erősítette meg 1711. július 20-án a békeokmányt.

Az új uralkodó tisztában volt azzal, hogy a magyarok sokszor kétségbeesésükben, kilátástalan helyzetük miatt ragadtak fegyvert. Utasította főtisztviselőit, hogy a korábbi kemény és lenéző magatartással hagyjanak fel, és az ország lakosságát méltányosan kezeljék. Mindez hiábavaló lehetett volna, mivel a Bécsben tartózkodó hivatalnokai utólag megpróbálták a stiláris módosításokon túl tartalmi szempontból is kozmetikázni az aláírt békemegállapodást. A király ezért arra kényszerült, hogy a távollétében a Habsburg Monarchiát kormányzó édesanyjának, Eleonóra Magdolna császárnénak szigorúan megtiltsa a hasonló próbálkozásokat:

„Ezért Felségeteknek meg kell értenie, számomra sem nem hasznos, sem a magyarországi királyságomban a tökéletes nyugalom létrejöttét nem segíti, hogy a Pálffy tábornok és Károlyi, valamint az összegyűlt korábbi rebellis előkelők által kölcsönösen elfogadott kiegyezési és békepontokat Felségetek a nevemben megadott teljhatalom birtokában módosításokkal erősítette meg. Így nem csupán a nemrég elhunyt császári felség által Pálffy tábornoknak adott, és Felségetek által is megerősített teljhatalom sérült, hanem a hasonló tettek a közbizalom ellen tétettek, és kedvezőtlen következményekre, sőt talán új nyugtalanságra is alkalmat teremtenek.”

Változások a katonaság ellátásában és egyéb pénzügyi terhekben

III. Károly és tanácsadói tehát vizsgálták a Rákóczi-szabadságharchoz, sőt talán a korábbi mozgalmakhoz vezető okokat, és igyekeztek legalábbis szóban elkerülni a régi hibákat. A felkelések egyik nyilvánvaló oka a katonaság önkényes magatartása volt, amely egyformán sújtotta a nemeseket, a városi polgárokat és a falusiakat. Az 1708-ban összehívott, azonban a pestisjárvány miatt többször megszakadt országgyűlés 1715-ben megteremtette a jogi alapot a császári állandó hadsereg magyarországi állomásoztatására.

A katonák a 18. században kaszárnyák hiányában a téli fél éveket a falvakban és városokban, a jobbágyok és polgárok házaiban töltötték. Az együttélésről szóló uralkodói rendeletek egyre részletesebben írták le a szabályokat, amelyeket időről időre sikerült a nemességnek kívánságai szerint országgyűlési vagy egyéb adóügyi tárgyalások eredményeként módosíttatnia. Az 1711. évi katonatartási szabályzat pontosította a katonák által igénybe vehető előfogatok (forspont) számát, majd 1751-ben Magyarországon is készpénztérítés, illetve adójóváírás járt a fuvart nyújtó lakosoknak. 1729-től megszűnt a török hódoltság korából visszamaradt, váraknál végzett ingyenmunka kötelezettsége (gratuitus labor). Ennek hátterében részben az állt, hogy a korábbi végházak elpusztultak. Az ország belső területein alig maradt vár, amelyet karban kellett volna tartani.

A lakosság és a katonaság közötti viszonyra volt hatással a 18. század egyik fontos közigazgatási reformja. Az 1723. évi országgyűlés megalapította a Tartományi Biztosságot, amely kapcsolatot tartott a katonai hatóságokkal, és védte a civil érdekeket. Ennek eredményeként a magyar városok és vármegyék kizárólag a biztosságon keresztül kapták meg a katonák ellátására vonatkozó rendelkezéseket. A katonaság eltartásával kapcsolatos előírások változása és a korábbiaknál nagyobb fegyelem eredményeként a fegyveresek és civilek közötti súrlódások sokat enyhültek.

A felkelések második kézenfekvő oka az adóprés nagysága és az adózás alá vont személyek köre volt. III. Károlytól kezdve a Habsburg uralkodók nem vetettek ki önkényesen adót a nemesekre. Mária Terézia ugyan szerette volna Magyarországon is meghonosítani a nemesek adófizetési kötelezettségét, azonban ezt az országgyűlés 1751-ben elvetette. A kiváltságos rend ezt követően, a napóleoni háborúk éveiben kizárólag segélyt fizetett, önkéntes megajánlás alapján. Az 1741. évi országgyűlésen a nemesség még azt is elérte, hogy törvénycikkben rögzítsék a közteher és a termőföld közötti kapcsolat tilalmát, a korban ugyanis a nemesi teherviselés egyik előszobájának tekintették a kataszteri felméréseket és a jobbágyok eszerint történő adóztatását. A Magyarországra kivetett hadiadó nagysága 1711-re a felére, 2 millió forintra esett, és a századfordulón kivetett 4 milliós szintet csak 1751-ben érte el újra, csaknem négy évtizednyi békés fejlődést, illetve gyors újranépesedést követően, amikor a teher már egyáltalán nem mutatkozott elviselhetetlennek.

A Habsburg Monarchia a 18. században – akárcsak a megelőzőkben – rövid szünetekkel szinte folyamatosan költséges háborúkat vívott, amelyek finanszírozására a kivetett hadiadó elégtelen volt, ezért a különbözetet többnyire hitelekből fedezték. A kormányzat kezében a gyors eladósodás mellett azonban egyéb eszközök is rendelkezésre álltak, amelyek lehetővé tették a hadsereg burkolt finanszírozását .

Ezek között a legnagyobb jelentőségű az volt, hogy az uralkodói rendeletek a katonáknak adott élelmiszer-ellátmány elszámolási értékét 1683 és 1848 között nem módosították. Ez azt jelenti, hogy az egy katonának adott, napi bő egy kilogramm kenyérért 1683-ban éppúgy 2 krajcár adóbefizetést írtak jóvá, mint 1847-ben. A termények ára a 18. század középső harmadától elkezdett emelkedni, tehát az adózók a piaci árakhoz képest anyagilag rosszul jártak. Az egykorú források a jelenséget veszteség (deperdita) kifejezéssel illették.

Szintén a bécsi kormány érdekét szolgálta, hogy lovassági egységeinek jelentős hányadát hazánkban állomásoztatták, aminek hátterében jórészt a tágas legelők biztosította takarmánybőség állt. Ugyanakkor az sem volt mellékes szempont, hogy a század első felében a nyári fél években a lovak takarmányozásáért adójóváírás nem járt. Az is a finanszírozást segítette, hogy míg a cseh és osztrák tartományokban a lakosság személyenként és naponként 1 krajcár adójóváírást kapott a katonák elszállásolásáért, addig a magyar területeken a lakosok ezen a címen adójóváírásban nem részesültek. A hadsereg megfelelő ellátására tehát sokkal kifinomultabb eszközöket használtak, mint a Rákóczi-szabadságharc előtti években, évtizedekben.

A két fél közötti konfliktusok kezelése a 18. században

A 18. század sem múlt el anélkül, hogy a magyar elit vagy legalább egy tekintélyes része érdeksérelmet ne tapasztalt volna a bécsi udvar politikája miatt. A 17. század a vallási vitáktól volt hangos, aminek során rendkívül igazságtalan határozatok is születtek, köztük a protestáns lelkészek gályarabságra ítélése. A Rákóczi-szabadságharc után a katolikus egyház elérkezettnek látta az időt az erőteljes térítő munkára, a katolikus Habsburg uralkodók azonban a belső béke érdekében korlátozták a magyar püspöki kar tagjainak buzgalmát. Az 1731. évi Carolina Resolutio az 1681. évi törvények szellemében továbbra is korlátozta a protestánsok szabad vallásgyakorlatát, ugyanakkor az ott biztosított jogokat, az ún. artikuláris helyeken történő nyilvános vallásgyakorlatot azonban megerősítette. A rendelkezést a katolikusok túl nagyvonalúnak, a protestánsok pedig elkeserítően szigorúnak találták. Mária Terézia uralkodásának második felében egyre több, a református és evangélikus hívek vallási életét segítő egyedi döntés született, amelyek előkészítették II. József türelmi rendeletét (1781). Az 1790–91. évi országgyűlés gyakorlatilag ismét törvényi erőre emelte a bécsi és a linzi béke előírásait, ezzel a protestánsok követeléseinek jelentős része teljesült, és a vallási béke a kor viszonyai között megszilárdult.

A szatmári békét követő évtizedekben gyors ütemben megindult a korábban szinte kiürült alföldi vármegyék benépesülése, ugyanakkor a dunántúli és északnyugati vármegyék népsűrűsége magas maradt. A bőségesen rendelkezésre álló munkáskéz a század középső harmadában arra bátorította a nyugat-magyarországi arisztokráciát, hogy a jobbágyoktól mind nagyobb járandóságot csikarjon ki. A társadalmi feszültség a Dunántúlon 1765-re robbanásközeli állapotba jutott. Mária Terézia a konfliktus kibontakozását az úrbéri rendelet kiadásával akadályozta meg, amely hosszú távon rögzítette a jobbágyok és földesurak közötti kapcsolatrendszert, és biztosította az állam képviselőinek beavatkozási lehetőségét. Ennek kapcsán adta az utókor a királynő szájába az „Etetni kell a juhot, ha nyírni, fejni akarjuk” szólást.

II. József nem koronáztatta magát magyar királlyá, nehogy koronázási esküje gátolja céljai elérésében. Ennek ellenére az intézkedéseit követő konfliktusokat csillapítani igyekezett, illetve bizonyos határokat nem lépett át. Az uralkodó az 1787-ben induló török háború éveiben rendszeresen arra kényszerült, hogy a magyar toborzású egységeket a veszteségeket követően feltöltse. Erre hagyományosan az országgyűlés adhatott engedélyt, II. József azt azonban nem kívánta összehívni, ezért a rendi hagyományokat úgy tartotta tiszteletben, hogy a hadkiegészítést minden vármegyei közgyűléssel megszavaztatta.

Sikeres konszolidáció

A szatmári béke hosszú távú betartása tehát számos, egymást erősítő tényezőn múlt. Ezek között kell említenünk a társadalmi változásokat, a fegyverfogató vitézlő rend eltűnését, valamint a módosabb nemesség Bécs felé fordulását. Tisztában kell lennünk a külpolitikai helyzet átalakulásával: egyik külföldi hatalom sem volt érdekelt a független Magyar Királyság megteremtésében, ugyanakkor a nagyhatalmak a Habsburg Monarchia fennmaradását támogatták. Mindezek mellett valószínűleg döntő tényező volt a 18. század Habsburg uralkodóinak társadalmi konfliktusokat tompító politikája, amely egyaránt tetten érhető az adóprés mérséklésében, a vallási viták lecsillapításában, valamint a jobbágyok védelmében, azaz a konfliktusok enyhítésében.

A folyamatok irányában a szatmári béke kortársai még kételkedtek. Erről írt 1722-ben Giovanni Priuli, a Velencei Köztársaság nagykövete, a Habsburg-ház leányági örökösödésének országgyűlési elfogadása után:  

„Még a magyarok önkéntes és hangos beleegyezése az örökös tartományok sorába kerülésre és a leányági örökösödés elfogadása sem tudta meggyőzni a Haditanácsot arról, hogy könnyítsen a 20 000 gyalogosból és 16 000 lovasból álló terhen, amelyet ebben a királyságban [Magyarországon] kell állomásoztatni. Ezt szükségesnek érzik az ország őrzésére, helyesebben szólva alávetésére, amelynek népe egyébként oly könnyen hajlik a változásra, és általában nem kedveli a császárt. Egy ilyen bizalmatlanság és sérelem belülről sebzi a nemesség szívét éppúgy, mint a népét, és mindenki szenved a gyanakvástól és a nagy tehertől, és még bosszúsabb amiatt, hogy az udvar panaszosnak tűnik a nyilvános hűségnyilatkozatokat követően is. Amikor az Ausztriai-házat szerencsétlenségek érik, a magyarok állhatatosságát nem lehet majd magasra taksálni. Ha fiúutód nélkül marad a császár, akkor igen könnyen mutatkozhatnak meg az ígéretektől nagyon is eltérő következmények.”

Az idő azonban a Habsburg-politika helyességét igazolta. Magyarország egyik 18. századi válságidőszakban sem fordult szembe az uralkodóval. Az 1716–1718 és 1736–1739 közötti török háborúk alatt a kuruc toborzás és a szabadságharc újraindítására buzdító felhívások visszhang nélkül maradtak. Az osztrák örökösödési háborúban a magyar hozzájárulás döntően befolyásolta a Habsburg Monarchia fennmaradását, sőt a francia forradalmi háborúk alatt sem indult érdemi szabadságmozgalom a Habsburgok ellen. (Bár II. Józseffel szemben volt nagy elégedetlenség a nemesség részéről, de fegyvert nem fogtak ellene, illetve a Martinovics-féle mozgalom egy rendkívül szűk körű, érdemi társadalmi, gazdasági háttér nélküli fellépés volt.) A 18. századi hosszú békekorszak lehetővé tette a népesség gyors gyarapodását és a gazdaság újjáépülését. Mindez igazolta Károlyi Sándor és Pálffy János 1711-es bölcs döntését, a szatmári béke megszövegezését és a békeokmány aláírását.