Kisebbségek a királyi Jugoszláviában

Milliók új hazában

Az 1921. évi népszámlálást a hivatalos „egy nemzet, három törzs” felfogásnak megfelelően végezték, így nem kérdeztek rá az állampolgárok nemzetiségére, hanem az anyanyelv alapján következtettek arra. A népszámlálás alkalmával az anyanyelv vizsgálatakor a szláv származásúak a „szerb–horvát”, „szlovén”, illetve „egyéb szláv” megjelölés között választhattak. Az összeírásokból egyértelműen kiderült, hogy egyik nemzetnek sem volt abszolút többsége az államon belül. A legszámosabban a szerbek voltak, arányuk elérte a 39%-ot. Amennyiben a korabeli hivatalos szerb felfogásnak megfelelően Macedónia szlávjait is hozzájuk számítjuk, akkor a 44%-ot, de ez a „végeredmény” így már a korszakban is komoly vitákat váltott ki. A második legnagyobb nemzet a horvát volt, arányuk megközelítette a 24%-ot,  a szlovének aránya pedig nem érte el a 10 százalékot sem. Az államnemzet tette ki a lakosság 83%-át, a maradék 17%-on tíznél több nemzeti kisebbség osztozott. A hivatalosnak tekinthető adatok szerint 1921-ben 505 790 német, 467 658 magyar, 231 068 román, 115 535 cseh és szlovák, 25 615 ruszin, 20 568 orosz, 14 764 lengyel, 12 553 olasz, illetve 69 878 egyéb anyanyelvű állampolgár élt a délszláv királyságban az összesen 9 931 506 szerb, horvát és szlovén nyelvet beszélő államalkotó nemzetek mellett.

A Szerb–Horvát–Szlovén Királyság lakosságának anyanyelv szerinti megoszlása 1921-ben

Az egyes kisebbségi közösségek eltérő úton-módon váltak az új állam alattvalóivá. Az északi területeken élők (németek, magyarok, románok, ruszinok, szlovákok, csehek) többnyire rövid és békés átmenetként élték meg az impériumváltást, míg a déli területeken élők (macedónok, albánok, bolgárok) viharos körülmények közepette váltak a délszláv állam polgáraivá. A magyar és német kisebbségek – mert hiszen döntően ők tették ki az Osztrák–Magyar Monarchiától az új államhoz került területeken élő kisebbségi létbe kerültek többségét – nem voltak olyan erő birtokában, amivel befolyásolni tudták volna saját sorsuk alakulását. Emellett a Habsburg Birodalom felbomlási folyamatát súlyos társadalmi zavargások kísérték – vagy legalábbis fennállt annak lehetősége – így a helyi elitek elsősorban saját vagyoni helyzetük és a közrend biztosítása okán eleinte jól fogadták a megszálló szerb katonaság bevonulását, s ez lehetővé tette e területek nagyobb megrázkódtatások nélküli elcsatolását és utóbb a békekonferencia által is jóváhagyott egyesülését a Szerb–Horvát–Szlovén Királysággal.

Az északi régiókban az összterülethez képest viszonylag kis területeken volt abszolút magyar vagy német többség, illetve a német, a magyar és a különböző etnikai besorolású délszláv lakosság többé-kevésbé azonos arányt képviselt. Az utóbbiak magától értetődő természetességgel álltak ki a délszláv állammal való egyesülés mellett. Noha az egyes kisebbségi közösségek többsége számára az új állam nem a vágyott haza volt, mégis általánosságban el lehet mondani, hogy beletörődtek a kialakult helyzetbe – legalábbis a Habsburg Birodalomtól megszerzett területeken – és Belgrád számára nem jelentettek közvetlen fizikai veszélyt az állam integritására nézve. Másként állt a helyzet a déli térségek vonatkozásában, az egykori Ó-Szerbia részeként tekintett régióban, Macedóniában és Koszovón, de még Montenegróban is, ahol az államhatalomnak gyakran katonaságot is be kellett vetnie a rend helyreállítása érdekében. Az albánok vonatkozásában ez a helyzet 1920-as évek közepéig állt fent, míg a macedón térség esetében gyakorlatilag a teljes korszakra elmondható, hogy az állam részéről komoly odafigyelést igényelt a szeparatista törekvéseket dédelgető, és azon eltökélten dolgozó, hosszú ideig a bolgár kormány által is támogatott Belső Macedón Forradalmi Szervezetbe, közkeletűbb nevén a VMRO-ba tömörülő macedónok féken tartása.

A kisebbségi lét keretei

A kisebbségek helyzetét három szinten szabályozták. A legmagasabb szintet jelentették a nemzetközi szerződések, ebből volt a legkevesebb. Tulajdonképpen mindössze a legyőzött államokkal kötött békeszerződések sorolhatók ide, amelyeket a délszláv állam csak kénytelen-kelletlen fogadott el, és amelyekre úgy tekintett, mint belügyeibe történő beavatkozásra, amivel sértik állami szuverenitását. Eggyel alacsonyabb szintet képviselt a belső törvényi szabályozás, ami ugyancsak meglehetősen visszafogottnak tekinthető, ugyanis a délszláv állam, mint ismeretes, szerette magát nemzetállamnak beállítani, és a kisebbségek súlyát, számát és így jelentőségét igyekezett minden módon kisebbíteni, ezért nem látta célszerűnek a törvényhozás szintjén foglalkozni velük. Abban, hogy oly kevés törvény foglalkozott a kisebbségekkel – s akkor sem nemzeti, hanem vallási kisebbségeket érintette csupán – az az ok is komoly szerepet játszott, hogy a jugoszláv hatóságok nem kívánták korlátozni mozgásszabadságukat a kisebbségek tekintetében, ezért törvények helyett rendeletekkel igyekeztek szabályozni a kisebbségek helyzetét, amelyeket könnyedén meg lehetett változtatni, visszavonni vagy eltörölni. Ezzel szemben egy–egy törvény módosítása vagy elfogadása akár kínos politikai küzdelembe is torkollhatott. A harmadik, legalacsonyabb szintet képviselték a fentebb említett rendeletek, utasítások és egyéb ideiglenes jellegű intézkedések, amelyeket nagy számban alkalmaztak a különböző állami szervek, és amelyeken keresztül jól követhető az államhatalom viszonyulása a kisebbségekhez.

A kisebbségek részvétele a politikai életben, illetve egyúttal az érdekérvényesítő erejük – amely a relatív csekély létszámukból is eredt – igencsak visszafogott volt. A többségi nemzetekhez tartozó pártok igényt tartottak ugyan szavazataikra, de cserébe alig nyújtottak bármiféle ellentételezést. Logikusnak tűnt a kisebbségi összefogás lehetősége, hogy az együttesen a lakosság mintegy 17%-át kitevő tömegüket egyesítsék és politikai tőkét kovácsoljanak belőle, azonban ez szinte soha nem működött, mert a kisebbségek úgy vélték, valamelyik többségi párttal kötött megállapodással többet érhetnek el, mint a többi kisebbségi párttal való együttműködés révén. A gyakorlat azt mutatta, hogy ezt jól látták, de az is kétségtelen tény, hogy a belgrádi kormányzat tudatosan igyekezett kijátszani őket egymás ellen. Jellemzően úgy, hogy valamelyik kisebbségnek – ez szinte mindig a német kisebbség volt – nagyobb kedvezményeket helyezett kilátásba, aminek révén kedvét szegte a további kisebbségi együttműködésnek. Mindennek köszönhetően a kisebbségek jelentéktelen szerepet játszottak a délszláv állam politikai életében, miként azt a kérdéskör egyik legavatottabb szakértője, Zoran Janjetović találóan megfogalmazta, „a kisebbségek és politikusaik csak fűszer voltak a jugoszláv politikai élet nagy bográcsában”.

Kisebbségek: a területi nyereség negatív következményei

A kisebbségek egy része gyakran gazdaságilag és kulturálisan is fölényben volt a helyi délszláv lakossággal szemben, ami alapvetően meghatározta a hatalom hozzájuk való viszonyulását. A kormányzat célja volt politikailag ellehetetleníteni, kulturálisan és gazdaságilag meggyengíteni a kisebbségeket. E cél elérése érdekében erőteljesen alkalmazta az anyanyelv használat színtereinek korlátozását, illetve a kisebbségek tagjainak az állami hivatalokból és a földreformból történő kirekesztését. Ennek ellenére a jugoszláv állam biztosította részükre azt a minimumot, amit a nemzetközi szerződések előírtak számára, így az 1920-s évek végén mintegy 700 különböző kisebbségi kulturális, oktatási, jótékonysági és gazdasági egyesület működhetett az országban, tevékenységük azonban a délszláv központi és helyi hatóságok akadékoskodásai miatt sohasem tudott teljes képességében kibontakozni.

A nemzetiségek, illetve kisebbségek jelenlétét az államhatalom részéről szükséges rossznak tartották, és egyértelműen veszélyforrásként tekintettek rájuk, különösen azokra, akik relatív nagy létszámot képviseltek és az anyaországaikkal érintkező területeken éltek, mint a magyarok vagy az albánok. Jól alátámasztja ezt az a tény, hogy az 1921-es népszámlálási adatok közzétételét a Külügyminisztérium vétójára halasztották el, mondván azok az adatok az állam ellenségei kezébe adnak érveket. Még beszédesebb az, hogy az 1931-es népszámlálási adatokat a jugoszláv állam soha nem tette közzé, csak a királyi Jugoszlávia összeomlása után a Harmadik Birodalom jóvoltából kerültek publikálásra 1943-ban. 

Jugoszlávia abban is érdekelt volt, hogy csökkentse a kisebbségek számát, akár fizikailag az emigrációs hajlandóságuk támogatásával, és az asszimiláció fokozásával, vagy legalább statisztikailag, aminek legfőbb eszköze a népességösszeírás volt. A kisebbségekkel kapcsolatos délszláv hozzáállás és általában véve a jugoszláv belpolitikai konfrontációk megértéséhez fontos figyelembe venni azt, hogy az ország vezető politikai erejének, a szerbségnek nem volt gyakorlata a kisebbségekkel való bánásmódot illetően. A török uralom alóli felszabadulást követő fél évszázadban Szerbia valóban nemzetállam volt, statisztikailag alig kimutatható más etnikummal határai között. A változás csak a Balkán-háborúk után, vagyis közvetlenül az első világháború kirobbanása előtt következett be, amikor is megszerezték a vardári Macedóniát és Koszovót. Ebből is következett türelmetlensége és csekély empátia készsége a más nyelvet beszélő és más vallású honfitársaival szemben. Ebből is fakadt, hogy a délszláv vezetés igyekezett kitérni az elől, hogy nemzetköziesítsék a kérdést, attól tartott ugyanis, hogy általa külső hatalmak, jellemzően a kisebbségek anyaországai, amelyekkel többnyire szomszédos volt, beleszólást nyerhetnek állami szuverenitását érintő kérdésekbe. A kisebbségi kérdés így többnyire a sajtó hasábjain, esetleg parlamenti felszólalásokban került terítékre, és csak ritkán képezte komoly diplomáciai megbeszélések tárgyát.

Kisebbségek közötti konfliktusokról, az egymás mellett élésből időről–időre óhatatlanul előforduló helyi jellegű összetűzéseken túl, úgymond rendszerszintű ellentétekről nem beszélhetünk. Ugyancsak elhanyagolhatók voltak a kisebbségek és az „államnemzet” közötti súrlódások, amelyek az állam stabilitását veszélyeztethették volna, legalábbis a Monarchiától megörökölt területeken. Súrlódások persze így is voltak, szép számmal. Annál jelentősebb volt viszont az államalkotó népek közötti, kezdetektől jelen lévő ellentét, ami végig kísérte az első Jugoszlávia fennállását: a szerb–horvát szembenállás. Ez az ellentét rányomta a bélyegét a délszláv állam működésére, politikai viszonyaira és egyes történészek szerint döntő mértékben, de legalábbis nagyban hozzájárult az állam felbomlásához.