Király a vérpadon

Mit lehet kezdeni a királlyal?

Franciaországban 1792 őszén a Nemzeti Konvent vette át a hatalmat. Vajon mennyire képviselte a társadalom akaratát? A háborús és polgárháborús viszonyok közepette ugyanis a Nemzeti Konvent választásain a társadalomnak csak egy radikális kisebbsége, legfeljebb tizennyolc százaléka vett részt. 1792. szeptember 21-én, amikor az így megválasztott Konvent képviselőinek többsége még nem is érkezett meg, a Nemzeti Konvent jelen lévő kisebbsége felszámolta a királyságot és kikiáltotta a köztársaságot. 

1792 végére a francia hadseregek sikerei miatt elbizakodott Nemzeti Konvent kihívást intézett minden európai monarchiához. Segítséget ígért a külföldi lázadóknak, s a megszállt területeken bevezette a forradalmi vívmányokat. Hasonló kihívásnak számított Európával szemben a király pere is. Párizsban egyre többen vetették fel a kérdést, mi legyen az augusztus 10-én foglyul ejtett uralkodóval. Előbb az augusztusi felkelők, majd a párizsi szekciók és a Jakobinus Klub küldöttségei követelték az egykori király megbüntetését.

November 6-án Charles Éléonor Valazé felolvasta annak a bizottságnak a jelentését, amelyet a király okiratainak a vizsgálatára hoztak létre. A bizottságtól komoly leleplezéseket vártak, a jelentés azonban csak olyan jelentéktelen vádakat tudott felhozni ellene, hogy alamizsnával látta el egykori alkalmazottait, azok családtagjait, és hogy pénze egy részét külföldön fektette be. Másnap a törvényelőkészítő bizottság nevében Jean Mailhe bonyolult okfejtéssel arról győzte meg a képviselők többségét, hogy XVI. Lajost jogilag el lehet ítélni, s ezt a Konventnek kell megtennie.

November 13-án hangzottak el az első nagyszabású szónoklatok a király mellett és ellene. Charles François Gabriel Morisson arról próbálta meggyőzni a képviselőket, hogy nem ítélhetik el XVI. Lajost, mert ezt csak olyan törvények alapján tehenék meg, amelyeket azon tettek után fogadtak el, amelyekkel a királyt vádolják. Utána azonban a szószékre lépett a Konvent legfiatalabb tagja, Louis Antoine de Saint-Just, és újabb lépést tett afelé, amit D. M. G. Sutherland amerikai történész az igazságszolgáltatás politizálódásának nevezett. Jules Michelet 19. századi francia történész egyszerűbben fogalmazott: „Azt mondta, nem kell hosszasan elítélni a királyt, hanem egyszerűen meg kell ölni.” A királyság eleve bitorlás, „örökös bűn”, amelyet senki sem igazolhat, ellene minden embernek fegyvert kell fognia. „Nem is annyira ítélkeznünk kell felette, mint harcolnunk ellene…” – jelentette ki Saint-Just. Vagyis félre a joggal, egyetlen szempontot kell csak figyelembe venni: ki kit győz le? (Másfél év múlva Saint-Just felett sem ítélkeznek majd, hanem „harcolnak ellene”, és személyazonosságának megállapítása után a guillotine-ra küldik.) A konvent többsége azonban egyelőre nem volt hajlandó elfogadni ezt a logikát.

Jean-Marie Roland belügyminiszter november 20-án a Nemzeti Konvent elé tárt olyan iratanyagokat, amelyeket a király egykori lakosztályában találtak meg, állítólag egy titkos vasszekrényben. A történet meglehetősen gyanús, mivel a jegyzőkönyv szerint a vasszekrény kulcsa a szoba többi szekrényét is nyitotta, s az állítólag itt talált iratok többsége teljesen érdektelen volt. A baloldali sajtó számára azonban a titkos szekrény puszta léte a király árulását bizonyította. A dokumentumokból kiderült, hogy XVI. Lajos helytelenítette a papság polgári alkotmányát, titkos kapcsolatot tartott fenn egyes politikusokkal, propaganda-hadjáratot próbált szervezni, diplomáciai tárgyalásokat titkolt el, s pénzt utaltatott át emigráns testőreinek. Paul Lombard francia jogász szerint „az iratok jelezték a király kétszínűségét, de nem bizonyították az árulását”.

A Nemzeti Konvent képviselői közül azonban már egyre kevesebben voltak hajlandóak különbséget tenni e két fogalom között. November 30-án Jeanbon Saint-André így szónokolt: „Ha XVI. Lajos ártatlan, mind lázadók vagyunk. Ha bűnös, vesznie kell.” Hasonló nézetekről tett tanúbizonyságot Maximilien Robespierre is december 3-i felszólalásában: „Nem ítéletet kell mondaniuk egy ember mellett vagy ellene, hanem intézkedést kell hozniuk a közjólét érdekében, nemzeti jótékonysági aktust kell végrehajtaniuk… Ha Lajos ártatlan, akkor a szabadság minden védelmezője rágalmazó lesz.” Albert Soboul marxista történész kissé elfogultan mutatta be könyveiben a király perét, de a lényeget ő is elismerte: „Voltaképpen az volt a helyzet, hogy a Konventnek okvetlenül bűnösnek kellett nyilvánítania a királyt; ellenkező esetben augusztus 10-ét [a királyságot megdöntő felkelést] ítéli el.” Ha a bíróságokra ruházzák át az ügyet – azzal a régi rend bíráira bízzák a királyt. Ha létrehoznak egy rendkívüli törvényszéket – az sokkal kevésbé képviseli majd a nemzetet, mint maga a Konvent. (Azt a kérdést persze senki sem tette fel, hogy vajon a szavazásra jogosultak 18 százaléka által megválasztott Konvent megfelelően képviseli-e a nemzetet.) A képviselőknek kell hát ítélkezniük – de ha felmentik a királyt, saját testületük legitimitását kérdőjelezik meg.

A király a Konvent előtt

Szinte senki sem hallgatott az amerikai Thomas Paine-re vagy Henri Grégoire abbéra, akik azt javasolták, hogy ítéljék el a monarchiát, de kíméljék meg a király személyét. Egyre többen győzték meg magukat arról, amit már János evangéliumában is megfogalmaztak az igazságtalan ítélet elfogadói: „Jobb nektek, hogy egyetlen ember haljon meg a népért, semhogy az egész nép elvesszen.” Robespierre szinte szóról szóra így beszélt december 3-án: „Sajnálattal mondom ki ezt a végzetes igazságot, de Lajosnak meg kell halnia, mert a hazának élnie kell!” Az aktuálpolitikai helyzet és a forradalmi ideológia logikájának örvénye egyre gyorsabban ragadta magával a Konvent képviselőit a királygyilkosság, a jogrend megtagadása, ezzel pedig a diktatúra és a terror felé.

December 11-én a Konventbe szállították az immár Louis Capetnek nevezett vádlottat, ahol Bertrand Barère elnök a fejére olvasta a vádiratot. A volt uralkodó méltóságteljesen válaszolgatott, csak akkor veszítette el nyugalmát, amikor azzal vádolták, hogy a franciák vérét ontotta. „Nem, uram, ez nem igaz!” – jelentette ki. December 26-án újra előállították; a védelmét Romain de Sèze adta elő: hivatkozott a királyi sérthetetlenségre, a miniszterek felelősségére, XVI. Lajos történelmi érdemeire s arra is, hogy ha a Konvent vád alá helyezi a királyt, nem tarthatja fenn magának az ítélkezést is. Csakhogy XVI. Lajos pere politikai per volt, és John Hardman brit történész találó megfogalmazása szerint „az igazságos politikai per önellentmondásos fogalomnak tűnik”.

Az indulatok egyre jobban elszabadultak. A Konventhez özönlöttek a levelek, a névtelen fenyegetések; voltak, akik a király felmentése mellett álltak ki, és voltak olyanok is, akik el akarták ítélni. Elterjedt, hogy egyes megyék fegyvereseket küldenek Párizsba, a párizsi szekciók pedig a szeptemberi mészárlások megismétlésére készülnek. Rouenban aláírásokat gyűjtöttek a király védelmére, Mâconban viszont már a királyné kivégzését követelték. Georges Danton képviselő és Charles-François Dumouriez tábornok titokban azt fontolgatta, meg lehetne-e menteni valahogy XVI. Lajos életét. A spanyol kormány megpróbált nyomást gyakorolni az egykori uralkodó megmentése érdekében, titkos ígéretek és vesztegetési kísérletek követték egymást. Úgy tűnt, immár alig lehet más kérdéssel foglalkozni: december 30-án a lengyel szejm küldötte segítséget kért a hazája második felosztására készülő Poroszország és Oroszország ellen, de eredménytelenül, mert a Konventet a király pere kötötte le.

Nem csoda, ha a képviselők többsége minél előbb le akarta zárni ezt a hosszan elhúzódó problémát, amely hovatovább polgárháború kirobbanásával fenyegetett. 1793. január 7-én elfogadták, hogy név szerint fognak szavazni a király ítéletéről. Az eredmény ismeretében azonban az utókornak az a benyomása támad, hogy a zűrzavaros körülmények közepette képtelenek voltak rendesen megszámolni a szavazatokat.

Szótöbbséggel elítélve?

Január 15-én a Nemzeti Konvent képviselői arról szavaztak: „Bűnös-e Capet Lajos, a franciák volt királya a szabadság elleni összeesküvésben és az állam biztonsága elleni merényletben?” Az elnök szerint 693, a Le Moniteur című lap szerint 696 képviselő szavazott igennel, a nyomtatott lista szerint pedig 691. Még ugyanezen a napon feltették a második kérdést: „A Nemzeti Konvent Capet Lajosról mondott ítéletét alávessék-e a nép jóváhagyásának?” A 717 jelen lévő képviselőből az elnök szerint 480-an nemmel, 283-an igennel szavaztak, az Archives parlementaires című lap szerint 323-an szavaztak nemmel és 286-an igennel. 

Január 16-án kezdték meg a szavazást a harmadik kérdésről: „Milyen büntetést érdemel Lajos, a franciák volt királya?” Az ülés délelőtt, a szavazás este fél hétkor kezdődött, és (mivel mindenki hosszabban is megindokolhatta szavazatát) másnap este hétig tartott. Vergniaud, a Konvent elnöke este kilenckor jelentette be az eredményt, s a gyűlés csak tizenegykor oszlott fel. 721 képviselő volt jelen, az abszolút többséghez tehát 361 szavazat kellett. Az ülés hangulatát Thomas Carlyle skót történész érzékeltette a leghatásosabban: „A hosszú éj kínosan beleolvad a nappalba, s a reggel halvány világa vetődik minden arcra; s azután a téli alkony árnyai ismét leszállnak, s a homályos lámpákat újra meggyújtják; azonban nappal úgy, mint éjjel, s az egymást követő órák változatosságain keresztül egyik képviselő a másik után lép fel a szószék lépcsőin; egy pillanatra megáll odafenn, a fenső, tisztább világosságban, s elmondja végzetszerű szavát, s azután ismét lemerül a homályba és a tömeg közé.” Vergniaud, a Konvent elnöke 17-én este kilenckor jelentette be az eredményt, s a gyűlés csak 11-kor oszlott szét.

Az első számolás szerint 366-an szavaztak a halálra, 319-en a fogva tartásra és a békekötés utáni száműzetésre, 23-an a halálra azzal a feltétellel, hogy a Konvent vitassa meg a kivégzés időpontját, 8-an a halálra azzal a feltétellel, hogy valamennyi Bourbon száműzetéséig elhalasztják, 2-en a halálra azzal a feltétellel, hogy csak külföldi intervenció esetén hajtják végre, 2-en fegyházra, 1 fő pedig a halálra szavazott, nyitva hagyva az enyhítés lehetőségét. Másnap, január 18-án a korrigált összesítés szerint 2 fő szavazott fegyházra, 286 elzárásra vagy száműzetésre, 46 az elhalasztott halálra, 361 a feltétel nélküli halálra, 26-an a halálra azzal, hogy a Konvent vitassa meg a halasztás lehetőségét. René-Jean Champigny-Clément képviselő az elzárásra szavazott, de felszólalását félreértelmezték, és a halálos szavazatok közé sorolták. François Robert képviselőnek pedig nem lett volna joga szavazni a király halálára, mert nem volt született francia. Vagyis a feltétel nélküli halálos ítélet nem is kapott abszolút többséget – de erre akkoriban senki sem hívta fel a figyelmet.

Még egy szavazásra került sor: január 19–20-án arról döntöttek, hogy elhalasztható-e az ítélet végrehajtása. 380-an a halasztás ellen szavaztak. Másnap, 1793. január 21-én délelőtt tíz óra húsz perckor guillotine-nal lefejezték az egykori királyt. Bátran viselkedett, utolsó szavaival ártatlanságát bizonygatta, s azt kívánta, kiontott vére ne hulljon vissza Franciaországra. 

Sok francia történész és író próbálta igazolni a király kivégzését, csak Albert Camus-nek volt bátorsága A lázadó ember című könyvében kimondani, hogy „ocsmány és botrányos történelmünk nagy pillanataként ábrázolni egy gyönge, jó ember nyilvános meggyilkolását”. Egyes történészek úgy vélekednek, hogy ezzel „kitépték a királyságot a nemzet jövőjéből. A király kivégzésével elvágták az utolsó szálat, amely Franciaországot múltjához kötötte, és teljessé tették a szakítást a régi renddel.” Ha azonban arra gondolunk, hogy a 19. században még három király és két császár ült Franciaország trónján, akkor a monarchia „kitépése a nemzet jövőjéből” nem tűnik különösebben sikeresnek. Elgondolkodtatóak Edgar Quinet francia történész megállapításai is: „II. Jakab és X. Károly nem tértek vissza a száműzetésből, de I. Károly és XVI. Lajos visszatértek a vérpadról II. Károly és XVIII. Lajos képében… Amikor a Konvent-tagok végeztek XVI. Lajossal, a királyság kisiklott a kezük közül, s Európa minden trónján inkább borzadályt, mint rettegést éreztek. Kegyetlen és vég nélküli háború keletkezett ebből, amely önmagából újjászületett. Hogy megvívhassák, egy vezetőt adtak maguknak, vagyis visszatértek ahhoz a rendszerhez, amelynek a megsemmisítésére megesküdtek."

Saint-Justnek teljesen igaza volt, amikor így fogalmazott a pert megelőző viták során: „Sohasem fogom szem elől téveszteni, hogy amilyen szellemben ítélnek a király felett, olyan szellemben fogják megalapítani a köztársaságot. Ítéletük elmélete közhivatalaik elméletévé válik majd. Amennyi filozófia lesz ítéletükben, annyi szabadság lesz alkotmányukban!” Pontosan annyi lett. Az egész köztársaságot olyan szellemben alapították meg, amilyen szellemben ítéletet mondtak XVI. Lajos felett: igazságtalanul, elfogultan, rosszhiszeműen, a más nézeteket vallók elpusztítására törekedve. Az a gyanú és rosszindulat, amely a király vádiratát áthatotta, valóban a közhivatalok „elméletévé” változott. És a franciák pontosan annyi szabadságban részesülhettek, amennyi „filozófia” áthatotta a király felett mondott ítéletet. Pár éven belül az egész francia társadalom szembefordult a köztársasági államformával, s egy egész emberöltőre volt szükség, mire egy újabb nemzedék feleleveníthette a köztársasági eszméket.