Két Brankovics

Brankovics György

Születésének pontos idejét 1373 és 1375 közé teszik. Korai éveiről keveset lehet tudni. Ismeretes viszont, hogy 1402. július 28-án I. Bajezid oszmán szultán oldalán – testvéreivel és unokaöccseivel együtt – részt vett a Timur Lenk mongol–türk seregével szembeni ankarai ütközetben. A szultán veresége után Györgynek sikerült elérnie Konstantinápolyt. Itt nagybátyja, István – aki akkor megkapta a despota címet – hatalmi ellentéteik miatt Györgyöt börtönbe záratta, azonban Györgynek egy Rodop nevű nemes segítségével sikerült elszöknie.

Miután kiszabadult, az oszmánok európai területeit uraló Szulejmántól kért segítséget. A Brankovicsok célja az volt, hogy elzárják István despota és öccse, Vuk elől a Szerbiába vezető utakat. Azonban nem jártak sikerrel, mivel István despota a tengeren elért Zétáig, ahol nagynénje családja, a Balšićok gyakorolták a hatalmat. Útban az ország belseje felé a despotának sikerült megvernie az oszmánokat és a Brankovicsokat a Gracsanica melletti Tripoljénél 1402. november 21-én. Ennek ellenére a csatában György tehetséges hadvezérnek mutatkozott, és sikerült legyőznie a despota öccse, Vuk által vezetett szárnyat.

Miután Lazarevics István despota Zsigmond magyar király hűbérese lett, harcba bocsátkozott a Brankovics családdal, amely a koszovói és metóhiai területeket uralta. Ekkortájt vette át György a Brankovics család vezetését. A két família közötti viszályra nagy hatást gyakorolt az oszmánok területén dúló polgárháború is. Általában amikor pártválasztásra került a sor, a Lazarevicsek és a Brankovicsok ellentétes táborba kerültek. Szintén a Brankovicsok támogatták István despota öccsét, Vukot, amikor az bátyja ellen fordult és oszmán támogatással elfoglalta a despoták országának déli részét. A két család viszálya egészen 1412-ig dúlt. Az oszmán belharcokban elesett Lazarevics Vuk és Brankovics Lázár (mindkettőt 1410-ben Musza herceg parancsára végezték ki), ami azt jelentette, hogy a két szerb főúri famíliából csak Lazarevics István despota és Brankovics György maradt életben.

A nagybáty és unokaöcs közötti megbékélést György anyja, Mara is szorgalmazta. Végül a két fél megállapodott, és nagy nehézségek árán Györgynek sikerült hazatérnie Szalonikiból 1412 októberében. Mivel korban közel állt nagybátyjához, s tapasztalt, hadban jártas férfi volt, nem meglepő, hogy a források arról tanúskodnak, ezután a despota és György szorosan együttműködött, sőt egyes feladatokban Brankovics helyettesítette az uralkodót. Ezzel együtt a Brankovicsok tartománya szorosabban betagolódott a despota országába, bár az oszmán jelenlét miatt bizonyos különállása megmaradt.

Amikor 1413-ra az oszmán belharcok is véget értek – bizonyos mértékben a balkáni vazallusaiknak is köszönhetően –, és a béke helyreállt, a despotaország fellélegezhetett. Kihasználva a békés állapotot György uraság 1414 végén feleségül vette Iréne (Jerina) Kantakouzenoszt. György korára való tekintettel – és arra, hogy 1408-ban említik Ilona nevű lányát – feltételezhető, hogy előtte már egyszer házas volt. Az Irénével kötött házasságból több gyermeke is született, fiai: Todor, Gergely, István és Lázár, illetve lányai: Mara és Kantakuzina. Miután Lazarevics István despota megörökölte rokonától, III. Balsától Zétát (a mai Montenegró jelentős részét), és ezzel viszályba keveredett Velencével a zétai tengerparti városok birtoklása miatt, Györgynek számos feladata lett ezen a vidéken. Így 1423-tól ő irányította a velenceiek elleni hadműveleteket. Mivel a kereskedőállam makacs ellenfélnek bizonyult, a két fél igyekezett tárgyalások útján elérni céljait. István despota Györgyöt bízta meg a diplomáciai feladatok ellátásával, amelyeket több megállapodás koronázott (1423-ban Szent Szergiuszban [Sveti Srđ], 1424-ben Plánában és 1426-ban Vucsitrnban).

Mivel István despotának nem volt fiúörököse, és egyre inkább aggasztotta betegsége, elhatározta, hogy örökösének Györgyöt nevezi meg. 1425-ben a rudniki Szrebrenicában tartott országgyűlésen megeskette főembereit a György iránti hűségre. A trónörökös 1426. augusztus első felében Zétába költözött családjával, a Nemanjida uralkodók idején a trónörökösök ezt a területet kormányozták. Azonban Istvánnak a trónöröklést illető elképzeléseit, mivel Magyarországhoz is hűbéri kapcsolatok fűzték, Zsigmond királlyal is el kellett fogadtatnia. Kettejük megállapodása megbízhatatlan másolatban maradt fenn, azonban annyit el lehet mondani, hogy a magyar király elfogadta György megválasztását, valamint elismerte magyar bárónak és biztosította a terjedelmes magyarországi despotabirtokok öröklését. Ennek ellenszolgáltatásaként követelhette Nándorfehérvárt. Azonban a szerb trónöröklés kérdésének ez a megoldása kiváltotta II. Murád szultán (1421–1451) haragját, aki hadjáratot indított a szerb állam ellen. A helyzetet súlyosbította István despota váratlan halála a Kragujevac melletti Glávában 1427. július 19-én. Bölcs Konstantin szerint halála előtt csak annyit mondott: Györgyért, Györgyért. György ekkor a messzi Zétában tartózkodott.

György uralmának első időszaka 

György hatalomra kerülésekor zűrzavaros állapotokat örökölt. Az oszmán támadás az ország jelentős területét elpusztította, északról pedig a magyar király nyomására kénytelen volt átadni Nándorfehérvárt. Ezzel a szerb uralkodó elvesztette addigi székhelyét. A bajokat tetézte, hogy nem tudott megegyezni Galambóc vajdájával, Jeremijával, aki először kezet emelt urára, majd a várat átadta az oszmánoknak. Annak ellenére, hogy igyekezett ellenállni a szultáni csapatoknak, valamint egyezségre lépett Zsigmond királlyal, kényszerű helyzetéből csak az oszmánokkal való kiegyezés árán tudott szabadulni. A békéért jelentős területi veszteségekkel kellett fizetni – nagyjából az ország területének egyharmadával (Niš, Kruševac, Stalać) –, amivel az oszmánok beékelték magukat a despotaország kulcsfontosságú területeibe. Ezek mellett kötelezte magát hűbéradó fizetésére, amely 1433-ban elérte az 50 000 aranyat. György ezek után igyekezett kibékíteni a magyar uralkodót – akinek 1428-ban nem sikerült visszaszereznie Galambócot – a szultánnal, amit szintén nem koronázott siker.

Amikor véget értek a kezdeti megpróbáltatások, és György megszilárdította hatalmát, hozzáláthatott az új székhely, Szendrő kiépítésének, valamint rendezhette magyarországi birtokügyeit. Szendrő építése – ami valamikor 1428 tavaszán kezdődhetett – nagy erőfeszítéseket igényelt, azonban a belső vár már 1430-ra kész lehetett. Ez nagy terheket rótt a lakosságra, és mivel az építést görög építészek felügyelték, a nép György görög származású feleségét, Irénét hibáztatta a kiadásokért. Ezért átkozott Jerinaként maradt meg az emberek emlékezetében.

István despota után a Magyar Királyságban György jelentős birtokokat örökölt. Kezében tudhatta a Szatmár megyében fekvő Szatmárt, Németit, Nagybányát, Felsőbányát, a pénzverő kamara jövedelmeit, Bihár megyében Debrecent, Böszörményt, Dadát, Szoboszlót és más javakat, Torontálban Becsét, Becskereket és Aracsot, egy palotát Budán, Zemplén megyében Tokajt és Tállyát, Abaújban Regécet és Boldogkőt, valamint más birtokokat. Arról is vannak adatok, hogy a szerb uralkodó országlásának első éveiben megfordult Magyarországon, ahol a megörökölt birtokai kormányzását vette kezébe. Birtokain igyekezett betartani a régi szokásokat és előjogokat, valamint magyar tisztviselők alkalmazásával fentartani az addigi állapotokat. Ismeretes, hogy Bián időzve 1429 májusában megerősítette Debrecen mezővárosi kiváltságait.

1429 nyarán György megkapta a despota címet Bizáncból, VIII. János (1425–1448) bizánci császár követétől, Philantrophenes Györgytől, amivel azt vállalta, hogy Bizánccal az addigi viszonyát fenntartja. Ezen túl jelentősen növelte országának és személyének tekintélyét. A despota cím a bizánci hierarchiában nagyon jelentős volt és gyakran a császárok testvérei vagy rokonai viselték, illetve néha külhoni uralkodók is. Azok, akik megkapták ezt a magas titulust, használhatták a császári megnevezést, valamint egy ceremónia során külön koronával ékesítették fel őket.

István és György despoták idejében rövid ideig fellendült a szerb ország gazdasága. Ekkor élte fénykorát a bányászat: az ország területén több helyen voltak bányászvidékek, illetve gazdag bányavárosok. Ilyenek voltak Novo Brdo, Szrebrenica, Rudnik, Zajača, Bohorina, Crnča, Koporići, Ostatija és még sok más település. A források gazdag lelőhelyekről tanúskodnak, amelyek nagymértékben növelték a szerb állam pénzbevételeit. Leginkább a nemesfém kivitele és az azzal történő kereskedelem megvámolása, illetve a vám bérlése volt jövedelmező. György despotát dúsgazdag embernek ismerték a kortársak. Gazdagságát szemléletesen mutatja be a holmik listája, amelyet Raguzában rögzítettek 1441-ben, amikor a despota megőrzésre hagyta vagyona jó részét. A letétben volt akkor egymillió török akcse, 334 kg arany rudakban, közel 112 kg arannyal vegyített ezüst (gláma), 973 kg tiszta fehérezüst, 114 kg aranyozott és ezüsttál, -kehely és más tárgyak. Jövedelmeit jelentős mértékben egészítették ki a magyarországi javak, amelyek egyes kortársak szerint 50 000 forintot jövedelmeztek évenként. Ezek a bevételek jelentették a szerb ország fennmaradásának zálogát és a hűbéradó fizetésének képességét. Nagy vagyona sokszor szabadította meg a despotát nehéz helyzetéből, de a temérdeknek tűnő kincsből örököseinek nem sok maradt.

György despota országának fennmaradása leginkább Magyarországtól és az Oszmán Birodalomtól függött, azonban a szerb uralkodónak a boszniai ügyek is komoly fejtörést okoztak. Szrebernica a despota kezében volt, azonban a Drina bal partján II. Tvrtko király kísérletet tett annak visszaszerzésére, és emiatt a két ország háborúba sodródott egymással. A hadakozás – amely már 1431-ben megkezdődött – végül György despota sikereivel ért véget 1433-ban. A despota kezére került ekkor Zvornik, Teocsák és Ozora egy része.

Mivel a szerb despotaország két nagyhatalom közé ékelt ütközőterület volt, György despota igyekezett pozícióit házassági kapcsolatokkal is biztosítani. Ezért Kantakuzina (Katalin) lányát hozzáadta Cilli grófjához, II. Ulrichhoz, míg Marát először 1428-ban II. Murátnak ígérte, azonban a házasságkötés elmaradt az ara fiatalsága miatt. Később, 1433-ban újra elhalasztották az eseményt a hozomány előkészítése miatt. Mara csak 1435-ben indult el a béke zálogaként a szultáni udvarba – testvérei, Gergely és István kíséretében –, ahol később befolyásos személy lett. Apja ekkor nagy pénzösszeget, valamint Toplicát és Dubočicát adta hozományul. Magyarországon a honvédelem kérdésében számoltak a despota haderejével, maga György despota is jelen volt a pozsonyi országgyűlésen 1435 nyarán, ahol a tervezetet elfogadták. Azonban a magyar–oszmán viszony romlása komoly veszélybe sodorta Szerbiát. Ugyan Györgynek nem volt része a magyar betörésben, amely 1437. június végén elérte Kruševacot, mégis rázúdult II. Murát haragja. György ekkor Barancs várának átadásával tudta kiengesztelni a szultánt, ennek ellenére Zsigmond király 1437 decemberében bekövetkezett halála után, már 1438-tól folytatódtak az oszmán támadások a despota országa ellen, végül 1439. augusztus 18-án a székváros Szendrő is a szultán kezébe került. Egy időre a vár védelmét vezető Gergely is a fogságukba esett.

A hontalan uralkodó

György despota, miután elvesztette országát, Magyarországon telepedett le. Albert király jól érzékelte, mekkora veszteséget jelentett Szendrő eleste a despotának és Magyarország védelmének, ezért 1439. augusztus 1-jén Szegeden Györgynek adományozta Világosvárt és annak több mint száz faluból álló uradalmát. Azonban amikor Albert király meghalt, György a trónharcokban – miután meghiúsult az az elképzelése, hogy fiát, Lázárt ültesse a magyar trónra – Erzsébet királyné és a gyermek László oldalára állt. Emiatt, amikor I. Ulászló (1440–1444) elfoglalta a magyar trónt, a despotát birtokainak elkobzásával sújtotta.

A király ezen döntése még nehezebb helyzetbe hozta Györgyöt. A szerb uralkodó ekkor elhagyta a Magyar Királyságot, és országának még szabadon maradt tengerparti vidékére, Zétába ment. Szerbia felszabadítása lebegett a szeme előtt, amiből akkor már csak Novo Brdo maradt. Mivel erről az oszmánoknál levő fiait is értesítette, a szultán 1441. május 8-án megvakíttatta őket, ami a despota számára komoly csapás volt. A helyzetet tovább rontotta az a tény, hogy az adriai partról semmit sem tehetett az oszmánok ellen, ezért 1441 tavaszán Raguza érintésével visszaindult Magyarország felé. Helyesen felmérve helyzetét a már idős despota elhatározta, hogy meghódol I. Ulászló előtt, aminek fejében visszakapta terjedelmes birtokait. Lehetséges, hogy a visszaszerzett javak biztosítását célozta a budai káptalannal 1442. szeptember 7-én kiállítatott adományoklevele, amelyben birtokait egy nem létező személynek – Birini Pálnak – engedi át. Ebben az időben egyes birtokain (Németi, Világosvár) meg is fordult.

Annak ellenére, hogy György despota helyzete kilátástalannak tűnt, nem hagyott fel az oszmánok elleni háború tervezésével. Ezért igyekezett az 1442 márciusában Magyarországra érkezett Cesarini bíboros segítségére lenni a magyar belviszályok csillapításában. Ugyanekkor érte el első oszmánellenes győzelmeit a később híressé vált, törökverő Hunyadi János erdélyi vajda. Amikor 1443 tavaszán elkezdődtek a tárgyalások egy oszmánellenes hadjárat szervezéséről, György despota volt a hadjáratot támogatók fő szószólója, és a hadsereg felállítására nem sajnálta az anyagiakat sem. Miután sikerült megszervezni az oszmánellenes hadjáratot, György despota a magyar sereggel tartott az úgynevezett hosszú hadjárat idején, amely 1443 végén elérte a Zlatica szorost, és komoly aggodalmat váltott ki az oszmán udvarban. Amikor az addig elért keresztény sikereket megakasztotta a tél, a despota a visszavonulás ideje alatt igyekezett rávenni a magyar királyt és Hunyadit a szerb területen való telelésre. Erőfeszítéseit nem koronázta teljes siker, azonban reménykedve tekintett a háború folytatására. Ennek ellenére, amikor II. Murát felajánlotta Szerbia visszaállítását a béke fejében, a despota a békekötés mellett tört lándzsát. Hogy Hunyadit is rábírja a békére, lekötötte neki magyarországi birtokainak javát. Amikor Edirnében és Nagyváradon megkötötték a békét, György despota visszakapta országát és megvakított fiait.

Újra az ország élén (1444–1456)

Miután György despota visszakapta országát a szultántól, tudva, hogy annak léte az oszmán uralkodótól függ, elzárkózott Hunyadi további oszmánellenes hadjárataitól. Ezért nem vett részt a várnai csatában 1444. november 10-én. A taktikáját a két nagyhatalom közt Hunyadi János nem fogadta el, mivel szerinte a despota kétszínű és megbízhatatlan politikát folytatott. Ez György és Hunyadi viszonyát – aki 1446-ban Magyarország kormányzójává emelkedett – súlyosan elmérgesítette. Kettejük kapcsolata akkor került a mélypontra, amikor 1448-ban a despota nem támogatta Hunyadit újabb hadjáratában, sőt a rigómezei veresége után el is fogta a magyar kormányzót. Kiszabadulva Hunyadi hűtlennek minősítette a despotát, és maradék birtokaitól is igyekezett megfosztani, ami miatt György hevesen tiltakozott. Végül a Brankovics és a Hunyadi család közötti ellentétet a magyar főemberek közbenjárásával sikerült elsimítani az 1451. augusztus 7-én Szendrőn aláírt szerződéssel. A szerződésben a despota unokája, Erzsébet és Hunyadi fia, Mátyás között házassági kötelék létrehozását is rögzítették. Hunyadi arra számított, hogy a despota portai kapcsolatait felhasználva békét eszközölhet ki a szultánnál.

Mivel Szerbia léte a magyar–oszmán egyensúlyon alapult, György despota 1451-ben közbenjárt a béke megkötése érdekében. Miután II. Mehmed 1453-ban elfoglalta Konstantinápolyt, György despota tudta, hogy országának elfoglalása következik, ennek ellenére aktívan részt vett a béketárgyalásokban 1454-ben, amikor elküldte a Portára Vukoszáv szendrői vajdát. Azonban a tárgyalások nem jártak sikerrel, és 1454-ben a despotának Magyarországra kellett menekülnie az oszmán csapatok elől. A hadakozás 1455-ben is folytatódott, amikor Novo Brdo elesett. Végül a despota 1456 elején kénytelen volt átengedni országa déli felét, amivel elveszítette a legjelentősebb bányavidékeket is. A következő megpróbáltatás ugyanazon év nyarán érkezett el, amikor II. Mehmed serege élén megjelent Nándorfehérvár előtt.

Ugyan a despota viszonya a Hunyadiakkal addigra megint megromlott, és Hunyadi sógora, Szilágyi Mihály 1455 decemberében Kölpényben meg is támadta az agg despotát, amikor az oszmán csapatok „kopogtak” Nándorfehérvár kapuin, a nézeteltéréseket félretették. György despota ekkor Becsén és Becskereken időzött, ahol csapatokat szervezett Hunyadi megsegítésére. A despota nem sokkal élte túl a magyar diadalt, 1456. december 24-én, idős korában hunyt el.

Személyiségéről a források kevés adatot hagytak hátra. Abból, ami fennmaradt, úgy tűnik, György a bizánci hagyományok kitartó őrzője volt, mélyen ortodox vallású. Ugyan még további vizsgálatokra vár a despota viszonyulása a római katolikus valláshoz, a pápasághoz és az egyházi unióhoz, a Kapisztrán János által feljegyzettek alapján idős korában még görcsösebben ragaszkodott felmenői vallásához. Úgy tűnik, ez több volt politikai taktikánál. Szorongatott helyzete ellenére, magát boldogtalan embernek tartva György mégis visszautasította a ferences szerzetes térítési szándékát. Talán ezért is élte meg – tudva, hogy országa a következő oszmán hódítás célja – Konstantinápoly 1453-as elestét tragikus sorscsapásként, ami után a források tanúsága szerint bezárkózott a szobájába és három napig senkit sem fogadott. Szintén a kútfők Györgyöt érzelmes szülőnek mutatják, sokkal érzelmesebbnek a politikai racionalitást követő feleségénél. A családot ért tragédiák – Mara férjhez adása a szultánhoz, fiainak megvakítása –, úgy tűnik, nagyon megviselték.

Mara szultánné

Mint ismeretes, az oszmán szultánok háremében különböző országokból érkezett hercegnők tartózkodtak mint a béke zálogai. Ilyen volt Brankovics Mara is, akinek jelentős szerepe volt az oszmán udvarban.

György despota lánya, Mara 1417 és 1420 között születhetett, egyes vélemények szerint 1418-ban. Első ízben György despota az Eszfigmen kolostornak 1429-ben kiadott oklevele miniatúráján szerepel. Mara, annak ellenére, hogy apja 1428-ban a békekötési tárgyalások keretein belül odaígérte kezét II. Murátnak, csak 1435-ben indult el az oszmán udvarba. A házasságkötésre 1436. szeptember végén került sor Edirnében, egyben ez volt az utolsó dinasztikus házasság egy szultán és egy idegen hercegnő között.

Az oszmánok, akik Deszpina Hatunnak nevezték Marát, Burszába küldték, azonban a háremben töltött idejéről a források hallgatnak. Bizonyos, hogy pozíciója szilárd volt a törvényes házasságkötés, a magas származás és a nagy hozomány miatt. Annak ellenére, hogy a szultán felesége volt, testvéreinek megvakítását nem tudta megakadályozni. Helyzete jobbra fordult, amikor férje ráeszmélt, hogy a diplomáciában jól felhasználhatja őt, és ő közvetített a szerb despota és a szultán között 1444-ben. Mara az oszmán udvarban is megőrizte keresztény vallását, és valószínű, hogy a török nyelvet sem sajátította el teljesen.

Bár a Muráttal kötött házasságból nem születtek utódok, valamikor 1436 és 1451 között megismerkedett Mehmed herceggel, a jövendő Hódítóval. Az ifjú herceg és a szultánné között közeli kapcsolat épült ki, és Mehmed élete végéig tisztelte mostoháját. Egyes történészek kettejük közeli viszonyát azzal magyarázzák, hogy Marának szerepe volt Ali herceg kivégzésében, valamint Mehmed előrelépésében a trónöröklési sorrendben, amivel részben megbosszulta testvérei megvakítását is.

Amikor II. Mehmed 1451-ben végleg trónra lépett. visszaküldte Marát apjához, visszaadva a hozományul kapott szerb területeket. 1453-ban Mara elérte Szent Lukács ereklyéinek elhozatalát Rogoszból Szendrőre. A szultánné a szerb udvarban az oszmán orientációjú külpolitika hívének mutatkozott. Bár több házassági ajánlatot is kapott – XI. Konstantin bizánci császártól és Jan Jizkrától –, megmaradt elhatározása mellett, hogy többé nem házasodik, ezzel is mint szultánné megóvva magas rangját. Az a tény, hogy a bizánci császár is kész volt vele házasságra lépni, azt mutatja, hogy előkelő és politikailag is jövedelmező arának tartották.

Amikor 1456-ban apja, György despota meghalt, Mara a család azon tagjai között volt, akik Lázár despota uralma ellen fordultak. Ezért testvérével, Gergellyel, anyjával, Irénével és nagybátyjával, Kantakuzenos Tamással 1457-ben menekülni kényszerült. A menekülők közül Iréne meghalt útközben Rudnikon, míg Mara és a többiek elérték a szultán udvarát. Mostohafia szépen fogadta és gondoskodott róla: II. Mehmed földbirtokokat juttatott neki Trákiában, amelyek közül csak Jezsevo (ma: Dafni Görögországban), Mravinci (ismeretlen) és Dokszombusz (ma: Myrkinos) neve ismeretes. Továbbá megengedte neki, hogy 1459-ben megvásárolja a Szent Szófia-templomot Szalonikiben.

Mara Jezsevóban udvart tartott fenn, amely a szerb nemesek és egyháziak gyülekezőhelyévé vált. Itt lelt menedékre 1469-ben Cillei Katalin grófné is. Mivel II. Mehmed szultán észrevette, hogy mekkora diplomáciai hasznot jelenthet számára Mara, bevonta a Raguzával és Velencével folytatott tárgyalásokba. Különösen aktív volt az oszmán–velencei háború során 1470 és 1475 között folytatott tárgyalásokban. Ezért nem meglepő, hogy a velencei követek gyakran megfordultak udvarában támogatást vagy tanácsot kérve, valamint a szultánné szerb követei megjelentek Velencében.

Marának érdekében állt tárgyalni a velenceiekkel, mivel megvakított testvére, István 1465-től az ő területén élt a friauli Belgradóban. Mara apja halála után átvette a család irányítását, II. Mehmed pedig megengedte neki, hogy felvállalja a szerb despoták szerepét. A szerb hercegnőből lett szultánné jelentős diplomáciai tehetsége révén befolyásolni tudott egyes döntéseket az Oszmán Birodalomban, azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy működése kizárólag a szultán jóváhagyásával – vagy annak akarata szerint – folyhatott.

Az Oszmán Birodalomban élő keresztények vallási kérdéseiben mutathatta ki leginkább önállóságát, és ezen a téren a Nemanjidák hagyományait követte. Ott-tartózkodása során Mara a keresztény kolostorok védelmében, támogatóként lépett fel, és ilyen ügyekben apja pecsétje alatt állított is ki okleveleket. Befolyásának köszönhetően elérte annak az évi juttatásnak az átruházását Hilándár és a Szent Pál-kolostorok számára, amelyet Raguza fizetett a szerb uralkodóknak a Szton félsziget átadásáért (Stonski dohodak), és amelyet előbb a jeruzsálemi Szent Mihály és Gábor Arkangyalok kolostorának adtak át a szerb uralkodók. Szerepe különösen jelentős volt a járadék körüli tárgyalásokban 1465-ben – amikor a raguzaiak vonakodása ellenében maga mögött tudhatta a szultánt is –, valamint a kifizetések folytonosságának biztosításában. Befolyása megmutatkozott 1466 őszén is, amikor beavatkozott az egyetemes pátriárka székének betöltésébe. Ezzel az lehetett a célja, hogy véget vessen az addigi rendezetlen állapotoknak és biztosítsa saját egyházpártoló és -építő tevékenységét. Ekkor II. Mehmednél kieszközölte, hogy a konstantinápolyi főpapi székre saját kandidátusa, a plovidivi metropolita Dionisziosz kerüljön. I. Dionisziosz pátriárka 1475-ig maradt a trónján, amikor intrikák hatására önszántából lemondott. Egyes kutatók Mara befolyásaként értelmezik a szerb származású Rafael pátriárkai székbe ültetését is, azonban Mara inkább pénzzel támogatta az egyetemes pátriárkátust. 1469-ben Mara áthozatta rílai Szent Iván ereklyéit Nagy Tirnovóból Rílába. Azzal a szándékkal, hogy biztosítsa a Hilandár és Szent Pál-kolostorok ellátását halála esetére, 1481-ben testvérével, Katalinnal együtt átruházta a kegyúri jogot (ktitrstvo) IV. Vlad havasalföldi vajdára.

Mara 1487. szeptember 15-én hunyt el. Végső nyughelye Jezsevo vagy a Panagia Ikonosifinissa kolostor lehetett délkeletre Dramától. Szerepét egy ideig testvére, Katalin vette át, majd annak halála után a rossz hírnévre szert tett unokahúga, Ilona-Mara előbbi boszniai királyné. 

Mara minden bizonnyal érdekes személy volt, aki a keresztény és az iszlám világ között mozgott. Kétségtelenül nagy befolyása volt az oszmán udvarban, azonban tevékenysége a szultán beleegyezésétől függött és annak akarata szerint történhetett. Annak ellenére, hogy sokat tett az ortodox vallási életért az Oszmán Birodalomban, a szerb néphagyomány igen negatív képet festett róla, felróva neki testvérei megvakításának kérvényezését, valamint anyja vélt bűneinek egy részét is ráruházták. Mindennek ellenére a szerb középkori történelem legjelentősebb női alakjai közé tartozott.