Ingyen olvasható
„Az emberek már nem akartak földet, már nem akartak békét, már nem akartak élelmiszert, már nem akartak pihenést, ruhákat és bakancsot, Averescut akarták, mivel számukra összességében mindezt Averescu, és csak Averescu jelentette.” Túlzónak tűnnek Constantin Argetoianu, a neves román politikus és emlékiratíró fenti sorai, amelyekkel kortársa, Alexandru Averescu tábornok 1918-as romániai népszerűségét jellemezte. Pedig az első világháború végén és az ezt követő néhány évben Averescura valóban szinte Megváltóként tekintett a román, elsősorban az ókirályságbeli társadalom nagy része. Személyét misztikus rajongás övezte: viszonylag gyér vidéki látogatásai során a férfiak letérdeltek előtte, a köpenyét csókolgatták, a nők pedig hangosan sírtak és gyermekeiket tolták maguk előtt, hogy megérinthessék a „földre szállt Messiást”.
Mindezt utólag azért is nehéz elképzelni, mert alig több mint egy évtizeddel korábban hadügyminiszterként ő volt az, aki Ion I. C. Brătianu belügyminiszterrel együtt kemény kézzel verte le az 1907-es nagy parasztfelkelést. Azonban az első világháború során tanúsított kiváló hadvezéri képességei, a fronton harcoló román katonákkal való közösségvállalása, az uralkodó román elit inkompetenciájának és korruptságának éles bírálata, továbbá a román társadalmat a háború végén sújtó mély gazdasági, társadalmi, morális válság, és ezzel összefüggésben az emberek megújulás iránti vágya mind-mind hozzájárult ahhoz, hogy Averescu valóságos népmesei hőssé váljon.
Hogyan lett katonából politikus? Miként sáfárkodott hirtelen jött népszerűségével? Háromszoros miniszterelnökként mivel járult hozzá Nagy-Románia megszilárdulásához?
Életútja az első világháború végéig
Averescu azon magas rangú román katonatisztek és vezető politikusok közé tartozott, akik viszonylag szerény anyagi körülmények között nőttek fel, később sem voltak befolyásos pártfogóik, így csak saját tehetségükre és szorgalmukra támaszkodhattak. 1859-ben született az akkor Romániához tartozó Dél-Besszarábiában, egy Izmajil városhoz közeli faluban. Apja tiszt volt az orosz hadseregben, de onnan politikai okok miatt kénytelen volt távozni; tanító lett, majd pedig a közigazgatásban dolgozott. Alexandru gyermekéveit megkeserítették a szülei közötti gyakori ellentétek. Elemi iskolába Izmajilban járt, hatéves korában már tudott írni és olvasni. Ezt követően egy évig a helyi teológiai szeminárium tanulója volt, majd beiratkozott a bukaresti fa- és fémipari iskolába, amelyet 1876-ban végzett el.
Mivel a reáltárgyak iránt vonzódott, Liège-ben szeretett volna továbbtanulni gépészmérnöki szakon. 1877 áprilisában azonban kitört az orosz‒török háború, amelynek során Románia is hadiállapotba került Törökországgal. Röviddel a háború kezdete előtt az országszerte tapasztalható lelkes hangulat hatására önkéntesnek állt. Később kiküldték a frontra, ahol nem tűnt ki különösebben a társai közül. Gyenge fizikuma volt és rossz lovasnak bizonyult, viszont lelkiismeretesen elvégezte a rábízott feladatokat. 1878-ban, a háború végeztével – mivel megjárta a frontot – egész életére felmentették a katonaság alól. Ekkor úgy látszott, hogy 17 éves korában, szakaszvezetőként, lezárul a katonai pályafutása. De még ugyanabban az évben visszalépett a hadseregbe, s ezzel kezdetét vette az újkori Románia egyik legfényesebb katonai karrierje.
Évfolyamelsőként 1881-ben elvégezte az altiszti iskolát, majd a tehetséges és ambiciózus alhadnagy bejutott a torinói felsőfokú hadiiskolába. Ezt is kiváló eredménnyel végezte el, és 1886-ban tért haza, majd nem sokkal később feleségül vette a gazdag olasz családból származó, még Torinóban megismert Clotilda Caligaris operaénekesnőt. 1888-tól 1894-ig a Nagyvezérkarnál dolgozott, és hadelmélet-írással is foglalkozott. Első fontos vezetői pozíciója a bukaresti felsőfokú hadiiskola igazgatói állása volt, emellett az intézményben hadelméletet is tanított. 1896 és 1898 között katonai attasé volt Berlinben, 1889-ben századossá, néhány év múlva őrnaggyá, 1901-ben ezredessé, 1906-ban, 47 évesen pedig dandártábornokká nevezték ki.
Alexandru Averescu (1859– 1938)
A politikai életbe 1907 tavaszán robbant be, amikor is hadügyminiszter lett a D. A Sturdza által vezetett nemzeti liberális párti kormányban, amely az ezen év februárjában kitört nagy parasztfelkelés elfojtása érdekében jött létre. Ion I. C. Brătianu belügyminiszterrel együtt kemény kézzel látott hozzá a rendteremtéshez, amelyet ritka kegyetlenséggel hajtottak végre: a katonaság a vezetőket válogatás nélkül agyonlőtte, házakat égettek fel megtorlásul, mintegy 20 falut pedig ágyútűz alá vettek. A halottak pontos számát nem lehet megállapítani, a becslések szerint legkevesebb mintegy 3‒4 ezer személy eshetett áldozatul a megtorlásnak. Energikus fellépésével sokak szemében a haza, valamint a dinasztia megmentőjévé vált, és határozottsága a katonáknak is imponált. Az 1908-ban megalakult Ion I. C. Brătianu-kormányban is hadügyminiszter volt, a kettejük közötti ellentétek miatt azonban a következő évben a kormányfő eltávolította tisztségéből. Ezt követően jó néhány évig nem vállalt politikai szerepet. 1911-től két évig a nagyvezérkar főnöke volt; kidolgozta a második balkáni háborúban (1913) résztvevő román hadsereg műveleti tervét, és összehangolta a csapatok mozgását.
Az első világháború kitörése idején, majd a semlegesség éveiben az I. hadtest parancsnoki tisztségét viselte. Antantpárti volt, és úgy vélte, hogy Brătianu határozatlan politikát folytat, a hadsereg állapota pedig kaotikus. A háborúba való belépés után az Erdélybe betörő 2. román hadsereg, illetve rövid ideig a déli hadseregcsoport parancsnoka volt, és az egyik legrátermettebb román hadvezérnek bizonyult. A román seregek Erdélyből való kiszorítása és Románia kétharmad részének a központi hatalmak általi megszállását követően 1917 júliusában az ő tervei és vezénylete alatt aratták a román és az orosz csapatok Dél-Moldvában a mărăşti-i győzelmet a németek ellen, ami jelentősen megnövelte a román katonák harci morálját. Nagyrészt ekkor alapozta meg későbbi hatalmas népszerűségét: a lövészárkokban harcoló katonák második apjukként tekintettek rá, a civilek közül pedig egyre többen Románia megmentőjének vélték.
A hatalom csúcsán
Az 1909-ben megszakadt politikai pályafutása 1918 februárjában folytatódott, amikor is a lemondott Ion I. C. Brătianu helyébe miniszterelnökké és ideiglenes külügyminiszterré nevezték ki. Abban reménykedve, hogy a központi hatalmakkal folytatandó különbéke-tárgyalások során kedvező feltételeket sikerül kicsikarnia országa részére, kétszer is találkozott régi ismerősével, August von Mackensen német tábornokkal, akivel még berlini évei alatt ismerkedett meg. A kemény békefeltételeken azonban nem sikerült változtatnia, ezért ugyanazon év márciusában ‒ Brătianu intrikái nyomán is ‒ kénytelen volt benyújtani lemondását. Később, 1919. december első felében alig két hétig belügyminiszter volt Alexandru Vaida-Voevod kormányában.
Közben 1918 áprilisában többedmagával megalapította „A nép ligája” nevű pártot (1920-tól „Néppárt”), amelynek elnökévé választották. A párt tisztességes és hatékony kormányzást ígért, az alkotmány és a törvények szigorú betartását, továbbá azonnali földreformot és az általános választójog bevezetését. Tagjai közül sokan az egykori Konzervatív Pártból jöttek, a fokozatosság híveinek számítottak, ellenezték a gyors, forradalmi társadalmi változásokat, és az erős kéz politikájának hívei voltak. Ez utóbbi letéteményesét a szintén konzervatív nézeteket valló Averescu tábornokban látták, akinek jeligéje ez volt: „Munka, becsület, jogszerűség.” Averescu a jogszerűség tiszteletét hirdette ugyan, ám valójában nem sokra tartotta a demokratikus intézményrendszert és a parlamentarizmust: úgy vélte, ezek nem illeszkednek a romániai viszonyokhoz. Ez volt a fő oka annak, hogy pártja nem vett részt az 1919. novemberi parlamenti választásokon. Azt remélte, hogy a bojkottal sikerül diszkreditálnia a parlamentarizmust, és akkor az ország megmentőjeként léphet fel. Várakozásai azonban nem teljesültek, sőt valamennyit veszített is az addig töretlen népszerűségéből. Így kénytelen volt belátni, hogy az újabb miniszterelnöki széke az ország legbefolyásosabb politikusa, Ion I. C. Brătianu által vezetett Nemzeti Liberális Párttal való megegyezéstől függ, így ezután erre törekedett.
1920. március 13-a és 1921. december 16-a között állt újból a kormány élén. 1920. júniusig a belügyminiszteri tisztséget is betöltötte, ugyanazon év november‒decemberében pedig az ipari és kereskedelmi tárca élén ugyancsak ő állt. Miniszterelnöki kinevezését Brătianu szorgalmazta a királynál, abban bízva, hogy a Néppárt uralma átmeneti lesz, és a Nemzeti Liberális Párt megerősödve térhet majd vissza majd a hatalomba. Számítása bevált, mert a nemzeti liberálisok koncentrált támadásai következtében 1921 végén Averescu – bár ennél jóval hosszabb idejű kormányzást tervezett – kénytelen volt lemondani.
Milyen fontosabb eredményeket ért el 21 hónapos kormányzása alatt? Miniszterelnökségének ideje alatt írták alá a trianoni békeszerződést, majd 1920. október 28-án Párizsban kötötték meg azt az egyezményt, amelyben a győztes nagyhatalmak elismerték Besszarábia Romániához csatolását. Külpolitikai téren – 1920 júniusától Take Ionescu volt a külügyminiszter – a kormány igyekezett biztosítani az új román államhatárokat. Ezért 1921 tavaszán lengyel–román védelmi szövetséget és katonai egyezményt írtak alá, és még ugyanabban az évben Csehszlovákiával, illetve a Szerb–Horvát–Szlovén Királysággal együtt létrehozták a Kisantantot.
Belpolitikai téren Averescu mindent megtett azért, hogy megőrizze az ország stabilitását, megakadályozza a baloldali erők térnyerését, és elejét vegye a radikális társadalmi változásoknak. Letörte az 1920 októberében kitört általános sztrájkot, elrendelte a szakszervezeti, illetve szocialista párti vezetők letartóztatását. A nemzeti liberálisokhoz hasonlóan ő is pártolta az állami beavatkozást a gazdasági életbe, és pénzügyminisztere, Nicolae Titulescu révén a pénzügyi stabilitás megteremtésére törekedett.
Magyarokhoz való viszonya és a harmadik miniszterelnöksége
1921 júliusában véglegesítették az I. Ferdinánd király által még 1917-ben megígért földreformtörvényt. Ennek értelmében több mint 6 milló hektár földet sajátítottak ki és osztottak szét mintegy 1,5 millió földműves között. Erdélyben a földreform súlyos csapást jelentett a magyar nagy- és középbirtokosok és az egyházak számára, amelyekkel szemben – mintegy történelmi jóvátételként – sokkal szigorúbban alkalmazták a reform elveit, mint a Regátban.
Az országban élő nemzeti kisebbségekkel, így a magyarokkal szemben is Averescu jogkorlátozó álláspontot képviselt. Bírálta az 1918. december 1-jei gyulafehérvári határozat kisebbségi jogokra vonatkozó elvét: elfogadta ugyan a kisebbségi képviselők megválasztásának lehetőségét a Parlamentbe, ám korlátozott számban, nem országos népességi számarányuknak megfelelően, és visszautasította bárminemű részvételüket a kormányzásban. Ha hinni lehet Petru Groza évtizedekkel későbbi visszaemlékezéseinek (Groza 1921-ben Erdélyért felelős miniszter volt), Averescu egy alkalommal csodálkozva megkérdezte tőle: „mi az a »kisebbségek«”? Groza válaszára, miszerint a Nagy-Romániához csatolt más fajú népek, így például az erdélyi magyarok, a miniszterelnök állítólag kategorikusan leszögezte: „Nem ismerek más népet ebben az országban, csak román állampolgárokat. És eszembe sem jut, hogy minisztériumot adjak ezeknek a népemtől idegeneknek!”
Harmadszorra és egyben utolsó alkalommal, szintén Brătianu jóvoltából, 1926. március 30. és 1927. június 4. között volt miniszterelnök, 1927 márciusától egyben pénzügyminiszter is.
A Néppárt ekkor már sokat veszített jelentőségéből, és Averescu népszerűsége is alaposan megkopott. Brătianu ezúttal is eszközként használta Averescut saját céljai érdekében, majd amikor nem volt már rá szüksége, kieszközölte az uralkodónál a leváltását. Ezt követően Averescu és pártja egyre inkább a román politikai élet perifériájára szorult. Egyfajta elégtételként foghatta fel, hogy 1930-ban megkapta a marsall rendfokozatot. Az 1938-ban bevezetett királyi diktatúra támogatójaként Miron Cristea pátriárka első kormányában államminiszter volt, ezt követően királyi tanácsossá nevezték ki. 79 éves korában, Bukarestben hunyt el még ugyanabban az évben.
Összességében elmondható, hogy Alexandru Averescu kimagasló tehetségű katona volt, politikusként pedig különösen 1920–1921-ben, azaz második miniszterelnöksége idején mind bel-, mind külpolitikai téren nagyban hozzájárult Nagy-Románia megszilárdításához.
