Janko Szibinyáni

„Most is vallják, egyre dallják

Szerbhon ifjai, leányi,

Guzlicájok hangja mellett:

Ki volt Janko Szibinyáni.

De a magyar ajakon is

Neve, híre általános:

Mert hisz él még... él örökké

A dicső Hunyadi János.”

(Arany János: Szibinyáni Jank, 1855)

A magyar történelem jól ismert eseményei Luxemburgi Zsigmond és Hunyadi János balkáni háborúi, mindenki hallott a nikápolyi (1396), a várnai (1444) és a második rigómezei (1448) csatáról. Ezekről magyar levéltárakban megőrzött iratok, valamint korabeli történetírói művek is bőven beszámolnak, ám van egy hatalmas forrásbázis, amelyre eddig viszonylag kevés figyelem irányult: jelesül a délszláv nyelveken született epikus énekek. A több száz szerb, horvát, montenegrói, macedón, bosnyák hőskölteményben valósággal hemzsegnek a magyar királyok és hadvezérek, és személyük köré burjánzó legendafüzért font a népi emlékezet. Bulgáriától Albánián, Montenegrón, Raguzán, a Hvar szigeten és Zagorjén át egészen Szlovéniáig tart ez az emlékezeti karéj. Ezek természetesen nem történeti, hanem irodalmi alkotások, ezért velük kapcsolatban nem az a kérdés, hogy milyen történelmi hitelességgel bírnak, hanem sokkal inkább az az izgalmas, hogy a folklorizálódó emlékezet kiket őrzött meg és milyen képet közvetített róluk. Most elsősorban Hunyadi Jánosról és kortársairól lesz szó.

A magyar–oszmán háborúk nyitánya az 1370-es években kezdődött, méghozzá meglepő módon Itáliában. Történt ugyanis, hogy 1373 júniusában a Lackfi István erdélyi vajda által vezetett magyar expedíciós sereg Treviso városát ostromolta, ahol a velenceiek – oldalukon oszmán segédcsapatokkal – a mocsárba szorították őket. 1375-ben már Havasalföldön került sor katonai érintkezésre, majd az 1389. évi rigómezei csatát követően állandósultak a harcok a Magyar Királyság és az Oszmán Birodalom között. A következő másfél évszázadban a Balkán-félsziget magyar hadszíntérré vált, és ennek következtében az itt forgolódó magyar hadvezérek neve bekerült a balkáni népek történelmi emlékezetébe és hősénekeibe. Nagy (I.) Lajos, Ozorai Pipo, Jagelló (I.) Ulászló mellett a leggazdagabb anyag természetesen Hunyadi Jánosról és kortársairól, Szilágyi Mihályról és Székely Jánosról maradt fenn, a következő generációból pedig Kinizsi Pál, Hunyadi (I.) Mátyás, Dóci Péter, Magyar Balázs és Derencséni Imre voltak a legnépszerűbb hősök. Utóbbiak inkább a horvát és dalmáciai énekekben szerepeltek, míg a többieket általánosan emlegették a Balkán középső és nyugati területein. Ennek a virágzásnak az 1526. évi mohácsi csata vetett véget, újabb hősök már nem kerültek be a délszláv népköltészet panteonjába.

A fentebb említett névsor jelzi, hogy a magyar balkáni jelenlét legmarkánsabb időszaka a 15. század volt. E jelenlét intenzitásáról azonban eleddig keveset tudtunk, hiszen a fennmaradt történeti forrásokban kevés adat szólt arról, hogy az itt élők hogyan élték meg a balkáni magyar–török háborúk mindennapjait. A napjainkig fennmaradt és ma ismert több mint négyszáz ének azonban világosan jelzi, hogy az állandósuló hadiállapot és a mindennapos harcok mélyen beleivódtak a szerb, macedón, hercegovinai, bosnyák stb. népek gondolatvilágába. A szövegek változatosságát látva csak sajnálhatjuk, hogy a kétségkívül létező magyar históriás énekköltés emlékei jóval töredékesebben maradtak ránk, így ennek egykori gazdagságára szintén a balkáni anyagból következtethetünk.

Ez a hatalmas irodalmi anyag hosszú időn keresztül formálódott, ebből kifolyólag rendkívül heterogén. Legarchaikusabb, már a 15. században létező rétegét a mintegy 40 darab úgynevezett hosszúsoros ének (bugarštica) adja, amelyek egyébként a ritka magyar szövegekkel is rokonságot mutatnak. Az első ismert adat velük kapcsolatban, hogy 1497-ben Gioia del Colléban (Baritól délre, Itáliában), egy ünnepségen „szláv módon”, recitálva előadtak egy Sibinjanin Jankóról szóló éneket, amit a Hvar szigeten élő Petar Hektorović szerb módú verselésnek nevezett a 16. század közepén. Ezek a sokáig szóban létező, majd a 17–18. század fordulóján lejegyzett alkotások kizárólag kéziratos formában maradtak ránk, majd Valtazar Bogišić révén (Narodne pjesme iz starijih, najviše primorskih zapisa) 1878-ban nyomtatásban is megjelentek. A bugaršticák mellett rövidsoros guszlár énekek is szólnak erről a korról, melyek legrégebbi gyűjteménye az 1720 körül keletkezett Erlangeni kézirat, amelybe a Rákóczi-szabadságharcot követően a határőrvidéki katonák között ismert énekeket másolták. A máig ismeretlen eredetű kötet 217 szövegéből 30 szól a magyar hősökről, közülük is leggyakrabban Hunyadi Jánosról. Nem lenne teljes a felsorolás Vuk Stefanović Karadžić nélkül, aki a 19. században kilenc kötetben publikálta az általa gyűjtött énekeket (Srpske narodne pjesme). Erre a vállalkozásra figyelt fel Székács József, majd Wenzel Gusztáv, hogy aztán a nyomdokaikon Szegedy Rezső, Kiss Károly és még sokan mások feltárják a délszláv irodalmi hagyományban fennmaradt, magyar vonatkozású emlékanyagot. Kiss egyébként a nándorfehérvári diadal 400. évfordulójára Hunyadi énekek címmel megjelentetett egy válogatást, amely plasztikus áttekintést nyújt a hős délszláv emlékezetéről.

„Lauš kralj”

Érdekes, hogy bár Anjou (I.) Lajos királyunk még nem harcolt az oszmánok ellen, alakja „Lauš kralj” néven szerepelt elsősorban a horvát és a dalmáciai emlékezetben. E területi lehatároltság érthető, hiszen 1345–1370 között ebben a régióban törte le a horvát előkelők lázadását, harcolt a velenceiekkel Dalmáciáért, majd vezetett eredménytelenül hadjáratokat Boszniában, és felesége, Kotromanić Erzsébet révén egy nagyobb létszámú bosnyák különítmény is lehetett a királyi udvarban. A délszlávban rögzült magyar Lauš névalak is jelzi, hogy ezek a szövegek egy élő nyelvi kapcsolat termékei, hiszen ezt az alakot gyakran használták a korabeli raguzai és boszniai oklevelekben is. Bár ma csak négy éneket ismerünk róla, minden bizonnyal jóval többet énekeltek a 15–16. században, ahogy ezt Ivan Gundulić Osman című eposzából tudjuk, a műfaj sajátos jellegét pedig az mutatja, hogy még 1962-ben is találtak addig ismeretlen énektöredéket róla Vis szigetén.

Az énekekben Lajos király élete nem az oszmánok elleni csatákban, hanem sokkal inkább a budai és a krakkói királyi udvarban játszódik, és a koronázás fényes ünnepségeiről szól. A bonyodalom akkor kezdődik, amikor az uralkodó Raguzába érkezik, ugyanis a helyi előkelők jól tudják, mindenben a kedvére kell tenniük, márpedig az ellátáshoz a legszebb lány is hozzátartozik. Az ifjú Pál (Pavle) feleségére esik a választás, így a férj nem véletlenül tér haza kedvetlenül. A fiatal feleség azonban nem esik kétségbe, és remek cselt eszel ki. Mivel épp most szült, Lajost ünnepélyesen felkéri keresztszülőnek, és hogy az ifjú király ezt meghallja, hálatelt szívvel mond köszönetet Istennek. Ebben nem nehéz felismerni Mátyás és az okos asszony örök szüzséjét, főleg, ha tudjuk, hogy egy másik énekben, illetve széphistóriában a leány férfiruhában jár túl a király eszén. Az uralkodó nagyságát mutatja, hogy nem áll kicsinyes bosszút, és alakja mindvégig pozitív marad a délszláv folklórban.

Tudjuk, hogy korábban Kálmánról és valamelyik Béla királyunkról is születtek énekek a dalmát–horvát területeken, ezek azonban idővel kikoptak, illetve a róluk szóló történeteket már más személyekkel hagyományozták tovább. Ez érthető, az azonban már kevésbé, hogy a törökellenes küzdelemben évtizedeket eltöltő, Dalmáciában, Boszniában és Szerbiában egyaránt többször megforduló Zsigmondról nem tud a balkáni énekhagyomány. Az 1389. évi rigómezei csata tragédiájából sarjadt ki az a koszovói eposzi világ, amelyben Lázár fejedelem cárrá magasztosult, a szerb haza a magasba került, s már nem számított a történelmi valóság. Így lett Vuk Brankovićból, a csatát túlélt és az oszmánokkal szembeni harcot folytató szerb előkelőből örök áruló, az 1395-ben a havasalföldi Rovine melletti csatában oszmán vazallusként elesett Marko Mrnjavčević fejedelemből pedig a szerb emlékezet legnagyobb hőse, a törökökkel állandóan harcoló Kraljević Marko. Ebbe a koszovói ciklusba érkezett meg egy emberöltővel később Jagelló (I.) Ulászló, Hunyadi János, Szilágyi Mihály és a többiek, kialakítva ezzel azt a többrétegűséget, amelyben mindannyian kortársak lehetnek, és bármelyik csatában részt vehetnek, hiszen a helyszín és a dátum lényegtelenné válik az erkölcsi üzenet mellett.

A gonosz Magyar Fülöp

Filip Madžarin (1369–1426) – illetve ahogy Magyarországon ismerjük, Ozorai Pipo – az egyetlen olyan történelmi személy, aki negatív színben tűnik fel a délszláv epikus énekhagyományban. A firenzei származású Filippo Scolari Zsigmond király szolgálatában emelkedett a Magyar Királyság legelőkelőbb köreibe, és az uralkodó megbízásából több évtizeden keresztül szolgált a déli végeken. Az 1390-es években a boszniai hadszíntér volt a Balkán legforróbb területe, ahol I. Tvrtko bosnyák király fegyveresen is támogatta a Zsigmond elleni lázadásokat, ezért 1391-ben bekövetkezett halála után a magyar kormányzat mindent megtett a térség pacifikálásáért. Ezekben a hadjáratokban a századfordulótól kezdve részt vett Pipo is, aki 1404-től temesi ispánként felelt a szerbiai és boszniai határszakasz védelméért. Egy magyar sereg még ebben az évben ideiglenesen bevette a bosnyák királyi rezidenciát, Bobovacot, a következő esztendőben pedig Bihács, Osztrozsác és Szokol várakat a nyugati régióban. 1408-ban Zsigmond legyőzte II. Tvrtko bosnyák király seregeit, elfoglalta Dobort, ahol a lázadó bosnyák nemesek közül legalább 120-at kivégeztetett, 1410-ben pedig újfent személyesen vezetett ide hadjáratot, melynek során még az is felmerült, hogy Bosznia királyává koronáztatja magát. Erre végül nem került sor, a bosnyák hegyvidék, különösen Doboj várának környéke pedig továbbra is állandó harcok színtere maradt.

Ezekben a hadjáratokban Pipónál jóval nagyobb szerepet játszott Maróti János macsói bán és maga az uralkodó is, ennek ellenére a vitézi énekekben közülük csak az előbbi neve maradt fent. Itáliai forrásokból tudjuk, hogy a magyar nyelven született hasonló alkotásokban dicsérték a hadvezér hősiességét, míg a máig fennmaradt délszláv epikában ezzel szemben elítélően szóltak róla. Tény és való, a fennmaradt oklevelekből is egy kegyetlenségig kemény katona képe rajzolódik ki. A velencei beszámolók viszolyogva írtak arról a szokásáról, hogy levágatta a hadifoglyok kezét, hogy ne harcolhassanak többet ellene, és tudjuk, hogy az 1405–1406. évi hadjáratban tűzzel-vassal pusztította Boszniát, felégette a városokat, és hatalmas zsákmánnyal tért haza. Mindezek ismeretében érthető, hogy a boszniai, a macedón és a szerb történelmi emlékezet miért nem bánt kesztyűs kézzel vele.

A délszláv epikus emlékanyag hatalmas tengerében mintegy húsz, szerb, horvát és macedón nyelven fennmaradt ének (dalmáciairól azonban nem tudunk) szól róla. Ezek közül a legkorábbi a 18. század elején keletkezett Erlangeni kéziratban maradt fenn, és mindegyikben Filip Madžarin, Filip Madžar, illetve Madžar Filip néven emlegetik, azaz láthatólag nem tudtak firenzei származásáról, avagy ez már nem vont fontos a szövegek keletkezése során. Egy esetben a Vilip Dragilović névalak is felbukkan, ami a Zsigmond király által 1408-ban alapított Sárkányrendre utal, ami helytálló, hiszen közismert, hogy Pipo tagja volt ezen előkelő társaságnak.

Az énekek történelmi hitelességének kérdésébe ez alkalommal sem érdemes belemenni, hiszen szüzsék, zsánerek és vándormotívumok keverednek a mind légiesebbé váló történetiséggel. A szövegek központi eleme Filip és a délszláv hősi epika kétségkívül kiemelkedő alakjának számító Marko királyfi (Marko Kraljević) párviadala. A történet szerint a magyar főúr Budán harminc társával borozgat, és közben a hőstetteikről áradoznak. Ahogy az ilyen alkalmakkor gyakran megesik, egyre képtelenebb dolgokat mondanak, míg végül Filip letromfol mindenkit azzal, hogy ő már 109 (máshol 30 vagy 33) vitéznek csapta le a fejét, és most Marko királyfi van soron, akinek a kastélyát is felgyújtja. A társaságban ott ül a királyfi híve is, aki azonnal levelet küld neki. Marko nem habozik, lovával Budára vágat, útközben pedig rengeteg hajadonnal találkozik, akik azt panaszolják, hogy a Filip által rájuk rótt hatalmas adók miatt nem tudnak férjhez menni. A királyfi Budán először csak ellenfele feleségét találja otthon, ahol a nő gőgös viselkedése annyira felbőszíti, hogy megpofozza és letépi nyakáról az értékes láncot. Majd beül egy közeli ivóba, ott várja meg a felbőszült Filipet, akit hiába próbál csitítani, az rátámad, ezért nemes egyszerűséggel kettéhasítja, majd levágott fejével visszamegy az asszonyhoz, a véres testrészt az ölébe hajítja, felgyújtja a palotát, és a kincsekkel együtt énekelve távozik.

Több eltérő változat is fennmaradt, az egyikben Marko a tokaji leány ivójában vár ellenfelére mindhiába, és végül az elrabolt nyakék árából fizeti ki tartozásait, míg egy másikban Filip Madžarin korrupt és erőszakos muszlim, aki ragyogó palotája építése során még a szultánt is megfenyegette, hogy megtámadja Isztambult, Belgrádot, Szendrőt, Mohácsot és Budát, míg végül a bosnyák hősepika muszlim hősével, Halillal sodorja össze a végzete. A hithű bosnyák hős megöli a trónkövetelőt, és ezzel megmenti a szultánt. Lám, a korszak változott, ám Pipo a sötét oldalon maradt a délszláv történelmi emlékezetben. 

A „budai király”

Jagelló Ulászló király alakja is így került be a délszláv epikus énekekbe, és feltételezhető, hogy róla is a ma ismertnél jóval több alkotás született. A Vladislav néven vagy általánosabban budai királyként (kralj budimski) emlegetett uralkodó kapcsán idővel elhalványodtak a pontos történelmi ismeretek, így egyes énekekben az első vagy a második rigómezei csata résztvevőjeként szerepelt. Érdekesség, hogy kizárólag szerb énekekben említették, az összes többi epikus emlékezetből hiányzik az alakja. Ezek is kéziratokból maradtak ránk, a 19. századi gyűjtések idején már nem ismerték a róla szóló énekeket. Mindez az Ulászló-ciklus korai kialakulását bizonyítja, és ha összerendezzük a különböző énekekben fellelhető közös motívumokat, akkor a csata előzményeiről, lefolyásáról és a halálát követő eseményekről is izgalmas, máshonnan nem ismert mozzanatokra lelhetünk.

A történet Budán kezdődik, ahol a király húga épp templomba indul, ám három dalia – Hunyadi János, Szilágyi Mihály és Székely János (bánfi) – az útját állja és évődik vele. Mint kiderül, épp lánykérőbe tartanak, ugyanis utóbbi feleségül szeretné venni a lányt, és erre már Ulászló is ígéretet tett. Este az urak vigadnak, ám egy budai leány elmeséli szörnyű álmát, amelyben Buda felett az égbolt kettéhasadt, csillagok hulltak a várra és a hold sötétbe burkolózott. Jankó vajda megértette, hogy a törökök el fogják foglalni Budát, a magyarokat elüldözik és a királyt meggyilkolják. Ekkor értesülnek arról, hogy a szultán Rigómező felé tart, így ők is készülődnek. Ulászló húga kéri a tapasztalatlan királyt, hogy mindenben hallgasson Jánosra, majd keszkenőt ad a távozóknak. Az úton folyamatosan baljós jelek figyelmeztetnek a közelgő végre. Amint elhagyják a várat, a király lova megbotlik, majd mindenhol porladó koponyák szegélyezik az utat. A csata előtt János vajda kikémleli az ellenséget, és a túlerőt látva a királyt biztonságos helyre állítja a csatarendben. Természetesen a dölyfös magyar urak féltékenyek Jánosra, ezért ráveszik Ulászlót a támadásra, hogy az övé legyen a dicsőség. Seregét azonban bekerítik, Hunyadi pedig távol van, így nem tudja megmenteni királyát. „Fényes László király úrnak szőke fejét lecsapdosták, s többé nem országol!” Egyedül János tér vissza Budára a király kezével, amit csupán gyűrűjéről ismert fel, és ezt adja át a gyászoló édesanyának és feleségének, míg a húga megátkozza őt a szerencsétlenség miatt.

Bár a történet minden esetben Rigómezőről szól, mégis könnyen felismerhető benne a várnai csata, valamint a kortárs Paraszpondülosz Zotikosz görög humanista költeményének fordulatai, aki szemtanúként elsőrangú leírását adta az összecsapásnak. Az elején a magyarok voltak fölényben: „A magyarok részéről az Ismaeliták ellen indul egy zászló, / és az összes aszapikat, Murad csapatát, / ölték és vágták, megsemmisítették, mint a dért; / síkra száll ismét egy másik zászló a magyarok ellen, / de ezek között is nagy öldöklést visznek véghez, mint az elsők között.” A király halálát pedig így adja vissza: „a király egyedül csekély számú négyszáznyi emberrel / hatol előre, és összetömörülnek és erőt fejtenek ki […] / És egy a rómaiak nemzetségéből való janicsár, / egy Chamuzas nevű derék vitéz […] / nekibődült, mint egy sárkány, a királyra ront, / és rávágott lovának első lábára, / a lábára vágott rá gyalog a fejszével, / és azonnal orrára esett a király lova, / azonnal leesett a földre a király, / kirántja kését ama Chamuzas, és levágja fejét, fölszúrja azt a lándzsára.” Hasonló történetet örökített meg Thuróczy János a 15. század végén keletkezett Chronica Hungarorumban, ami jelzi, hogy a szerb, görög és magyar szövegek forrásvidéke azonos, ám amíg az utóbbi kettő korán kanonizálódott, addig a szerb énekek a 17. század végéig formálódtak.

Sibinjanin Janko származása

Ma széles körben ismert mind az a Bonfinitól és Heltaitól elterjedt történet, amely szerint Hunyadi János Zsigmond király törvénytelen gyermekeként jött a világra, mind pedig az oklevelekkel alátámasztott havasalföldi eredet. Miként Arany Jánosnak köszönhetően az is tudott dolog, hogy Hunyadi János egyik neve Sibinjanin Janko, azaz Szebeni vagy kitágítva a földrajzi fogalmat Erdélyi Jánosnak is nevezték. Ám e névváltozat eredetéről ritkán esik szó, arról, hogy ez csak a 19. században terjedt el a szerb hősköltemények magyar fordításainak köszönhetően. Először 1802-ben Sándor István írt arról, hogy „emlegetik Énekeikben a Rátzok Hunyadi Jánost Jankula név alatt…”. Mindezt azelőtt vetette papírra, hogy Vuk Karadžić gyűjtése megjelent volna, azaz igen korai adatról van szó. 1836-ban Székács József Szerb népdalok és hősregék című gyűjteményében már egészen pontosan szerepelt a Sibinjanin Janko névváltozat, ám még ő sem említette a magyartól eltérő szerb eredettörténetet. A fennmaradt szövegek tanúsága szerint ugyanis Janko apja nem más volt, mint Stefan Lazarevic szerb despota. Az egyik történet szerint midőn ő a seregével Moszkvából jött hazafelé, útközben megpihent Budán, ahol egy ottani menyecskével keveredett intim kapcsolatba, melynek gyümölcse volt János. E történet egy kicsit másképp fennmaradt a 17. századi Savina (Montenegró) kolostor Évkönyvében (Savinski letopis) is, melyben ez olvasható:

„Istvánt tették meg despotának, Lázár fejedelem fiát. És elhozták volt számára Konstancinápoly Urának, Kantakuzénosz Palailogosznak lányát, akinek Jelena volt a neve, aki meddő volt, nem született gyermeke Istvántól. És elindult István despota főurai és nemesei kíséretében a császárhoz, és odaért egy szebeni völgyben a mondott Bogut, vagy Budimir oláhhoz, hogy annak hajlékában megszálljon. A nagyúr Lazarevics István soha nem gondolt más asszonyára, ám itt megkísértette az asszonyi bujaság Budimir szűz lányának irányából. Látván ezt István despota környezete és a főurak, elmenének a nevezett szűzleány anyjához, elmondván neki mindezt Istvánról. Az asszony magzatot kívánt tehát Istvántól, rábeszélte leányát, hogy környékezze meg a despotát, s az vele is hált. Másnapra virradván látva István magát ruhátlanul, gondterhelten álldogált. Látván így urukat a főurak és nemesek, mindent megértettek és fölöttébb örvendeztek. István magához hívatta a szüzet, gyűrűjét neki adva, majd megcsókolván őt, így szólott: Te vagy a második, és asszonyom vagy, mint ahogy Jelena is, Kantakuzénosz Palailogosz leánya. Ily módon tehát Ruta, Budimir leánya, megfogant Istvántól, Lázár fejedelem fiától, s két gyermeket szült: Jankót és Mandeljnát.” (Jung Károly fordítása)

Fennmaradt egy harmadik változat is, melyet 1850-ben Wenzel Gusztáv jelentetett meg. Eszerint „Az első, vagyis 1389-i rigómezei csata után, miután az ütközetben Lázár, a szerb fejedelem népe színével elesett volna, jött Budára Zsigmond magyar király udvarához az elhunyt fejedelemnek fia és utódja, István, segítséget kérni a törökök ellen. Mind vitézsége, mind erős testi alkotásánál fogva közönséges bámulást gerjesztett az ifjú szerb fejedelem... Így történt, hogy mihamar egy előkelő magyar kisasszonnyal szerelmi viszonyba szövődött, ahogy ez szerelmének komoly következményeit érzette is nemsokára. Magát anyának vallván Istvántól egy gyűrűt vett, melynek előmutatása által ős megismerhette idővel születendő gyermekét. István ezután visszatért hazájába; hátrahagyott kedvese pedig elmenete után ikergyermekeket szült, egy fiúgyermeket, ki Jánosnak neveztetett, és egy lányt. János fölserdülvén, miután anyjától megtudta születésének titkát, elment a gyűrűvel Szerbiába István atyjához, s attól gyermekéül ismertetvén, a szerb hadseregben alkalmaztatott, és ott annyira kitüntette magát a török hadakban, hogy végre korának első hadvezére lőn. Húga férjhez ment idővel egy magyar úrhoz, és ezen házasságból veszi eredetét ama Szekula (Székely) nevű jeles bajnok, ki nagybátyjának, Jánosnak, vagyis Szibiniani Jankónak társaságában harcolván a török ellen, szinte egyik legelőkelőbb személye a szerb hősköltészetnek.”

A prózaszövegeket egy korai epikus ének, a „Lázárevics István despota és a szebeni leányzó, Szibinyánin Jankó szülei” kezdetű is alátámasztja. Ebben Szebenen keresztül éppen Rigómezőre tartanak a szerb hősök, és a városi előkelők rábeszélik Lázár hős fiát, hogy tegye boldoggá Szeben legszebb lányát. Némi szabódás után az ifjú és a leány is ráállt, majd másnap a fiú egy hatalmas buzogányt és aranykéseket hagyott a lánynál zálogba, mielőtt továbbindult volna Koszovóba. Az együttlét szerencsére nem volt terméketlen, erről szólnak a vers utolsó sorai.

„S a leánynak ágyékából kettős áldás lát világot,

A leánynak kis fiából híres hős lőn: Magyar János

Szebenvári vajda,

S Magyar János hős vajdának ikerhúga szép Rozálja,

Ígyen juta Magyar János híres hősi buzogányhoz,

Szebenvárnak bánja,

Így lett Rózsa öröksége jó István sok aranykése,

Mert ez volt a hagyománya Lazarevics jó Istvánnak,

Lázár hős fiának,

Buzogány s kés bizonysága, hogy gyermeki hős Istvánnak.”

A történetek természetesen szoros rokonságot mutatnak a Zsigmond vérvonalát elmesélőkkel, és az egész szüzsé iráni–kaukázusi párhuzamokkal bír. Sőt, Hérodotosznál is megtalálható, aki a szkíták ősének eredetét adja elő hasonlóan, azaz a magyar vagy szerb eredetű Hunyadi/Sibinjanin-származáslegenda korántsem belső fejlődés eredménye.

A hős Sekula bánfi

 „S ha nem lenne vitéz a világon, / Csak egy vitéz, a Szekula bánfi, / Dolgait a Törökföld megunná”

 A délszláv epikus énekek magyar hősei közül kétségtelenül Szentgyörgyi Székely János alakja a leginkább zavarba ejtő. Bár létező személyről van szó, neve még a korszakkal foglalkozók számára sem cseng ismerősen, hiszen a magyar okleveles anyagban kevés információ maradt fenn vele kapcsolatban. Szentgyörgyi Székely János Hunyadi János rokona volt, 1446-ban Szlavónia, Horvátország és Dalmácia bánja, néhány hónappal később ezen tartományok és a vránai perjelség kormányzója lett, 1448-ban pedig ott volt a kormányzó mellett a szerbiai hadjáratban, és hősi halált halt a rigómezei csatában.

Ismert ténykedése tehát alig néhány esztendőt ölelt fel, ennek ellenére több mint száz ének szól róla, és bátran kijelenthető, hogy Hunyadi János és Marko királyfi mellett ő a balkáni emlékezet legnépszerűbb hőse, akinek alakja köré egy külön eposzvilág nőtt, és erejét, vakmerőségét, valamint vitézségét tekintve mindenkit maga mögé utasított a balkáni Olümposzon.

A hatalmas szöveghagyományban természetesen komoly eltérések vannak, így csak a legtipikusabb jellemzőket érdemes áttekinteni. Ban vagy Banović Sekula – ez esetben a székely népnévből csinált személynevet a népköltészet – minden esetben Sibinjanin Janko vajda unokaöccse, és a szövegekben mindvégig sihederként vagy házasság előtt álló fiatalemberként szerepel. Emberfeletti képességei már kisgyermekkorban megmutatkoznak, már hétéves korában aprítja a törököket és tudatosan készül az előtte álló harcokra. Otmanović szultán nem véletlenül kérte Janko vajdától kovácsolt kardja és táltos paripája mellett épp Sekulát, katonai sikereinek a letéteményesét. Élete során különböző szerepekben állandóan Hunyadi mellett van, elrabolja számára a menyasszonyt, a lakodalmán vőfély, vállalja helyette az életveszélyes próbákat. Mindez persze csak felvezetése a legnagyobb kihívásnak, az oszmánok elleni harcnak, hiszen ez adja Szekula életének értelmét. Ha kell, ő megy Sztambulba a szultánhoz, aki annyira fél tőle, hogy a fele birodalmát is neki adná, csakhogy átálljon, ám a bánfi ehelyett feldúlja a várost, legyilkolja a vezíreket, a szultán fiait és rengeteg janicsárt, majd a legszebb szultánlánnyal visszatér Szeben városába a mellé társul szegődött Marko oldalán.

Azonban ő sem halhatatlan, a vitézi vég helyszíne természetesen Rigómező, persze a történetekből nem derül ki – nem is fontos –, hogy melyik csatáról van szó. Szekula jelentősége vitathatatlan a küzdelemben, hiszen állapotától függ a csata kimenetele. A legveszélyesebb helyeken küzd, hiszen nagybátyja az ő seregét hét szandzsákkal szemben állította csatarendbe, és sokáig győzelemre állnak, mígnem egy török kolosszus kardjával levágja előbb a jobb karját, majd őt magát is. Ez a fordulópont az ütközetben, mert ekkor a magyar sereg megzavarodik, amin Hunyadi sem képes változtatni. Az ő feladata a tragédia hírének elvitele Szekula menyasszonyának és édesanyjának, utóbbi a rigómezei sír felett bele is hal a fájdalomba.

A bánfi alakja sok hasonlóságot mutat Fehérlófiával, táltos paripája, ereje, szépsége és fékezhetetlensége oka, hogy egy sárkánytól származik, aki a Jastreb hegyén élt és megkörnyékezte a szépséges szebeni bánnét. Szekula különlegességét mutatja, hogy tündérek társaságában múlatja az időt, sőt, tündértejjel szívja magába csodás képességeit. Híres paripája, melyet még Janko is megirigyel tőle, szintén a tündérek ajándéka. Talán e titkos irigység borít fátylat a döntő pillanatban a vajda szemére, ugyanis amikor Szekula Rigómezőnél sárkánygyík formájában üldözte a sólyomként menekülő szultánt, Hunyadi a fegyverével szíven lőtte a sárkányt, azaz szeretett öccsét.

Hunyadi János, az állócsillag

Egyértelmű, hogy a magyar(nak tartott) hősök közül Hunyadi János kitüntetett helyen szerepel a délszláv epikus énekhagyományban. Egyedül Kraljević Marko alakja köré fonódott hasonlóan gazdag tematika és legenda. Az énekanyag mennyiségében és számában egyaránt páratlan, immár közel két évszázados kutatást követően is a róla szóló irodalmi emlékezet kimeríthetetlen kincsesbányája. Az írásos források által is igazolt rengeteg apró történelmi adat maradt fent bennük, és természetesen több tucat olyan alkotást jegyeztek le, amelyekben hősünk egy mitikus világ emberfeletti szereplője. Ebben a hatalmas korpuszban természetesen vannak irodalmi zsánerek és vándormotívumok is, illetve sok esetben műköltői eredetű művek is fellelhetőek, tehát nem tisztán népköltészeti alkotásokkal van dolgunk.

Hunyadi származásáról már esett szó, ám annyit még érdemes hozzátenni, hogy Jánost a szerb fejedelmi családból történő eredet esetében is mindvégig magyarnak tartják, és erdélyi vajdaságából nem kreálnak holmi rác tartományt. E családtörténet arra szolgál, hogy Janko bekerüljön a „mi” hősök világába, megfelelő rangot kapjon hőstetteihez, és összekapcsoljon két egykorú közismert személyt, egyben utaljon a magyar–szerb sorsközösségre. A párhuzamot erősíti, hogy a „nagyapához”, Lázár fejedelemhez hasonlóan ő is küzdött Rigómezőn, ahol az énekhagyomány szerint meg akarta bosszulni őse halálát és fel akarta szabadítani a szolgaságba jutott szerbeket.

A költészet örökzöld témája a párválasztás, és ennek megfelelően a délszláv epikus énekek is foglalkoznak Hunyadi János házasságával. Svilojević átkozza húga feltűnő szépségét, mert kérők tömege árasztja el otthonukat. Egyszerre érkezik Janko és Stjepan Banović, és bár utóbbi szemre tetszetősebb, Mihály származása miatt előbbit ajánlja Margarita figyelmébe. Az ifjú leány fájó szívvel így is dönt, és a lakodalom végén a báty azzal búcsúzik tőle, hogy Szebenben szüljön királyokat és bánokat. E hosszúsoros ének sok történelmi adatot őrzött meg helyesen, egyben pedig szépen reflektál a szereplők érzelmi motivációjára. Fontos adalék, hogy Janko ebben meglehetősen egyszerűen viselkedik, hiszen az ara habozását látva elkezdi a szablyáját suhogtatni az arca előtt, és inkább a testvérpár a két főszereplő. Más történet szerint a latin király leánya, a temesvári Janja a kiválasztott, ám a család három feltételhez köti a házasságot. Ezeket Janko helyett Szekula teljesíti, és megszerzi „bátyja” számára Janját. Egy kirívó témájú ének szerint a budai király egyetlen leányának kezéért egyszerre verseng Marko királyfi, Janko és Pavle Zlatinić. A királyné utóbbinak adja, és Markót kéri fel vőfélynek. Igen ám, de az esküvő alatt Pavle édesanyja gúnyosan beszél a két vesztes kérőről, amin annyira felháborodik a királyfi, hogy lekaszabolja a násznépet, és a megözvegyült királylányt elviszi Hunyadinak Szebenbe.

A család történetéről az Erlangeni kézirat egyik éneke szól, amelyben Janko egy napon házasítja meg a két fiát. Felesége baljós álmot lát, két sólymuk eltűnik, a vajda azonban hajthatatlan, hiszen olyan hatalmas násznépet toborzott össze, hogy nem érheti baj a családot. Útközben azonban a hajdúk (!) megtámadják a menetet, leölnek mindenkit, és a két Hunyadi fiúnak is a fejét veszik. Apjuk későn ér a helyszínre, és tarsolyába teszi a két vérbe fagyott fejet, ezt viszi el néma csendben a feleségének. Bár nehéz direkt kapcsolatot kimutatni a történelmi eseményekkel, de ebben az énekben mégis megőrződött Hunyadi László lefejezésének motívuma.

A Hunyadi-ciklus középpontjában a törökellenes harcok szerepelnek, a várnai és a rigómezei csata tragikus eseményei, amelyek emlékanyaga idővel egyetlen nagy koszovói küzdelembe sűrűsödött össze. A szultán Szebent és a vajdaságot követeli Hunyaditól, aki nem tér ki a harc elől, összehívja kapitányait, és mindannyian Rigómezőre vonulnak. A hadrendben ő maga a szultáni táborral szemben helyezkedik el kevés katonája élén, míg Svilojević és Szekula a két szárnyat vezeti. A vajda hét támadást visszaver, s egy tündér a következő sikert is megígéri neki ezer dukátért, egy páncélingért, a kardjáért, a paripájáért és Szekuláért cserébe. Janko bármit megadna, de unokaöccséről nem hajlandó lemondani, a dühös tündér pedig ezt követően a szultán seregét fogja támogatni, és ez is szerepet játszik a vereségben. A vajda elmenekül és Brankovics György szerb despota fogságába kerül.

E szendrői rabságról számos ének született az idők folyamán. Az egyikben a véresen érkező Jánost nem szállítja át a révész a Dunán, aki ezért Brankovicshoz megy Szendrőre. A fejedelem azonnal lefogatja, Janko innen üzen a feleségének, aki azonnal a segítségére siet, és két fiát túszul adja a férje szabadságáért. A vajda rövidesen sereggel tér vissza és kiszabadítja gyermekeit. Egy másik ének szerint Brankovics tépelődik, hogy mit tegyen, és végül inkább az útjára engedi a bánt. Ez az alkotás remek betekintést nyújt a szerb despota lelkivilágába és reménytelen helyzetébe, és így egy rendkívül árnyaltan ábrázolt jellemrajz, ami nem a legfőbb sajátossága ennek a műfajnak. A legizgalmasabb talán az, amelyikben Brankovics a földje terméketlensége miatt panaszkodik. Fia azonban a fejére olvassa, hogy mi mindent tett Szebeni Janko ellenében. Pedig a vajda násznagynak, majd gyermekei születésekor keresztapának hívta, halálos ágyán pedig feleségét is a gondjaira bízta, ám ő egyikkel sem törődött, így méltán jött földjére az isteni büntetés. A szerb epikus gondolkodás tehát ebben az esetben a „magyar” Jankónak adott igazat a „szerb” Brankovicsokkal szemben.

Minden bizonnyal ez a személetmód is szerepet játszott abban, hogy a cikluson belül Mátyás királlyá választásával és koronázásával új fejezet kezdődött. Igaz, a vajda többrétegű, ambivalens személyisége itt is megjelenik. Az egyik ének szerint Janko kifejezetten nehezen tűri, hogy a feldobott korona nem az ő fejére száll vissza, s ő a legutolsó, aki elismeri a választás jogosságát. Tudjuk jól, hogy a törökverő a királyválasztás pillanatában már hónapok óta halott volt, ám a balladai képzelet a „mi lett volna, ha” jövőbe látásának képességével is bír, és ezzel még inkább élővé teszi a törökellenes harcok magyar hőseinek alakját a balkáni hősepikában.