Izrael-barát külpolitika, Palesztin-barát egyetemek

Izrael az amerikai külpolitikában

A bipoláris világ és a hegemónia áldása: a kétpárti konszenzus

Az amerikai külpolitika az ország alapítása óta folyamatosan szembesül az izolacionizmus dilemmájával. George Washington elnök 1796-os búcsúüzenetében arra intette honfitársait, hogy kerüljék az „állandó szövetségeket”, ami később rendszeres hivatkozási pont volt az elszigetelődés hívei számára. Valójában az Amerikai Egyesült Államok sosem vonta ki magát a nemzetközi kapcsolatokból, csak figyelmét inkább a kereskedelem élénkítésére, semmint a katonai szövetségek formálására helyezte. A fordulatot a két világháború, de kiváltképp a hidegháború hozta, melyek biztonságpolitikai realitásai arra késztették Washingtont, hogy aktív, sőt vezető szerepet vállaljon a világ különböző térségeiben. Arthur H. Vandenberg szenátor 1948-ban az Észak-atlanti Szerződésről szóló vitában a ratifikáció mellett érvelt, izolacionista társainak pedig jelezte, hogy a „politika a partoknál véget ér”, vagyis külpolitikában nemzeti egységre van szükség. Nem véletlen, hogy egy évvel később a NATO volt az első állandó szövetség, amit Washington békeidőben is fenntartott.

Izrael alapítása szintén amerikai gyökerekkel rendelkezik, hiszen az amerikai cionisták 1942-es New York-i találkozóján kiadott Biltmore-határozat nemcsak a zsidó államiság, hanem annak területi kiterjedése kapcsán is világosan fogalmazott. Maga az Amerikai Egyesült Államok is fontos szerepet játszott a modern zsidó állam alapításában: Harry S. Truman elnök 1948. május 14-én csupán néhány perccel az ország függetlenségének kikiáltása után elsőként elismerte Izraelt, szembe menve az amerikai külügyminisztérium, a Pentagon és a CIA vezetőinek javaslatával. Bár a cionista mozgalom érezhető támogatást élvezett a Fehér Ház és a Kongresszus falai között, Izrael amerikai támogatása mögött jól megfontolt érdekek álltak. Truman elnök például tisztában volt döntésének történelmi jelentőségével (párhuzamot vonva saját maga és II. (Nagy) Kürosz óperzsa uralkodó személye között), azonban erkölcsi érzék mellett politikai megfontolások is vezették, ugyanis az 1948-as elnökválasztáson értékes szavazatokat szerezhetett Thomas E. Dewey republikánus jelölttel szemben, aki az amerikai zsidó közösség számára fontos New York állam kormányzója volt. Mindazonáltal a későbbiekben az Amerikai Egyesült Államok elsősorban stratégiai okokból tartotta fontosnak egy független és erős zsidó állam létét.

A hidegháború alatt Izrael az egyre fontosabb közel-keleti térségben a szélsőséges (szovjet kommunista és arab nacionalista) erőkkel szemben emelt demokratikus bástyaként volt jelen. Ezzel együtt kezdetben az amerikai–szovjet hidegháborús verseny csak korlátozott szerepet adott Izraelnek az amerikai külpolitikában: Dwight D. Eisenhower elnök szemében a zsidó állam biztonsági igényei inkább kihívást jelentettek, különösen az 1956-os szuezi válság alatt, melyben Washington a brit és francia mellett az izraeli féllel szemben is nyomást gyakorolt. A zsidó állam stratégiai értéke 1958-ban vált igazán jelentőssé, amikor Irakban megbukott a Nyugat-barát kormány, a térségbe vezényelt amerikai erőknek pedig Izrael nyújtott támogatást. A kétoldalú kapcsolat nem sokkal később nyerte el a „különleges” jelzőt. John F. Kennedy elnök kifejezetten jó viszonyt próbált kialakítani az Amerikai Egyesült Államok és Izrael között, ezért 1962-ben jóváhagyta a Hawk légvédelmi rakéták eladását a zsidó állam részére, Lyndon B. Johnson elnök pedig az 1967-es hatnapos háborúban nemcsak fegyverszállítmányokat biztosított Izraelnek, hanem támogatta ez utóbbi területnyereségeinek megtartását is.

Az amerikai elköteleződés republikánus oldalon is fennállt: Richard M. Nixon elnök nyíltan kifejezte Izrael szerepének jelentőségét a hidegháborús nagyhatalmi versenyben, az 1973-as jóm kippúri háborúban pedig további fegyvereket adott Izraelnek, aminek jelentőségét (a logisztikai kihíváson túl) mutatja, hogy mindezt súlyos bel- és külpolitikai nyomás alatt végezte (otthon a Watergate-ügy által keltett politikai feszültségekkel, külföldön arab országok által kezdett olajembargóval szembesülve). Mindemellett Nixon elnök 1974-ben Izraelbe látogatott, amire hivatalban lévő amerikai elnöktől nem volt példa. Henry Kissinger nemzetbiztonsági főtanácsadó később Gerald R. Ford külügyminisztereként is külön figyelmet fordított az arab–izraeli kapcsolatokra, jóllehet Washington elsősorban az amerikai érdekeket tartotta szem előtt: Ford elnök az amerikai fegyverekért cserébe nagyobb rugalmasságot várt Izraeltől az Egyiptommal zajló tárgyalásokban (egy ponton az amerikai-izraeli kapcsolatok újraértékelését is felvetette, de a Szenátus tiltakozására ezt végül visszavonta). Kissinger végül tető alá hozott egy megállapodást, ám az átfogó (izraeli–egyiptomi–szíriai) békére irányuló erőfeszítései érdemben nem foglalkoztak Gáza és a palesztin–izraeli viszony kérdésével.

Jimmy Carter elnöksége e tekintetben változást hozott: az elnök reflektorfénybe helyezte a palesztin-kérdést és első amerikai elnökként beszélt nyíltan a „palesztin szülőföld” biztosításának szükségéről. Carter elnök közreműködésével köttetett az 1978-as Camp David-i megállapodás, majd az egyiptomi–izraeli béke 1979-ben a Fehér Ház előtt. Az utóbbi példátlan mértékű gazdasági és katonai támogatást biztosított Izraelnek, melyért cserébe a Sínai-félsziget visszakerült Egyiptomhoz, Ciszjordániában és Gázában pedig megnyílt az út a palesztin önrendelkezés előtt (noha a megállapodás nem élvezte a palesztinok támogatását). Ronald Reagan elnöksége sok tekintetben pálfordulást hozott az amerikai külpolitikában, jóllehet Izrael esetében ismét megmutatkozott, hogy az amerikai támogatás csak az amerikai érdekek keretei között lehetséges. Egyfelől a „kishidegháborús” amerikai külpolitikában Izrael nemcsak stratégiai partner, hanem szövetséges is volt, amit egy 1981-es együttműködési megállapodás hivatott először kinyilvánítani. Másfelől ez nem jelentett nagyobb mozgásteret Izraelnek, amint azt Washingtonnak az 1982-es első libanoni háborúval és kiváltképp Bejrút izraeli ostromával szembeni frusztrációja is szemléltetett. Az arab–izraeli konfliktus rendezésére a Reagan-terv volt az utolsó, egyúttal sikertelen amerikai kísérlet a bipoláris korban.

A hidegháború után az Amerikai Egyesült Államok valóban hegemón szerepre tett szert a világpolitikában, ami átmenetileg unipoláris rendbe szerveződött. A George H. W. Bush elnök által köztudatba emelt „új világrend” a nemzetközi konfliktusok wilsoni megoldásának korszerűsítése volt, aminek az első öbölháború volt az iskolapéldája: a Kuvait elleni iraki agressziót az amerikaiak és szövetségeseik az Egyesült Nemzetek Szervezetének Biztonsági Tanácsa által kiadott felhatalmazás szerint kezelték, ami katonai és politikai szempontból is sikeresnek bizonyult, sőt voltaképp máig ez volt a nemzetközi válságkezelés egyetlen wilsoni forgatókönyvnek megfelelő esete. Közben Washington tárgyalóasztalhoz ültette az izraeli, libanoni, szíriai, jordániai és palesztin feleket 1991-ben, jóllehet az amerikai–szovjet elnökséggel levezényelt madridi konferencia nem hozott érdemi áttörést. Ami az amerikai– izraeli kapcsolatokat illeti, az idősebb Bush az elődjénél is szigorúbbnak bizonyult, mivel az izraeli telepek létesítésében az arab–izraeli békefolyamat fellendítésére tett amerikai kísérletek ellehetetlenítését látta.

Végül az amerikai erőfeszítések később, William J. Clinton elnökség alatt hozták meg eredményüket az Oslo II. néven elhíresült átmeneti megállapodás formájában. A norvég diplomaták által elindított, végül a Fehér Ház előtt 1993-ban aláírt palesztin–izraeli megállapodással hivatalosan is kezdetét vette egy több éves békefolyamat még ha ez utóbbi lassúnak és utólag sikertelennek is bizonyult. Mindez ismét rávilágított egy érdekes párhuzamra Washington átfogó külpolitikája és Izrael-politikája között: Madeleine K. Albright amerikai külügyminiszter 1998-ban „nélkülözhetetlen nemzetnek” nevezte hazáját, ami kifejezetten a zsidó állam szempontjából reflektált a valóságra, ugyanis az Amerikai Egyesült Államok lett az egyetlen külső szereplő, akire Izrael támogatóként és közvetítőként is számíthat.

A poszthegemoniális világ kapujában: politikai polarizáció

Az Amerikai Egyesült Államok hegemóniájának gyengülését a 2010-es évek nemzetközi és belpolitikai fejleményeivel szokás társítani, bár a folyamat már az ezredforduló után kezdetét vette. George W. Bush elnöksége alatt az amerikai kül- és biztonságpolitika jelentős részben a 2003-as iraki háborúra koncentrálódott, aminek nemzetközi politikai hatásai minden más kezdeményezést beárnyékoltak. Hasonló probléma körvonalazódott a palesztin–izraeli konfliktus amerikai kezelésében: az ifjabb Bush a béke elősegítésére külön tervet készített, ami egyfelől egy „két állam” megoldást kínált, másfelől ezt a 2000-es évek elején kiújult Intifada miatt Jasszer Arafat, a Palesztin Hatóság vezetőjének távozásához kötötte, majd a Gázában hatalomra jutó Hamaszt is bojkott alá vonta.

Miközben a Bush-elnökség szoros kapcsolatot ápolt Izraellel, Barack H. Obama hivatali idejében ez a kapcsolat megingott, aminek egyik legfőbb oka az volt, hogy az amerikai elnök igyekezett megfordítani elődjének külpolitikáját, kiváltképp a Közel-Keleten. Obama elnök egyrészt a palesztin–izraeli békét tekintette a közel-keleti stabilitás sarokkövének, másrészt külpolitikájának kiemelt eleme volt a 2015-ös iráni atomalku. Egyik elképzelés sem nyerte el az izraeli vezetés tetszését, ami az amerikai–izraeli kapcsolatok állapotában is érződött. Később Donald J. Trump elnöksége éles váltást hozott az amerikai külpolitikában, ami a Közel-Kelet-politika geopolitikai átértelmezését jelentette: Washington mellőzte a palesztin–izraeli konfliktus megoldásának feladatát, elvetette az iráni atomalkut, és mindezzel párhuzamosan nyíltan támogatta Izrael igényeit (többek közt elismerve a zsidó állam fennhatóságát a Golán-fennsíkon és Jeruzsálembe helyezve az amerikai nagykövetséget). Trump elnök csapata úgy látta, hogy a legfőbb problémát Irán jelenti, amelyet ellensúlyozni kell Szaúd-Arábiával, a folyamatban pedig normalizálni kell Izrael és az arab világ viszonyát. Érdekesség, hogy Donald J. Trump első elnöki útja külföldön (példátlan módon) Rijádba, majd onnan Jeruzsálembe és Rómába a Szentszékhez vezetett (érintve a három Ábrahám-vallás központjait), elnökségének végére pedig tető alá hozta a (szintén példátlan) Ábrahám-megállapodásokat.

Az amerikai külpolitika e fordulatai rávilágítottak az amerikai hegemón szerep körüli vitákra, ami hozzájárult a kétpárti konszenzus szinte teljes eltűnéséhez. A posztbipoláris korban egyre több amerikai döntéshozó vetette fel a kérdést, hogy az Amerikai Egyesült Államok globális vezető szerepe pontosan mekkora felelősséget von magával a globális problémák kezelésében. Míg a liberálisok a globális kormányzás koncepciója mentén a nemzetközi intézmények, illetve a felemelkedő regionális hatalmak szerepvállalásának növelését szorgalmazzák, addig a konzervatívok az amerikai nemzeti érdek elsőbbségét hangoztatják, különösen a nemzetközi szervezetekkel szemben, melyeket pazarlónak, sőt korruptnak tekintenek. Mindeközben a progresszív és nacionalista erők az Amerikai Egyesült Államok „nélkülözhetetlen” szerepét is megkérdőjelezik: az előbbiek hisznek a liberális értékek terjesztésében, ám hazájukat e téren egyre kevésbé tekintik hiteles szereplőnek, az utóbbiak pedig eleve nem tartják fontosnak az ilyen küldetéseket, jóllehet a nemzetközi politikában továbbra is az amerikai elsőség hívei, amit főleg a katonai erő biztosít.

Az amerikai hegemóniáról szóló viták lényege tehát részben az Amerikai Egyesült Államok, részben minden más ország hatalmi és morális szerepvállalásáról szól. Mindez Izrael vonatkozásában is fennáll. Az amerikai jóindulat a palesztinok és izraeliek irányában a békefolyamat iránti elkötelezettségük függvénye szerint alakul, ráadásul az 1967-es hatnapos háború óta a szembenálló felek erőviszonyait egyre többen felülvizsgálták (a palesztinokat Dávid, az izraelieket pedig Góliát szerepével társítva), ami nagyobb terhet ró az izraeli kormányra, amelynek amerikai megítélése a palesztin-kérdéstől függetlenül is változó.

Az Izraellel szembeni megosztottság pártvonalak mentén jelentkezik. A Chicago Council on Foreign Relations felmérései szerint a palesztin–izraeli konfliktusban a zsidó állam iránti szimpátia 1978–2001 között a republikánus és demokrata szavazók körében még párhuzamosan ingadozott, bár az előbbiek Izrael-barátsága mindig is erősebb volt (1978-ban a republikánusok 49%-a, a függetlenek 45%-a, a demokratáknak pedig 44%-a támogatta inkább Izraelt a konfliktusban). Az ezredfordulót követően az amerikai jobboldal és baloldal egyre inkább széthúzott ebben a kérdésben. A Pew Research Service felmérése alapján 2001–2018 között az Izrael iránti republikánus szimpátia 50%-ról 79%-ra nőtt (a palesztinokkal szembeni szimpátia pedig 15%-ról 6%-ra csökkent), miközben a demokrata oldalon az Izrael iránti szimpátia 38%-ról 27%-ra esett (a palesztinokkal való együttérzés pedig 21%-ról 25%-ra nőtt).

A pártok tagozódása még jobban szemlélteti a politikai széthúzást. A Republikánus Párt konzervatív és liberális szavazói eltérő mértékben, de következetesen Izrael-barátok maradtak: a zsidó állam támogatottsága 2001-ben rendre 56% és 41% volt, 2018-ban pedig 81% és 70%, míg a palesztinok iránti szimpátia 12%-ról 5%-ra és 21%-ról 8%-ra csökkent. A Demokrata Pártban nagyobb eltérések voltak: ugyanezen időszakban a konzervatívok és liberálisok szimpátiája Izrael iránt 37%-ról 35%-ra és 48%-ról 19%-ra zuhant, a palesztinok iránt pedig 19%-ról 17%-ra és 18%-ról 35%-ra módosult. A legmarkánsabb változást tehát a Demokrata Párt liberális szárnya mutatta, ami 2001–2018 között fokozatosan átállt Izrael oldaláról a palesztinokéra.

A demokraták kritikus hozzáállása összefügg a belpolitikai törésvonalakkal. A 2010-es évek második felére az Amerikai Egyesült Államokban oly mértékben felerősödött a pártpolitikai megosztottság, hogy a republikánus és demokrata szavazók döntéseit sokszor a negatív polarizáció logikája magyarázta, vagyis mindkét oldal dacból, a másik ellenében határozta meg saját politikai álláspontját. Izrael esetében a kétoldalú kapcsolatok átpolitizáltsága külön kihívássá fejlődött, miután Benjámín Netanjáhú izraeli miniszterelnök látványosan élénkítette kapcsolatait az amerikai jobboldallal. Amikor 2015-ben a Képviselőház republikánus házelnöke a Fehér Házzal és a demokrata politikusokkal történő érdemi egyeztetés nélkül biztosította az izraeli kormányfő számára, hogy beszédet tartson a Kongresszusban, az iráni atomalkut kritizáló felszólalást több tucat demokrata politikus távolmaradással bojkottálta.

A 2016-os elnökválasztás idejére a belpolitikai polarizáció külpolitikai vonalon is markánsan érezhetővé vált, ami alól az Izraelhez fűződő amerikai viszony sem volt kivétel. Bár mind Donald J. Trump, mind Hillary R. Clinton elkötelezetten Izrael-barát politikát hirdetett, egységes álláspontról csak a Republikánus Párt esetében lehetett beszélni, ugyanis a Demokrata Párt platformjának véglegesítése előtt Bernard „Bernie” Sanders szenátor precedens nélküli vitákat kezdeményezett a palesztin–izraeli konfliktus amerikai átértékelésének gondolatáról. Mindazonáltal az utóbbi forrása elsősorban nem a pártelitből, hanem külső mozgalmakból ered, melyeknek legfőbb társadalmi bázisát a párt progresszív, fiatal (18–29 év közötti), illetve felsőoktatási képzésben részesülő szavazói képzik.

Az Amerika- és Izrael-kép szerepe a palesztin-izraeli konfliktusban

Az amerikai és zsidó kivételesség, illetve annak kritikája

 Az Amerikai Egyesült Államok és Izrael viszonyát egy fontos kulturális tényező is befolyásolja. A két nemzet alapításának, küldetésének és kivételességének gondolata számos hasonlóságot mutat, ami alapvetően a zsidó-keresztény kultúrkör amerikai képviselőinek köszönhető. Az Észak-Amerikába érkező nyugat-európai telepesek jelentős része a vallásszabadság reményében hagyta el az erkölcsileg romlottnak tekintett Európát. A puritánok észak-amerikai és a zsidók izraeli letelepedésének története önmagában is párhuzamba állítható, hiszen mindkét esetben egy kicsi, de hitében elkötelezett csoport vadonon, illetve pusztán átvezető honfoglalásának képe körvonalazódik. Hasonló párhuzam van az amerikai Manifest Destiny és az izraeli Ígéret földje között: az előbbi lényege Észak-Amerika „sorsszerű elrendeltetés” által vezérelt benépesítése, míg az utóbbi alapja Isten Ábrahámnak tett kijelentése, miszerint „Ezt a földet utódaidnak adom” (Ter 12,7). 

Az Amerikai Egyesült Államok alapítása előtt másfél évszázaddal az Újvilágba érkező puritán telepesek kulturális hatása annyira erős volt, hogy egyik legismertebb képviselőjük, John Winthrop szavaira modernkori állami vezetők is előszeretettel hivatkoztak, amikor az amerikai nemzeti identitás lényegéről beszéltek. Winthrop egy „hegyen fénylő város” képét vizionálta, ami evangéliumi ihletésű kijelentés volt, de ószövetségi kinyilatkoztatásokhoz, például Izajás próféta „nemzetek világosságává tettelek” (Iz 49,6) idézetéhez is kapcsolódott. Mindez átvitt értelemben az egyetemes tanúságtételről szól. Míg a 17. századi puritánok számára ez a keresztény erkölcsöt mintamodellként megvalósító észak-amerikai kolónia létesítését és működtetését jelentette, a későbbi szekuláris erők e kitüntetett szerepet a szabadság amerikai gondolatának globális kivetítésével társították. Ennek fényében az amerikai kivételesség hasonlít a zsidó nép kiválasztottságára, mely utóbbi révén a nemzeti önképek nemcsak büszkeséget, hanem küldetéstudatot is felölelnek.

Bár a kivételesség gondolata különösen erős az amerikai zsidóság körében, Izrael kulturális és vallási meggyőződésből való támogatásának legfőbb bázisát az evangéliumi keresztény (vagy evangelikál, főleg neoprotestáns felekezeteket felölelő) közösségek képezik, kiknek szemében a zsidóság továbbra is Isten kiválasztott népe. E csoportok közéleti jelentősége nem alábecsülendő, ugyanis egy elkötelezett és jól mozgósítható, az elmúlt évtizedekben pedig egyre jobban szervezett szavazótábort alkottak, ami értékrendjénél fogva főleg az amerikai jobboldal nacionalista szárnyát erősíti. Megjegyzendő, hogy a modern zsidó állam alapítása és története kapcsán kialakult Izrael-kép nemcsak az amerikai evangéliumi keresztények világképébe illeszkedik, hanem általában az amerikai jobboldal modern Amerika-képével is összhangban van. Mindkét nemzet egy idegen és ellenséges közegben valósította meg önmagát, melynek eredményeképp szabad társadalmat, politikailag szervezett, gazdaságilag erős, technológiailag fejlett államot hoztak létre, annak védelméről pedig jól képzett és ütőképes katonai erővel gondoskodnak.

Sokak szemében tehát Izrael újjászervezése az Amerikai Egyesült Államok alapításához hasonlóan egy inspiráló sikertörténet. Ezzel szemben az arab országok többségéről nem élnek ilyen elképzelések, sőt a közel-keleti társadalmakról kialakított közvélekedést már a 19. században is negatív sztereotípiák terhelték, amin az amerikai kultúra művelői (többek közt az iszlám civilizációt elsők között kutató Washington Irving) csak részben változtattak, míg mások (például az orientalista gondolatokkal operáló Herman Melville) csak árnyalták. Benjámín Netanjáhú több alkalommal hivatkozott Mark Twain „Jámbor lelkek külföldön” című könyvére, ami lesújtó képet festett a muszlim uralom alatt lévő Szentföldről és erősítette az arabokról kialakított negatív percepciót. Nem meglepő, hogy amikor az izraeli kormányfő 2009-ben Washingtonba utazott, az izraeli és amerikai sajtóban elterjedt az álhír, miszerint Obama elnök a könyv Szentföldről szóló fejezetét kapta volna ajándékba.

Az amerikai és zsidó nép hagyományos önképének kritikusai szerint a két nemzet kivételessége pusztán cionista mítosz, ami elhallgatja az Észak-Amerikában élő indiánok és a Palesztinában élő arabok elnyomását. Az ilyen kritikai értelmezések fokozatosan elterjedtek az amerikai értelmiség köreiben. A társadalmi-kulturális önreflexióként három évszázadra, tudományos szempontból viszont inkább csak az 1920–30-as évekre visszatekintő Amerika-tanulmányok olyan multi- és interdiszciplináris kutatásokat ölel fel, melyek az amerikaiság (az amerikai élet) sajátosságait elemzik és értelmezik. A kezdetben történészek és irodalomtudósok által művelt terület folyamatosan reflektált az Amerikai Egyesült Államokban kibontakozó politikai, társadalmi, gazdasági és kulturális fejleményekre, így művelőinek egyre bővülő köre egy-egy intellektuális mozgalomhoz volt köthető.

Ennek megfelelően az amerikanisták újabb és újabb generációi a korábbiaktól eltérő szemléleteket és súlypontokat hoztak az Amerika-tanulmányok világába, ami idővel (és kiváltképp az 1960–70-es évek bel- és külpolitikai problémái és a kulturális forradalom árnyékában) egyre kritikusabbá vált a korábban hagyományosnak mondható nemzeti önképpel szemben. Sőt, bizonyos olvasatban az Amerika-tanulmányok ma már sok helyütt olyan erőfeszítéseket karol fel, amelyek ez utóbbit nacionalista és soviniszta jelzővel illetik, és az Amerika-tanulmányok fókuszát az Amerikai Egyesült Államok helyett Észak-Amerikára, illetve az etnikai kisebbségekre helyezik. Mindezt jól tükrözik a szakterület művelőit felölelő, még az első és második generáció által 1951-ben alapított Amerika Tanulmányok Társaságának (ASA) újabb vezető képviselői által tett nyilatkozatai is. Kritikájuk Izrael vonatkozásában is fennáll: az ASA 2013-ban csatlakozott ahhoz a palesztin kezdeményezésű mozgalomhoz, ami nemzetközi akadémiai bojkott alá vonná az izraeli felsőoktatási intézményeket. Ennek közvetlen oka, hogy a kritikai megközelítések párhuzamot, sőt kapcsolódási pontokat is látnak az Észak-Amerika és a Szentföld társadalmi-kulturális problémáiban, kiváltképp az afroamerikaiak és a palesztinok helyzetében.

Az afroamerikaiak és a palesztinok kapcsolata az identitáspolitikában

Barack H. Obama, az ország első afroamerikai elnöke többször kiemelte, hogy szakítani kíván azzal az identitáspolitikával, ami az emberek bőrszínét, etnikai és egyéb jellegű hovatartozását determináns faktorként kezeli. Konzervatív kritikusai szerint az elnök már az első évben kudarcot vallott, amikor a Legfelsőbb Bíróság tagjai közé jelölte Sonya Sotomayort. A panaszt nem az váltotta ki, hogy Sotomayor lett a testület első latina tagja, hanem az, hogy a bírónő korábbi állásfoglalásai a „fordított rasszizmus” képét sugallták: egyik kijelentése alapján az ember „akár a tapasztalat, akár a veleszületett fiziológiai vagy kulturális különbségek” vagy eltérő nemi és nemzeti háttér okán másképpen ítélkezik. A rasszista diszkrimináció mindig is belső feszültségek forrása volt, ami elsősorban az afroamerikaiak bűnözési statisztikáiban és a velük szemben alkalmazott rendőri erőszak ügyében kelt nagy visszhangot.

Az egyik leghíresebb esetre 1991-ben került sor, amikor egy Rodney G. King nevű férfit négy rendőr brutálisan megvert, ám tettükért a bíróság egyiküket sem ítélte el, ami miatt zavargások törtek ki Los Angeles utcáin 1992-ben. A 2010-es években három hasonló ügy volt. Egy Trayvon Benjamin Martin nevű kamaszt 2012-ben Florida államban lelőtte egy spanyol ajkú rendőr, akit a bíróság felmentett, melyre válaszul 2013-ban kezdetét vette a Black Lives Matter (BLM) néven elhíresült tüntetések és zavargások sorozata. Egy évvel később Missouri államban egy Michael Brown nevű fiatalember életét oltotta ki egy rendőr, akinek önvédelem jogán történő felmentése helyi zavargásokhoz vezetett. A BLM-mozgalom szimpatizánsai által nemzetközileg is kiemelt esetre 2020-ban került sor, amikor George P. Floyd Jr. ellen egy rendőr olyan erőszakos intézkedést alkalmazott Minnesota államban, hogy a bíróság szerint jelentős szerepet játszott a férfi halálában.

Az ilyen esetek társadalmi megítélése vegyes: a rendőrök védői az áldozatok hatósági intézkedést kiváltó, gyakran jogsértő magatartását emelik ki, míg a másik oldal a közbiztonságért felelős szervezeteket rendszerszinten átjáró rasszizmusról beszél. Az utóbbi gondolatot Nikole Hannah-Jones, a The New York Times újságírójának 2019-es publikációja vitte új szintre: 1619 Project című írásának lényege, hogy az észak-amerikai fehér társadalom és általában az Amerikai Egyesült Államok az Afrikából 1619-től behurcolt feketék és azok leszármazottjainak kizsákmányolásából építette fel magát. A cikk az egész társadalomban vitát generált, mivel egyrészt a szerző Pulitzer-díjban részesült, másrészt a Trump-elnökség 2020-ban külön bizottságot hozott létre 1776 Commission néven, amelynek jelentése az ehhez hasonló kritikai történelem-értelmezéseket hivatott cáfolni. A politikai megosztottságot jelzi, hogy 2021-es elnöki hivatalba lépését követően Joseph R. Biden legelső intézkedései közé tartozott a bizottság felszámolása.

Az amerikai társadalmi béke felforgatásából otthon az amerikai közélet progresszív erői, külföldön pedig a világpolitika revizionista erői húznak hasznot. A palesztin–izraeli konfliktus esetében e kettő összeér. Izraellel szemben a polgárjogi mozgalom főáramlatának képviselői (például Martin Luther King) barátiak, míg radikális szárnyának képviselői (például Malcolm X) kritikusak voltak. A palesztinbarát mozgalmak az 1967-es hatnapos háború után nyertek lendületet főleg egyetemisták körében, ahol antiszemita és az izraeliek fellépését Adolf Hitleréhez hasonlító gondolatokkal is lehetett találkozni. A kölcsönös szimpátia ellenére az afroamerikai és palesztin aktivisták csak a 2010-es években, az identitáspolitika felerősödésével párhuzamosan hangolták össze tevékenységüket. A Michael Brown halálát követő 2014-es fergusoni zavargásokban palesztin zászlók is megjelentek, 2015-ben pedig a BLM és más amerikai szervezetek és újságírók látogattak a Palesztin Hatóság által ellenőrzött területekre. Egy évvel később a BLM közzétett egy nyilatkozatot, amiben egyrészt népirtásnak nevezte a palesztin célpontok elleni izraeli műveleteket, másrészt az Amerikai Egyesült Államokat bűnrészességgel vádolta. 

A palesztinok iránti empátia helyenként a 2023. október 7-i terrortámadás után is indulatoktól fűtött, durva kijelentéseket szült: a BLM Chicagói szervezete az egyik online közösségi felületen közzétett egy „Palesztinával vagyok” bejegyzést egy siklóernyő képével. Az utóbbi miatt a bejegyzést vissza kellett vonni, mivel a Hamasz ilyen repülő szerkezeteket is használt terrorakciók végrehajtására. Megjegyzendő, hogy a feketékkel szembeni rasszizmus valós vagy vélt megnyilvánulásait kritizáló erőkről ma sem lehet kijelenteni, hogy egyöntetűen palesztinbarátok lennének-e. Egyrészt az afroamerikai érdekképviselet hivatalos csatornái (például a Kongresszus Fekete Kaukusza) inkább Izraellel szimpatizálnak, másrészt maga a BLM-mozgalom is túlságosan lazán szervezett ahhoz, hogy egyes alegységeinek tevékenységéért az országos vezetést felelősségre lehessen vonni. Mindenesetre a palesztinok viszonozták a BLM gesztusait, így a Közel-Keleten is lehetett találkozni George Floyd ábrázolásokkal és emlékhelyekkel.

A felsőoktatási intézmények egy része, köztük az elit Ivy League egyetemek a BLM radikális megnyilvánulásait visszhangzó tüntetések és antiszemita gyűlöletbeszédek fő terepévé váltak. Ennek oka kettős. Egyrészt az amerikai campusokon az elmúlt közel fél évszázadban eleve túlsúlyba kerültek progresszív ideológiák (főleg a társadalomtudományok művelői körében), ezért a palesztin ügy iránti szimpátia különböző kisebbségekkel azonosuló csoportok részéről is megfogalmazásra került. Másrészt a tüntetéseken túl a palesztinbarát kezdeményezések elsősorban a „bojkott, tőkekivonás és szankciók” (BDS) köré szervezett mozgalomban öltenek testet. A BDS-mozgalmat az „Izrael akadémiai és kulturális bojkottjának palesztin kampánya” (PACBI) indította el a palesztin Birzeit Egyetemről a második Intifada kiegészítéseként 2004-ben.

 Az Amerikai Egyesült Államokban a BDS-mozgalom társadalmi ismertsége nem nevezhető erősnek, ám legfőbb szimpatizánsainak, illetve kritikusainak köre egybeesik az amerikai Izrael-barát politika legfőbb támogatóinak, valamint ellenzőinek körével. Részben ebből adódóan a PACBI úgy fogalmazta meg sérelmeit, hogy azok ideológiailag jól illeszkedjenek az amerikai akadémiai világ progresszív irányzataiba, például az identitáspolitikához kapcsolódó sokszínűség, méltányosság és inkluzivitás (DEI) koncepciójába. Izrael 2008-as gázai katonai műveleteire adott válaszul megalakult a PACBI amerikai társszervezete (USACBI), ami a 2001-ben létrejött „Diákok az Igazságért Palesztinában” nevű szervezettel (SJP) együtt felel az amerikai egyetemeken zajló Izrael-kritikák jelentős részéért. Az SJP hálózatalapon működik a campusokon, ahol a palesztin lakosság életkörülményeit tudatosítani hivatott akciókat hajt végre és időnként zsidó, illetve izraelita diákokat verbálisan zaklat. Emellett a BDS-mozgalmat támogató diákszervezetek az izraeli partneregyetemekkel és más partnerekkel való szakmai, technológiai és pénzügyi kapcsolatok megszakítását kezdték szorgalmazni. Az ilyen javaslatok száma egyébként 2013-tól, vagyis az amerikai-izraeli kapcsolatok demokrata párton belüli romlásával, illetve a BLM-mozgalom erősödésével párhuzamosan indult növekedésnek.

A BDS-kezdeményezések sikerességi (egyetemi igazgatások által történő elfogadási) rátája alacsony, ellenben a campusokon kibontakozó Izrael-ellenes és antiszemita megnyilvánulások így is több egyetemi donort és leendő megrendelőt elrettentenek a további együttműködéstől. Mindennek fényében a hagyományosan Izrael-barát amerikai külpolitika generációs nyomás alatt áll: az elmúlt évtizedben lábra kapott politikai, kulturális és ideológiai kritikák elsősorban azon politikai és intellektuális bázisokon bontakoztak ki, melyek az amerikaiak új nemzedékére támaszkodnak. Napjainkban az amerikai–izraeli kapcsolatok legfőbb stressztesztje az utcákon és a campusokon van, ám eredményétől függően Washington falai közé is átkerülhet.