Indián, őslakos, határvidék, Vadnyugat

E szám több írása is az amerikai őslakosokról és a nyugati terjeszkedésről szól – s talán az Olvasó felfigyel arra, hogy a szerzők nem mindig ugyanazokat a szavakat használják. Az egyik következetesen „őslakost” ír, a másik megtartja a korszak megszokott kifejezéseit, az „indiánt” vagy a „Vadnyugatot”. Ez nem következetlenség, hanem egy valódi, máig eldöntetlen vita lenyomata, amelyet érdemes az Olvasó elé tárni, mert többről szól, mint divatos szóhasználatról: hogyan beszélhetünk hitelesen egy letűnt korról? Rendre felbukkanó történetírói probléma: a mai érzékenységen alapuló jogos korrekció mikor eredményezi a múlt saját nyelvének eltüntetését?

Először egy meglepő tény, amely óva int a leegyszerűsítő megközelítésektől. Amerikában az „Indian” szót nem egyszerűen a „haladók” száműzik és a „maradiak” védik. A vita megosztja magukat az érintetteket is. Russell Means, az Amerikai Indián Mozgalom (AIM) lakota alapítója, a 20. századi őslakos-jogvédelem egyik legradikálisabb alakja nyíltan kijelentette: „Irtózom a »Native American« kifejezéstől” – szerinte ez az 1970-es évek kormányzati íróasztalainál született eufemizmus –, és tudatosan vállalta az „American Indian” megjelölést. Nem állt egyedül: az amerikai népszámlálási hivatal által végzett, 1995-ös felmérésben a megkérdezett őslakosok mintegy fele (49%) az „Indian” megjelölést részesítette előnyben, s csak alig több mint harmada (37%) választotta a „Native American” megnevezést. Az „indián” sokaknak, akiket jelöl, a méltóság és az önazonosság szava, nem pedig sértés, amelyet ki kell gyomlálni. Ennek a legerősebb, kézzelfogható bizonyítéka maga az önelnevezés. Az 1970-es évek őslakosmozgalmai és -törvényei a saját nevükben is az „Indian” szót használták: egy 1968-ban alapított mozgalom neve American Indian Movement, az önrendelkezést kodifikáló 1975-ös törvényé pedig Indian Self-Determination and Education Assistance Act. A legnagyobb érdekvédelmi szövetség az 1944-es alapítású National Congress of American Indians, a washingtoni nemzeti múzeum pedig ma is a National Museum of the American Indian néven működik.

Ezek tulajdonnevek – és tulajdonnevet utólag nem „javítunk ki”. Ha a futó szövegből kigyomláljuk az „indiánt”, miközben néhány bekezdéssel feljebb ott áll a mozgalom és a törvény eredeti, önmaga által választott neve, az nemcsak következetlen, hanem azt is sugallja, hogy maguk az aktivisták „rosszul tudták”, minek nevezzék önmagukat. Holott épp az a törvény, amelyről beszélünk, az önrendelkezésről szól – annak pedig elidegeníthetetlen része az önelnevezés joga is. A kívülről jövő, utólagos átkeresztelés így éppen azt az elvet sérti meg, amelyet védeni vél. E. P. Thompson ezt tekintette „az utókor mérhetetlen leereszkedésének” a múlt szereplőivel szemben.

Ettől még valóságos és komoly érvek szólnak az „őslakos” szó használata mellett is – és tisztességtelen volna ezeket pusztán „PC-túlkapásként” elintézni. Az „indián” kifejezés végső soron tévedés szülötte: Kolumbusz úgy hitte, hogy Indiába ért. Az „őslakos” (indigenous) szóhasználat az elsőbbséget és a folytonosságot emeli ki, másrészt a politikai szuverenitást, a szerződéses jogokat és a máig élő közösségi jelenlétet hangsúlyozza, vagyis azt, hogy ezek a népek nem a felfedezéssel léptek a történelembe.

Ugyanez a logika munkál a „határvidék” (frontier) szó háttérbe szorításában is: ahogy Patricia Nelson Limerick, a New Western History irányzatának egyik vezéralakja írta A hódítás öröksége (The Legacy of Conquest, 1987) című könyvében: „mi, új Nyugat-történészek versengünk, ki tud hosszabb szöveget írni az F betűs szó [vagyis a frontier] használata nélkül”. Helyette olyan szavakat ajánlott, mint a „hódítás”, „invázió”, „gyarmatosítás”. A szócsere mögött tehát nemegyszer értelmezési nyereség áll: más nézőpont, az addig láthatatlanná tett őslakosjelenlét hangsúlyozása.

Itt azonban közbe kell szólnia a magyar nyelvi tapasztalatnak, mert a magyar helyzet nem azonos az amerikaival. Az angol „Indian” gyarmati mellékzöngéket és egy földrajzi tévedést hordoz; a magyar „indián” viszont semleges, sőt – Cooper Nagy indiánkönyve, May Károly Winnetou-történetei, a gyermekkori „indiánosdi” nyomán – erősen pozitív emlékezetbe ágyazott szó.

Magyarul nem az „indián” a lekicsinylő alak, hanem a „bennszülött”; az „őslakos” pedig inkább hivatalos, távolságtartó. Aki tehát az angol érzékenységet egy az egyben átülteti, az olyasmit „javít”, ami magyarul sosem volt elromolva – és közben veszít a szöveg pontosságából, színéből, korhangulatából.

És itt érünk a kérdés történészi magjához. A múlt szavait utólag átírni ugyanis nem semleges gesztus. Herbert Butterfield The Whig Interpretation of History című munkájában már 1931-ben figyelmeztetett a jelen mércéjének visszavetítésére; David Hackett Fischer egyenesen „a prezentizmus tévedéseként” nevezte meg ezt (Historians’ Fallacies, 1970). De érdemes talán visszautalni Marc Bloch megfogalmazására is: a történész feladata nem az ítélkezés, hanem a megértés (A történész mestersége).

A korszak saját kulcsszava maga is forrás: ugyanannyit elárul a korról, mint egy fénykép vagy egy tárgy. Ha kicseréljük egy mai, semlegesített változatra, nemcsak az „ízét és zamatát” öljük ki, hanem információt is törlünk – és észrevétlenül a magunk korának értékrendjét adjuk a múlt szájába. George Orwell egy másik oldalról óvott ugyanettől: a fogalmak puhítása, az eufemizmus a gondolkodást is tompítja (Politics and the English Language, 1946).

Egy határvidékről szóló cikkben például nehéz volna lemondani a „Vadnyugat” kifejezés használatáról. Ez a szó ugyanis Buffalo Bill cirkuszának reklámszava, vagyis maga is a mítosz része. Aki a mítoszról ír, nem lúgozhatja ki történetéből a mítosz nevét: a „Vadnyugat” itt nem pongyolaság, hanem a vizsgálat tárgyának pontos megnevezése. Hol a híd a különböző álláspontok között? Ott, hogy a vitának nincs egyetlen győztes szava, csak a kontextustól függően találó és kevésbé találó szóhasználat. A legtöbbet abból tanulhatjuk, amit maguk az érintettek és az emléküket őrző múzeumok (mindenekelőtt a washingtoni National Museum of the American Indian) ajánlanak: ahol csak lehet, a konkrét nép nevét használjuk – sziú (lakota), csejen, apacs, népörszi –, mert ez a legpontosabb és egyúttal a legtiszteletteljesebb is. Ez teljesíti az „őslakos” mellett kardoskodó szerző legmélyebb, jogos igényét: ne arctalan tömeg, hanem nevükön nevezett népek szerepeljenek. Ahol viszont a korszak gyűjtőfogalmáról vagy magáról a mítoszról beszélünk, ott az indián – vagy éppen a Vadnyugat a helyén van. Az „őslakos” pedig ott jó, ahol semleges, mai gyűjtőszóra van szükség. Nem száműzés tehát és nem is gondatlan ismételgetés, hanem tudatos, kétregiszteres nyelvhasználat – és ahol a szó terhelt, ott inkább megvilágítjuk a történetét, semmint elrejtjük. Mert a tét végső soron kettős hűség: egyrészt azokhoz az emberekhez, akiket megnevezünk, másrészt ahhoz a korhoz, amelyet bemutatunk. A kettő nem zárja ki egymást – csak figyelmet kíván.