Hunyadi erdélyi tisztségei

A későbbi karrier szempontjából fontos mozzanat volt, amikor az ifjú a délvidéki nagyúrnak, Újlaki Istvánnak a szolgálatába lépett. István annak az Újlaki Miklósnak a bátyja volt, akihez azután Hunyadit egy életen át tartó, szoros kapcsolat fűzte. Az újabb fordulat 1430-ban következett be, amikor a tehetséges, és úgy tűnik, megnyerő fiatal Zsigmond király udvarába került. Ebben személyes adottságain kívül szerepet játszott az is, hogy apját, Vajkot régen személyes kapcsolat fűzte az uralkodóhoz.

Hunyadi karrierjének kezdetei

Hunyadi Itáliába is elkísérte Zsigmondot. Itt két évet töltött a milánói herceg szolgálatában, ami lehetőséget teremtett számára ahhoz, hogy megismerkedjen a fejlett olasz zsoldos hadművészettel. A herceg szolgálatában eltöltött idő azonban anyagilag is jövedelmezőnek bizonyult. Amikor Zsigmond elhagyta Itáliát, Hunyadi csatlakozott urához, s megesett, hogy ő adott kölcsönt az állandó pénzzavarban levő királynak. Rövid idő elteltével Csehországba vezetett az útja, megint csak Zsigmond kíséretében. Ez a tartózkodás viszont alkalmat szolgáltatott arra, hogy alaposan megismerje a huszita harcmodort, ami ebben az időben sok szempontból újdonságnak számított.

Zsigmond 1437 végén bekövetkezett halálát követően Hunyadi testvérével együtt hazatért Magyarországra, ahol meglehetősen zavaros helyzet uralkodott ekkoriban. Az elhunyt uralkodó által még kordában tartott arisztokrácia pártokra szakadt, és a Zsigmond által kijelölt új király, Habsburg Albert mozgásterét jelentősen korlátozta. Mindezt tetézte az 1437–38. évi parasztháború. A török persze kihasználta az áldatlan állapotokat, és 1439 augusztusában már az egyik legfontosabb végvárat, Szendrőt is bevette, miközben a királyi sereg távolról szemlélte az ostromot. Hunyadi számára azonban a hadi szerencsétlenség jelentős fordulatot hozott karrierje szempontjából. A király szörényi bánná nevezte ki testvérével együtt, aminek köszönhetően a tisztségviselő bárók közé került. Igaz, egyelőre nem a leghatalmasabbak, csak a kevésbé jelentősek közé, a további előrejutás útja azonban egyértelműen ki volt jelölve az ambiciózus és tehetséges Hunyadi János számára. Ez pedig nem volt más, mint kitűnni a törökellenes harcokban.

Ez így is történt a későbbiekben, előbb azonban egy újabb belpolitikai fordulat repítette még magasabbra Hunyadi karrierjét. 1439 októberében Habsburg Albert vérhasban elhunyt, egy várandós feleséget és egy király nélküli országot hagyva maga után. A hatalmasok természetesen megint két pártra szakadtak: az egyik fél Jagelló Ulászló lengyel királyt hívta meg a trónra, akitől azt remélték, hogy meg tudja védeni az országot a törökkel szemben; a másik viszont az özvegy királynét, Erzsébetet és 1440 februárjában megszületett fiát, Lászlót támogatta. Mivel mind a két csoport megkoronázta a maga jelöltjét (Lászlót a Szent Koronával, amit Erzsébet lényegében ellopatott), kitört a polgárháború. Ebben a fentebb már említett bátaszéki ütközet kedvező fordulatot hozott Jagelló Ulászló számára: hadvezérei, Hunyadi János és Újlaki Miklós nagy vereséget mértek Erzsébet híveire, ami megszilárdította Ulászló helyzetét az ország középső és déli, valamint keleti részén. A király nem maradt adósa híveinek: egyebek mellett erdélyi vajdává és székely ispánná, temesi és több megye ispánjává, nándorfehérvári kapitánnyá nevezte ki őket. A szörényi bánságban Hunyadi társul kapta Újlakit, így ezt a tisztséget is közösen viselték. A bátaszéki ütközet eredményeként tehát valósággá vált Hunyadi fő törekvése: az ország egyik leghatalmasabb bárója lett.

Hunyadi és Erdély

A jutalmul kapott tisztségek hatalmas területek uraivá és óriási jövedelmek élvezőivé tették a két bárót. Ezen az sem változtat, hogy közösen birtokolták a méltóságokat, ugyanis kirajzolódnak egyfajta munka- vagy inkább hatáskörmegosztás körvonalai. Míg Újlaki inkább a Tiszától nyugatra eső (törzsbirtokaihoz közelebbi) területeket irányította ténylegesen, addig a keleti országrész ura Hunyadi volt. Természetesen a jövedelmeken osztoznia kellett Újlakival, aki azonban familiárisaival képviseltette magát, ténylegesen nem szólt bele a terület irányításába. Hunyadi két fő területe Erdély és a Temesi bánság volt. Az utóbbi (Nándorfehérvár mellett) a török elleni védekezés központja volt.

Hunyadi hatalmi bázisának Erdélyt tette meg, azon belül a központ a családi birtok, Hunyad volt, ahol várat is építtetett a főúr. Ahhoz azonban, hogy fennhatóságát ténylegesen is érvényesíteni tudja, arra volt szükség, hogy az Erzsébet-párti lázadás utórezgéseit is lecsillapítsa, illetve arra, hogy hatékony és nagy familiárisi rendszert építsen ki az erdőntúli vidéken. De milyen is volt a korabeli Erdély, miért is volt olyan fontos a terület fölötti zavartalan hatalom biztosítása?

Erdély a középkori Magyar Királyság tartománya volt, amelyet egy, a király által kinevezett méltóságviselő, a vajda irányított. Kezdetben a vajda hatalma kiterjedt az egész erdőntúli vidékre, a 14. századtól azonban kiváltak fennhatósága alól a kiváltságolt székely és szász területek. Teljesen azonban nem függetlenedtek tőle, a vajda végig megőrzött egyfajta – főleg katonai értelemben vett – befolyást fölöttük. Teljes körű volt viszont hatalma a hét erdélyi vármegye felett. Míg az anyaországban közvetlenül a király nevezte ki a vármegyék élére az ispánokat, addig Erdélyben ez a vajda jogköre volt, aki többnyire familiárisait állította az egyes vármegyék fölé. Az erdőntúli nemesség függése a vajdától így sokkal szorosabb volt mind jogi, mind pedig katonai értelemben, mint az anyaországiaké a királytól.

A kiváltságolt szász és székely területek saját jogszokásaik szerint éltek, közülük kikerülő tisztségviselők irányítása alatt. A legfelsőbb hatalmasságot azonban az uralkodó nevezte ki a vajda, illetve a székelyek esetében a székely ispán személyében. Míg a szászokat elsősorban az iparból és kereskedelemből származó jövedelmeik tették fontossá (bár természetesen katonaállítással is tartoztak), addig a székelyek legfőbb kötelezettsége a katonáskodás volt, aminek fejében adómentességet élveztek, és ez alapozta meg a kiváltságaikat is. Élükön a székely ispán állt, aki mindig a bárók közül került ki. Hivatala jelentőségét főleg az irányítása alatt álló katonai erő adta meg.

Hunyadi kezében tehát óriási hatalom összpontosult, amikor a két legfontosabb erdélyi tisztséget a saját kezében egyesítette. Ennek a hatalomnak azonban nem pusztán igazságszolgáltatói és katonai oldala volt, hanem nagyon jelentős gazdasági vonzata is. A vajdai jövedelmek jelentős része a tisztséghez tartozó királyi várak bevételeiből származott. Ezek a bevételek a mindenkori tisztségviselőt illették meg, bár a várak tulajdonjoga az uralkodóé volt. Ez azonban nem zavarta Hunyadit abban, hogy e várakat élete végéig saját kezén megtartsa. További komoly bevételi forrást jelentettek a királyi sóbányák és jövedelmek, amelyeket szintén megkapott a két báró.

Ilyen hatalom birtokában látott hozzá tehát a vajdának kinevezett Hunyadi, hogy leszámoljon a maradék Erzsébet-hívekkel, illetve hogy kiépítse magánfamíliáját. Az özvegy királyné híveitől vagy birtokelkobzással (ezek azután a saját magánvagyonát gyarapították) szabadult meg, vagy azok átálltak hozzá, azaz Ulászló oldalára. Visszaszorításukhoz a magánfamília kiépítése is hozzájárult. Ehhez Hunyadi előszeretettel használta fel feleségének, Szilágyi Erzsébetnek a rokonait, valamint a saját rokonságát is. Az előbbire jó példa a Vingárti Geréb család, az utóbbira pedig az a Pongrác György, aki Hunyadi Klára nevű testvérének volt a férje, majd pedig alvajdaságig vitte. Három fia mind Mátyás híve volt, azonban ketten korán meghaltak. A legtovább a Dengelegi Pongrác János élt, aki egyéb tisztségei mellett háromszor is viselte az erdélyi vajdaságot.

A rokonság mellett vonzerőt jelentett az anyagi előny is, amelyet a vajda szolgálatába lépők joggal remélhettek, amennyiben uruk megelégedésére végezték el feladataikat. Feltételezhetjük, hogy nem elhanyagolható szerepet játszott, mint már szó volt róla, Hunyadi megnyerő személyisége is, amit katonái iránta megnyilvánuló rajongása is bizonyít. A vajda-ispán tehát egy olyan megbízható magánfamíliát tudott kiépíteni a tartományban, amely nemcsak itteni hatalmát szilárdította meg, hanem fontos elemét jelentette annak a seregnek is, amely főszerepet játszott a törökellenes harcokban.

1442-ben Hunyadinak alkalma nyílt rá, hogy próbára tegye tartományában az eddig elért eredményeket. Mezid bég nagy haddal tört be Erdélybe, amit napokon keresztül pusztított akadály nélkül, zsákmányt és foglyokat ejtve. Bonfini szerint magát Hunyadit is meglepte a váratlan betörés: „néhány nappal korábban érkezett a tartományba […], és a nagy fejetlenségben katonaságot sem gyűjthetett elég gyorsan”. Nem csoda, hogy az első ütközetben vereséget szenvedett és kénytelen volt visszavonulni. A törökök biztonságérzetét a győzelem tovább növelte, nem számítottak további ellenállásra. Tévedtek, mivel Hunyadinak egyáltalán nem szegte kedvét a fiaskó, hanem „a tartomány vidékein hallatlan gyorsasággal véres kardot röptet körül, faluból városból katonát szed, a székelyeket fegyverbe szólítja, a közérdekre hivatkozva általános mozgósítással hadba hívja a falusiakat és a városiakat egyaránt. A szükség szorításában mindenki enged a parancsnak.”

A frissen felállított sereg birtokában üldözőbe vette a törököket és sokakat levágva teljes vereséget mért rájuk, a foglyokat kiszabadítva és a zsákmányt visszaszerezve. A nagy létszámú török portyázó had felett aratott győzelem egyik tanulsága az, hogy a jelentős sikert lényegében Erdélyben verbuvált katonasággal érte el Hunyadi. A sebtében felállított seregben nyilván jelen voltak saját familiárisai, a székelyek (akiknek ő volt az ispánjuk), a városok, falvak katonáskodásra kötelezett elemei, de bőven alkalmazott népfelkelőket is. (Ezzel kapcsolatban gyakran megjegyzik a – főleg az osztályharcos szemléletű – szakirodalomban, hogy a parasztháború után néhány évvel nagy bátorságra vallott a „pórnép” fegyverbe szólítása. Erre maga Bonfini ad választ, aki egyértelművé teszi, hogy a töröktől való félelem messze felülírta a társadalmi ellentéteket.)

Ékes bizonyítéka ez annak, hogy alig egy év alatt milyen eredményes szervezőmunkát végzett a vajda; szilárd hatalmi bázisává tette Erdélyt. Mindezt úgy, hogy a lakosok is hasznát lássák: rendet teremtett és képessé tette arra a tartományt, hogy (megfelelő vezetéssel) önerőből is megvédje magát a törökkel szemben.

Vajda és ispán

Hunyadi és Újlaki vajdai és székely ispáni méltóságviselése a tisztségek történetében is fordulatot jelentett. Nem arról van szó, hogy a vajdai vagy az ispáni tisztséget egyszerre két ember viseli; erre korábban is volt már példa, más hivatalok esetében is. Az azonban először fordult elő, hogy e két méltóság egy kézben egyesüljön. A megállapítás súlyán az sem változtat, hogy Újlaki tényleges szerepe az ügyek intézése terén – legalábbis Hunyadihoz képest – inkább formálisnak volt mondható (persze nem a jövedelmek behajtását illetően). Korábban az uralkodók azért is tartózkodtak a két méltóság ilyen jellegű egyesítésétől, mert ezzel csak tovább növelték volna az amúgy is erős vajdai hatalmat. Zsigmond még kifejezetten törekedett arra, hogy a székely ispáni kormányzati-területi egység révén képezzen ellensúlyt a vajdai hatalommal szemben. A két hivatal összevonása egyebek mellett azt is példázza, hogy végleg összeomlott a Zsigmond-kori hatalmi struktúra.

Az egyesítésnek azonban több oka is volt. Szerepe volt a királyi hatalom meggyengülésének, de nem szabad figyelmen kívül hagyni a katonai szempontokat sem: Zsigmond halála után az erdőntúli vidékre nehezedő török nyomás egyre csak erősödött; a betörések gyakoribbá és pusztítóbbá váltak. Ebben a helyzetben nem meglepő, hogy a tartomány két legfontosabb katonai posztja egyetlen kézbe került. Ez hozzájárult a rendelkezésre álló erők jobb koncentrálásához, gyorsabb és jobb kihasználásához.

Mindazonáltal egyelőre nem beszélhetünk a két tisztség teljes összeolvadásáról. Mind a vajdai, mind pedig a székely ispáni hivatal megtartotta önállóságát jogkörök, alvajdák, alispánok és jövedelmek terén. Úgy is mondhatnánk, hogy a vajdai és az ispáni honor (azaz a királyi kézen lévő, de egy tisztséghez tartozó és a mindenkori tisztségviselő által élvezett várak, birtokok, jövedelmek összessége) megőrizte önállóságát. Egyfajta „perszonálunióról” beszélhetünk csak; maga a teljes összeolvadás egy hosszabb, több mint negyedszázados folyamat végeredménye volt, miközben a két méltóság többször is külön életet élt.

***

Hunyadi tisztségviselése 1446-ig tartott, kormányzóvá választása után válhatott meg – legalábbis hivatalosan – e méltóságoktól (Újlaki egy ideig még erdélyi vajda maradt, nyilván a korábbi feltételeknek megfelelően). Bár Hunyadi János már nem volt sem erdélyi vajda, sem pedig székely ispán, Erdély azért lényegében haláláig megmaradt alapvető hatalmi bázisának, „az ő tartományának” (annak ellenére, hogy Erdélyen kívül is számos birtoka volt, és a királyi várak is a kezében maradtak). Az erdőntúli részeken továbbra is ő volt a legnagyobb birtokos, s az itteni famíliája sem széledt szét. Nyugodtan elmondhatjuk, hogy Erdély és Hunyadi János története ebben az időben szorosan összefonódott egymással. Amilyen fontos volt a törökverő számára a hatalmi hátország, amit az erdőntúli vidék biztosított, legalább annyira sokat jelentett a tartománynak az a rend és védelem, amit a vajda-ispán szavatolt.