Grönland története – ahol a földrajz a történelem tanítómestere

Földrajzi keretek

Grönland a világ legnagyobb szigete, területe 2 166 086 km². Ez önmagában figyelemre méltó: a méretben következő szárazföld, Ausztrália, ugyan már kontinensnek számít, mégis a hagyományos világtérképeken Grönland vizuálisan nagyobbnak tűnik, köszönhetően a térképi vetület torzításának. Az óriási sziget Magyarország területének 24-szeresét teszi ki, legdélebbi pontja Oslóval van egy szélességi körön, míg az Északi-sarktól körülbelül 800 kilométerre fekszik.

A sziget neve is magyarázatért kiált, hiszen a „Grönland”, azaz „zöld föld” elnevezés valójában megtévesztő: a globális éghajlatváltozás ellenére a terület 80 százalékát jég borítja, melynek vastagsága átlagosan 1500 méter. Ez a hatalmas mennyiségű jég évmilliók alatt gyülemlett föl a jégkorszak során, jellemzően a lehulló hó tömörödésével. A jégtakarót csak a nunatakok, a kiemelkedő sziklás csúcsok szakítják meg itt-ott. A jég lassan a tengerpartok felé mozog, ahol borjadzik (azaz a jég a víz felhajtóereje miatt leszakad), így jéghegyek keletkeznek, melyeket a tengeráramlatok dél felé sodornak. Érdekes, hogy a szárazföldről származó, több tucat méter magas jéghegyek sokkal vastagabbak, mint a sarki vizeken kialakuló jégpáncél. Egy ilyen Grönlandról érkező jéghegy okozta a világhíres Titanic vesztét is. A sziget partja jellemzően sziklás, a jégmentes területeken nyáron rövid időre kizöldül a táj, ami megmagyarázhatja a terület nevét, bár a névadásban tagadhatatlanul tetten érhető Vörös Erik marketingérzéke is.

Grönland időjárása zord: a grönlandi anticiklon hatására a belső területeken állandóan fagypont alatti, míg a partvidékeken a nyári hónapokban rövid ideig fagypont fölé emelkedik a hőmérséklet. A sziget emberi életre kevéssé alkalmas, ezért a Föld legritkábban lakott országának számít, ivóvízhez is főképpen a jég olvadásával lehet jutni. Az alapvetően zord éghajlaton belül is a keleti part a legszélsőségesebb, míg a délnyugati partvidék jóval védettebb, alkalmasabb az emberi megtelepedésre. Ha a jég elolvadna, a felszín alatt feltárulna az ősmasszívum és a Kaledóniai-hegységrendszer, valamint különböző ásványkincsek, mint a kriolit, ólom, cink, ritkaföldfémek és kisebb mennyiségű kőolaj és földgáz. Érdekesség, hogy a sziklafelszín középső, a jég terhe alatt leginkább besüllyedt része jelenleg mintegy háromszáz méterrel a tengerszint alatt van, ám ha elolvadna róla a másfél kilométer vastag jégtakaró, (geológiai léptékkel mérve) gyors ütemben emelkedni kezdene, csakúgy, mint például a mai Finnország.

A szigetet körülvevő tengerek, így a Dánia- és a Davis-szoros, viharos áramlásaik miatt igen nehezen hajózhatók, ám mivel előbbi szoros csak 320 kilométerrel választja el Grönlandot Izlandtól, mégis a történelem folyamán sokszor vetődtek el izlandiak Grönlandra. A sziget stratégiai jelentőségét több tényező összhatása fokozza a 21. században: az éghajlatváltozás miatt egyre több hajózási és kiaknázási lehetőség nyílik meg, emellett a Föld gömb alakja okán a sarkvidéki területek fontos szerepet játszanak a repülésben, rövidítve a légi útvonalakat, ráadásul innen északról a különböző megfigyelési technológiák jóval messzebbre „belátnak” a rivális hatalmak területére, ami szintén nem utolsó szempont a stratégiai tervezéshez.

Viking kezdetek

Grönland már a vikingek érkezése előtt is részben lakott volt: az inuitok, azaz eszkimók tökéletesen alkalmazkodtak a zord körülményekhez, kajakot, iglut és kutyákat használva, így mintául szolgálva a későbbi sarkkutatóknak.

Az első viking hajósok eredetileg Izland felé tartottak, ám elvetődtek Grönlandra. Vörös Erik 982-ben, Izlandról való száműzetése után fedezte fel a szigetet, 25 telepeshajóból 14-et célba juttatva, így mintegy 500 fő talált itt otthont magának, három telepet létrehozva. 

Később – ma már egyértelműen dokumentált módon – vetődtek el Észak-Amerika partjaira is (Markland, Vinland), ám ott vélhetően a helyi őslakosság támadásai miatt nem maradt fönn kolónia. A gazdasági élet a prémekre és rozmáragyarra épült, cserébe vasat és fát kaptak Európából – a vikingeket ellátó „köldökzsinór” végig megmaradt. A telepesek püspökséget is alapítottak Garðarban (érdekesség, hogy tituláris püspöki címként ma is rendszeresen betöltik ezt a tisztséget – jelenleg épp a Los Angeles-i segédpüspök). Bár a viking kolóniák fejlődésnek indultak, a népesség mégsem haladta meg a 10 000 főt.

Máig viták tárgya, hogy a középkor végére miként omlott össze a grönlandi viking civilizáció. A vikingek kudarcához hozzájárult a kis jégkorszak kezdete, mely igen sokat rontott az életfeltételeken. Emellett említhetők az inuitokkal vívott folytonos harcok, a nem megfelelő táplálkozás miatt föllépő hiánybetegségek, valamint a gyengülő európai kapcsolatok. Ennek kapcsán tűnik ki, hogy míg az inuitok teljes mértékben alkalmazkodni tudtak életformájukkal a grönlandi körülményekhez, addig a viking telepesek igyekeztek megtartani a Norvégiában vagy Izlandon megszokott életvitelüket. Emiatt fokozottan rá voltak szorulva az Európa felől érkező ellátmányra, melynek hiányát, csökkenését nem élte túl a civilizációjuk. A vikingek eltűnésével ugyanakkor Grönland nem néptelenedett el, az inuitok továbbra is lakták a szigetet.

Dán újrakezdés

A 16–17. században brit és holland hajósok rendszeresen látogatták a szigetet bálnavadászat céljából. Hans Egede norvég–dán evangélikus lelkész 1721-ben indult Grönlandra, hogy a protestantizmust terjessze az általa megtalálni remélt – feltételezése szerint még katolikus – vikingek körében. Tizenhárom évig tartott, amíg összegyűjtötte az expedícióhoz szükséges pénzt, majd Grönlandra érkezve csak a viking kolóniák maradványait találta meg. Ennek ellenére Egede néhányad magával letelepedett a szigeten és az inuitok térítéséhez kezdett. A zord körülményekkel ekkor sem volt könnyebb megküzdeni, mint néhány évszázaddal korábban, ráadásul esetenként az európaiak által behurcolt járványok is tizedelték a sziget lakóit. A legtragikusabb alkalom az volt, amikor VI. Keresztély dán király koronázására küldtek el két, keresztény hitre térített inuit gyermeket, ám ők a szigetre himlővel tértek vissza, ami hatalmas pusztítást okozott. 1728-ban alapították meg a mai fővárost, Godthåbot (Jóreménység), és innentől kezdve folyamatos volt a dán jelenlét, a sziget gyarmattá vált. Hans Egede emlékezete azóta is vitatott, hiszen egyik oldalról a sziget apostola és szervezője, akinek nagyon sokat köszönhetnek a helyiek, másik oldalról az őslakosmozgalmak a gyarmatosítás képviselőjének tekintik, felróva neki az említett nagy járványokat. A helyzetről szomorúan tanúskodik, hogy 2020-ban, az Egyesület Államokban zajló BLM-mozgalom idején Egede szobrát is leöntötték.

A 19. században is meghatározó gazdasági tevékenység maradt a bálna- és fókavadászat – erről csak a 20. század folyamán tértek át a fenntarthatóbb halászatra. Jól jelzi a sziget iránti érdeklődést, hogy híres sarkkutatók is érkeztek a Grönlandra, például a norvég Nansen, aki 1888-ban síléccel szelte át Grönlandot. Emellett az Alaszkát Oroszországtól megvásárló Seward külügyminiszter Grönland iránt is érdeklődött a dánoknál, de nem léptek tovább az informálódásnál.

20. századi geopolitikai örvények

1905-ben, Norvégia függetlenségének kikiáltása után Grönland területi státusza is viták tárgyává vált. A nemzetközi bíróság végül 1933-ban döntött a kérdésben, megerősítve Dánia fennhatóságát.

A második világháború idején Grönland stratégiai jelentőségűvé vált. Ivittuut (korábban Ivigtût) kriolitbányája kulcsfontosságú volt az alumíniumgyártás számára, így az amerikai repülőgépipar szempontjából is. 1940-ben, amikor a németek megszállták Dániát, Henrik Kaufmann dán nagykövet az Egyesült Államokat kérte fel, hogy protektorátust gyakoroljon a sziget felett. Bár a hivatalos dán kormány ezt jogtalannak minősítette, a világháború után a nagykövetet mégsem büntették meg. A kriolit mellett a grönlandi időjárás megfigyelése is létfontosságúvá vált, mivel az észak-atlanti hajózási útvonalakat ennek alapján lehetett koordinálni. A tétet emelte, hogy a németek is létrehoztak meteorológiai állomásokat Kelet-Grönlandon, nem csoda, hogy „időjárási háborúnak” is nevezték a Grönlandon kialakuló konfliktust. A német állomásokat grönlandi szánkós-kutyás őrjáratok fedezték fel, aminek nyomán összecsapásokra is sor került, de a háború során végül összesen egy német és egy grönlandi áldozatot regisztráltak.

A hidegháború során Grönland stratégiai jelentősége tovább nőtt. A sziget a korai előrejelző rendszerek, rakétatelephelyek és sarkvidéki megfigyelések központjává vált. Itt épült a Thule légibázis (ma Pituffik Space Base), az Egyesült Államok legészakibb bázisa, valamint a Camp Century jég alatti rakétabázis, ahol 200-250 fő szolgált. A gyorsan mozgó gleccserek miatt azonban a bázist fel kellett adni. Szomorú katonai esemény, hogy 1968-ban, egy B–52-es lezuhanása során négy hidrogénbomba szennyezte be a környéket.

Grönland gazdasági és politikai kapcsolatai az Európai Közösséggel (EGK) is folyamatosan alakultak. Dánia csatlakozásával 1973-ban Grönland is az EGK tagja lett, noha a helyi népszavazáson a lakosság 70%-a ellenezte a belépést. 1979-től a sziget fokozatos autonómiát kapott, saját hivatalos nyelvvel és önálló kormányzattal, bár az államfő továbbra is a dán király maradt. 1982-ben újabb népszavazáson a grönlandiak 53%-a a kilépés mellett döntött, amit a dán kormány végül támogatott – ez volt az EGK történetének első területi csökkenése. Bár a kiválás a regionális támogatások kiesésével jelentős Dániától való függőséget eredményezett Grönland számára, a sziget lakosai mégis nagyra értékelik szinte teljes önállóságukat.

Hogy a jövő mit hoz a szigetország kapcsán, azt nehéz megjósolni, mindenesetre felértékelődő geopolitikai szerepe miatt biztosan rendszeresen lehet majd hallani Grönlandról a híradásokban.