François Furet, a forradalom történetírásának királya

François Furet-t 1989-ben a nagy francia forradalom bicentenáriumi ünnepségei során már minden irónia nélkül úgy emlegették a lapokban, mint a forradalom történetírásának "királyát". Régi hagyomány semmisült meg ezzel a "koronázással". Az 1880-as évektől ugyanis általában a Sorbonne francia forradalmi tanszékének vezető személyiségeit tekintették a forradalom reprezentatív történetíróinak: a radikális republikánus Aulard-t, a marxista Mathiez-t és Lefebvre-t, a hatvanas évektől pedig a hazánkban is ismert, kiváló kommunista történészt, Albert Soboult. Az 1970-es évektől azonban egyre többen megkérdőjelezték a forradalom hagyományos marxista társadalomtörténeti interpretációját - vagyis a "polgári forradalom" elméletét, s a Sorbonne-nal szemben álló François Furet vált az ellenfelei által "revízionistának" nevezett irányzat legnagyobb hatású képviselőjévé.

Az 1927-ben született történész baloldali polgári környezetben nőtt fel, nagybátyja például Léon Blum népfrontkormányának egyik minisztere volt. A második világháború idején Furet fegyveresen is részt vett az ellenállásban. 1945 után azonban a kudarcok és a tragédiák évei következtek: anyja rákban meghalt, apja öngyilkos lett, és a sikertelen egyetemi vizsgák után hosszú betegség sújtotta, négy évet kénytelen volt egy tüdőszanatóriumban tölteni. Végül 1954-ben fejezte be egyetemi tanulmányait. Mint oly sok baloldali kortársa, 1949-ben csatlakozott a Francia Kommunista Párthoz, azonban 1956-ban, a magyar forradalom leverése miatt kilépett a pártból, és eltávolodott a mozgalomtól. A tanítás és a kutatómunka évei után a Társadalomtudományi Főiskola oktatási igazgatója (1966), majd elnöke lett (1977-80). Jelenleg a Raymond Aron Intézet igazgatója, a Saint-Simon Alapítvány elnöke és a chicagoi egyetem tanára.

Az Annales-iskola hagyományainak megfelelően a francia forradalmat a hosszú távú történelmi folyamatok együttesében vizsgálta meg, s így arra a következtetésre jutott, hogy a forradalom korántsem formálta át gyökeresen Franciaország társadalmát, mindössze felerősítette és felgyorsította a jóval korábban meginduló társadalmi átalakulásokat. Az igazi radikális újításokra politikai és ideológiai-kulturális szinten került sor. "Nem a társadalom alapjait változtatták meg 1787 és 1800 között - írta A francia forradalom kritikai szótára előszavában -, hanem alapelveit és kormányzatát. Az isteni jogú abszolút monarchia átadta helyét az emberi jogoknak." Mi tehát a forradalom lényege? "A demokrácia megszületése. A francia forradalom ilyetén definíciójának olyan intellektuális súlya van, hogy sem hívei, sem ellenfelei nem tagadhatják… A régi rend az emberek közötti egyenlőtlenség és az abszolút monarchia világa