Erzsébet és a bécsi udvar

Erzsébet királyné rendhagyó egyéniség volt, s különösen más, mint amit a 19. században egy nagy ha­talmú uralkodó feleségétől elvártak. A királyné sze­repe ma is a reprezentálás és a jótékonykodás. Minden ünnepségen szépnek lenni, kedvesen – persze kellő távolsággal, az etikett szigorú előírásait követve – szóba ereszkedni az őt körülvevő alattvalókkal, támogatni a szegényeket, az árvákat, jótékonysági akciókat szervezni, kórházakat, árvaházakat látogatni, bálokon, estélyeken, ünnepségeken reprezentálni, katonai parádékat végignézni stb. 

Vannak, akik erre az életre születnek, és élvezik ezt a rendkívüli tisztelettel körülvett, de nagyon pontos rendszabályok által meghatározott életformát, amelyre az előírások, előre megírt forgatókönyvek követése, az egyéni szabadság korlátozottsága jellemző. Erzsébet nem tartozott közéjük, de nem volt választási lehetősége. Rossz korba, rossz helyre született, és számára rossz, egyéniségével ellentétes életformába kényszerült. Nem tudott belenyugodni szabadsága korlátozásába, folyamatosan lázadt, s ez okozta saját élete és a hozzá kapcsolódók tragédiáját. Nem tudott az elvárásoknak megfelelni, úgy viselkedni, ahogy a birodalom uralkodójának feleségétől, a haza anyjától elvárták. 

A haza anyja, az igazi császárné anyósa, Zsófia volt és maradt. Nem véletlenül mondták halálakor hívei: most eltemettük a császárnénkat, miközben Erzsébet már 18 éve ült az osztrák trónon. Zsófia teljesen megfelelt a romantikus költői gondolkodás és a racionális polgári elvek keverékéből kialakuló 19. századi nőideálnak, amely kisebb-nagyobb, de lényeget nem érintő változásokkal az első világháború végéig meghatározó volt, különösen a német területeken.

Egy fiatal leánynak testetlen, égi lénynek, angyalnak kellett lennie, akinek fogalma sem lehetett az élet valóságáról. Mindent megtettek, hogy ne is kerüljön közelebb hozzá. Nyelvekre tanították, elsősorban franciára, kicsit zongorázni, rajzolgatni és verselgetni, de komolyabb intelligenciát, mélyebb műveltséget nem vártak el tőle. A túl sok olvasást kifejezetten helytelenítették. Egyrészt attól féltek, hogy a regények megzavarják a leánykák fejét, másrészt valami hasznosabb elfoglaltságot kellett találniuk, például kézimunkázást. Korán a fejükbe verték a társasági viselkedés és öltözködés szabályait, s mindenekelőtt a legfontosabbat: helyüket a társadalomban, az Isten, haza és család iránti kötelezettségeiket.

A gyermeknevelésben alapelv volt a szigorúság. A dicséret ritka, nehogy elbízzák magukat, annál több a szidás, alkalmanként a testi fenyítés, a legmagasabb körökben is! Komolyan hitték, hogy a jó szülő nem mutatja ki szeretetét, nem „kényezteti” gyermekét, hanem