Erényszövetségben

Az „árvízi hajós” és Széchenyi István barátja – az átlagember jobbára ennyit tud Wesselényi Miklósról. Pedig az erdélyi báró – Kossuth Lajos, Deák Ferenc és Széchenyi mellett – a reformkor legjelentősebb politikusainak egyike, a Magyarország polgárosításáért és önrendelkezéséért küzdő liberális reformellenzék első országos vezére. A legnagyobb magyarra is sokkal jelentősebb hatást gyakorolt, mint az köztudomású. A katonai karrierben csalódott s a tehetségéhez méltó romantikus életcélt kereső Széchenyi az 1820-as évek elején épp megfelelő magatartáseszményt talált a zsibói kastély urában. Olyan, hangsúlyozottan nemzeti kötődésű arisztokratát ismert meg benne, aki nem csupán az övénél is ősibb famíliával, politikai tradíciókkal, régi, híres ménessel, széles körű népszerűséggel és imponáló személyi függetlenséggel rendelkezett, hanem vasakarattal állította tehetségét egy elmaradott, feudális nyomorba süllyedt történelmi közösség, a magyar nemzet szolgálatába.

Az 1820-as években kibontakozó barátság, sőt erényszövetség ezernyi meghitt beszélgetése, tervezgetései, utazások és vállalkozások során alakult ki a haza felemelésének az az együttesen formált programja, amelyet ma szinte kizárólag Széchenyi nevéhez köt az emlékezet. A gyorsabban mozduló, ambiciózusabb Széchenyi elsősorban a közös gondolatok papírra vetésében előzte meg erdélyi társát. Ékesszólóan bizonyítja ezt a Balítéletekről című művét fogalmazó Wesselényi felkiáltása a Hitel olvastán: „Érzésünk és látásunk egyformasága oly nagy, hogy egész darabokat, sőt konstrukciókat is találok, melyek az enyimben is megvannak.”

A reformarisztokrata törekvések kudarca politikai válaszút elé állította a jó barátokat. Az 1830-as évektől Széchenyi a bécsi kormányzat, míg Wesselényi a vármegyék rendi-nemesi ellenzéke felé fordult. Szellemi teljesítménye, vonzó személyisége és kifogyhatatlan energiája révén az erdélyi politikus döntő szerepet játszott a kuruckodó oppozíció korszerű, liberális reformellenzékké szervezésében. Széchenyi e törekvésekben – ma már látjuk, tévesen – a jakobinus tömegindulatok elszabadulását vélte fölfedezni, politikai szakításuk tehát elkerülhetetlen volt. Ám amikor a bécsi udvar koncepciós perrel kiközösítette, majd börtönbe taszította Wesselényit, a gróf – alkotásait s a maga pályáját is veszélyeztetve – becsülettel kiállt az egykori jó barát mellett.