Emlékezés, elemzés, összetartozás – Trianon nemzeti és közép-európai olvasatai

Trianon 100

Látható, hogy a jövő évi Mohács évforduló már most jelentős szakmai, emlékezetpolitikai energiákat mozgósít. Trianon öt évvel ezelőtti centenáriuma azonban – a világjárvány első hónapjainak megdöbbentő és bénító hírei ellenére – mindennél erősebben rezonált az itthoni és külhoni magyar közgondolkodásban. A magyar történelem Mohácsnál is súlyosabb katasztrófájának emlékére egymást érték az emlékmű-állítások, megemlékezések, emlékkönyvek, konferenciák, tanulmányok. Huszonnégy forráskiadványt, monográfiát adott közre a Trianon100 kutatócsoport a békeszerződés előzményeiről, következményeiről (https://trianon100.hu/publikaciok) Kosztolányi Dezső Vérző Magyarország címmel szerkesztett „irredenta antológiáját” az Osiris Kiadó és a Petőfi Irodalmi Múzeum újra kiadta, kiegészítve az Emlékező Magyarország című két kötettel. Egyfajta összegzésként újra megjelent Ormos Mária és Romsics Ignác Trianon-monográfiájának a kibővített változata, és – több intézmény összefogásával – 2023-ban elkészült a Trianon enciklopédia. Megújult a várpalotai Trianon Múzeum is.

Az erdélyi, felvidéki, délvidéki, kárpátaljai magyar intézmények ugyancsak kitettek magukért. Például Kolozsváron a Korunk Impériumváltás Erdélyben címmel adott közre remek tanulmány- és forráskötetet. Az újvidéki Szabad Szó pedig öt kötetes impozáns körképet jelentetett meg Mi a magyar most, Vajdaságban? címmel.

Komoly elemzések születtek a német, osztrák, bolgár, magyar, török békediktátumokról és az azokat megalapozó nagyhatalmi forgatókönyvekről, akárcsak a cseh–szlovák, a nagy-román, a délszláv egységtörekvésekről, államalapításokról. Ezekben az első világháború végén kirobbant forradalmak, polgárháborúk, az egymást érő vörös és fehér terrorhullámok, területfoglaló határháborúk története éppúgy helyet kapott, mint az 1919. január 18-án Párizsban a vesztes államok meghívása nélkül elkezdődött békekonferencia működésének vizsgálata.

Nemzetállami Köztes-Európa

Kelet-, Közép- és Délkelet-Európában az első világháború végén megvalósult az a radikális államjogi átalakulás, amely a 19. században a görög, szerb, bolgár és román nemzeti királyságok létrejöttével sokáig „balkanizálódásnak” – azaz a birodalmi kereteket felváltó kisállami felaprózódásnak, az Oszmán Birodalom európai részén független nemzeti államok kialakulásának – neveztek.

A soknemzetiségű német és orosz birodalmakból kivált és újraegyesült lengyel területek mellett Finnország, illetve a balti nemzetek ünneplik máig független államaik létrejöttét. A 19. századi nemzet- és államépítő nacionalizmusokban feszülő energiákat a győztes nagyhatalmak jó érzékkel, hatékonyan használták fel a három régió nemzetállami dezintegrációjára, Kelet és Nyugat közt kiterjedt és kiszolgáltatott ütközőzóna létrehozása érdekében. A versailles-i békerendszer egyik alapvető következményeként megszűnt a Habsburgok dunai monarchiája. Az 1867-ben létrejött dualizmusnak a világháború utolsó napjaiban bekövetkezett kölcsönös felmondásával magára maradt soknemzetiségű Osztrák Császárságot és a történeti Magyar Királyságot a győztesek kíméletlenül felszámolták, amivel a Monarchia két domináns nemzetét a vesztesek közt a legsúlyosabban büntették. Ötmilliónál több német és hárommilliónál több magyar került az új nemzetállamokban kisebbségi helyzetbe.

A soknemzetiségű kelet-közép-európai birodalmak a világháborús vereség mellett több más ok miatt sem bizonyultak fenntarthatónak. Az újkori Európa fokozatosan létrejött nemzetállami szerkezetének megerősítése rövid- és hosszútávon egyaránt a birodalmaknak nemzetállamokra való felosztására ösztönözte a győztes hatalmakat. Akadtak persze bőven más geopolitikai és önző hatalmi okok és motívumok is, de 100 éves távlatból érdemes ezt a szempontot a Trianonnal egyidős, független magyar nemzetállamiság fejlődése és zsákutcái felől is mérlegelni. Negyedszázaddal ezelőtt ebben a kontextusban elemezte például Trianon múltja és jelene címmel a Rubicon 1999. évi 9–10. számában Szabó Miklós – a rendszerváltozás egyik sajátos arcélű történésze – a magyar békeszerződés igazságtalan voltát:

„Az 1920-as békeszerződés a kialakult helyzetet rögzítette. Nem volt kétséges, hogy ebben az esetben a nagyhatalmak annak a soha kimondani nem mert szabálynak az értelmében járnak el, amely szerint egy hatalmi rendezésnek maradéktalanul igazságtalannak kell lennie, egyértelműen az egyik fél javára és a másik fél hátrányára kell történnie. Az »igazságos rendezés« csak azt eredményezheti, hogy minden érdekelt elégedetlen lesz vele. Az egyik oldal javára történő rendezés a kedvezményezett oldal együttműködését biztosítja. Trianon tipikus esete volt az ilyen megfontolás szerint végrehajtott rendezésnek. Noha Wilson hatására a békekonferencián a népek önrendelkezési joga mint szempont felmerült, Magyarország esetében ezt a jogot mellőzték. Szempont csak az volt, hogy románok, szlovákok, horvátok, szerbek, ruszinok ki akartak válni a magyar állam kötelékéből. Azt viszont, hogy több millió magyar az elcsatolásra szánt területeken a magyar állam kötelékében akart volna maradni, már nem vették figyelembe.”

A nagyhatalmi diktátum, egyébiránt a békeszerződések gyakori, sőt állandó jellemzője ebben a megközelítésben nem szűklátókörű és önző érdekérvényesítést szolgált, hanem a balti, dunai és balkáni térség radikális államjogi átalakítását, ami eleve kizárta a wilsoni önrendelkezési elvek méltányos érvényesítését, illetve a térség föderatív átalakításának kudarcos terveinek újramelegítését. Helyette az új közép-európai államrend tartósságának biztosítása érdekében lehetőség szerint minél erősebb nemzetállamokat kellett létrehozni, amihez kapóra jöttek a dualista Monarchia szláv nemzeteinek, és a velük rokon magyarországi nemzetiségeknek az egységtörekvései.

Föderáció helyett autonómiák, népszavazások

Az utolsó háborús hetekben a közép-európai nemzetek önálló és közös megoldási elképzelései sorra csődöt mondtak. Az Ausztriát nemzetállamok szövetségévé átalakítani kívánó császári „Völkermanifest” éppúgy kudarcba fulladt, mint a kossuthi eszméket feltámasztani próbáló Jászi-terv a Dunai Egyesült Államok létrehozásáról vagy éppen a magyar békepolitika eszközeként szorgalmazott keleti Svájc ideája. A régió kis nemzetei, nemzetiségei számára sokkal fontosabb volt saját autonómiájuk és függetlenségük biztosítása, mint a birodalmi együttélés bármily demokratikus folytatása. Ráadásul a Károlyi-féle Magyar Népköztársaság fennállása alatt a történeti magyar állam szlovák, ruszin, román, szerb, német nemzeti szeparatizmusai egyfajta közvetett önrendelkezés formájában sietve csatlakoztak „fajrokonaikhoz”, a minél nagyobb terület megszerzésére törekvő csehszlovák, a nagyromán és a délszláv államalapításhoz.

Ebben a határháborúktól terhes rövid átmeneti időszakban, amikor a békekonferencia és a győztes hatalmak többnyire passzívan figyelték a régió határháborúktól terhes nemzetállami kibontakozását, arra sem maradt esély, hogy a különválás egyedül demokratikus eszközeként a vitatott területekről népszavazásokkal döntsenek. Úgy ahogy azt Párizsban például a karintiai osztrák-szlovén vagy a felső-sziléziai lengyel-német határ kérdésében elrendelték. A szerb, román, csehszlovák területfoglalásokkal szemben Károlyi és Jászi is megpróbált ragaszkodni a területi integritás elvének fenntartásához, jelezve, hogy a nemzetiségek önrendelkezési jogát tiszteletben fogják tartani. „A magyar ügyre nézve a legjobb – fogalmazott Jászi –, ha valóban a művelt népek tanácsa dönt ezek felett a kérdések felett, nem pedig múló paktumokkal igyekszünk rendet csinálni. Különben is ne felejtsük: a nemzetiségi probléma nem csupán magyarországi probléma, de általános európai probléma, s nekünk okunk van azt követelni, hogy ezt a kérdést valóban nemzetközileg szabályozzák…”

A ruszinok részére 1918. X. számú néptörvénnyel létrehozott Ruszka-Krajna autonómiája megtartása egy ideig még elképzelhetőnek tűnt, a legfontosabb cél azonban egyre inkább a kompakt magyar határvidékek megőrzése volt. Ennél többet az ország egyre nyomasztóbb diplomáciai elszigeteltségében, a fokozódó katonai fenyegetések közepette már 1918 december elején sem igen remélhetett senki. A népszavazás elvébe vetett törékeny remények is ehhez fűződtek: „A magyar népkormány előre elfogadja a békekonferencia illetékességét egy olyan határozat szempontjából, hogy a hazai területen élő szlovákok és románok, szerbek és rutének népszavazás útján maguk határozhassák meg azt a jogukat, melyik államterülethez kívánnak csatlakozni” – fogalmazott az a “kis káté”, amely a Jászi-féle nemzetiségi minisztérium működésének alapelveit foglalta össze.

A magyar békeküldöttség reménytelen helyzete

Amikor 1920. január 7-én az Apponyi Albert vezette magyar békedelegáció Párizsba érkezett, a békekonferencia közép-európai térségre vonatkozó politikai, területi döntéseit már meghozta.

A békekonferencia irányító testületeinek munkája 1920. január 10-én, a versailles-i német békeszerződés életbelépésével megszűnt, helyüket a Nagykövetek Tanácsa és a Kormányfők Tanácsa vette át. A magyar békeszerződés tervezetének szövegén a békekonferencia különböző bizottságaiban folyamatosan dolgoztak. Jóllehet a Legfelső Tanács először 1919. július 30-án, majd augusztus 12-én a tervezet munkálatainak felgyorsítását, illetve haladéktalan befejezését sürgette, különböző politikai, technikai okok – különösen főleg a román katonai megszállás nyomán kialakult feszültségek – miatt a tervezet végleges változata 1919 végéig nem készült el. A Tanács 1919. december 2-ai ülésén foglalkoztak például azzal a kérdéssel, milyen formában kerüljön be Fiume kérdése a magyar békeszerződésbe. A Legfelső Tanács működésének utolsó napjaiban, 1920. január 6-án a szerződéstervezet előkészítésével megbízott szerkesztőbizottságnak a békekonferencia titkárságához eljuttatott anyagával foglalkozott, amelyben „a Magyarországgal kötendő békeszerződéssel kapcsolatos, véglegesen még meg nem oldott kérdések listáját” tartalmazta.

Magyarország nemzetközi jogi helyzete a világháború végén rendkívül összetett volt. Jóllehet a győztes nagyhatalmak kormányai béketerveikben számoltak az egykori Habsburg-monarchia keleti részén kialakított magyar állammal, annak jellegéről, nagyságáról azonban erősen megoszlottak a vélemények. Az új magyar állam nemzetközi jogi státuszát a békeszerződéssel kívánták biztosítani. Ebből a megfontolásból mind a Károlyi-, mind pedig az összes 1919. évi magyar kormány első számú külpolitikai célja csak az lehetett, hogy a győztes nagyhatalmak de facto ismerjék el Magyarországot, és lehetőség szerint a békekonferencia döntéséig az 1914 előtti magyar állam létezésének folytonosságát, s mielőbb készüljön el a magyar békeszerződés, amely méltányos feltételekkel megteremti az új állam működésének, nemzetközi jogi elismerésének garanciáit.

A bemutatkozó jegyzék

A magyar delegáció az 1920. január 14-én átnyújtott bemutatkozó jegyzéke megpróbálta érzékeltetni azt az alapvető ellentmondást, amely a békekonferencia területi döntéseiben kezdettől fogva megmutatkozott: „A most kötendő világbéke két gondolaton épült fel: az önrendelkezés jogának és a nemzetiségi összetartozás érvényre juttatásának gondolatán. Kétségtelen, hogy az egyik a másik nélkül alkalmazva csak a legégbekiáltóbb igazságtalanságokra vezethet.” Ennek a két alapelvnek a szétválaszthatatlanságára hivatkozva Apponyi a nemzetiségi elvet nem tekintette olyan tényezőnek, amelyre tartós állami alakulatokat lehet építeni.

Az önrendelkezés lehetőségét kizáró nemzetiségi felosztás ellen a magyar békedelegáció mindenfajta érvet megpróbált felsorakoztatni: a soknemzetiségű ország történeti tradícióitól, a gazdasági egységben rejlő előnyökön, a magyarországi nemzetiségek részére kilátásba helyezett autonómiákon keresztül egészen a magyarság akkoriban kétségkívül meglévő, de érvként fölöttébb kétes értékűnek bizonyuló kultúrfölényig, illetve az új rendezés súlyos következményéig bezárólag.

 „A magyarság, amely teljesen idegen népek között Európa szívében egységesen, egy állam keretén belül élt bejövetele óta – olvashatjuk a bemutatkozó jegyzékben – most azért, mert Európát saját testével fedezte, és azért mert vendégszeretően kaput nyitott minden bevándorlónak, a töröktől üldözött szerbeknek, a fanariótáktól elnyomott románoknak, elveszítse most saját véreinek 37,5 százalékát, 3 733 000 magyar lelket? A magyar nép ebbe soha sem fog belenyugodhatni, soha sem fog belenyugodhatni azért sem, mert meg van győződve, hogy a vele vegyesen élő népek, ha megkérdezik őket, együtt akarnak-e vele maradni, egy gazdasági, egy államegységben, csak autonómiákat kívánnak."

A magyar küldöttség összetétele, mandátuma, javaslatai egyrészt híven tükrözték a békeszerződés kérdésének tulajdonított rendkívüli politikai jelentőséget. Amint azt azonban a küldöttség naplójának Zeidler Miklós által közreadott pompás forrásközléséből láthatjuk, a küldöttség tagjai – az osztrák, német és bolgár szerződéseket és Magyarország tényleges lehetőségeit ismerve – nem tápláltak túl nagy reményeket az 1920 elejére kialakult katonai és államjogi helyzet megváltoztathatósága felől.  Ezt tükrözték a január 15-én átnyújtott magyar békefeltételek, illetve a békekonferenciának a magyar delegáció bemutatkozó jegyzékével és nyolc előzetes békejegyzékével szembeni elutasító magatartása.

Apponyi Albert párizsi missziójának értékelésében időről-időre megjelenik az az értékelés, hogy a magyar küldöttség vezetőjének sikerült a Főtanács előtt elmondott január 16-i előadásával megfordítania a nagyhatalmak vezetőinek hangulatát. Ezt azonban a források ismeretében inkább a korabeli magyar közvélemény csodavárásának járulékos elemeként értékelhetjük. A békekonferencia főtanácsa előtt január 16-án elmondott beszédében a wilsoni önrendelkezés eszméjére hivatkozva követelte a népszavazást a történeti Magyarországon mindazon részein, „amelyeket tőlünk most elszakítani akarnak”.

Apponyi beszédében ehhez azonnal hozzáfűzte: „Kijelentem, hogy előre is alávetjük magunkat e népszavazás eredményének, bármi legyen is az.” A népszavazásra való hivatkozás ugyanakkor önmagában is kérdésessé teszi a magyar békedelegáció érvrendszerének azt az egyoldalú értelmezését, amely a magyar küldöttek magatartását mint történeti és területi integritás mellett végletesen elkötelezett, rövidlátó és irreális érvrendszert értékelte. Kivált, ha azt is figyelembe vesszük, hogy a magyar békejegyzékek igen nagy súlyt fektettek a kisebbségi jogok kidolgozására. 

Kisebbségi jogok

A küldöttség párizsi működésében ismeretes módon Apponyi szerepe, mandátuma volt az irányadó. Közvetlenül hozzátartoztak a Népszövetség, a népszavazás, kisebbségi jogok és a Magyarországot ért nemzetközi jogsérelmek kérdései. Teleki Pál, Bethlen István és Csáky Imre felügyelte a területi és az azzal összefüggő nemzetiségi kérdéseket. A négy politikus együttműködése az előkészületektől kezdve meghatározó jelentőségű volt. A katonai és hadifogoly-kérdéssel, a jóvátételi ügyekkel, pénzügyi, gazdasági kérdésekkel szintén élvonalbeli, de mégiscsak alacsonyabb beosztású diplomaták, szakpolitikusok foglalkoztak.

A magyar békeszerződés tervezetének átvétele után Apponyi és a küldöttek többsége január 18-án hazatért Magyarországra, hogy a kormánnyal közösen döntsenek a békeszerződés elfogadásáról. A delegációnak otthont adó Neully-ben csupán a kapcsolattartásra kijelölt tizenkét fős csoport maradt. Az eredetileg tervezett január végi határidő helyett a Párizsba visszatérő Apponyi február 12-én adta át a 18 magyar válaszjegyzéket. Apponyi nem kapott még egyszer alkalmat a megszólalásra, és elmaradt a magyar kormány által szorgalmazott bizottságok kiküldése a románok, csehszlovákok által megszállva tartott területekre. A legnagyobb sikert március folyamán a franciaországi és oroszországi magyar hadifoglyok hazaengedésének kérdésében tudta a küldöttség elérni.

A békekonferencia által kidolgozott és a győztes kisállamok – így Csehszlovákia és Románia – számára is kötelezővé tett nemzetközi kisebbségi szerződéseket (ezek törzsszövege a trianoni békeszerződésbe is bekerült) az Apponyi Albert vezette magyar békedelegáció negatívan értékelte. A küldöttség álláspontját és a kisebbségvédelemmel kapcsolatos javaslatait a XXIII. számú magyar válaszjegyzék tartalmazta. A jegyzék egyrészt egyetért a Magyarország területén élő kisebbségek jogainak biztosításával, s jelzi, hogy a magyarországi törvényhozás és történelmi hagyományok egyaránt megfelelnek a békeszerződés-tervezetben a magyar kormánnyal szemben támasztandó kisebbségvédelmi előírásoknak.

A békekonferencia által kidolgozott kisebbségvédelmi rendelkezések kibővítését szorgalmazó magyar álláspont természetesen nem volt mentes a belső ellentmondásoktól. Alapelvként Apponyi a szomorú realitásokból, azaz az 1919. júniusi Clemenceau-jegyzékben közölt új határokból kiindulva, azt kérte, hogy „abban a végső esetben, ha területi változásokat fognak ránk kényszeríteni, a nemzetiségi kisebbségek jogainak védelme hatásosabban és részletesebben biztosíttassék, mint azt a nekünk átnyújtott békejavaslat tervbe veszi."

Ugyanakkor a jegyzék követelte, hogy a magyar békeszerződésbe kerüljenek be a szomszéd országokhoz került magyar és többi (pl. a szlovák, rutén, szász) kisebbség jogainak védelmét biztosító rendelkezések is. „A méltányosság, az emberi érzés és a tartós béke elérésének akarata megkívánja, hogy a Magyarországtól elvett területeken lakó faji, nyelvi és vallási kisebbségek a nagyhatalmaknak, a világbéke és a kultúra őreinek leghathatósabb védelmében részesüljenek és hogy a Magyarországgal kötendő békeszerződés szilárd biztosítékokat nyújtson a nemzetiségek érdekeinek megvédésre, mert egyedül ezek a biztosítékok óvhatják meg őket a türelmetlen uralom túlkapásai és erőszakoskodásai ellen, amelyek különben kikerülhetetlenek lennének.”

A magyar békeszerződés véglegesítése és a kísérőjegyzék

1920 áprilisában rövid ideig ígéretes magyar–francai titkos tárgyalások folytak, amelyektől a francia gazdasági érdekeknek kedvező magyar döntésekért cserében Párizstól a magyar békeszerződéssel kapcsolatos politikai engedményeket vártak. A tárgyalások azonban kudarcot vallottak, és ezt követően 1920. május 5-én Párizsban átadták a magyar békeszerződés szövegének végleges változatát, valamint Millerand francia miniszterelnök kísérőlevelét. Négy nappal később, Budapesten, megkezdődött a magyar békeküldöttség úgynevezett állandó tanácskozása, amelybe az egész kormány és a békeküldöttség minden tagja bekapcsolódott. A magyar álláspont szerint a szerződés feltételei elfogadhatatlanok, emiatt aláírhatatlan, „különösen, mert a népek önrendelkező jogát sérti meg, s ezért a békeküldöttség nem töltené be mandátumát, ha ilyen szerződéshez hozzájárulna; de az viszont túllépi a hatáskörét, hogy megítélje, vajon a politikai szempontok nem követelik-e ennek ellenére az aláírást.”

A magyar békeküldöttség utolsó budapesti ülésén, május 19-én Apponyi bejelentette a delegáció lemondását, amit a kormány elfogadott. Egyszersmind azonnal jelezte a békekonferenciának, hogy a kormány a szerződést „a kényszerítő politikai körülmények folytán” alá fogja íratni. Ebben a döntésben nagy szerepet játszott a Millerand-féle kísérőlevél. 

„Közép–Európa néprajzi viszonyai valóban olyanok, hogy lehetetlen, hogy a politikai határok az egész vonalon egybeessenek az etnikai határokkal" – állapította meg a magyar békeszerződés véglegesítését a szövetségesek nevében bejelentő francia miniszterelnök. „Ebből következik – s a Szövetséges és Társult Hatalmak sajnálattal hajoltak meg a szükségesség előtt –, hogy a magyar népesség egyes gócainak egy más állam szuverenitása alá kell kerülnie. Azonban erre a helyzetre nem lehet hivatkozni azzal az állítással, hogy jobb lett volna nem bolygatni a régi területi állapotot. A dolgok meglévő rendje, még ha ezeréves is, nem jogosult a jövőre nézve, ha igazságtalannak találtatott.”

Az együttesen több mint hárommillió főre rugó csehszlovákiai, romániai és jugoszláviai magyar kisebbség létrejöttét a fenti tetszetős, de mégis egyoldalú és elfogult érvelésben Millerand a fő hangsúlyt a Kárpát-medence vegyes települtségére, tehát az objektív adottságként is kezelhető etnikai viszonyokra helyezte. Ugyanakkor az is tény, hogy magyar– szlovák, magyar–rutén, magyar–horvát, magyar–német és bizonyos területeken a magyar–román, illetve magyar–szerb vonatkozásban is jól kivehető etnikai határok léteztek. Amint arra azonban maga a kísérőlevél is utal, a békekonferencia számos egyéb meggondolás miatt nem törekedett arra, hogy a békeszerződésekben a Kárpát-medence objektív etnikai adottságai meghatározó súllyal is érvényesüljenek.

A négy szomszédos államban közel hárommilliónyi kisebbségi magyarság kialakulásának szempontjából a csehszlovák, jugoszláv és román területi követelések – nagyobbrészt már a világháború éveiben elhangzott, illetve rögzített ígéretek alapján – a békekonferencia határmegállapító tevékenységében magyar szempontból csupán a rossz és még rosszabb alternatívák kiválasztását tették lehetővé.

Végszó

2010 májusában a magyar országgyűlés által elfogadott törvény a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította a trianoni magyar békeszerződés aláírásának napját.  A törvény célját a törvényhozó a következőképpen fogalmazta meg: „1920. június 4-én aláírt békediktátumra emlékezve, számot vetve e békediktátum által okozott politikai, gazdasági, jogi és lélektani problémák máig tartó megoldatlanságával, egyaránt tiszteletben tartva a magyar nemzet érdekeit és más nemzetek jogát arra, hogy a magyarság számára fontos kérdésekről másként gondolkodjanak, attól a céltól vezettetve, hogy e cselekedettel hozzájárulunk a Kárpát-medencében együtt élő népek és nemzetek kölcsönös megértésen és együttműködésen alapuló békés jövőjéhez, s egyúttal a XX. század tragédiái által szétdarabolt Európa újraegyesítéséhez…”

Némi derűlátással a történetírás, emlékezet- és történelempolitika közelítését is kiolvashattuk a törvény elfogadásakor. Jó lenne, ha a magyar és a közép-európai történetírásban éppúgy tovább erősödnének a nemzeti narratívákat erős (ön)kritikával alakító törekvések, valamint az érintett nyolc ország nemzet- és szomszédságpolitikájában a kölcsönös megértést szolgáló elképzelések és gyakorlatok.