Egy bankválság mérlege: a Magyar Általános Hitelbank a két világháború között

A Hitelbank likviditási nehézségei

Bár a szakirodalomban a két világháború közötti magyar bankrendszer stabilitását szokás kiemelni, a korszakban mégsem tekinthető ritkaságnak a bankcsőd. Már a gazdasági válságot megelőzően sor került több hitelintézet felszámolására. A legtekintélyesebb hazai nagybank, a Magyar Általános Hitelbank (MÁH) is komoly nehézségekkel küszködött a húszas évek második felétől, likviditási helyzete sokat romlott a világháború előtti helyzetéhez képest.

A súlyos pénzügyi gondokat több tényező idézte elő. Az 1873 óta állambankári funkciót is betöltő MÁH a világháború alatt és után az egymást követő kormányoknak nyújtott hitelein ― saját számításai szerint ― 181 millió aranykorona veszteséget szenvedett el, amiért semmilyen kárpótlást nem kapott. A háború után a Szlovák Általános Hitelbank, valamint a bank pozsonyi és kassai fiókjainak felszámolása is jelentős károkat okozott. A pénzügyi stabilizációt követően pedig a bank további 32,5 millió pengő veszteséget szenvedett el az állammal és állami üzemekkel kapcsolatos hitelei és egyéb üzletei miatt.

Még nagyobb problémát jelentett, hogy a bank nem építette le a háború után a kiterjedt ipari konszernjét. A bank vállalati adósai között sok olyan volt, mint a nagymalmok és a Ganz, amely a trianoni Magyarországon komoly gazdasági nehézségekkel küszködött, belső- és külföldi piacai jó részét elveszítette, működése veszteségessé vált. A MÁH ezeket a cégeket továbbra is finanszírozta, ráadásul gyakran rövid lejáratú külföldi hitelek felvételével pótolta a bank a hiányzó saját forrásokat a magas hazai kamatlábak miatt. A Hitelbank külföldi eladósodásának mértéke már 1929-ben szóbeszéd tárgya volt. Az erősen eladósodott pénzintézet hitelezői állományában a külföldi valutában fennálló kölcsönök aránya meghaladta az 50%-ot, ami jelentős valutaárfolyam kockázattal is párosult.

A Hitelbank vezetői utólag főként azzal magyarázták a bank helyzetének megroppanását, hogy vállalatfinanszírozási gyakorlatukkal támogatták a kormányzati gazdaságpolitikát. Mint írták: „A bank a háború után kiterjedt ipari konszernjét nem építette le, hanem a kormány iparfejlesztési politikájának szolgálatába állította. Nem lehet megvonni tőlük pénzszükségletük biztosítását, mert ez nagy értékek pusztulásával, harminchatezer munkavállaló munkahelyének kockáztatásával járna.” A Hitelbank a dekonjunktúra éveiben vállalati konszernjének jelentős részben veszteséges üzemeit szinte teljes egészükben fenntartotta és minden lehetőt megtett, hogy hitelszükségletüket kielégítse.

Konszolidációs elképzelések a húszas években

A Hitelbank igazgatósága, elsősorban Kornfeld Pál és Scitovszky Tibor már 1927-től tárgyalásokat folytattak a bank külföldi részvénytulajdonosaival arról, hogyan lehetne a mobilitást helyreállítani. A helyzet súlyosságát jelzi, hogy a bank vezetői a megoldást egy tőkeerős magyar nagybankkal való összeolvadásban látták. Scitovszky Tibor, a MÁH vezérigazgatója Weiss Fülöppel, a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank elnökével 1927-ben előzetes megbeszéléseket folytatott a két nagybank fúziójáról. A Hitelbank vezetői bár látták, hogy a Pesti Magyar Kereskedelmi Bankkal való egyesülés sok szempontból előnyös lett volna, mégis tartottak e lépés következményeitől. A tranzakció egyetlen szervezetben egyesítette volna Magyarország két legnagyobb pénzintézetét, a tekintélyes vagyonnal és tartalékokkal rendelkező, nagy múltú intézettel való egybeolvadás megoldotta volna a kínzó likviditáshiány problémáját. A fúzió fontos hozadékaként értékelték, hogy így szert tehettek volna Weiss Fülöpnek és vezérkarának figyelemre méltó pénzügyi kompetenciájára is. Mégis úgy látták, hogy a fúziót nagyon nehéz lett volna megvalósítani. A tárgyalások során ugyanis nem sikerült olyan értékelési módszert találni, amely lehetővé tette volna az egyesülő intézetek vagyonának reális, mind a két fél számára elfogadható értékelését.

A másik megoldhatatlannak tűnő problémát a személyi kérdések jelentették, mivel az új szervezet nyilvánvalóan nem tudta volna mindkét igazgatóság összes tagját átvenni. A Hitelbankban ráadásul még attól is féltek, hogy súlyos nehézségeket okozna Weiss Fülöp „autokratikus jelleme.” Előre lehetett látni azt is, hogy a közvélemény és a kormányzat sem fogadná szívesen Magyarország két legnagyobb pénzintézetének az egyesülését, annak magas piaci részaránya, monopolhelyzete miatt. Bethlen István ugyan híve volt a tervezett fúziónak, mivel a miniszterelnök azt feltételezte, hogy az új bankra a magyar kormány majd jelentős befolyást tud majd gyakorolni, és Scitovszky révén – aki Bethlen bizalmasának számított, és akit a miniszterelnök az új bank élére szánt – semlegesíteni tudja majd a rettegett Weiss Fülöpöt.

A Hitelbank igazgatóságában és részvényesei között sokkal több híve volt a Magyar Leszámítoló és Pénzváltó Bankkal (MLPB) való egyesülésnek. A pénzintézet elsőrendű intézménynek számított, a banknak jelentős nemzetközi hitele, és szakmailag rendkívül felkészült, nagy nemzetközi tekintéllyel rendelkező kiváló vezetése volt, az elnök-vezérigazgató, báró Madarassy-Beck Marcell személyében. A fúzió végrehajtása is sokkal egyszerűbbnek tűnt ebben az esetben, hiszen a MLPB a Hitelbanknál jóval kisebb volt, és a személyi kérdések sem akadályozták a tervezett tranzakciót. Scitovszky Tibornak szánták az új bank alelnöki székét, Beck Marcell báró a vezérigazgatói funkciót töltötte volna be, a MÁH igazgatói pedig a helyükön maradhattak volna. 

Scitovszky Tibor 1928. február elején Bécsbe utazott, hogy tájékoztassa Rothschild bárót és a Creditanstalt vezérkarát, akik nagyon pártolták a fúziót. Nemcsak Bécsben, de Budapesten is sok támogatója volt a két intézet egybekelésének. Popovics Sándor, a Magyar Nemzeti Bank elnöke is egyetértett a tervvel. Scitovszky Tibor azonban, bár elvileg helyeselte a kisebb intézettel való egybekelést, úgy vélekedett, hogy arra csak egy későbbi időpontban kerülhetne sor, amikor a MÁH helyzete már annyira megjavult, hogy jobb feltételeket lehet elérni. 1928 tavaszán felmerült a Magyar Általános Takarékpénztárral való egyesülés is, ez azonban hamar lekerült a napirendről. Végül egyik bankfúzióra sem nem került sor, bár a Hitelbank helyzete továbbra sem rendeződött. A nemzetközi pénzügyi válság kitörését követően pedig egyenesen drámai helyzet alakult ki a József nádor téri bankpalotában.

A Magyar Általános Hitelbank a pénzügyi válság idején

1931 májusában a bécsi Creditanstalt (CA) csődjéről érkező hírek Budapesten is súlyos következményekkel jártak. Budapesten már május 9-én (a bécsi nagybank veszteségeiről ekkor még csak a beavatottak tudtak) az értékpapírtőzsdén kínálat volt a CA részvényeiből, holott ez korábban teljesen szokatlan volt. A bécsi nagybank összeomlásának hírére a pesti tőzsdén jelentős áresés kezdődött, a devizapiacon nagy volt a kereslet, a bécsi bankok pedig tekintélyes összegű pengőbetéteket vontak vissza. A bécsi események hatására felerősödött a külföldi rövidlejáratú hitelek visszahívása is Magyarországról. A kereskedelmi bankok megrohanták a Magyar Nemzeti Bankot a megnövekedett devizakereslet fedezése, illetve a tömeges betétfelmondások miatt.

A szakirodalom általában összefüggésbe hozza a Magyar Általános Hitelbank (MÁH) nehézségeit a szintén a Rothschild-konzorciumhoz tartozó bécsi nagybank bukásával. 1931 májusában megrendült a Magyar Általános Hitelbankba vetett bizalom is. A korabeli közvélemény ugyanis azt feltételezte, hogy a bank szoros üzleti kapcsolatban áll a Creditanstalt-tal. Bár a Rothschildok továbbra is a Hitelbank főrészvényesei voltak és a londoni Rothschild-bankház volt a bank legfontosabb külföldi partnere a nemzetközi hitelműveletek során, a bécsi CA és a MÁH üzleti összeköttetése a századforduló óta sokat lazult. A Hitelbank 1918 után már gyakorlatilag nem vette igénybe a CA hiteleit. A MÁH elleni májusi run (betétkivonás) tehát a betétesek bizalmatlansága miatt indult meg, akik még mindig úgy gondolták, hogy a MÁH és a CA között változatlanul szoros az üzleti kapcsolat. A közvélekedés a dualizmus idején kialakult viszonyokon alapult, és nem módosult 1918 után sem, függetlenül attól, hogy a két bank viszonya már a 19. század utolsó évtizedeitől kezdve egyre lazábbá vált.

Hasonlóan a CA esetéhez, elsősorban a belföldi betéttulajdonosok vonták meg bizalmukat a banktól, a májustól október végéig tartó időszakban a belföldi betétkivonások összege a kétszerese volt a külföldi hitelvisszahívásoknak. A féléves időszakban összesen 102 millió pengőt vontak ki a bankból, amit a MÁH csak az MNB végső hitelezői közreműködésével tudott fedezni. A Hitelbank júliusban 75 millió pengővel, október végén már több mint 100 millió pengővel tartozott a Magyar Nemzeti Banknak, ami jelentősen meghaladta a bank részvénytőkéjének és tartalékainak az összegét. Július 4-én Popovics Sándor, a Magyar Nemzeti Bank elnöke, Schober Béla, az MNB vezérigazgatója és Salamon József Tivadar, a Hitelbank igazgatója megvizsgálta a Hitelbank mérlegé, és megállapították, hogy az 18 millió pengős tőkeveszteséget mutat, a bank immobilizálódott. Ez annyit jelentett, hogy a bank elveszítette 41,4 millió pengős részvénytőkéjének 44%-át.

A Hitelbank likviditási problémáit nem csak a rohamszerű, a május elejétől augusztus végéig tartó időszakban tetőző run idézte elő. Még nagyobb gondokat okozott az a nagy összegű követelés, amellyel a kormány, az állami tulajdonban levő vállalatok és a törvényhatóságok tartoztak a banknak, s amely még 1932 nyarán is 140 millió pengőre rúgott. Egyedül a MÁV 41 millióval tartozott. A bank állammal szembeni követelései az 1931/32. évi állami közigazgatási bevételeknek 17%-át tették ki. A Hitelbank az általa nyújtott hitelek 61 százalékát külföldön felvett, részben rövid lejáratú kölcsönökkel refinanszírozta, ami a bank helyzetét különösen labilissá tette. Egy tekintélyes bécsi gazdasági lap budapesti tudósítója szerint a követelések felhalmozódásának egyik oka az volt, hogy az iparvállalatok gyakran csak úgy juthattak állami megrendelésekhez, ha a bank a kincstár helyett meghitelezte a szállítás értékét. Különösen ez volt a helyzet a szűk pénzügyi keretek közé szorított hadügyi tárca megrendelései esetében. A Fegyvergyár követelése közel 11 millió pengő volt, amelyből 9,1 milliót külföldi kölcsön refinanszírozott. A Ganz csoportnak hatmillió pengővel tartozott a költségvetés és az állami vállalatok. A fizetésképtelenség szélén álló államháztartás rövidlejáratú külföldi és belföldi kincstárjegy kibocsátással próbált forrásokhoz jutni, hogy a bankok és az ipar követeléseit részben kiegyenlítve, likviditási helyzetükön javíthasson. 1931. augusztus 14-én ötmillió fontsterlingről szóló kölcsönszerződést sikerült aláírni. Ez azonban csak átmeneti enyhülést jelentett.

A korábbi évek megoldatlan problémái most még erőteljesebben jelentkeztek. A Hitelbank kinnlevőségei sok helyen évekre befagytak. Az 1931 október végi adatok szerint a Hitelbank az érdekkörébe tartozó vállalatoknak 157,7 millió pengőt kölcsönzött, ami a bank összes kihelyezésének 32,2%-át jelentette. A legnagyobb pénzügyi veszteséget két vállalat tartozásai okozták, a Ganz és Társa Részvénytársaság 23,7 millióval, a Hofherr-Schrantz Rt. 9,7 millióval tartozott még a harmincas évek közepén is. A Ganz az elmaradt állami megrendelések, a Hofherr-Schrantz pedig az eladósodott mezőgazdaságot menteni igyekvő kormányzati gazdavédelmi intézkedések miatt küzdött súlyos problémákkal. A két vállalatot, a nagy veszteségek ellenére, a Hitelbank tovább finanszírozta „a bennük dolgozó nagy vagyoni és ipari értékek megőrzése érdekében és szociális megfontolásokból (nyolcezer család).” A Hitelbank kihelyezései között jelentős összeggel szerepeltek a vidéki pénzintézetek is, amelyek pénzügyi stabilitását főként a gazdavédelmi intézkedések rendítették meg.

A Hitelbank helyzetét különösen súlyossá tette, hogy külföldi adósságállománya rendkívül magas volt, 1931. október 31-én 165,5 millió pengőt, a kezességvállalásokkal együtt pedig 187,5 millió pengőt tett ki. Ez az összeg meghaladta az összes magyar kereskedelmi bank adósságállományának kétötödét. A bank mobilitását veszélyeztette, hogy a hitelek jelentős része rövid-lejáratú volt, és a tartozások zöme az év végén lejárt. A gazdasági válság drámai voltát jelezte, hogy a bankválsággal párhuzamosan ipari, mezőgazdasági, költségvetési és külső adósságválság is sújtotta az országot, mindez a világgazdaság legmélyebb krízise közepette.

Bankkonszolidációs programok a harmincas években

A súlyos helyzetben a Magyar Nemzeti Bank a jegybankok bankjától, a BIS-től kért segítséget. A Nemzetközi Fizetések Bankjának képviselője 1931. június 30-án érkezett Budapestre. René Charron a fenyegető pénzügyi válság elhárítására hárompontos terv elfogadását tanácsolta Bethlen Istvánnak, elfogadása esetén felajánlotta, hogy 10 millió dollár rövidlejáratú kölcsön nyújtását fogja javasolni a BIS-nek. A három pont közül a második a Hitelbankra vonatkozott. Charron azt javasolta, hogy a pesti nagybankok Weiss Fülöpnek, a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank elnökének vezetésével alakítsanak bankszindikátust, és adjanak össze pénzt a Hitelbank megmentésére. 

A Hitelbank kérdésének rendezését a BIS képviselője nélkülözhetetlennek tartotta az állam hitelképességének helyreállításához, és előfeltétele volt a kormány számára kibocsátandó ötmillió fontos kincstárjegy kölcsönnek is. Már ekkor látszott, hogy a kérdés megoldása nem lesz egyszerű. A Charron-nal tárgyaló Bethlen álláspontja az volt, hogy a kormány nem szolgáltathatja ki a Hitelbankot a többi bank könyörületének, ráadásul ennek a megoldásnak a választása esetén az a veszély is fenyegetett volna, hogy a Kereskedelmi Bank túlzottan erős helyzetbe kerülhet. Weiss Fülöp is elutasította a tervet a Kereskedelmi Bank nevében.

1931. július 16-án a minisztertanács is foglalkozott a Hitelbank helyzetével, Bud János kereskedelemügyi és közgazdasági miniszter kijelentette: „nem hagyhatjuk elveszni a Hitelbankot.” A kormány végül úgy döntött, hogy hitelpolitikai okokból nem engedhető meg a bank összeomlása, mivel az „másokat is magával rántana”. Az állam segítőkészségére sürgősen szükség volt, közeledett a féléves mérlegek elkészítésének és publikálásának időpontja, a veszteség nyilvánosságra hozása ugyanis katasztrofális hatással lehetett volna az egész ország gazdaságára. Az 1931. július 20-án tartott megbeszélésen a kincstár 30 millió pengős kölcsönt ígért a Hitelbanknak, valamint megállapodtak arról, hogy a kormány megbízásából és költségére a Pénzintézeti Központ megvásárolja a bank 250.000 darab részvényét. A kincstár az 50 pengő névértékű részvényekért 56 pengőt fizetett. A bank két éven belül visszavásárolhatta a részvényeket az államtól. Az állam így a bank főrészvényese lett, hiszen a bank részvényeinek 30%-a a tulajdonába került.

A részvénycsomag és a pénzügyi segítség fejében azonban a kormány szigorú feltételeket támasztott. A július 22-én aláírt megállapodás szerint, a Hitelbanknak kötelezettséget kellett vállalnia arra, hogy csökkenti az üzleti költségeit, a személyzete létszámát és illetményeit. Az ügyvezető igazgatók pedig önként bejelentették, hogy készek járandóságaik leszállítására. A Hitelbanknak a takarékossági szempontokat az érdekkörébe tartozó iparvállalatoknál is érvényre kellett juttatnia. A megállapodásban a kormány arra is kötelezte a bankot, hogy a józan és óvatos bankpolitika alapelveit érvényesíti az üzletpolitikájában.

A megállapodás feljogosította a pénzügyminisztert arra, hogy vétójoggal felruházott „bizalmi embert” nevezzen ki, aki a bankban ellenőrzi a lefektetett elvek végrehajtását. A megbízott munkáját a Magyar Nemzeti Bank és a Pénzügyminisztérium egy–egy tisztviselője támogatta. A bank köteles volt minden szükséges információval ellátni a kormányzati ellenőrt, akinek jogában volt vétót emelni minden, általa helytelennek tartott intézkedés ellen, és maga is kezdeményezhetett a bank vezetésénél új intézkedéseket. A megállapodás addig maradt érvényben, amíg a MÁH vissza nem fizette az államnak a kölcsönt. Magyarországi viszonyok között meglepő módon, sikerült titokban tartani a Hitelbank válságát és a kormányzati mentőakciót is, a magyar sajtóban nem jelent meg erről hír.

A Hitelbank kérdése még évekig napirenden maradt és számos terv készült a megoldására. Az első elképzelések, amelyek szerint a Hitelbank magába olvasztana néhány kisebb bankot, a MÁH iparvállalataiból pedig egy holdingot csinálnának, azon buktak meg, hogy az állam nem tudta rendezni az adósságát a bankkal szemben. 1932 októberére kiderült, hogy a bank brit részvényesei sem hajlandóak újabb pénzt fektetni a bankba, és ez nagymértékben lelohasztotta a hazai bankárok lelkesedését is az egybeolvadási tervek iránt. 1932 végén pedig a Hitelbankban 15 százalékos érdekeltséggel rendelkező francia bankcsoport közölte, hogy ellenez mindenféle fúziót. A bankfúziót a hazai nagybankok sem támogatták, legfőképpen a Hitelbank nem, amely mindenáron meg akarta akadályozni legfőbb riválisának, a Pesti Magyar Kereskedelmi Banknak a versenyben való felülkerekedését.

Bár a bankreform még a Gömbös-kormány Nemzeti Munkatervének is része lett, a bankkonszolidáció érdekében semmi sem történt, holott a nemzetközi pénzügyi szervezetek, a válság tüneteinek enyhülése ellenére, továbbra is sürgették a hazai bankrendszer átalakítását. 1933 elején a Népszövetség Pénzügyi Bizottságának a jelentése felszólította a kormányt a szükséges intézkedések meghozatalára. A Basel-i székhelyű Nemzetközi Fizetések Bankja (angolul rövidítve: BIS) is úgy gondolta, hogy a Hitelbank kérdésének megoldása nélkül nem lábalhat ki Magyarország a krízisből, és szorgalmazta az ügy napirenden tartását. Amikor 1933 novemberében a BIS 3 éves lejáratúvá alakította az MNB-nek korábban nyújtott rövidlejáratú hitelét, a magyar jegybank ígéretet tett arra, hogy egy naptári éven belül végrehajtja a bankrendszer konszolidációját. Imrédy Béla pénzügyminiszter pedig ugyancsak elkötelezte magát Baselben, amikor kijelentette, hogy abban az esetben, ha a bankárok nem tudnak megegyezni, a kormány fog intézkedni.

Miközben a különböző bankkonszolidációs tervezetek készültek, a Hitelbank helyzete lassan javulni kezdett az életbe léptetett takarékossági rendszabályoknak és az adminisztráció átszervezésének köszönhetően. 1930 vége és 1936 vége között jelentős megtakarításokat értek el, a személyzeti kiadásokat 30,5%-kal, a dologi kiadásokat 22%-kal redukálták, összesen 29%-kal csökkentették a kiadásokat. 1932 szeptemberében az eredeti hetvenötmillióról, hatvanmillió pengő alá sikerült csökkenteni a jegybankkal szemben fennálló tartozásokat is.

A MÁH helyzetének végső rendezésére szolgáló, évek hosszú során át ígérgetett átfogó bankreform legfőbb akadálya az volt, hogy egészen 1938-ig nem sikerült rendezni az állam bankokkal szembeni tartozásait. A kincstári adósságok visszafizetését a költségvetési források hiánya tette lehetetlenné, a jegybanktól pedig a fennálló alapszabály értelmében nem vehetett fel a kormány kölcsönt. A súlyos költségvetési hiány enyhítése érdekében így is több alkalommal kapott a kincstár rövid-lejáratú pénztárjegy-, illetve kincstárjegy-kölcsönöket pénzintézetektől, nagyvállalatoktól vagy a biztosítóktól, amelyek mögött végső finanszírozóként a jegybank állt.

Az állam Hitelbankkal szemben fennálló tartozásainak végső rendezésére végül 1938 nyarán került sor, az új jegybank-törvény elfogadását (1938. július 14.) követően. Az 1938. évi XXV. törvény ugyanis megengedte a Magyar Nemzeti Banknak, hogy az államháztartás korábbi, elsősorban pénzintézetekkel szemben fennálló tartozásainak rendezésére 100 millió pengő hosszúlejáratú hitelt nyújthasson a kormánynak. A törvény lehetővé tette azt is, hogy a jegybank törvényesen államkötvényeket vásárolhasson és így hitelezhessen a költségvetésnek. Az így rendelkezésre bocsátott kölcsönből lehetett felszámolni azt a körbetartozást, ami a kereskedelmi bankok, a nagyvállalatok, a jegybank és a költségvetés között már több mint tíz éve fennállt. Az 1938. július 15-én született megállapodás véglegesen rendezte a MÁH és a kincstár közötti tartozást.

A sokat emlegetett bankkonszolidációs program végül mégis révbe ért, bár az eredeti nagyra törő elképzelések távolról sem valósultak meg. 1938 márciusában a Hitelbank egyesült a nála jóval kisebb, igen rossz pénzügyi helyzetben levő Magyar Általános Takarékpénztárral. A beolvasztásról szóló megállapodás 1938. március 4-én jött létre. A fúzióhoz szükséges 17,5 millió pengőt végső soron a költségvetés biztosította. A tranzakcióra azonban valójában csak a II. világháború után, 1946-ban került sor, alig pár hónappal a magyar bankrendszer államosítását megelőzően.