Csángó hétköznapok a 17. században

A moldvai katolikusokhoz, akiknek legnagyobb része magyar, kisebb része szász volt, Róma éppen úgy misszionáriusokat küldött, mint az újonnan felfedezett földrészek bennszülötteihez. A mohamedán törökök vazallus államában, a görögkeleti vallású románok tengerében kis szigetekben élő katolikusoknak valóban igen nagy szükségük volt a missziókra, hiszen alig törődött velük valaki.

A moldvai püspökök, mivel korábben e tartomány a lengyel király hűbére volt, általában lengyelek voltak, akik azonban szegény és veszedelmes egyházmegyéjüket alig látogatták, akkor is – ahogy a bákói katolikusok panaszolták egy levelükben – „nem mint igaz pásztorok, hanem mint ragadozó farkasok jöttek”, és a mozdítható értékeket összecsomagolva, mihamarabb sorsukra hagyták a csángókat s visszautaztak Lengyelországba.

A moldvai csángó–magyaroknak nemcsak püspökeik, de papjuk sem nagyon volt: egyrészt alig akadt megfelelően képzett ember, másrészt a nép túlságosan szegény volt ahhoz, hogy a papokat eltartsa. Ahogy 1631-ben a csángók elöljárói írták, „nincsenek papjaik, mivel nem találhatnak, de ha találnának is, szegénységük miatt nem táplálhatnák”. A római missziós központ igyekezett segíteni: szerzetes misszionáriusokat küldtek, nagyobbrészt ferenceseket, kisebbrészt jezsuitákat.

A jezsuitákat hatalmas ambíciók fűtötték a hittérítésben, több vajdával tárgyaltak, át akarták őket téríteni a görögkeleti