Ingyen olvasható
Még ellenfelei is elismerték, hogy Bonaparte Napóleon kormányzatának a Franciák Polgári Törvénykönyve (franciául Code civil des Français) 1804. március 21-i közzététele volt a legjelentősebb eredménye. Három év múlva átnevezték Napóleoni Törvénykönyvvé (Code Napoléon). A császár egyszer „A század törvénykönyvének” nevezte a nagy művet, utólag nézve nem is alaptalanul, hiszen Európa modern jogtörténeti fejlődésére a legnagyobb hatást valóban a Polgári Törvénykönyv gyakorolta.
Mi volt Bonaparte Napóleon szerepe pontosan a törvénykönyv létrejöttében? Hogyan lehet összefoglalni a történelmi jelentőségét? Melyek voltak a főbb pontjai?
A kiváltság birodalma
Történelmi jelentőségének felméréséhez elég egy pillantást vetni a régi Franciaország jogrendszerének zűrzavaros állapotára. Mai szemmel nézve úgy tűnhet, hogy a forradalom előtti régi rendszerből éppen a rendszer hiányzott. Egyetlen törvény sem volt egyetemesen elfogadott, egyetlen szabály sem volt általános – sőt, a kiváltság volt a legáltalánosabb, egy tartomány, egy város, egy testület vagy egy személy „lex privata”-ja, privilégiuma vagyis olyan törvénye, amely elkülöníti a többiektől.
A törvényeknek négy forrásuk volt. Az első a szokásjog, az ősidők óta élő, regionális gyakorlat, amely több millió francia mindennapi életét szabályozta az örökösödésre, a földbirtoklásra, a nagykorúságra és még számtalan egyéb kérdésre vonatkozó előírásaival. A 16. századtól fogalmazták meg egyértelműen, a 17. századtól próbálták egyszerűsíteni, de még a 18. században is a szokásjog szabályozta a magánjogi és közjogi tevékenység nagy részét. A törvények második forrása a házasságokról és az egyház tagjainak életéről rendelkező kánonjog volt, melynek bizonyos elemei a szokásjognál is régebbi századokból származtak. Szabályai a katolikusokra voltak érvényesek, de bizonyos elemei a harmadik jogforrásba, a királyi törvényhozásba is átszivárogtak.
A királyi törvényhozás az évszázadok során fokozatosan a két előző jogforrás fölé kerekedett, győzelme azonban sohasem vált teljessé. Gyakran módosította a negyedik jogforrás, a joggyakorlat, a legkülönbözőbb törvényszékek kinyomtatott határozatai. Törvényszékekből pedig számtalan működött: voltak királyi alsó szintű bíróságok, fellebbezési törvényszékek, legfelsőbb törvényszékek, földesúri, egyházi, katonai, pénzügyi, városi, vámügyi, kereskedelmi, tengerészeti bíróságok és még a királyi intendánsok is saját törvényszékeket működtettek. Ennek az átláthatatlan jogrendszernek a működését pedig tovább nehezítette a társadalom passzív ellenállása, a nagy távolságok és a kommunikáció lassúsága. A királyi rendeletek egy részét a helyi jogászok végre sem hajtották, vagy saját érdekeiknek megfelelően értelmezték.
A francia forradalom felszámolta ezt a barokk zűrzavart, de a politikai helyzet követelményeinek megfelelően egymásnak nem egyszer ellentmondó rendeleteket, törvényeket hirdetett ki. Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés (1789–1791) kimondta, hogy el kell készíteni az egységes polgári törvénykönyvet, de végül a feladat végrehajtását a Törvényhozó Nemzetgyűlésre (1791–1792) hagyta, amely csak néhány alapelvet fogalmazott meg. A Nemzeti Konvent (1792–1795) törvénykezési bizottsága folytatta a munkát Jean Jacques Régis de Cambacérès, a majdani második konzul vezetésével, s több mint hétszáz cikkelyt el is fogadtatott. Az Ötszázak Tanácsa elé Cambacérès 1796-ban már több mint ezeregyszáz cikkelyt terjesztett. Bonaparte konzulátusára (1799–1804) várt a feladat, hogy e téren is rendezze a helyzetet, s megalapozza a modern Franciaországot.
meg a Polgári törvénykönyvön munkálkodó Napóleont. Valóban ez volt a legtartósabb műve,
bizonyos részei máig érvényben maradtak. Ennek Napóleon is tudatában volt, mert egyszer így beszélt:
„Dicsőségemet nem az biztosítja, hogy megnyertem negyven csatát [...] Ami sohasem homályosul el,
ami örökre élni fog, az a Polgári törvénykönyvem.”
Törvény előtti egyenlőség és egyenlőtlenség
A régi rend királyainak és a forradalom törvényhozóinak az álmát, Franciaország egységes, egyszerűen megfogalmazott, könnyen értelmezhető, írott jogrendszerét az államtanács törvénykezési bizottsága állította össze, Bonaparte első konzul ösztökélésére és az ő rendszeres közreműködésével. Százhét ülést tartottak, amelyek közül Bonaparte ötvenöt alkalommal elnökölt, vitázott és közvetített.
A Polgári Törvénykönyv magában foglalta a régi szokásjogrendszerek, a római jog és a forradalmi törvénykezés bizonyos elemeit. François Furet szerint sajátos kompromisszum volt a felvilágosult abszolutizmus szellemisége és 1789 eszmei hagyományai között. Bár a családban az apa és a férj, a gazdaságban a munkaadó, a társadalomban pedig a tulajdonosok és az állam vezető szerepét erősítette meg, megszilárdította a kiváltságok eltörlését és a gazdasági szabadságot is, valamint a tulajdon és az államhatalom tiszteletét. A tulajdonjogot abszolútnak és örökletesnek nyilvánította; minden tulajdonos szabadon rendelkezhet javaival, azzal a feltétellel, hogy ezzel nem szegi meg a törvényeket. A Polgári Törvénykönyv 2281 cikkelye közül nem kevesebb, mint 1570 foglalkozott a tulajdonjoggal. A szerkesztők a jogi egyenlőségre is nagy hangsúlyt fektettek. Napóleon így beszélt Szent Ilona szigetén: „Emlékszem, hogy mielőtt uralkodó lettem, alattvaló voltam, s nem felejtettem el, hogy az egyenlőség eszméje milyen erősen hat a képzeletre, s milyen élénken uralja szívünket.” A törvénykönyv megerősítette az állam világi jellegét, a polgári házasság fontosságát, s az egyház tiltakozásának dacára fenntartotta a válás lehetőségét, amit még a forradalom hirdetett meg: a házasság szerződés, mint minden szerződés, ezek után felbontható lett.
A Polgári Törvénykönyv bizonyos rendelkezései miatt a közelmúltban többen is rásütötték Bonapartéra a nőgyűlölet bélyegét. E törvénykönyv jogilag kiskorúvá nyilvánította a nőket, előbb apjuknak, majd férjüknek rendelte alá őket, s a feleség nem köthetett semmilyen szerződést férje hozzájárulása nélkül. A házasságtörő nőt férje kérésére bebörtönözhették, a házasságtörő férfi ellen viszont csak akkor emelhettek panaszt, ha szeretőjét a családi otthonba hozta. Bár Bonaparte mindezt helyeselte, egyáltalán nem volt nőgyűlölő: imádta anyját, első feleségét és szerette a húgait is. De pontosan úgy vélekedett a nőkről, mint férfi kortársainak túlnyomó többsége: legyenek engedelmesek, szüljenek sok gyereket, de lényegileg a férjükhöz tartoznak, a korabeli mondás szerint úgy, „mint az alma az almáskert tulajdonosához”. Vagyis otthon a helyük, és politikai jogokat nem lehet adni nekik. A francia férfiak többsége olyannyira osztotta Bonaparte véleményét, hogy a francia nők csak 1946-ban kaptak választójogot.
A törvénykönyv bírálói ritkán említik meg, hogy a szerkesztők egyáltalán nem tekintették szentnek és sérthetetlennek művüket. Jean-Étienne-Marie Portalis államtanácsos, a törvénykönyv egyik összeállítója azt hangsúlyozta a bevezetésben, hogy művük korántsem tökéletes, s majd hozzá kell igazítani „az erkölcsök fejlődéséhez”. Így is lett, a Polgári Törvénykönyv több mint kétezer-kétszáz cikkelyéből 1880-ig százharmincat módosítottak, az első világháborúig pedig újabb kétszázötvenet. A módosítások 1945 után megsokasodtak, s mára már legfeljebb a cikkelyek fele maradt változatlan.
A császárság éveiben még elkészült a polgári eljárásjogi (1806), a kereskedelmi (1807), a büntető eljárásjogi (1808), a büntető (1810) és mezőrendészeti törvénykönyv (1814) is. A Polgári Törvénykönyvet bevezették valamennyi Franciaországhoz csatolt területen, akárcsak később, a Napóleon testvérei által kormányzott államokban, valamint a Frankfurti Nagyhercegségben és a Varsói Hercegségben. Napóleonnak igaza volt, amikor kijelentette, hogy ebben rejlik uralkodásának igazi dicsősége.
