Az úrbéri viszonyok

Az úrbéres viszony – ahogy a 18. század második és a 19. század első felében a jobbágyi szolgáltatások által meghatározott földesúr–jobbágyi kapcsolatot emlegették Magyarországon – a reformkori politikai küzdelmekben a leggyakrabban hangoztatott kifejezések közé tartozott. A jobbágyok és zsellérek által teljesítendő földesúri szolgáltatások (datiák) Magyarországra és Horvátországra kiterjedő rendjét Mária Terézia királyi pátensben szabályozta és egységesítette (Urbárium), amit 1832–36-ban némi módosítással a magyar országgyűlés is jóváhagyott.

Az úrbéres viszony a reformkor küzdelmeiben politikai tartalmat nyert. A társadalmi haladás és átalakulás mellett érvelő reformerek az úrbéres viszonyok megszüntetése mellett foglaltak állást, míg a konzervatívok legfeljebb úrbéri szabályozást tartottak szükségesnek.

A kétféle felfogás között az úrbéres viszonyok lényegének megítélésében volt a legfőbb különbség. A konzervatív felfogás mindvégig az úrbéres viszonyok magánjogi jellegét hangoztatta. Eszerint a földtulajdonos nemesek földjeik egy részét nem magánkezelésben (allodium) hasznosították, hanem telekföldként (sessio) adták jobbágyaik használatába, akik ezért járadékkal tartoztak uruknak. Csökönyösen ismételték a Tripartitum tulajdonjogi elvét: minden föld tulajdonjoga az uraságot illeti, s így nincs különbség allodiális és sessionális (úrbéres) föld között. Torontál megye követe az 1832–36. évi országgyűlésen világosan kimondta, nincs és „nem is volt soha különbség az allodiális és urbariális tulajdon közt”.

Persze e felfogás hívei nehezen tudták megmagyarázni, hogy a közhatalom miért avatkozott be évszázadok óta e magánjogi viszonyba, miért hoztak az országgyűlések törvényeket a jobbágyi szolgáltatások mértékéről, s miért köteleztek járadékfizetésre olyan földesúri alattvalókat is, akiknek nem voltak földjeik. Kossuth az utolsó rendi országgyűlésen csúfondárosan meg is kérdezte, hogy a házatlan zsellér, akinek se háza, se földje, „jelenleg is miből robotol, s mit fogna megváltani, ha csak a levegőt nem, melyet szív”. A konzervatív felfogásúak az 1830-as években általában az úrbéres viszony sértetlen fennmaradása mellett foglaltak állást, s az 1840-es években, az örökváltsági törvény megalkotása után is csak annyit engedtek, hogy a földesúr és a jobbágy szabadon egyezkedjék a járadékok megváltásáról, s erről magánjogi szerződést kössön.

Az 1830-as években az engedőleges örökváltság Kossuth és a reformnemesség számára legfeljebb taktikai cél volt az úrbéres viszonyok felszámolásában, nem végső