Az univerzalizmus eszménye a középkorban

A középkori Európa történetének legfőbb jellegzetessége leginkább abban ragadható meg, hogy a keresztény királyságok változatos sokféleségével egyidejűleg egy, az antikvitásban gyökerező, azonos elvi és intézményi alapokra épülő, egységes tradíciójú szervezet is behálózta a keresztény világot: az egyház. Vele együtt tovább élt az ókori Róma államegyházává vált kereszténység nyelvi, tradicionális népi kötelékeket ignoráló univerzalizmusa, a populus Christianus fogalma. Ez az örökség hosszú évszázadokra bevéste a keresztény világ írástudóinak, klerikusainak és fejedelmeinek a fejébe a kulturális és vallási egység tudatát, s a mindennek politikai keretet biztosító Imperium Romanum politikai egységének még sokáig el nem múló illúzióját. A keresztény birodalom és a császárság eszménye – amelyben az uralkodók parentes generi humani (az emberiség atyja) titulusa egyetemes hatalmi szemléletet fejezett ki – így a római korból átöröklődött a középkorra.

Constantinus korától az Imperiumot egyre inkább a kereszténységgel azonosították, melynek császára Isten földi helytartója, hatalma az Úrtól származik, ő maga pedig propagator et defensor fidei (a hit terjesztője és védelmezője). Ez az idea vallási, missziós feladattal ruházta fel a császárságot, melynek az a küldetése, hogy mindenhol győzelemre vigye a kereszténységet. A legenda szerint Nagy Szent Leó pápa (440–461) pápa ezt a következőképpen fogalmazta meg: „Azért készítette elő az isteni gondviselés a Római Birodalmat, hogy elmondhatatlan kegyének hatása az egész világon szétáradjon”. Leó pápa lényegében a 4. századi Caesareai Eusebius álláspontját ismételte meg, aki szerint szent szükség diktálta a birodalom létét és egységét, mert a császár Isten akaratát hajtja végre a földön.

A Római Birodalom helyreállítására (renovatio imperii) irányuló első kísérlet Justinianus keletrómai császár (527–565) idején még egyértelműen ezt az eszményt követte: a Birodalom egykori területei felett túlnyomórészt visszaállította a császár közvetlen fennhatóságát, a határokon kívüli népekkel (externae gentes) kapcsolatban pedig ugyancsak egy régi római elv alapján megelégedett azzal, ha lojálisnak bizonyultak, esetleg adót fizettek. A császárság antikvitásból örökölt hegemonikus eszményét erősítette az a tény is, hogy a Karoling-korban ismét újjáéledt annak egyfajta változata. A Karoling hódítások számos régiót és népet kovácsoltak Nyugaton – ha csak átmenetileg is – politikai egységbe. Ennek a keresztény birodalomnak a határai azonban már nem csak az egykori Imperium nyugati tartományait foglalta magába, hanem főbb vonalaiban a bizánci képromboló mozgalom