rubicon

Az „osztrák modell” Magyarországnak?

Ausztria és a magyar forradalom 1956-ban
lock Ingyen olvasható
23perc olvasás
Az oszt­rák ál­lam­szer­ző­dés aláírá­sa, a szö­vet­sé­ges csa­pa­tok ki­vo­ná­sa Auszt­riá­ból és az oszt­rák „örö­kös sem­le­ges­ség” ki­mon­dá­sa élénk vissz­han­got kel­tett Ma­gyaror­szá­gon. A két­ol­da­lú po­li­ti­kai kap­cso­la­tok­ban is bi­zo­nyos ja­vu­lás kö­vet­ke­zett be, ami­nek fő okát a bu­da­pes­ti oszt­rák kö­vet, Karl Braunias a Kreml ma­ga­tar­tá­sá­nak meg­vál­to­zá­sá­ban je­löl­te meg. A szö­vet­sé­ge­sek kö­zött ere­de­ti­leg meg­kö­tött szer­ző­dés sze­rint ha a szov­jet csa­pa­to­kat ki­von­ják Auszt­riá­ból, ak­kor Ma­gyaror­szág­ról is tá­voz­nak a szov­jet erők. A Var­sói Szer­ző­dés (1955) meg­kö­té­sé­vel azon­ban új hely­zet ala­kult ki. Braunias az aláb­biak­ban fog­lal­ta össze a meg­vál­to­zott vi­szonyt Bu­da­pest és Moszk­va kö­zött: „Moszk­vá­ban meg­nyom­ták a »Ju­go­szlá­viá­val és Auszt­riá­val szem­be­ni jó­in­du­la­tú po­li­ti­ka« gomb­ját, és a ma­gyar po­li­ti­ku­sok siet­ve va­ló­ra sze­ret­nék vál­ta­ni azt, fő­leg ak­kor, ha nem ke­rül ne­kik sem­mi­be. Ka­to­nai té­ren a Szov­jetunió to­vább­ra is egyed­ural­ko­dó ma­radt Ma­gyaror­szá­gon, és nem is szán­dé­ko­zik a ma­gyar erők­kel ko­mo­lyan szá­mol­ni. […] A Var­sói Szer­ző­dés le­he­tő­sé­get ad a szov­je­tek­nek, hogy csa­pa­to­kat ál­lo­má­soz­tas­sa­nak Ma­gyaror­szá­gon, mint ahogy a ma­gya­rok is el­vi­leg csa­pa­to­kat küld­het­né­nek a Szov­jetunió­ba.”
 

A fe­szült­ség csök­ke­né­se

A kap­cso­lat nor­ma­li­zá­lá­sa Ju­go­szlá­viá­val és a nyi­tás Auszt­ria fe­lé egyér­tel­mű szov­jet­el­le­nes­ség­gel pá­ro­sult a ma­gyar nép­ben, an­nak el­le­né­re, hogy a szov­je­tek erő­fe­szí­té­se­ket tet­tek en­nek el­len­sú­lyo­zá­sá­ra. Braunias sze­rint „no­ha a Szov­jetunió szá­mos mű­vészt és tu­dóst küld Ma­gyaror­szág­ra, s a múlt év­ben [1955] kien­ged­te az utol­só ma­gyar ha­di­fog­lyo­kat és ci­vil in­ter­nál­ta­kat, a ma­gya­rok szov­je­tek el­le­ni el­len­szen­ve szin­te min­den té­ren meg­nyil­vá­nul. Ki­fe­je­zés­re jut a sport­pá­lyá­kon, ahol a nem­zet­kö­zi mér­kő­zé­sek al­kal­má­val a szov­je­tek el­len­fe­lei­nek szur­kol­nak. Ha pe­dig egy ma­gyar csa­pat ját­szik egy szov­jet el­len, és a ma­gyar já­té­ko­sok­nak elő­ző­leg meg­til­tot­ták, hogy nyer­je­nek, a kö­zön­ség mégis be­le­haj­szol­ja őket a győ­ze­lem­be.”

A ma­gyar po­li­ti­kai kép­vi­se­lők min­den al­kal­mat meg­ra­gad­tak, hogy jó vi­szonyt ala­kít­sa­nak ki a négy­ha­tal­mi meg­szál­lás alól el­ső­ként fel­sza­ba­dult Auszt­ria kép­vi­se­lői­vel. Egy ma­gas ran­gú ma­gyar po­li­ti­kus az oszt­rák kö­vet­tel foly­ta­tott be­szél­ge­tés so­rán ki­tért ar­ra, hogy Ma­gyaror­szá­gon ki­lenc­mil­lió ser­tést tar­ta­nak, s rög­tön hoz­zá­tet­te: az ál­la­tok akár ka­pocs­ként is szol­gál­hat­nak a két or­szág kö­zött, hi­szen az oszt­rá­kok is „nagy disz­nó­hús­evők”. He­ge­dűs And­rás mi­nisz­ter­el­nök öröm­mel üd­vö­zöl­te a nem­zet­kö­zi élet­ben be­kö­vet­ke­zett eny­hü­lést és Ma­gyaror­szág fel­vé­te­lét az ENSZ-be. Ki­fe­jez­te elé­ge­dett­sé­gét és büsz­ke­sé­gét, hogy Ma­gyaror­szág Auszt­riá­val együtt ve­het részt a vi­lág­szer­ve­zet mun­ká­já­ban.

Va­ló­já­ban a két ál­lam kö­zöt­ti fe­szült­ség csök­ken­té­se még Auszt­ria an­nus mi­ra­bi­li­sa – cso­dá­la­tos éve (Ge­rald Sto­urzh) – előtt megin­dult. Már 1953-ban tár­gya­lá­sok kez­dőd­tek Bécs és Bu­da­pest kö­zött, ame­lyek azon­ban még ugyanazon év őszén meg is sza­kad­tak. A meg­be­szé­lé­sek tár­gya el­ső­sor­ban az el­kob­zott oszt­rák ja­va­kért fi­ze­ten­dő ma­gyar kár­pót­lás volt.

Miu­tán hi­va­ta­los for­má­ban He­ge­dűs And­rás mi­nisz­ter­el­nök-he­lyet­tes 1954. de­cem­ber­ben fel­ve­tet­te a jó­szom­szé­di kap­cso­la­tok lé­te­sí­té­sé­nek gon­do­la­tát, a ma­gyar po­li­ti­ku­sok kü­lön­bö­ző for­mák­ban több­ször is vissza­tér­tek er­re az el­kép­ze­lés­re, így Rá­ko­si Má­tyás, az MDP el­ső tit­ká­ra a ma­gyar „füg­get­len­ség” tíz­éves év­for­du­ló­ján ren­de­zett ün­nep­sé­gek egyi­kén, 1955. áp­ri­lis­ban, majd még ugyaneb­ben a hó­nap­ban a fris­sen mi­nisz­ter­el­nök­ké ki­ne­ve­zett He­ge­dűs, va­la­mint Boldóczky Já­nos kül­ügy­mi­nisz­ter az Or­szág­gyű­lés­ben. No­vem­ber 17-én pe­dig az MDP KB tit­ká­ra, Ko­vács Ist­ván han­goz­ta­tott ha­son­ló gon­do­la­to­kat egyik be­szé­dé­ben. Braunias egyér­tel­mű­vé tet­te, hogy öröm­mel üd­vöz­lik e nyi­lat­ko­za­to­kat Auszt­riá­ban, de csak ak­kor ad­nak hi­telt ezek­nek, ha a sza­va­kat tet­tek is kö­ve­tik; töb­bek közt az oszt­rák ál­lam­pol­gá­rok­kal és ja­vaik­kal szem­be­ni ma­gyaror­szá­gi bá­nás­mó­dot ki­fo­gá­sol­ta.

1955 ele­jén Braunias össze­gyűj­töt­te azo­kat a leg­fon­to­sabb kér­dé­se­ket, ame­lyek­nek a megol­dá­sát szük­sé­ges­nek tar­tot­ta bár­mi­lyen nor­ma­li­zá­lás elő­fel­té­te­le­ként. A prob­lé­má­kat meg­be­szél­te a ma­gyar kül­ügy­mi­nisz­ter­rel is, és elé­ge­det­ten ál­la­pít­hat­ta meg, hogy Bu­da­pest már más­nap en­ge­dett há­rom pont­ban. A kö­vet lis­tá­ján az aláb­bi kér­dé­sek sze­re­pel­tek: az oszt­rá­kok és a ket­tős ál­lam­pol­gár­ság­gal Ma­gyaror­szá­gon élők könnyeb­ben lép­hes­sék át a ha­tárt; több be­lé­pő­ví­zu­mot ad­ja­nak ki a ma­gyar ha­tó­sá­gok – 1955-ben mindössze 4000 ilyen do­ku­men­tu­mot kap­tak oszt­rák ál­lam­pol­gá­rok, el­ső­sor­ban sport­ren­dez­vé­nyek lá­to­ga­tá­sá­ra vagy hét­vé­gi au­tó­bu­szos ki­rán­du­lá­sok­ra –; tö­röl­jék el a ví­zum­dí­ja­kat a spor­to­lók, a mű­vé­szek és a tu­dó­sok ese­té­ben; a Du­nai Gőz­ha­jó­zá­si Tár­sa­ság ha­jóit ne kí­sér­jék ma­gyar rend­őr­csó­na­kok (Bu­da­pest leál­lí­tot­ta ezt a faj­ta kí­sé­re­tet); és ja­vít­sák az oszt­rák vas­úti, rend­őr­sé­gi és vám­sze­mély­zet el­he­lye­zé­sét a he­gyes­hal­mi ha­tár­nál.

Az 1953 őszén fél­be­sza­kadt va­gyon­jo­gi tár­gya­lá­so­kat 1956. ja­nuár­ban kí­ván­ták felújí­ta­ni. Ugyan­csak terv­be vet­ték a ha­tár men­ti for­ga­lom meg­könnyí­té­sét, a Klin­gen­bach–Sop­ron, Ratters­dorf–Kő­szeg, Hei­li­gen­kreuz–Rá­ba­fü­zes és Mo­gens­dorf–Szent­gott­hárd már meg­lé­vő át­ke­lők új­bó­li üzem­be he­lye­zé­sét, il­let­ve ki­lenc újabb ha­tár­ál­lo­más nyi­tá­sát a kis­ha­tár­for­ga­lom­nak. In­téz­ke­dé­se­ket ter­vez­tek a két or­szág kö­zöt­ti for­ga­lom nö­ve­lé­sé­re is. Az 1955. szep­tem­ber­ben és no­vem­ber­ben foly­ta­tott gaz­da­sá­gi tár­gya­lá­sok so­rán, miu­tán az „auszt­riai szov­jet gaz­da­sá­gi ad­mi­niszt­rá­ció ano­má­liá­ja” a múl­té lett, a két­ol­da­lú for­ga­lom vo­lu­me­né­nek 40 szá­za­lé­kos nö­ve­lé­sé­ben egyez­tek meg a fe­lek. A két or­szág nem­ze­ti bank­jai megál­la­pod­tak, hogy meg­könnyí­tik a tő­ke­transz­fert.

Ha össze­ha­son­lít­juk az 1937-es és 1946-os ke­res­ke­del­mi ada­to­kat, óriá­si visszaesést ta­pasz­ta­lunk: a Ma­gyaror­szág­ra irá­nyu­ló oszt­rák ex­port 15%-ról 2,7%-ra, míg a Ma­gyaror­szág­ról szár­ma­zó im­port 16%-ról 3,2%-ra esett vissza. 1948. szep­tem­ber­ben azon­ban aláír­ták a há­bo­rú utá­ni el­ső ke­res­ke­del­mi szer­ző­dést Bécs és Bu­da­pest kö­zött, s en­nek kö­szön­he­tően a két­ol­da­lú ke­res­ke­de­lem ér­té­ke az 1947-es 70,7 mil­lió schil­ling­ről 1955-re 894,4 mil­lió­ra nőtt. 1956-ban azután ez az ér­ték át­lép­te az egy­mil­liár­dos ha­tárt.

Ami a po­li­ti­kai kap­cso­la­tok­ban iga­zán fi­gye­lem­re ­mél­tó volt, az az oszt­rák sem­le­ges­ség „rend­kí­vül gyors és szin­te öröm­te­li” elis­me­ré­se. No­vem­ber 24-én Ma­gyaror­szág az el­ső tíz ál­lam kö­zött sze­re­pelt, amely meg­tet­te ezt a lé­pést, és el­ső­ként is­mer­te el az oszt­rák sem­le­ges­sé­get a szov­jet tömb or­szá­gai kö­zül. A kér­dés az, mo­ti­vál­ta-e ezt a siet­sé­get az a tény, hogy Bu­da­pest egy­faj­ta mo­dellt lá­tott az 1955-ös oszt­rák megol­dás­ban.

Ma­gyaror­szág sem­le­ge­sí­té­se?

1955-ben a sztá­li­nis­ta Rá­ko­si­nak nagy erő­fe­szí­té­sek árán si­ke­rült a po­li­ti­ká­já­val szem­ben ál­ló erő­ket sem­le­ge­sí­te­nie, ugyanak­kor nem tu­dott zöld ág­ra ver­gőd­ni kül­po­li­ti­kai el­len­fe­lé­vel, a re­form szel­le­mű Ti­tó­val. Braunias ta­lá­lóan jel­le­mez­te a hely­ze­tet – ha a szov­jet po­li­ti­ka vissza­tér a sztá­li­niz­mus­hoz, ak­kor Rá­ko­si meg lesz ment­ve, mert „Nagy Im­re hát­tér­be szo­rí­tá­sá­val ő az egyet­len je­len­tő­sebb ka­li­be­rű sze­mély a jel­leg­te­len funk­cio­ná­riu­sok tö­me­gé­ben”.

Azt a kér­dést azon­ban, hogy mi tör­té­nik Rá­ko­si­val ak­kor, ha a szov­je­tek el­tá­vo­lod­nak a sztá­li­niz­mus­tól, nyíl­tan nem érin­tet­te az oszt­rák kö­vet. Nem hagy­ta azon­ban a Ball­haus­pla­tzot két­sé­gek kö­zött a ma­gyaror­szá­gi hely­ze­tet il­le­tően: „A szov­jet tömb ál­la­mai kö­zül ta­lán Ma­gyaror­szá­gon hagy­ják a leg­na­gyobb ak­ti­vi­tást az em­be­rek­nek. Nem csu­pán a jus mur­mu­ran­di lé­te­zik, de min­den rend­őri beavat­ko­zás­tól men­te­sen han­go­san is ki le­het fe­jez­ni az elé­ge­det­len­sé­get. A ma­gya­rok és a kül­föl­di kép­vi­se­le­tek kö­zöt­ti kap­cso­la­to­kat nem gá­tol­ják; a lá­to­ga­tó­kat ál­ta­lá­ban nem fi­gye­lik és a ma­gyar ál­lam kép­vi­se­lőit nem el­lenőr­zik. Ami a val­lá­si éle­tet il­le­ti, a szűk ér­te­lem­ben vett val­lás­sza­bad­sá­got meg­hagy­ták. Ez idáig a kom­mu­niz­mus nem tud­ta meg­vál­toz­tat­ni a kul­tu­rá­lis éle­tet sem. Sok­kal több kül­föl­di lá­to­gat Ma­gyaror­szág­ra, mint a töb­bi csat­lós ál­lam­ba. A kül­föl­di rá­dió­adá­sok hall­ga­tá­sa nem til­tott, bár azt za­va­rás­sal ne­he­zí­tik. Minden­nek az a sum­má­za­ta, hogy Ma­gyaror­szá­gon áll a leg­tö­ré­ke­nyebb lá­ba­kon a kom­mu­niz­mus. Ta­lán az össz­la­kos­ság tíz, s azon be­lül a fia­ta­lok húsz szá­za­lé­ká­nak a tá­mo­ga­tá­sá­ra szá­mít­hat. Emiatt leg­fel­jebb az le­het a cél­ja, hogy a la­kos­ság nagy ré­szé­nek meg­nye­ré­se he­lyett min­den po­li­ti­kai te­vé­keny­ség irán­ti kö­zöm­bös­ség­re szo­rít­sa az em­be­re­ket.”

Mindeb­ben hall­ga­tó­la­go­san ben­ne fog­lal­ta­tott, mi tör­té­nik majd a Rá­ko­si-re­zsim­mel, ha a desz­tá­li­ni­zá­ció Ma­gyaror­szá­got is eléri. Mindez azon­ban még nem volt ilyen egyér­tel­műen világos 1956 ele­jén. Az elő­ző év csa­ló­dást ho­zott: az 1955 nya­rán ren­de­zett gen­fi csúcs­ér­te­kez­let ku­dar­ca mély nyo­mo­kat ha­gyott az em­be­rek­ben. „Egy újabb szap­pan­bu­bo­rék puk­kant ki – ír­ta Braunias Bécs­be –, és sem­mi­lyen re­mény­su­gár sem de­reng a ho­ri­zon­ton.” Ehe­lyett a re­mény­te­len­ség ér­zé­se köl­tö­zött az em­be­rek­be, mi­vel az ei­sen­ho­we­ri–dul­le­si „vissza­szo­rí­tá­si” po­li­ti­ka tar­tal­mat­lan pro­pa­gan­dá­nak bi­zo­nyult. Az em­be­rek úgy érez­ték, hogy „a Nyu­gat »felad­ta« Ma­gyaror­szá­got, és leír­ta a nyu­ga­ti ci­vi­li­zá­ció ezen vé­dő­bás­tyá­ját. A de­cem­be­ri sö­tét na­pok­ban az el­ke­se­re­dés lett úr­rá az em­be­re­ken, mint ak­kor, ami­kor a tö­rök ura­lom alatt Fran­ciaor­szág­ban bíz­tak az em­be­rek, amely azon­ban pon­to­san Tö­rökor­szág­gal kö­tött szö­vet­sé­get. »Egye­dül va­gyunk«, ez a ré­gi mon­dás is­mét va­ló­ság­gá vált.”

Ei­sen­ho­wer és Dul­les 1955. ka­rá­cso­nyi üze­ne­te új re­ményt ön­tött a ke­let-­eu­ró­paiak­ba. He­ge­dűs új­évi be­szé­de, va­la­mint a szá­mos ipa­ri üzem­ben meg­szer­ve­zett til­ta­ko­zó gyű­lé­sek „a ma­gyar belügyek­be va­ló beavat­ko­zás” el­len je­lez­ték a ve­ze­tés ide­ges rea­gá­lá­sát.

A kü­lön­bö­ző ba­rá­ti gesz­tu­sok el­le­né­re az Auszt­ria és Ma­gyaror­szág kö­zöt­ti két­ol­da­lú kap­cso­la­tok tá­vol­ról sem vol­tak konf­lik­tus­men­te­sek. A ma­gyar fél is­mé­tel­ten egy oszt­rák par­la­men­ti de­le­gá­ció lá­to­ga­tá­sát szor­gal­maz­ta, ami­től azt re­mél­te, hogy a két or­szág kö­zöt­ti vi­szonyt ja­ví­ta­ni fog­ja. A meg­hí­vás eluta­sí­tá­sa, ahogy az új bu­da­pes­ti oszt­rák kö­vet, Wal­ter Pein­sipp fo­gal­ma­zott, hát­rá­nyo­san érin­tet­te Ma­gyaror­szág presz­tí­zsét.

Figl kül­ügy­mi­nisz­ter a ma­ga ré­szé­ről üd­vö­zöl­te a meg­hí­vást, mert vé­le­mé­nye sze­rint a ma­gya­rok őszin­tén óhaj­tot­ták a kap­cso­la­tok nor­ma­li­zá­lá­sát. A ma­gyar ha­tó­sá­gok meg­könnyí­tet­ték a beuta­zást, és to­vább foly­tat­ták az el­kob­zott oszt­rák va­gyon­tár­gyak­ról fo­lyó tár­gya­lá­so­kat. Figl ezért ar­ra kér­te a par­la­ment el­nö­két, Fe­lix Hur­des-t, hogy ve­gye fon­to­ló­ra a dol­got. A for­ra­dal­mi ese­mé­nyek alatt azon­ban a vá­laszt tu­da­to­san kés­lel­tet­ték és vé­gül le­vet­ték a na­pi­rend­ről. Kreis­ky ál­lam­tit­kár-he­lyet­tes is el­le­ne volt egy nem sza­ba­don vá­lasz­tott par­la­ment meg­lá­to­ga­tá­sá­nak, és az ügyet egy idő­re le­zár­ták.

Auszt­ria mint prio­ri­tás

Az SZKP XX. kong­resszu­sa és a „de­mok­ra­ti­zá­lás” be­je­len­té­se után Rá­ko­si nap­jai a ha­ta­lom­ban meg vol­tak szám­lál­va, s vé­gül 1956 jú­niusá­ban le is kel­lett mon­da­nia el­ső tit­ká­ri poszt­já­ról. A bu­da­pes­ti oszt­rák kép­vi­se­let ér­té­ke­lé­se sze­rint a „pár­ton be­lü­li na­cio­na­lis­ta kö­rök [sic!] nyo­má­sá­ra tá­vo­zott Rá­ko­si”. Az ese­mény­nek sem­mi kö­ze sincs a Poz­nan­ban tör­tén­tek­hez. Míg ugyanis Len­gyelor­szág­ban a mun­ká­sok és az egye­te­mis­ták lá­zad­tak fel a kom­mu­nis­ta kor­mány­zat el­len, ad­dig Ma­gyaror­szá­gon az ér­tel­mi­ség (Pe­tő­fi Kör) ját­szot­ta a fő­sze­re­pet a Rá­ko­si-fé­le ve­ze­tés el­le­ni küz­de­lem­ben. Hor­váth Im­re kül­ügy­mi­nisz­te­ri ki­ne­ve­zé­sét is po­zi­tí­van ér­té­kel­ték az oszt­rá­kok; megíté­lé­sük sze­rint Hor­váth nem csu­pán kel­le­me­sebb mo­do­rú, ha­nem po­li­ti­kai­lag mér­sé­kel­tebb is, mint az elő­dei.

Ami­kor Ju­li­us Ra­ab 1956. szep­tem­ber­ben a bu­da­pes­ti rá­dió­nak és a Sza­bad Nép­nek adott in­ter­jú­já­ban a jó­szom­szé­di vi­szony­ról be­szélt, a ve­ze­tő ma­gyar po­li­ti­ku­sok „megelé­ge­dés­sel fo­gad­ták” sza­vait. Pein­sipp kiemel­te a po­li­ti­kai eli­ten kí­vül is meg­nyil­vá­nu­ló Auszt­ria-ba­rát ér­zel­me­ket. A kö­vet ugyanak­kor meg­le­pő­dött, hogy mi­lyen po­zi­tí­van fo­gad­ták Ma­gyaror­szá­gon Ra­ab­nak a két or­szág „kö­zös múlt­já­ra” tett uta­lá­sát. Se­bes kül­ügy­mi­nisz­ter-he­lyet­tes azon­nal egy bu­da­pes­ti lá­to­ga­tás­ra sze­ret­te vol­na meg­hív­ni a kan­cel­lárt. Pein­sipp azon­ban meg­pró­bál­ta le­hű­te­ni a vá­ra­ko­zá­so­kat, és ráéb­resz­te­ni a va­ló­ság­ra a ma­gyar po­li­ti­ku­so­kat: ami a kül­föl­di lá­to­ga­tá­so­kat il­le­ti, az oszt­rák kor­mány­fő­nek az oszt­rák köz­vé­le­ménnyel össz­hang­ban kell cse­le­ked­nie. A nor­ma­li­zá­lá­si fo­lya­mat még nem ért el olyan fo­kot, hogy „ta­ná­csos len­ne” egy ilyen lá­to­ga­tás. A dip­lo­ma­ta le­szö­gez­te, hogy el­ső­ként „tar­tós bé­két kel­le­ne a ha­tá­ron kiala­kí­ta­ni”, majd le kel­le­ne zár­ni a va­gyon­jo­gi tár­gya­lá­so­kat, s meg kel­le­ne ol­da­ni a ket­tős ál­lam­pol­gár­ság­gal, va­la­mint a csa­lád­egye­sí­té­sek­kel kap­cso­la­tos kér­dé­se­ket. Pein­sipp egy­ben fi­gyel­mez­tet­te a Ball­hausp­la­tzot: a ma­gya­rok vissza fog­nak tér­ni a kan­cel­lá­ri lá­to­ga­tás kér­dé­sé­re, mi­vel at­tól fél­nek, hogy egy má­sik csat­lós ál­lam megelő­zi őket eb­ben a te­kin­tet­ben. A kö­vet hoz­zá­tet­te: ta­lán nem árul el új­don­sá­got az­zal, hogy Bu­da­pest ár­gus sze­mek­kel és fél­té­ke­nyen fi­gye­li a töb­bi kom­mu­nis­ta or­szág Auszt­riá­val szem­be­ni po­li­ti­ká­ját.

A for­ra­da­lom okai oszt­rák szem­szög­ből

Rá­ko­si ki­kény­sze­rí­tett le­mon­dá­sa nyá­ron és Nagy Im­re po­li­ti­kai re­ha­bi­li­tá­lá­sa ok­tó­ber­ben je­len­tős po­li­ti­kai vál­to­zá­so­kat jel­zett Ma­gyaror­szá­gon, s Pein­sipp a Moszk­va és Belg­rád kö­zöt­ti eny­hü­lés ke­re­té­be ágyaz­ta a tör­tén­te­ket. Vé­le­mé­nye sze­rint Nagy Im­re vissza­ho­zá­sa a po­li­ti­kai süllyesz­tő­ből szov­jet gesz­tus volt Ti­to irá­nyá­ba.

A ma­gyar tiszt­vi­se­lők fel­tű­nően ba­rát­sá­go­san vi­sel­ked­tek oszt­rák kol­lé­gáik­kal szem­ben. A brüssze­li ma­gyar kö­vet Mar­tin Fuchs kö­vet előtt hossza­san ér­te­ke­zett a „több év­szá­za­dos ér­dek­kö­zös­ség­ről és a Mo­nar­chián be­lü­li kö­zös sors­ról”. Ki­fe­jez­te azt a re­mé­nyét, hogy a Bécs és Bu­da­pest kö­zöt­ti meg­bé­ké­lés, kü­lö­nö­sen gaz­da­sá­gi és kul­tu­rá­lis té­ren, mind­két or­szág­nak elő­nyé­re vá­lik.

A vi­szony­la­gos bel­ső po­li­ti­kai nyi­tott­ság és li­be­ra­li­zá­ció le­he­tő­vé tet­te, hogy a mű­egye­te­mi hall­ga­tók a lengyel egye­te­mis­ták irán­ti szim­pá­tiá­juk ki­fe­je­zé­se­ként de­monst­rá­ciót szer­vez­ze­nek ok­tó­ber 23-án. Az MDP el­ső tit­ká­rá­nak, Ge­rő Er­nő­nek az­nap el­mon­dott be­szé­de csak ola­jat ön­tött a tűz­re. Miu­tán a fia­ta­lok el­fog­lal­tak egy fegy­ver­gyá­rat, kez­de­tét vet­te a fegy­ve­res fel­ke­lés. He­ge­dűst Nagy Im­re vál­tot­ta a kor­mány élén, aki­nek ka­bi­net­jé­ben azután pár­ton­kí­vü­liek is he­lyet kap­tak.

Az oszt­rák kül­ügy­mi­nisz­té­rium­nak ké­szí­tett hely­zet­je­len­tés­ben az aláb­bia­kat em­lí­tet­ték a fel­ke­lés okai kö­zött: a rend­kí­vül ala­csony élet­szín­vo­na­lat; az ál­lam­rend­őr­ség ter­ror­ját; a mun­ká­sok ki­zsák­má­nyo­lá­sát egy gya­kor­la­ti­lag rab­szol­ga­rend­szer ke­re­té­ben; az or­szág­nak a Szov­jetunió ál­ta­li ki­zsák­má­nyo­lá­sát; a szov­jet csa­pa­tok meg­ha­tá­ro­zat­lan ide­jű ma­gyaror­szá­gi ál­lo­má­soz­ta­tá­sát; a föld­mű­ve­sek szisz­te­ma­ti­kus ki­rab­lá­sát; a kí­mé­let­le­nül foly­ta­tott osz­tály­har­cot; a már­cius­ban el­kez­dő­dött desz­tá­li­ni­zá­ció alat­ti na­gyobb pub­li­ká­lá­si sza­bad­sá­got; és vé­gül Rá­ko­si fel­vál­tá­sát a „gyű­lölt és ret­te­gett szél­ső­ba­los Ge­rő­vel”.

A fel­ke­lők tár­sa­dal­mi össze­té­te­le so­kat elárul a kü­lön­bö­ző osz­tá­lyok vi­szo­nyu­lá­sá­ról a kom­mu­niz­mus­hoz: a til­ta­ko­zó moz­ga­lom de­rék­ha­dát egye­te­mis­ták és gim­ná­ziu­mi ta­nu­lók, va­la­mint a kü­lön­bö­ző szak- és ipa­ri mun­kás­fi­a­ta­lok al­kot­ták; azok, aki­ket a párt a jö­ven­dő „elit­nek” tar­tott. A mun­ká­sok csak ha­boz­va csat­la­koz­tak a har­cok alatt. Ma­gyar ka­to­nák lát­ták el a har­co­so­kat fegy­ver­rel és lő­szer­rel, de ők ma­guk passzí­vak ma­rad­tak. Mindössze né­hány honvéd csat­la­ko­zott a fel­ke­lők­höz. A kö­zép­osz­tá­lyok elenyé­sző sze­re­pet ját­szot­tak a har­cok­ban. Az em­be­rek több­sé­ge az ut­cák­ra vo­nult de­monst­rál­ni, de nem vett részt a fegy­ve­res küz­de­lem­ben.

A je­len­tés ki­tér ar­ra is, hogy az ese­mé­nyek mi­lyen kö­vet­kez­mé­nyek­kel jár­hat­nak Auszt­ria szá­má­ra: „Az »Auszt­ria«, »oszt­rá­kok« és a »Bécs« sza­vak spon­tán lel­ke­se­dést, szim­pá­tiát és há­lás ér­zé­se­ket vál­ta­nak ki. Ez a szo­mo­rú ese­mény egye­dül­ál­ló al­kal­mat ad Auszt­riá­nak ar­ra, hogy a két nép kö­zött egy va­ló­di ba­rát­sá­got te­remt­sen. […] A ma­gyar nép és a szov­jet dik­tá­to­rok kö­zöt­ti el­len­té­tek – az utób­bi na­pok ese­mé­nyei kö­vet­kez­té­ben – olyan mé­re­te­ket öl­töt­tek, hogy Ma­gyaror­szág­gal mint a Szov­jetunió ka­to­nai szö­vet­sé­ge­sé­vel hosszú ideig nem kell szá­mol­ni.”

Biz­ton­sá­gunk a sem­le­ges­sé­günk

Az 1955-ös oszt­rák megol­dást alig egy év­vel kö­ve­tő ma­gyaror­szá­gi for­ra­dal­mi ese­mé­nyek iga­zol­ni lát­szot­tak François Se­y­do­ux azon té­zi­sét, mely sze­rint egy sem­le­ges al­pe­si köz­tár­sa­ság nem szol­gál­hat pél­da­ként Né­metor­szág szá­má­ra, de »tró­jai fa­ló« le­het a kö­zép- és ke­let-­eu­ró­pai ál­la­mok ese­té­ben. Sőt, ki­csit tá­gabb ér­te­lem­ben még a Szov­jetunió és a szov­jet tömb ál­la­mai­nak lé­tét is fe­nye­get­he­ti egy sem­le­ges Auszt­ria. Ha az oszt­rák kan­cel­lár hi­va­ta­lo­san nem ajánl­hat­ta Né­metor­szág ese­té­ben az oszt­rák mo­dellt, a ma­gyaror­szá­gi for­ra­dal­mi ese­mé­nyek­kel kap­cso­lat­ban ta­lán még ne­he­zebb hely­zet­ben ta­lál­ta ma­gát.

A for­ra­da­lom ki­tö­ré­se és a szov­jet egy­sé­gek el­ső beavat­ko­zá­sa után Ra­ab az oszt­rák kor­mány ok­tó­ber 28-ai rend­kí­vü­li ülé­sét kö­ve­tően szük­sé­gét érez­te an­nak, hogy egyér­tel­mű fel­hí­vást in­téz­zen a Szov­jetunió­hoz. A bátor üze­net­ben töb­bek kö­zött ez állt: „Az oszt­rák kor­mány nagy fi­gye­lem­mel és együtt­ér­zés­sel kö­ve­ti az utób­bi öt na­pon a szom­szé­dos Ma­gyaror­szá­gon tör­tént vé­res ese­mé­nye­ket. Ar­ra ké­ri a Szov­jetunió kor­má­nyát, mű­köd­jön együtt ab­ban, hogy a ka­to­nai össze­csa­pá­sok szűn­je­nek meg és le­gyen vé­ge a vér­on­tás­nak. Az oszt­rák kor­mány Auszt­ria sem­le­ges­ség ál­tal biz­to­sí­tott sza­bad­sá­gá­ra és füg­get­len­sé­gé­re tá­masz­kod­va a hely­zet nor­ma­li­zá­lá­sát tá­mo­gat­ja Ma­gyaror­szá­gon, ab­ban a re­mény­ben, hogy a sza­bad­ság és a ve­le együtt já­ró em­be­ri jo­gok visszaál­lí­tá­sá­val az eu­ró­pai bé­ke meg fog erő­söd­ni.”

Bécs ha­son­ló tar­tal­mú táv­ira­to­kat kül­dött pá­ri­zsi, lon­do­ni és wa­shing­to­ni kép­vi­se­le­tei­re is, hogy vi­lá­go­san ki­fejt­se, mi­lyen ne­héz hely­zet­be ke­rült Auszt­ria: „Ha a ma­gyaror­szá­gi fel­ke­lés­nek nagy­ará­nyú szov­jet ka­to­nai beavat­ko­zás vet vé­get, ami je­len pil­la­nat­ban va­ló­szí­nű­nek tű­nik, ak­kor fel­te­he­tően na­gyobb lét­szá­mú ma­gyar sza­bad­ság­har­cos csa­pa­tok fog­nak Auszt­riá­ba me­ne­kül­ni. Amennyi­re csak le­het­sé­ges, min­den elő­ké­szü­le­tet meg­te­szünk itt Auszt­riá­ban, hogy a fegy­ve­rei­ket le­te­vő cso­por­to­kat be­fo­gad­juk és me­ne­dék­jo­got ad­junk ne­kik. Ha ezek az egy­sé­gek hosszabb időn ke­resz­tül ma­rad­nak oszt­rák te­rü­le­ten, az nem csu­pán Auszt­ria pén­zü­gyi és gaz­da­sá­gi hely­ze­tét ne­he­zí­ti meg, ha­nem ko­moly po­li­ti­kai és ka­to­nai fe­nye­ge­tést is je­len­te­ne az or­szág­nak. Ké­rem, hoz­za eze­ket a meg­gon­do­lá­so­kat a ven­dég­lá­tó ál­lam kor­má­nyá­nak tu­do­má­sá­ra, és ja­va­sol­ja ne­kik, hogy min­dent te­gye­nek meg an­nak ér­de­ké­ben, hogy eze­ket a cso­por­to­kat ha­la­dék­ta­la­nul más nyu­ga­ti or­szá­gok­ba szál­lít­sák.”

Az oszt­rák szö­vet­sé­gi kor­mány hét olyan dön­tést ho­zott, amelyek miatt a Szov­jetunió ké­sőbb a sem­le­ges­ség meg­sér­té­sé­vel vá­dol­ta Auszt­riát: az oszt­rák had­se­reg ti­lal­mi zó­nát ho­zott lét­re (aho­vá csak en­ge­déllyel le­he­tett be­lép­ni); a ti­lal­mi zó­nát az oszt­rák vé­del­mi mi­nisz­ter és a nagy­ha­tal­mak ka­to­nai at­ta­séi el­lenőriz­ték; Nagy Fe­ren­cet tá­vo­zás­ra szó­lí­tot­ták fel; mo­ra­tó­riu­mot ve­zet­tek be beuta­zó ví­zu­mok kiadá­sá­ban; fo­ko­zot­tan el­lenőriz­ték a nyu­ga­ti ha­tá­ro­kat; meg­til­tot­ták a me­ne­kül­tek­nek és a szám­űzöt­tek­nek a po­li­ti­kai te­vé­keny­ség gya­kor­lá­sát; és le­fegy­ve­rez­ték és in­ter­nál­ták a fegy­ver­rel ren­del­ke­ző­ket.

Figl kül­ügy­mi­nisz­ter, va­la­mint Ha­y­mer­le és Pla­tzer kö­ve­tek ok­tó­ber 28-án fo­gad­ták az újon­nan ki­ne­ve­zett szov­jet nagy­kö­ve­tet, Szer­gej La­pint és Tyi­mo­sen­ko meg­bí­zot­tat. Figl ki­je­len­tet­te, hogy Auszt­ria mint sem­le­ges ál­lam és Ma­gyaror­szág szom­széd­ja kö­te­les­sé­gé­nek ér­zi ar­ra kér­ni a Szov­jetuniót, hogy ál­lít­sa hely­re a nor­má­lis ál­la­po­to­kat és se­gít­se elő a bé­ke ügyét Eu­ró­pá­ban. La­pin vá­la­szá­ban elis­mer­te, hogy az oszt­rák kor­mány ál­tal a ha­tá­rok­kal kap­cso­lat­ban ho­zott in­téz­ke­dé­sek ért­he­tőek, de a fel­hí­vás „kü­lö­nös han­got” üt meg. La­pin sze­rint a ma­gyar kor­mány kér­te a Szov­jetunió se­gít­sé­gét, Nagy kor­má­nya már lé­te­zik és el­kezd­te a mű­kö­dé­sét. Megál­la­po­dá­sok­ra fog sor ke­rül­ni. Az egész ügy ki­zá­ró­lag a ma­gya­rok­ra és a szov­je­tek­re tar­to­zik.

Figl vá­la­szá­ban ki­tért ar­ra, hogy Auszt­riát ko­moly ag­go­da­lom­mal töl­ti el a har­cok foly­ta­tó­dá­sa és hogy ma­gyar egy­sé­gek fog­nak oszt­rák te­rü­let­re me­ne­kül­ni. Emiatt ve­szély­be ke­rül Auszt­ria biz­ton­sá­ga. Ha szov­jet csa­pa­tok lép­nék át a ha­tárt, Auszt­ria az ő ese­tük­ben is kény­te­len len­ne ah­hoz ra­gasz­kod­ni, hogy te­gyék le a fegy­vert. A szov­jet kor­mány­nak uta­sí­ta­ni kell csa­pa­tait, hogy tart­sák tisz­te­let­ben a sem­le­ges te­rü­le­te­ket.

La­pin le­szö­gez­te, hogy a Szov­jetunió­nak „nem áll szán­dé­ká­ban an­nak az Auszt­riá­nak a sem­le­ges­sé­gét ve­szé­lyez­tet­ni, amely­nek lét­re­jöt­té­ben ő ma­ga se­géd­ke­zett”. En­nek el­le­né­re, foly­tat­ta a nagy­kö­vet, sen­ki­nek sem le­het­nek két­sé­gei az iránt, hogy a szov­jet csa­pa­tok „olyan lé­pé­se­ket tet­tek Ma­gyaror­szá­gon”, ame­lyek össz­hang­ban áll­nak a Var­sói Szer­ző­dés pont­jai­val, és azo­kat a tör­vé­nyes ma­gyar kor­mány ké­ré­sé­re tet­ték. Biz­to­sí­tot­ta az oszt­rák po­li­ti­ku­so­kat, hogy „a hely­zet már ma nor­ma­li­zá­ló­dik” – ez azon­ban csak vágy­álom­nak bi­zo­nyult.

A volt ma­gyar mi­nisz­ter­el­nök, Nagy Fe­renc va­ló­ban Bécs­be re­pült. Az oszt­rák kor­mány Hein­rich von Ha­y­mer­le út­ján meg­kér­te: ne okoz­zon Auszt­riá­nak ne­héz­sé­ge­ket, s ne ves­sen rossz fényt a lá­to­ga­tá­sá­val a ma­gyar se­gély­prog­ram­ra, ezért hagy­ja el az or­szá­got. Nagy kez­det­ben nem akar­ta megér­te­ni a hely­ze­tet. Az­zal ér­velt, hogy az oszt­rák ál­lás­pont nem ta­lál majd megér­tés­re Nyu­ga­ton, és ki fog­ja áb­rán­dí­ta­ni a ma­gyar emig­rán­so­kat. To­váb­bi meg­be­szé­lé­sek után, ami­kor ér­té­sé­re ad­ták, hogy az oszt­rák kor­mány dön­té­se nem sze­mély sze­rint őel­le­ne irá­nyul, bead­ta a de­re­kát. Biz­to­sí­tot­ták ar­ról, hogy a kap­cso­la­tok nor­ma­li­zá­lá­sa után le­he­tő­ség lesz egy újabb lá­to­ga­tás­ra. A szö­vet­sé­gi kor­mány meg­pró­bál­ta diszk­ré­ten in­téz­ni az ügyet. Egy fél­reér­tés foly­tán azon­ban – ame­lyet egy Reu­ters-­je­len­tés oko­zott – az oszt­rák hír­ügy­nök­ség (APA) olyan bul­le­tint adott ki, ame­lyet az oszt­rák kor­mány a nyu­ga­ti ha­tal­mak­ra va­ló te­kin­tet­tel sze­re­tett vol­na el­ke­rül­ni: „A sem­le­ges­ség fenn­tar­tá­sa ér­de­ké­ben Na­gyot ar­ra kér­ték az oszt­rák kor­mány ré­szé­ről, hogy ha­la­dék­ta­la­nul tá­voz­zon, s ne bo­nyo­lít­sa a hely­ze­tet. Nagy ezek után vo­na­ton tá­vo­zott Auszt­riá­ból.”

Bécs to­vább­ra is rend­kí­vül óva­to­san és elő­vi­gyá­za­to­san cse­le­ke­dett, hogy még a lát­sza­tát is el­ke­rül­je a Szov­jetunió pro­vo­ká­lá­sá­nak. Nem tűnt iga­zán sze­ren­csés­nek, hogy az oszt­rák par­la­ment­ben vi­tát ter­vez­tek a ma­gyaror­szá­gi hely­zet­ről, no­ha a vá­ra­ko­zá­sok sze­rint Ra­ab nyi­lat­ko­za­tá­nak megis­mét­lé­sé­re ke­rült vol­na sor. A szue­zi vál­ság, ame­lyet az ok­tó­ber 29-én ki­rob­bant há­bo­rú to­vább komp­li­kált, még bo­nyo­lul­tab­bá tet­te a nem­zet­kö­zi hely­ze­tet. Az oszt­rák kül­ügy­mi­nisz­té­rium po­li­ti­kai osz­tá­lyá­nak ér­té­ke­lé­se sze­rint „biz­ton­sá­gunk a sem­le­ges­sé­gün­kön alap­szik. A po­li­ti­kai osz­tály is­mé­tel­ten fel­hív­ja a par­la­ment fi­gyel­mét, ne te­gyen olyan nyi­lat­ko­za­to­kat, ame­lyek azt su­gall­ják Moszk­vá­nak, hogy a ma­gyar fel­ke­lés­sel a mi sem­le­ges­sé­günk is a múl­té. Ez­zel el­len­tét­ben a po­li­ti­kai osz­tály pon­to­san azt tar­ta­ná éssze­rű­nek, ha a kan­cel­lár ma meg­ten­né ter­ve­zett nyi­lat­ko­za­tát a par­la­ment előtt, mert az is­mé­tel­ten vi­lá­go­san le­szö­gez­né az oszt­rák kor­mány ál­lás­pont­ját. Idáig Auszt­ria egyér­tel­műen töb­bet tett, mint az egész nyu­ga­ti vi­lág. A felada­tunk en­nek a se­gít­ség­nek a foly­ta­tá­sa, de min­den hír­ve­rés nél­kül.”

A világháború rémképe

Bár az oszt­rák kép­vi­se­lő no­vem­ber 4-én meg­sza­vaz­ta azt az ENSZ-­ha­tá­ro­za­tot, amely fel­szó­lí­tot­ta a szov­jet csa­pa­to­kat Ma­gyaror­szág el­ha­gyá­sá­ra, az oszt­rák kor­mány­nak min­den oka meg­volt ar­ra, hogy rend­kí­vül óva­to­san jár­jon el eb­ben az ügy­ben, és so­ha ne té­vessze szem elől Auszt­ria sem­le­ges­sé­gét. Szo­rin kül­ügy­mi­nisz­ter-he­lyet­tes Moszk­vá­ban fi­gyel­mez­tet­te az oszt­rák dip­lo­má­ciai kép­vi­se­lőt, Nor­bert Bis­chof­fot: ezek­ben az idők­ben „pa­ran­cso­lóan szük­sé­ges, hogy Auszt­ria a leg­kí­no­sabb pon­tos­ság­gal fenn­tart­sa sem­le­ges­sé­gét. A leg­ki­sebb el­té­rést, a leg­ki­sebb fi­gyel­met­len­sé­get is »ki fog­ják hasz­nál­ni« a sem­le­ges­ség aláak­ná­zá­sá­ra”. Bécs ezek után még a leg­na­gyobb jó­in­du­lat­tal sem ajánl­hat­ta a sem­le­ges­sé­gi stá­tust a lá­za­dó ma­gya­rok­nak.

Az ame­ri­kai kül­ügy­mi­nisz­té­rium azon­ban más­hogy rea­gált, mint ahogy az Szo­rin nyi­lat­ko­za­tá­ból kö­vet­ke­zett vol­na. Az oszt­rák sem­le­ges­ség­gel kap­cso­lat­ban az ame­ri­kaiak ki­je­len­tet­ték, hogy ha­mi­sak azok a szov­jet ál­lí­tá­sok, me­lyek sze­rint az Egye­sült Ál­la­mok oszt­rák te­rü­let­ről se­gí­tet­te vol­na a fel­ke­lő­ket. A nyi­lat­ko­zat vé­gül le­szö­gez­te, hogy „Auszt­ria te­rü­le­ti in­teg­ri­tá­sá­nak és bel­ső szu­ve­re­ni­tá­sá­nak meg­sér­té­se nyil­ván­va­lóan sú­lyos fe­nye­ge­tést je­len­te­ne a bé­ké­re”. Az oszt­rák új­sá­gok a fen­ti ki­té­telt úgy ér­tel­mez­ték, hogy az ame­ri­kai el­nök Auszt­ria in­teg­ri­tá­sá­nak meg­sér­té­sét ca­sus bel­li­ként fog­ná fel, no­ha a szö­veg figyel­mes ol­va­sá­sa sem­mi­lyen ha­son­ló kö­vet­kez­te­tést nem su­gallt, mint ahogy ar­ra a Ball­hausp­latz rá is mu­ta­tott.

A bel­ga kül­ügy­mi­nisz­ter, Paul-­Hen­ri Spa­ak, aki ép­pen a Szov­jetunió­ban tar­tóz­ko­dott a ma­gyar fel­ke­lés le­ve­ré­se­kor, ha­za­tér­te után ki­je­len­tet­te: „mé­lyen meg­ráz­ták és el­szo­mo­rí­tot­ták” a tör­tén­tek, mi­vel a tisz­tán hu­ma­ni­tá­rius se­gé­lyen kí­vül sem­mi­lyen más mó­don nem le­he­tett vol­na Ma­gyaror­szá­got tá­mo­gat­ni. Ki­jó­za­ní­tó ér­té­ke­lé­se sze­rint: „Ven­nünk kell ah­hoz is a bá­tor­sá­got, hogy be­vall­juk: bár­mi­lyen, az ENSZ vagy a nyu­ga­ti ha­tal­mak ál­tal vég­re­haj­tott ka­to­nai beavat­ko­zás min­den va­ló­szí­nű­ség sze­rint egy vi­lág­há­bo­rút rob­ban­tott vol­na ki. Egyet­len olyan fe­le­lő­sen gon­dol­ko­dó kor­mány sem akad a sza­bad vi­lág­ban, amely ilyen koc­ká­za­tot vál­lal­ha­tott vol­na.”

Spa­ak vi­lá­gos­sá tet­te Fuchs előtt, hogy szov­jetunió­be­li tar­tóz­ko­dá­sa alatt még nem hoz­ták meg a po­li­ti­kai dön­tést, és Moszk­va még haj­lott az en­ged­mé­nyek­re. Vé­le­mé­nye sze­rint a szov­jet kor­mány és a Vö­rös Had­se­reg ve­ze­té­se csak a leg­vég­ső eset­ben szán­ta el ma­gát a ma­gyar fel­ke­lés erő­sza­kos el­foj­tá­sá­ra: „A sztá­lin­grá­di ma­gas ran­gú szov­jet funk­cio­ná­riu­sok még 48 órá­val a szov­jet csa­pa­tok bu­da­pes­ti ak­ció­ja előtt is nagy megelé­ge­dés­sel hív­ták fel a fi­gyel­mét a Szov­jetunió és a csat­lós or­szá­gok kö­zöt­ti kap­cso­lat­ról és a szov­jet csa­pa­tok Ma­gyaror­szág­ról tör­té­nő ha­la­dék­ta­lan ki­vo­ná­sá­nak le­he­tő­sé­gé­ről szó­ló moszk­vai nyi­lat­ko­zat­ra. Ab­ban az idő­ben a Szov­jetunió ve­ze­tő kö­rei még min­dig hit­tek a ma­gyar fel­ke­lés le­csil­la­pí­tá­sá­nak le­he­tő­sé­gé­ben, és ab­ban, hogy azt egy olyan mér­sé­kelt nem­ze­ti kom­mu­nis­ta irány­ba le­het te­rel­ni, mint ami­lyen a lengyel mo­dell. Mi­helyt azon­ban eze­ket a re­mé­nye­ket az ese­mé­nyek szer­te­fosz­lat­ták, Moszk­vá­ban azon­nal ráéb­red­tek azok­ra a be­lát­ha­tat­lan kö­vet­kez­mé­nyek­re, ame­lye­ket egy győz­tes de­mok­ra­ti­kus for­ra­da­lom ki­vált­hat az egész tömb­ben, és ez a felis­me­rés a leg­drasz­ti­ku­sabb esz­kö­zök al­kal­ma­zá­sá­hoz ve­ze­tett. Egyál­ta­lán nem va­ló­szí­nű, hogy a dön­tő je­len­tő­sé­gű ha­tá­ro­zat meg­ho­za­ta­la­kor nem vet­ték vol­na fi­gye­lem­be a sza­bad vi­lág hosszú tá­vú és tar­tós vá­la­szá­nak le­he­tő­sé­gét. Eb­ben a hely­zet­ben, ami­kor vá­lasz­ta­ni kel­lett a szov­jet ke­let- és kö­zép-­eu­ró­pai ura­lom ta­lán vég­le­ges meg­ren­dü­lé­se és a nem­zet­kö­zi hely­zet eny­hü­lé­sé­nek, va­la­mint a békés egy­más mel­lett élés po­li­ti­ká­já­nak meg­szű­né­se kö­zött, a szov­je­tek a szá­muk­ra két rossz kö­zül a ki­seb­bet vá­lasz­tot­ták. Pon­to­san amiatt, hogy a Szov­jetunió ilyen, sa­ját ma­ga ál­tal felál­lí­tott di­lem­ma elé ke­rült, nem le­het reá­li­san ar­ra szá­mí­ta­ni, hogy en­ged­ni fog az ENSZ, azaz az Egye­sült Ál­la­mok ál­tal rá gya­ko­rolt erős dip­lo­má­ciai nyo­más­nak.”

Auszt­ria var­sói kö­ve­te, Ste­phan Ve­ro­sta, a Len­gyelor­szág­ban és Ma­gyaror­szá­gon az ok­tó­ber 30-ai szov­jet nyi­lat­ko­za­tig tör­tént ese­mé­nyek kö­zöt­ti össze­füg­gé­sek­re hív­ta fel a fi­gyel­met. Vé­le­mé­nye sze­rint a föld­raj­zi hely­zet­ben és a bel­po­li­ti­ká­ban lé­te­ző kü­lön­bö­ző­sé­gek el­le­né­re a fo­lya­ma­tok Len­gyelor­szág­ban a ma­gyaror­szá­giak­hoz ha­son­lóan ala­kul­tak ok­tó­ber vé­géig. Ok­tó­ber 30-ával kez­dő­dően azon­ban a kü­lönb­sé­gek ke­rül­tek elő­tér­be. Mi­köz­ben a len­gye­lek na­gyon ko­mo­lyan vet­ték a szov­jet nyi­lat­ko­za­tot – jól­le­het az utób­biak beis­mer­ték, hogy kö­vet­tek el hi­bá­kat a né­pi de­mok­rá­ciák­kal va­ló kap­cso­la­taik­ban, és ígé­re­tet tet­tek a Var­sói Szer­ző­dés re­ví­zió­já­ra irá­nyu­ló tár­gya­lá­sok meg­kez­dé­sé­re –, Ma­gyaror­szá­gon a dek­la­rá­ció vé­gén ta­lál­ha­tó rend­kí­vül nyílt fe­nye­ge­té­se­ket fi­gyel­men kí­vül hagy­ták. Var­só­ban úgy vél­ték, hogy a Kreml – ame­lyet már kel­lő­kép­pen ag­gasz­tot­tak a len­gyelor­szá­gi ese­mé­nyek is – azért hoz­ta nyil­vá­nos­ság­ra az ok­tó­ber 30-ai nyi­lat­ko­za­tot, mert al­kal­mat kí­vánt ad­ni a Nagy–Ká­dár-kor­mány­nak, hogy a né­pi fel­ke­lést egy lengyel tí­pu­sú, mér­sé­kelt né­pi de­mok­rá­ciá­vá sze­lí­dít­se. Mindeh­hez já­rult még az Egyip­tom el­le­ni meg­le­pe­tés­sze­rű brit–fran­cia tá­ma­dás is, amely az­zal fe­nye­ge­tett, hogy fel­bo­rít­ja a Ti­to, Ne­hru és Moszk­va ál­tal kiala­kí­tott erő­egyen­súlyt, és za­var­gá­so­kat idéz­het elő akár még az NDK-ban is. Egy meg­bíz­ha­tat­lan­nak tar­tott lengyel kor­mány mel­lett még fennállt az a le­he­tő­ség is, hogy a né­pi de­mok­rá­ciák lánc­reak­ció­sze­rűen egy­más után összeom­la­nak, és a Szov­jetunió el­vesz­ti az egész bi­ro­dal­mát. Ezt a fel­te­vést csak alá­tá­masz­tot­ta Nagy Im­re no­vem­ber 1-jei nyi­lat­ko­za­ta a tel­jes de­mok­rá­ciá­ról, a Var­sói Szer­ző­dés­ből va­ló ki­lé­pés­ről, va­la­mint – az oszt­rák pél­da nyo­mán – Ma­gyaror­szág sem­le­ges­sé­gé­ről. Nagy Im­re a szov­jet nagy­kö­vet­től és a KGB ké­sőb­bi fe­jé­től, Ju­rij And­ro­pov­tól a szov­jet csa­pa­tok azon­na­li ki­vo­ná­sát kö­ve­tel­te, és be­je­len­tet­te: Ma­gyaror­szág az ENSZ-hez for­dul, hogy az or­szág sem­le­ges­sé­gét a négy nagy­ha­ta­lom tá­mo­gas­sa. Len­gyelor­szág­ban Ve­ro­sta sze­rint eze­ket a kö­ve­te­lé­se­ket „na­gyon ve­szé­lyes­nek” és „je­len­leg meg­va­ló­sít­ha­tat­lan­nak” tar­tot­ták.

Az oszt­rák kö­vet úgy vél­te, „rend­kí­vül óva­to­san” kell bán­ni a szov­je­tek­kel; bár­me­lyik szu­per­ha­ta­lom szá­má­ra el­fo­gad­ha­tat­lan, ha csa­pa­tait kiuta­sít­ják egy or­szág­ból. Az új lengyel ve­ze­tést az ag­gasz­tot­ta, hogy Nagy Imre nyi­lat­ko­za­ta mi­lyen ha­tás­sal lesz a sa­ját la­kos­sá­gá­ra. A ma­gyaror­szá­gi fej­le­mé­nye­ket ugyanak­kor Ju­go­szlá­viá­ban sem néz­ték jó szem­mel. Egy olyan né­pi de­mok­rá­cia pél­dá­ja, amely hir­te­len de­mok­ra­ti­kus és sem­le­ges ál­lam­má vá­lik, s eset­leg ame­ri­kai se­gé­lyek­kel meg­tá­mo­gat­va gaz­da­sá­gi fej­lő­dés­nek in­dul, koc­ká­za­tos­nak és ve­szé­lyes­nek tűnt. Ve­ro­sta meg­lá­tá­sa sze­rint a Nagy Im­re–Ma­lé­ter Pál–Kéthly An­na-kor­mány­zat még a legele­mibb elő­vi­gyá­za­tos­sá­gi rend­sza­bá­lyo­kat sem tar­tot­ta be: „Az oro­szok el­len 1795-ben, 1831-ben, 1863-ban és 1905-ben fel­lá­zadt len­gye­lek el sem akar­ták hin­ni, mennyi­re nai­vak a ma­gya­rok. Et­től füg­get­le­nül a szov­jet blitz bru­ta­li­tá­sa legalább annyi­ra sok­kol­ta őket, mint a nyu­ga­tia­kat.”

Az oszt­rák dip­lo­ma­ta lengyel is­me­rő­sei lep­le­zet­len in­dig­ná­ció­val be­szél­tek ar­ról, hogy a ma­gyaror­szá­gi ese­mé­nyek miatt az orosz szu­per­ha­tal­mi po­li­ti­ká­val s nem a „szo­cia­liz­mus le­lep­le­zé­sé­vel” kell fog­lal­koz­niuk. Így az egész ügy már nem a szov­jet kom­mu­niz­mus ügye volt. Fel­hív­ták a fi­gyel­met a tör­té­nel­mi ana­ló­giák­ra is: ar­ra, hogy 1849-ben az oszt­rák ural­ko­dó ké­ré­sé­re az oro­szok ha­son­lóan vé­res mó­don ver­ték le a ma­gyar for­ra­dal­mat. Ak­kor sem tör­tént több, mint saj­nál­ko­zás a bal­sze­ren­csés Kos­suth és a „hő­sies ma­gyar nép” sor­sa fe­lett, amíg a ma­gya­rok Deák Fe­renc alatt az 1867-es kiegye­zés ke­re­té­ben ki nem vív­ták az oszt­rá­kok­kal va­ló egyen­jo­gú­sá­gu­kat.

Kon­zer­va­tív, de még egyes szo­cia­lis­ta ér­zel­mű len­gye­lek is is­mé­tel­ten és ke­se­rűen tet­ték szó­vá – ta­lán gon­dol­va a nyu­ga­ti ha­tal­mak ál­tal 1939-ben Len­gyelor­szág­nak tett, de meg­sze­gett ga­ran­cia­ígé­ret­re is –, hogy az Egye­sült Ál­la­mok és Nagy-B­ri­tan­nia mint szu­per­ha­tal­mak a szov­je­tek ke­zé­re ját­szot­ták a népi de­mok­rá­ciá­kat, és azok bel­ső be­ren­dez­ke­dé­sét a szov­je­tek­re hagy­ták. A nyu­ga­ti ha­tal­mak nem kí­ván­tak ke­resz­tes had­já­ra­tot foly­tat­ni a Szov­jetunió el­len, mert az a har­ma­dik vi­lág­há­bo­rút je­len­tet­te vol­na. Len­gyelor­szág vi­lág­vál­ság árán tör­té­nő fel­sza­ba­dí­tá­sa nem volt kí­vá­na­tos. A Sza­bad Eu­ró­pa Rá­dió adá­sait hall­ga­tó és fel­fo­ko­zott ideg­ál­la­pot­ban lé­vő ma­gya­rok azt hit­ték, hogy a Nyu­gat be fog avat­koz­ni – s új­fent ha­mis il­lú­ziók­ban rin­gat­ták ma­gu­kat a kö­zép-­eu­ró­paiak. Mil­liók­nak kell meg­fi­zet­ni az árat, hogy a Nyu­gat ál­tal „fel­pisz­kált” ma­gya­rok ir­reá­lis kö­ve­te­lé­se­ket fo­gal­maz­tak meg. Ve­ro­sta ker­te­lés nél­kül fo­gal­ma­zott a Ball­hausp­latz szá­má­ra: „Könnyű elítél­ni a ma­gyaror­szá­gi bru­tá­lis szov­jet fel­lé­pést, de saj­nos a Nyu­gat kö­vet­ke­zet­len po­li­ti­ká­ját is elég ne­héz vé­de­ni.”

Hi­va­ta­lo­san sem­le­ges, ér­zel­mi­leg nem

A ma­gyar for­ra­da­lom spon­tán ki­tö­ré­se és az azt kö­ve­tő biz­ton­sá­gi in­téz­ke­dé­sek meg­le­pe­tés­ként ér­ték az oszt­rák po­li­ti­kai és ka­to­nai ve­ze­tő­ket. Auszt­ria nem volt fel­ké­szül­ve ar­ra, hogy vissza­ver­jen egy te­rü­le­te el­len irá­nyu­ló tá­ma­dást. A nem­ze­ti had­se­reg (Bun­de­she­er) kiépí­té­se mindössze 1956 ele­jén kez­dő­dött, és az el­ső be­hí­vot­tak (Pra­e­senz­die­ner) ok­tó­ber­ben kezd­ték meg szol­gá­la­tu­kat. Hiány­zott a szak­ér­te­lem és a ta­pasz­ta­lat, sőt a vál­ság el­ső nap­jai­ban még ele­gen­dő mu­ní­ció sem állt ren­del­ke­zés­re. A vé­del­mi mi­nisz­té­riu­mon be­lül kiala­ku­lat­lan volt még a pa­rancs­adás rend­sze­re: a kü­lön­bö­ző egy­sé­gek egy­más­nak el­lent­mon­dó uta­sí­tá­so­kat kap­tak. Egy­fe­lől az oszt­rák vé­del­mi mi­nisz­ter, Fer­di­nand Graf ön­ál­lóan cse­le­ke­dett, más­fe­lől szó­be­li uta­sí­tá­so­kat kért a kor­mány­tól. A vég­ered­mény az lett, hogy Graf ad hoc dön­té­se­ket ho­zott. A má­so­dik szov­jet in­ter­ven­ció al­kal­má­val pa­ran­csot adott, hogy lő­je­nek azok­ra a szov­jet egy­sé­gek­re, ame­lyek át­lé­pik a ma­gyar–oszt­rák ha­tárt. Nyil­ván­va­ló volt azon­ban, hogy Auszt­ria kép­te­len meg­vé­de­ni ön­ma­gát. Sze­ren­csé­re sem­mi­lyen va­lós ve­szély nem lé­te­zett, és a szov­je­tek biz­ton­sá­gos tá­vol­sá­got tar­tot­tak a ha­tár­tól. Mindössze né­hány ha­tár­sér­tés­re ke­rült sor. Vé­gül 1957. áp­ri­lis­ban az ún. Si­che­rung­sein­satz vé­get ért.

A fel­ke­lés alatt az oszt­rák szö­vet­sé­gi ha­tó­sá­gok nagy­ará­nyú se­gély­ak­ciót szer­vez­tek. Pein­sipp csak ok­tó­ber 30-án tu­dott is­mét te­le­fon-össze­köt­te­tés­be ke­rül­ni Béccsel, és ek­kor ar­ra is ki­tért, hogy a kö­vet­ség ál­tal szétosz­tott se­gély­cso­ma­gok „iga­zi pro­pa­gan­dát je­len­te­nek Auszt­ria szá­má­ra”. A ma­gyar for­ra­da­lom le­ve­ré­se és Nagy Im­re őri­zet­be vé­te­le után Pein­sipp nyo­ma­té­ko­san ar­ra kér­te Bé­cset, hogy „sem­mi­lyen ba­rát­sá­got ne mu­tas­son Ká­dár Já­nos irá­nyá­ba”, mert azt a ma­gyar nép „sem­mi­lyen kö­rül­mé­nyek kö­zött nem ér­te­né meg”. A két or­szág kö­zöt­ti fe­szült­sé­get csök­ken­tő fo­lya­mat­nak, amely 1953-ban in­dult meg, ter­mé­sze­te­sen a szov­jet fegy­ve­res beavat­ko­zás és Ká­dár kom­mu­nis­ta rend­sze­re vé­get ve­tett. A sem­le­ges­ség a kom­mu­nis­ta ural­mat ve­szé­lyez­te­tő esz­köz­nek bi­zo­nyult. Más­fe­lől az oszt­rák sem­le­ges­ség még annyi­ra új volt, hogy Bécs sem állt ké­szen an­nak ex­por­tá­lá­sá­ra. Mindez a sta­tus quo an­te, azaz Eu­ró­pa megosz­tott­sá­gá­nak kon­zer­vá­lá­sá­hoz ve­ze­tett.

Az 1956-os ma­gyar for­ra­da­lom je­len­tet­te az oszt­rák sem­le­ges­ség el­ső va­ló­di pró­ba­kö­vét. A szö­vet­sé­gi kor­mány­zat az el­ső pil­la­nat­tól kezd­ve nagy gon­dot for­dí­tott ar­ra, hogy még a gya­nú ár­nyé­ka se ve­tül­jön Auszt­riá­ra a te­kin­tet­ben, hogy bár­mi­lyen mó­don be­fo­lyá­sol­ni igyek­szik a ma­gyaror­szá­gi ese­mé­nye­ket. Bécs­re óriá­si nyo­más ne­he­ze­dett. Az oszt­rák ma­ga­tar­tást az aláb­bi té­nye­zők ala­kí­tot­ták: 1) Bécs­nek fi­gye­lem­be kel­lett ven­nie a gya­nak­vó és ag­resszív szov­jet meg­nyil­vá­nu­lá­so­kat, ame­lyek fő­leg a tö­meg­tá­jé­koz­ta­tá­si esz­kö­zök és a po­li­ti­kai pár­tok te­vé­keny­sé­gét tá­mad­ták. A kor­mány­nak vi­gyáz­nia kel­lett, hogy sem­mi­lyen ürü­gyet ne szol­gál­tas­son Moszk­vá­nak a beavat­ko­zás­ra. 2) Ép­pen a ma­gyar for­ra­da­lom ki­tö­ré­se előtt je­len­tet­te be Auszt­ria, hogy csat­la­koz­ni kí­ván a nyu­gat-­eu­ró­pai gaz­da­sá­gi in­teg­rá­ciós szer­ve­ze­tek­hez. Bécs­nek nem állt ér­de­ké­ben, hogy eb­ben a hely­zet­ben meg­ro­mol­jon az oszt­rák–szov­jet vi­szony. 3) Az oszt­rá­kok­nak ugyanak­kor az ál­lam­szer­ző­dés má­sik há­rom aláíró­já­nak igé­nyeit is fi­gye­lem­be kel­lett ven­niük. 4) Auszt­riá­nak mint az ENSZ egyik új tag­ál­la­má­nak sem­le­ges­nek kel­lett ma­rad­nia, de nem mu­tat­ha­tott ér­zé­ket­len­sé­get a ke­le­ti ha­tá­rán fo­lyó ese­mé­nyek­kel szem­ben sem. Az ENSZ köz­gyű­lé­se azután egy oszt­rák ha­tá­ro­za­ti ja­vas­la­tot fo­ga­dott el a Ma­gyaror­szág­ra irá­nyu­ló ENSZ hu­ma­ni­tá­rius se­gé­lyek ügyé­ben. 5) A kor­mány­nak fi­gye­lem­be kel­lett ven­nie az oszt­rák köz­vé­le­ményt is. Az oszt­rá­kok kez­det­ben na­gyon op­ti­mis­tán rea­gál­tak az ese­mé­nyek­re, ám a má­so­dik szov­jet fegy­ve­res in­vá­zió után a ret­te­gés és a fé­le­lem lett úr­rá raj­tuk. 6) Az oszt­rák kor­mány a me­ne­kül­tek­kel kap­cso­la­tos po­li­ti­ká­já­ban össze­kap­csol­ta a fent em­lí­tett ele­me­ket: hu­ma­ni­tá­rius, or­vo­si és er­köl­csi tá­mo­ga­tást nyúj­tott, míg Wal­ter Pein­sipp ve­ze­té­sé­vel a bu­da­pes­ti oszt­rák nagy­kö­vet­ség nagy mennyi­sé­gű gyógy­szert, élel­mi­szert és ru­ha­ne­műt osz­tott szét a rá­szo­ru­lók­nak.

Auszt­ria tisz­tá­ban volt az­zal, hogy po­li­ti­kai­lag mi­lyen messze ha­tó kö­vet­kez­mé­nyek­kel jár az or­szág füg­get­len­sé­ge Kö­zép- és Ke­let-Eu­ró­pá­ban, s emiatt óva­ko­dott at­tól, hogy meg­kí­sé­rel­je a rend­szer ex­por­tá­lá­sát. Mint ahogy az 1955 el­ső fe­lé­ben kiéle­ző­dött né­met kér­dés ese­té­ben, most – a ma­gyar for­ra­da­lom­nál – sem állt Auszt­ria ér­de­ké­ben az „oszt­rák mo­dell” aján­lá­sa. A oszt­rák po­li­ti­kai elit túl­sá­go­san is fél­tet­te az or­szág sem­le­ges­sé­gét ah­hoz, hogy a ma­gya­rok­nak is az „oszt­rák mo­dellt” ajánl­ja.

103 cikk ezzel a kulcsszóval