Az egyházi vagyonról

A történetírás napjainkban kezdi újra felfedezni, hogy – ha nem is oly mértékben, mint a korábbi századokban – még az újkori, legújabb kori történelem kiemelkedő személyiségeinek életútját sem tudjuk megérteni, ha nem vesszük figyelembe vallásos kötődéseiket. De ma már éppígy tarthatatlan az a tendenciózus leegyszerűsítés is, amely valamiféle katolikus-protestáns vetélkedéssé fokozta le a polgári átalakulás múlt századi korszakformáló küzdelmeit.

Az evangélikus Kossuth Lajosnak a katolicizmushoz fűződő viszonyáról legtöbb életrajza két meghatározó élményre hívja fel a figyelmet. A felekezeti előítéletek veszélyétől sokban óvhatta őt az a hat gimnáziumi év, amelyet a sátoraljaújhelyi piaristáknál töltött el. Ám annál kellemetlenebb diszkriminációként élhette át, hogy a katolikus Meszlényi Terézzel kötött házasságától a pap – a katolikus örökség morális védelmét a korra jellemző intoleranciával értelmező püspöki hierarchia éppen „megkeményedő” álláspontjának szellemében – megtagadta az egyházi áldást.

Ilyen előzmények után aligha lehet érdektelen, hogy a magyarországi polgári átalakulás talán legjelentősebb egyénisége miként vélekedett a katolikus egyházi vagyonról. annál is inkább, lényeges ez, mivel a törvényesen bevett vallások teljes jogi egyenlőségét megvalósítani hivatott 1848:20. törvénycikket – egyházi paragrafusával együtt – éppen ő nyújtotta be az utolsó rendi országgyűlésen, a nevezetes forradalmi március utolsó napján. a tiszántúli református szuperintendencia kérelmének apropóján megtárgyalt javaslatot különösebb vita nélkül fogadták el, a 3. paragrafusban kimondva, hogy a jövőben „minden bevett felekezet egyházi szükségei, közálladalmi költségek által fedeztessenek, s ez elvnek részletes alkalmazásával, a minisztérium az illető hitfelekezetek meghallgatásával a közelebbi törvényhozás elibe kimerítő törvényjavaslatot fog előterjeszteni.”

Ma már talán nem azonnal világos, de a kortársak rögtön tudták, miféle pénzből kívánta az államhatalom fedezni a bevett felekezetek „egyházi szükségeit”. Az 1790-es évek óta ugyanis rendszeresen teret kapott a politikai élet fórumain az a – felvilágosodás szellemi világából származó – meggyőződés, miszerint az egyházi birtok nem egyéb, mint az államvagyonnak az iskolákra és a betegápolásra fordítható része, amelyet most, a korszerűbb finanszírozás érdekében a nemzetnek, a társadalomnak vissza kell vennie e területek középkori „felelőseitől”.

Egy 1871-ben kelt leveléből tudjuk, hogy Kossuth nem valamiféle személyes elfogultságból, hanem a reformellenzék – felekezeti hovatartozástól függetlenül, közösen kialakított és adott esetben képviselt –