Az antik középkor

A késő ókorra, erre a 4. és 6. század közötti „antik középkorra” a Nyugatrómai Birodalom és az antik civilizáció felbomlását kísérő válságjelenségek nyomták rá bélyegüket. A Római Birodalom a 3. században történetének legsúlyosabb válságát élte át. Ebben külső és belső tényezők egyaránt szerepet játszottak. Keleten a parthus uralmat felváltó iráni Szasszanida-dinasztia agresszív fellépése jelentett veszélyt. Nyugaton a frankok és az alemannok a Rajna menti limest áttörve feldúlták Galliát, s Hispániába és Észak-Itáliába is betörtek. A gepidák és a gótok Dáciába és a Balkán-félszigetre nyomultak be.

Még súlyosabb volt a belső gazdasági és politikai válság. 235 és 284 között a légiók kényük-kedvük szerint emeltek trónra és taszítottak le onnan császárokat. Ez alatt az 50 év alatt 20 császára volt a birodalomnak, s közülük csak kettő halt természetes halált. Hosszabb távon sem jobb a mérleg: a Marcus Aureliustól Nagy Konstantinig eltelt 125 év során 47 császárt „fogyasztott” a birodalom, átlagos uralkodási idejük nem érte el a 3 évet.

A 3. század utolsó negyedében sikerült ugyan úrrá lenni a válságon, s némi területi veszteséggel (Dácia kiürítése) a limest is helyreállították, de a konszolidációért nagy árat kellett fizetnie a késő római társadalomnak. Diocletianus és Nagy Konstantin gyökeresen átszervezték a birodalom egész közigazgatását, gazdaságát és társadalmát. A 4–5. század késő római állama már sokkal inkább hasonlított a középkori Bizáncra, mint 1–2. századi elődjére.

Augustus principatusa átalakult dominatusszá, az istencsászárok abszolutisztikus, bürokratikus katonaállamává, ahol a felduzzasztott hadsereg és a túlméretezett bürokrácia fenntartása, a határok védelme óriási terheket rótt a lakosságra. Az állam az élet miden mozzanatába beavatkozott, szabályozta az árakat és a béreket, befagyasztotta a társadalmi mobilitást: mindenkit hozzákötött foglalkozásához, a parasztokat (colonusok) a földhöz, s az állami terhek behajthatósága érdekében bevezette a kollektív felelősség elvét.

Bár a birodalom hivatalos kettéosztására csak 395-ben került sor, a keleti és a nyugati fél fejlődési útja már a 4. század elején szétvált. A súlypont keletre helyeződött át, ezt szimbolizálta az új főváros, Konstantinápoly megalapítása 330-ban. A Római Birodalom Keleten élt tovább struktúrájában, intézményeiben, szellemében és az emberek tudatában is. Bizánc polgárai még több mint ezer éven át „rómaiaknak” érezték és nevezték magukat, az állam egyik hivatalos neve „Rómania”, az uralkodóé a „rómaiak császára”.