A tűzhalál

A 16–17. században a tűzhalál – a megégetés vagy a máglyahalál – elsősorban a gyújtogatók, a boszorkányok, az eretnekek, a méregkeverők, a pénzhamisítók, illetve a szodómiát elkövetők büntetése volt. A korabeli Magyarországon a szentségtörést és gyújtogatást elkövetőkre elevenen elégetést, enyhítő körülmények esetén valamely más halálnemet és holttestének elégetését szabták ki. A szent tárgyakat ellopókat és orgazdáikat kínvallatás után égették meg. Újlak város jogkönyve 1525-ben a következőképp rendelkezett: „Ha egy öregasszony az Úr testét magához véve azt a szájában tartja azért, hogy később ördögi sugallatra ráolvasson vele, vagy ha valaki a szobrok vagy a falakon és képtáblákon látható Megfeszített, a szent Szűz, szent János szemét kivájja, és ezzel bármilyen kigondolható módon valamiféle varázslást űzne, ahogyan ez kitudódik, az ilyeneket azonnal a legsúlyosabb kínzással kell vallatni az elkövetett gonosztettről, és amikor megbizonyosodtak felőle, a vesztőhelyre kell vinni őket, és ott, miután a hírnök a fentebbi kikiáltást elvégezte, őket tűzben kell megégetni.”

Máglyahalállal bűnhődtek, „hogy másoknak is elrettentő például szolgáljanak” – tartalmazza az újlaki jogkönyv – az embereket méreggel megölő személyek, azok a nők, akik házasságtörésben fogant gyermeküket megölték, illetve leányukat prostituáltnak adták. „Tűzben emésztik el