A szomszédos államok magyarságpolitikája a két világháború között

A magyarság számának alakulása

Csehszlovákiában volt a legnagyobb, körülbelül 30 százalékos a magyar népesség csökkenése, arányait tekintve pedig Burgenlandban, ahol a magyarság aránya majdnem egyharmadára csökkent. A két világháború közti magyar kisebbségi népességfogyás okait két csoportba sorolhatjuk. Voltak valós demográfiai folyamatok, és voltak olyan népszámlálási technikák, amelyekkel manipulálni lehetett a nemzetiségi megoszlást. 1918–1924 között kb. 350 ezren költöztek át az elcsatolt területekről Magyarországra: 197 ezren Erdélyből, 107 ezren a Felvidékről és Kárpátaljáról, 45 ezren pedig a Délvidékről.

Tovább csökkentette a magyarság létszámát a rendezetlen állampolgárságú magyarok tömege is. Csehszlovákiában kb. 30 ezer, Romániában több mint 100 ezer ott élő magyar minősült emiatt külföldinek. A magyarok által lakott régiók nemzetiségi viszonyainak megváltozásához nagyban hozzájárultak a betelepítések. Az betelepülők egy része az eltávozott magyar tisztviselői réteget pótolta. A Magyarországgal határos övezetekben a földreformokhoz kapcsolódó betelepítésekkel – gyakran biztonságpolitikai és szociális okokra hivatkozva – a kormányok a magyar többségű nyelvi tömbök szétszakítását célozták.

Kárpátaljára és a Felvidékre közel 120 ezer cseh és szlovák tisztviselő, munkás és telepes költözött. Dél-Szlovákiában, a határ menti sávban száznál több cseh-szlovák kolónia jött létre. Romániában 34 ezer családot telepítettek a Partiumban, valamint a Bánságban létrehozott új falvakba. 1930-ban 245 ezer olyan lakója volt Erdélynek, aki nem abban a régióban született. Délvidéken pedig a határ melletti 50 km-es sávban a jugoszláviai földrefom során több mint 50 ezer szláv telepes kapott földet és hozott létre új településeket. 

Az 1918 utáni népszámlálások a többségében magyar anyanyelvűvé vált zsidóságot az önálló zsidó nemzetiség kategóriába sorolták, és emiatt is jelentős számban csökkent a magyar nemzetiségű lakosság száma. Csehszlovákiában az 1910-ben magát magyar anyanyelvűnek valló zsidóság öthatod része, mintegy 110 ezer fő, Erdélyben pedig a 40 százalékuk, kb. 60 ezer fő lett besorolva a zsidó nemzetiséghez. Hasonlóképpen a magyar anyanyelvű görögkatolikusokat Kárpátalján ruszinnak, Erdélyben románnak tekintették; ugyanitt a cigányokat és a csángókat szintén a többségi nemzethez sorolták. Romániában az 1930-as népszámlálás így kb. 100-120 ezer fővel kevesebb magyar anyanyelvűt mutatott ki, mint ami a tényleges nyelvhasználatnak megfelelt volna.

Asszimilációs és homogenizációs törekvések

A trianoni Magyarországgal szomszédos négy ország vezetése – nemzetépítésük örökölt sajátosságainak megfelelően – az államkereteik védelmére, etnikai egységesítésre, asszimilációra és homogenizációra törekedett. A kisebbségek beolvasztására vonatkozó törekvéseiket azonban nem vállalhatták nyíltan a nemzetközi kapcsolatokban, hiszen a korban mindenki tisztában volt azzal, hogy az európai béke egyik kulcsa a több mint 40 milliós kisebbségi népcsoportok jogvédelme. A nagyhatalmak által a békeszerződések során kieszközölt nemzetközi kisebbségvédelem célja ekkor az egyenlő állampolgári jogok biztosítása, a nyelvi, jogi diszkrimináció elleni védelem volt. Ausztriában az 1930-as évekre az ország lakosságának töredékét alkotó – az adott állami és tartományi rendszerbe beilleszkedett – burgenlandi magyarság ügye nem volt lényeges belpolitikai kérdés.

Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia magyarságpolitikájában folyamatosan jelen voltak a kisebbségi magyar intézményekkel szembeni politikai, gazdasági és oktatási-kulturális diszkriminációs intézkedések. Az anyaországi törekvések a védőhatalom képzetét és a nehéz kisebbségi helyzet felszámolásának reményét adták a külhoni magyarok számára. A három országban közös volt, hogy az első világháború után a meghatározó többségi nemzet mellett jelentős más nemzeti csoportokkal kellett számolni. 1930–1931-ben Csehszlovákiában a csehek aránya 50,5 százalék, Jugoszláviában a szerbeké 39,2 százalék, Romániában a románoké pedig 71,9 százalék volt. Ezért vált szükségessé a rokon nemzetek bevonása, a csehszlovák nemzetkonstrukcióval a 15,7 százaléknyi szlovákság, a szerb–horvát–szlovén délszláv összefogás, majd a jugoszlavizmus keretében pedig a 23,4 százalékot alkotó horvátok és a 8,1 százalékot alkotó szlovének közös államkeretbe és politikai nemzetbe szervezésére. A szlovének Ausztria örökös tartományi státuszából önálló intézményrendszerhez jutottak, a horvátok pedig, akik a Magyar Királyságban ezzel részben rendelkeztek – de például a had- és külügy intézményes önállósága hiányzott –, a szerbektől katonai védelemre számíthattak Olaszországgal szemben. (Miközben a szerbellenes horvátok épp az olaszokban bíztak.)

Ezekben az országokban jelentős számú magyar és német kisebbség élt. Csehszlovákia lakosságának 22,5 százaléka német és 4,9 százaléka magyar nemzetiségű volt. Romániában ez az arány 4,1 százalék és 7,9 százalék, Jugoszláviában pedig 3,6 százalék és 3,4 százalék volt. A német kisebbség csak Prága számára jelentett revíziós veszélyt, a másik két országban – amelyek nem voltak határosak Németországgal – a német nemzetiségi politikusok a hagyományos német kisebbségi politikát követték, és lojálisak voltak a mindenkori kormányzathoz. A magyar kisebbségek azonban mindhárom országban biztonságpolitikai kérdést is jelentettek.

A nemzetileg legkevésbé megosztott Romániában a magyarokkal kapcsolatos politikában két stratégia működött. Az erdélyi románság vezetője, Iuliu Maniu olyan integratív politikát hirdetett meg, amely a nyílt diszkrimináció helyett a románság társadalmi-gazdasági megerősítésében, modern intézményrendszerének kiépítésében gondolkodott. Mindennek alapját az egyenlő állampolgári jogok képezték, mintegy az 1918 előtti magyarországi nemzetiségpolitikai mintákat követve: a nemzetiségi kérdést nyelvhasználati problémákra szűkítette, a kisebbségi oktatásügyet pedig az egyházakra bízta.

Magyarok elleni diszkrimináció

Míg az erdélyi román elit egy hosszú történelmi folyamat betetőzésének tartotta Nagy- Románia létrejöttét, addig a bukaresti, liberális párti Vintilă I.C. Brătianu úgy tekintett Erdélyre, mint olyan területre, amelyet fegyveres és diplomáciai eszközökkel szereztek meg. Maniu koncepciója az erdélyi románság gazdasági és társadalmi egyenrangúságát, sőt fölényének biztosítását célozta – de nem erőszakos módszerekkel, inkább komoly állami támogatással. Ezzel szemben Vintila Brătianu nyíltan megfogalmazta, hogy a fiatal román népnek új kultúrát kell megteremtenie a régi királyságban a francia kultúrán keresztül érvényesülő latin, az Erdélyben a magyaron keresztül érvényesülő germán, illetve az ország keleti felében lévő szláv kultúra helyébe. A részkultúrák ápolásával szakítani kell. Ezeket szerinte meg kell fosztani gazdasági alapjaiktól, és mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy ezek a magasabb kultúrák rommá váljanak, amelyen azután felépülhet az új és egységes román kultúra.

Lényegében ez a diszkriminatív álláspont lett az uralkodó a román államépítésben. Az erdélyi városok elrománosítását, a gazdasági pozíciók megszerzését másként nem lehetett rövid idő alatt megvalósítani. A pártpolitikai versenyben a magyaroknak tett legkisebb engedmény is nemzetietlenség vádját vonta maga után. A bukaresti kormány 1931-ben ugyan létrehozta a kisebbségi államtitkárságot, majd 1938-ban létrejött a kisebbségi főkormánybiztosság, illetve megszületett a Kisebbségi statútum, de ezek alapvetően külső propagandacélokat szolgáltak, és a lényegi kisebbségi problémákat nem tudták kezelni.

Jugoszláviában szintén egyértelműen a diszkriminációs politika működött. Ezt lényegében a Magyarországhoz való viszony alakulása, a szerb pártok vajdasági versengése valamint a magyar kisebbségi politikusoknak a Horvát Parasztpárthoz való közeledéstől való félelem befolyásolta. A jugoszláviai magyarság társadalmi-gazdasági adottságai miatt regionálisan sem képviselt komoly ellensúlyt.

Csehszlovákiában a diszkriminációs intézkedések élét nagyban fékezte a térség kétségkívül legdemokratikusabb plurális politikai rendszere, a parlamenti és önkormányzati választások viszonylagos korrektsége, a működő önkormányzatok, valamint a relatív sajtónyilvánosság; ezek miatt nagyobb hangsúlyt fektettek a magyarság lojalitásának megnyerésére. Ebben nagy szerepe volt Tomáš Garrigue Masaryk köztársasági elnöknek, aki a polgári jogegyenlőség, a nyelvhasználati és oktatási jogok biztosításán keresztül akarta integrálni a kisebbségeket. Kezdetben maga Edvard Beneš külügyminiszter is „keleti Svájcként” reklámozta a csehszlovák kisebbségpolitika működését. Tény, hogy az ott élő magyarok egyharmada rendszeresen a nem nemzeti alapon szervezett szociáldemokrata és a kommunista pártra szavazott, illetve az 1930-as években a magyar településeken 10-15%-os eredményeket ért el a kormányon levő agrárpárt.

Mindhárom ország nemzetiségi politikájának közös jellemzője volt, hogy az állam iránti lojalitásáért cserébe sem ismerték el a kisebbségi autonómiához való jogot. Ugyanakkor a kollektív jogokkal szemben hivatalosan hirdetett egyéni jogegyenlőséget sem biztosították a három ország nemzetiségpolitikai intézkedései. Az első világháborút lezáró békeszerződésekkel együtt megfogalmazott kisebbségvédelmi szerződéseket a jugoszláv és a román miniszterelnök először elutasította, majd bizonyos engedmények után Nikola Pašić aláírta, ám Románia részéről Ioan C. Brătianu inkább lemondott miniszterelnökségéről – így végül a helyére lépő erdélyi Alexandru Vaida-Voevod írta alá a szerződést.

Magyarország különösebb vita nélkül elfogadta a trianoni békeszerződésbe beillesztett kisebbségjogi kötelezettségeket, hiszen a szomszédainál nemzetileg homogénebb volt a 10 százaléknál alig több, eleve szétszórtan élő nemzetiségi lakosságával. Apponyi Albert, Teleki Pál és Bethlen István is tisztában volt azzal, hogy a kisebbségi szerződések teszik lehetővé a szomszédos országokban élő magyarok jogainak nemzetközi számonkérését. A kisebbségvédelmi szerződések ratifikálása ellenére a térség egyetlen országában sem kodifikálták a kisebbségi jogokat, csak az alkotmányban deklarálták az állampolgári jogegyenlőséget, majd egyes ágazati törvényeken keresztül érvényesítették a kisebbségekkel kapcsolatos állami érdekeket. A kisebbségvédelmi szerződésben vállalt kötelezettségeket egyetlen ország – még Magyarország sem – teljesítette maradéktalanul.

Alkotmányos viszonyok a szomszéd országokban

A három ország közül kettő alkotmányos királyságként, Csehszlovákia polgári demokratikus köztársaságként működött. Az igazi különbség abban volt, hogy az utóbbi az Osztrák–Magyar Monarchia közigazgatási modelljét, a másik két ország pedig az 1918 előtti balkáni kisállamiság közigazgatási mintáit folytatta. Míg a Monarchiában léteztek a regionális és községi önkormányzatok, közbirtokosságok, hegyközségek stb., addig például az ó-romániai községek vezetői a központi hatalomtól függtek, a közigazgatásban az egyén védtelen volt a kinevezett tisztviselőkkel szemben. Ugyanez vonatkozott a városi vagyonkezelésre: a Monarchiában a törvényhatóságok, helyi tanácsok önálló vagyongazdálkodást folytattak. Ebből adódóan a hatalom decentralizációját is másként értelmezték a két politikai kultúrában. Míg a Monarchiában a választott községi, megyei testületek döntési jogaiban látták ennek a garanciáját, addig a két, 1918 után megnőtt balkáni kisállamban a helyi, regionális szintre felülről kinevezett tisztviselőknek adtak hatalmi jogosítványokat.

A három ország abban is különbözött, hogy az Osztrák–Magyar Monarchián kívül eső területeken – az 1918 előtti Romániában és Szerbiában – döntő volt a görögkeleti ortodox egyház szerepe, amely korábban nem látott el olyan társadalmi feladatokat (pl. oktatási intézményrendszer működtetése), mint a Monarchián belüli egyházak. Hasonlóképpen a két említett országban korábban nem voltak szervezett nemzetiségi csoportok, illetve a nemzetébredés előtti etnokulturális közösségeket már részben asszimilálták, így más nemzetépítéshez, államhoz kapcsolódó konkurens csoportokkal 1918-ig nem kellett számolniuk. Ugyanakkor ezek az államok az anyaország szerepét töltötték be az erdélyi románság és a délvidéki szerbség számára, illetve a lehetséges szövetségest jelentették a horvát és szlovén nemzeti mozgalmaknak.

Abban is különbözött a cseh, illetve a román és szerb viszonyrendszer 1918 után, hogy az utóbbi két ország az addigi magterületeknél jóval fejlettebb régiókkal bővült. Csehszlovákiában a szudétanémet területek azonos vagy csak némileg iparosodottabb szinten voltak, mint a cseh–morva régiók, ellenben a Magyarországtól odacsatolt területek jóval fejletlenebbek voltak.

Magyar revíziós törekvések és a kisantant

Az 1921-ben létrejött kisantant – Csehszlovákia, a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság és Románia – katonai és politikai szövetségének legfőbb célja Magyarország revíziós törekvéseinek megakadályozása volt, de ezen túl a regionális gazdasági együttműködésben is érdekeltek voltak. Ennek működéséhez azonban szükség lett volna Magyarországra is, amely a kapcsolatok konszolidálása előfeltételének tekintette a magyar kisebbségi problémák megoldását.

Budapestnek is fontos lett volna a szomszédos országokkal szemben a magyar érdekérvényesítés, de katonai és geopolitikai súlya ezt nem tette lehetővé. Területileg, lakosságát tekintve mindhárom szomszédhoz képest egyenként is csupán feleakkora volt. Ezért Magyarország csak az európai status quoval elégedetlen olasz és német politikára számíthatott, és az angol közvélemény meggyőzésében bízhatott. Emiatt a kisantant vonatkozásában a legfontosabb magyar cél a tagországok egységének megbontása volt.

1935-re világossá vált, hogy a német és olasz veszéllyel szemben a kisantantállamok nem alapozhatják védelmüket az angol és francia támogatásra. Mivel egy esetleges német vagy olasz katonai támadás kivédését nehezítette volna egy egyidejű magyar akció, Jugoszlávia és Csehszlovákia törekedett a Budapesttel való viszony normalizálására. Románia ellenezte ezt – hiszen belső politikai legitimációját részben az antirevizionizmusra és a magyar ellenségképre építette –, de miután szövetségesei Bukarest nélkül is tárgyalóasztalhoz ültek volna, mégis beleegyezett a tárgyalásokba. Magyarország ellenben csak a Jugoszláviával való megegyezésben, valamint a Romániával való átmeneti megoldásokban volt érdekelt.

1935–1936-ban ugyanis egyedül Csehszlovákiával szemben volt tényleges esély – Hitler támogatásával – a revízióra. A magyar kormány 1937-ben kísérletet tett Jugoszláviával egy külön megegyezésre, amelynek sarkalatos pontja volt a magyar kisebbség oktatási helyzetének rendezése, a nemzetiségileg arányos önkormányzati képviselet biztosítása, valamint tartalékalapokból földosztás a nincstelen magyar mezőgazdasági munkásoknak. Bár a jugoszláv miniszterelnök, Milan Stojadinović késznek mutatkozott a kisebbségi problémák kezelésére és a külön megegyezésre, az 1937. márciusi olasz–jugoszláv egyezmény után – a kisantant-szövetségesektől tartva – elutasította a budapesti kezdeményezést.

A bledi egyezmény és a müncheni szerződés

Románia és Csehszlovákia, érzékelve a szövetségi rendszer gyengülését, az 1937. áprilisi belgrádi konferencián megegyezett Jugoszláviával, hogy amennyiben valamelyikük kétoldalú megállapodást kötne Magyarországgal, akkor előzetesen konzultálnak, illetve a szerződéskötéshez kérik a másik két szövetséges hozzájárulását.

A felek megegyeztek abban is, hogy hajlandók elismerni Magyarország katonai egyenjogúságát (a trianoni békeszerződés katonai korlátozásainak megváltoztatását), ha ellentételezésként a magyar kormány megnemtámadási szerződést köt velük. Erről 1937 augusztusában a romániai Sinaiában tárgyaltak. A Magyarországot képviselő Bárdossy László, aki akkor bukaresti követ volt, ezt az alkut a kisebbségi problémákat orvosló megállapodáshoz kötötte, a román fél azonban ezt határozottan elutasította.

A másik két tagállam kérésére ősszel Genfben újra tárgyalóasztalhoz ült Románia is. Kánya Kálmán magyar külügyminiszterrel folytatták a tárgyalásokat, de Victor Antonescu román külügyminiszter hajthatatlan maradt. Ezt követően Jugoszlávia és Csehszlovákia Romániát tette felelőssé a tárgyalások megszakadásáért; kijelentették, hogy nélküle is megegyeznek Magyarországgal. 1938. március 12-én, a német csapatok ausztriai bevonulása előtt egy nappal a bukaresti kormány jelezte Budapestnek, hogy folytatni kívánja a tárgyalásokat, és rövidesen létrehoznak egy kisebbségi főkormánybiztosságot a kisebbségi sérelmek kezelésére. Tovább folytak a megbeszélések a kisantantállamok képviselőivel, de Darányi Kálmán magyar miniszterelnök 1937. novemberi berlini látogatása után a budapesti diplomácia már nem törekedett megegyezésre Prágával. Mindez annak ellenére történt, hogy a kisebbségi kérdésben épp a csehszlovák álláspont volt a legrugalmasabb, hiszen új nemzetiségi törvény, az úgynevezett kisebbségi statútum kidolgozásába kezdtek. Világossá vált, hogy Magyarország nem támogatná fegyveresen Ausztriát egy esetleges német katonai megszállás esetén, és a Csehszlovákiával szembeni revízióban a magyar kormány egyetért Berlinnel.

Magyarországnak a revízió katonai erővel történő megvalósításához nem volt elég erős a hadserege, és a jugoszláv, román semlegesség sem volt biztosítva. Így került sor arra, hogy a revíziós előkészületek közepette, 1938. augusztus 21–22-én Bledben a kisantantállamok megegyezzenek Magyarország fegyverkezési egyenjogúságának elismeréséről és további tárgyalásokon a magyar kisebbségek helyzetének a jószomszédi viszonyt kedvezően befolyásoló, jóindulatú kezeléséről. Cserében Budapest lemondott az erőszakos határmódosításról. Ám egy hónap múlva a müncheni szerződés új helyzetet teremtett Közép-Európában.