A szociális piacgazdaság fundamentuma

A tákolmány összeomlik

Vissza kell menni ʼ56-hoz. A lelkesültséget és reményt követő orosz agresszió, majd kádári véres megtorlás biztosan dermedtséget okozott a néplélekben. A magyar valóság a hatvanas évektől a nyolcvanas évek legvégéig fásultan viselte és eltűrte a szocialista hazugság társadalmi-gazdasági rendszerének húzd meg, ereszd meg játszmáit. Ezt a létező, látszatokra épülő társadalmi-gazdasági valóságot hívom tákolmánynak. Nem szilárd talajon, jó elemekből állt ez a világ, hanem lavírozásokból.

Ezek három színpadon játszódtak.

A szovjet rendszer fenntartóit a Kremlben folyamatosan biztosítani kellett arról, hogy a magyarok nyugton maradnak és nem gyújtják föl újra a „béketábort”. El kellett velük hitetni, hogy bizonyos sajátos megoldások, engedmények szükségesek a csendesség megőrzéséhez.

A világ fejlett részének el kellett játszani, hogy Magyarország „más”, liberálisabb és szabadabb, mint a többi táborlakó, pláne ahhoz képest, amilyen a táborőr hatalom. Sőt, úgy tettek, mintha a magyar rendszer működőképesen össze tudná hangolni a szovjet típusú gazdasági berendezkedést (a KGST-tagsággal együtt) azzal, hogy lépéseket tesz a piaci megoldások felé. S ebben még az lehetséges volt, hogy a hetvenes évek elejétől az Általános Kereskedelmi és Vámtarifa Egyezmény (GATT) részese lettünk, hogy az évtized első felétől a forrásbőségben hiteleket vegyünk fel a „modernizációhoz” (s ezzel végleges adósságcsapdába kerüljünk, de ez később derült csak ki), s hogy a nyolcvanas évektől az IMF és a Világbank is természetes partnernek tekintett bennünket.

Itthon pedig azt kellett a magyar népességnek eljátszani, sőt beadni, hogy ez a lehető legjobb létező szocializmus, hogy ez a „vidám barakk” a táborban, s jobban tesszük, ha nem ugrálunk, mert kivételes a helyzetünk.

S ez az előadás látszólag jól is ment évtizedeken át, mindaddig, amig a világpolitikai és világgazdasági átrendeződés földrengésszerű hatása a nyolcvanas évek végétől ránk nem omlasztotta a vidám barakk falait és tetejét. Mert a nyolcvanas évek utolsó évére valódi összeomlás következett be, amely megnyitotta az utat a rendszerváltoztatás folyamata előtt. Ezt azért kell egyszerűen kijelenteni, sokszor elmondani és állandóan visszatérni rá, mert ma is sokakban él az a totális tévhit, hogy minden baj a rendszerváltoztatás miatt ért bennünket, s lett minden nagyon nehéz, bizonytalan és kiszámíthatatlan. Ez utóbbi is a nagy hazugság része, mintegy szerves folytatása más terepen és más eszközökkel annak az ámításnak, ami nálunk a kádári „konszolidációtól” kezdve lassan három nemzedék mindennapjait befolyásolja.

Mi is omlott ránk a nyolcvanas évek végére?

1.        Először is az adóssághegy

A húszmilliárd dollárt meghaladó adósságállomány nem hozott modernizációt, sőt forrástöbbletet sem. Egyes kutatásokban kimutatták, hogy az állomány 90%-a az adósságszolgálatot, nem a gazdaság felzárkózását szolgálta. Az ország a fizetésképtelenség közvetlen határára került.

2.     Másodszor a KGST egész épülete.

Tudni kell, hogy 1947-ben orosz nyomásra visszautasítottuk a Marshall-segélyt, amelynek segítségével egyébként már 1953-ra újjáépült Európa nyugati felének gazdasága. Helyette mi ʼ49-től a „Közös Gazdasági Sikertelenség Tanácsának” (én így hívtam a KGST-t) lettünk a tagjai. Ez pedig egy olyan politikai célzatú gazdasági fogolytábor volt, amelyet az orosz érdekek szerint rendeztek be. Autarkiára törekedve, bartellkapcsolatokra építve, konvertibilis elszámolások hiányában, a világpiaci ár, tőke és technológiai folyamatoktól elszakítva teremtett a KGST-környezet mélyen versenyképtelen gazdasági szerkezetet, ami elhozta a kölcsönös fizetésképtelenséget. A kilencvenes évek legelejére sok ágazat és alágazat termékeit nem volt kinek eladni, mert a Kelet nem tudott fizetni, a Nyugatnak pedig az a minőség, ami a Keletnek még jó volt, nem kellett.

3.     Harmadszor a belső és külső gazdaság kudarcos valósága

A fenti ok miatt (tehát hogy a magyar termékek sokaságának nem volt fizetésképes vevője) egyik napról a másikra nyilvánvalóvá vált, ami addig rejtve maradt: a termékek, a gyártási technológiák nem versenyképesek, nem eladhatók, szűkült a termelés, visszaesett az export, kisebb lett a nemzeti jövedelem, hatalmas munkanélküliség alakult ki, az infláció az egekbe szökött és különösen az energia- és üzemanyagárak világpiaci szintre állítása még a társadalmi békét is veszélyeztette. Amit addig nagy értéknek véltünk, arról kiderült, hogy alig van értéke, másszóval a nemzeti gazdaság reálszférája hirtelen leértékelődött.

4.     Negyedszer a reformkísérletek kudarca

Bár kétségtelen, hogy már a hatvanas évektől volt néhány kezdeményezés a piacosabb rendszerek óvatos alkalmazására, kiderült, hogy ezek egyike sem segítette elő működőképes, fenntartható és eredményes gazdaság kialakulását. Nem tudott szervesen fejlődni a ʼ68-as „új mechanizmus”. A hetvenes évek „melléküzemágai” szűk körben hatottak. A nyolcvanas évek első felének gebin-, gmk- és szerződéses üzemeltetéshez kapcsolódó mozgalmai inkább feszültségoldók voltak, mint strukturális átalakítások. A vállalati önigazgatás modellje a nyolcvanas évek közepétől zsákutcának bizonyult. S végül a nyolcvanas évek legvégének lépései, a teljesen tőkehiányos kétszintű bankrendszer létrehozása, az adórendszer gyökeres átalakítása, a társasági törvény és törvényi szabályozás nélkül megkezdett állami vállalati átalakítások és „zászlóshajók” eladása már 1990 előtt, a spontán privatizáció” pedig olyan mértékben rombolták a közbizalmat, ami máig hat és a társadalom egész szövetének sérülését hordozza.

5.     Ötödször a gazdasági, társadalmi és politikai rendszer tarthatatlansága

S e téren mindennek a változása szükségessé vált. Amit a legkevésbé tartottunk elképzelhetőnek néhány évvel 1990 előtt, a legnehezebb változás ment a legkönnyebben. Ez pedig nem volt más, mint az egypárti diktatúra leváltása s helyette egy többpárti parlamentáris demokrácia, a jogállam alapjainak lerakása. De a gazdaság új alapokra helyezése évtizedeket vesz igénybe, a társadalmi egyetértés és együttműködés pedig nemhogy erősödött volna, hanem folyamatosan, máig romlott. S ami még az unokáinknak is gondot fog jelenteni, a magyar gazdaság tőkehiánya, az „önmagamért én vagyok felelős” polgári magatartás gyengesége és talajvesztettsége, a hirtelen felgyorsult társadalmi szétszakadási jelenségek, az emberek egészségügyi és mentális állapota – ez végső soron annak a rendszernek a máig, sőt a jövőre ható öröksége, amit széles körben nosztalgiával emlegetnek ma is.

Összefoglalva azt mondhatjuk, az 1990 májusában megalakult, Antall József miniszterelnök vezette kormány – az MDF–FKGP–KDNP koalíció – a szociális piacgazdaság megteremtésére törekedett, s a privatizációt a gazdasági rendszerváltozás véghezvitele szempontjából az egyik legfontosabb eszköznek tekintette. A demokratikus Magyarország, az új kormány rossz szerkezetű, válságban lévő gazdaságot örökölt: mintegy 30-40%-ban felszámolásra, teljes egészében modernizációra szoruló ipart, több százezer fős, kapun belüli munkanélküliséget, alacsony termelékenységet, általános forrás- (tőke-)hiányban szenvedő gazdaságot, leromlott bankokat, túlfoglalkoztatott, sokszor igénytelen termékeket előállító élelmiszer-gazdaságot, korszerűtlen, kiépítetlen, szűk kapacitású infrastruktúrát, összeomló keleti piacokat – ahová korábban a külkereskedelem 50%-a irányult –, hatalmas, 21 milliárd dolláros külföldi adósságot, mindössze 600 millió dolláros valutatartalékot, gyorsuló inflációt, tetemes államadósságot. S ebből kellett a békét, stabilitást, fenntartható gazdaságot megalapozni.

Az irány a szociális piacgazdaság

Ténykérdés, hogy semelyik erőcsoport nem rendelkezett koherens és átfogó koncepcióval a piacgazdasági átmenetről, Antall Józsefet, pártját és kormányát kivéve. Antall a szociális piacgazdaság modelljét már az MDF első kongresszusán meghirdette. Megjegyzem, hogy valószínűleg ezért nem választották be az első elnökségbe – hiszen egyrészt alig volt ember, aki hallott volna a szociális piacgazdaság mibenlétéről, másrészt zsigeri elutasítás volt jelen a szocialista jelzővel kapcsolatban, és kevesen értették meg, hogy az ismert értelmezéséhez képest ebben a kontextusban egészen mást jelent.

Elöljáróban szóljunk a modellről, mert a lényege még ma is szinte ismeretlen, annak ellenére, hogy a lisszaboni szerződés is így írja le az európai gazdaság kívánatos irányát és vízióját. A szociális piacgazdaság a modern történelem egyik legsikeresebb gazdasági, politikai és társadalmi modellje volt. A kifejezést a német gazdaság és a német társadalom újjáépítésével kapcsolatos célkitűzések, elméletek és politikák leírására találták ki a nemzetiszocialista rendszer borzalmait és az ország gazdaságának a második világháború alatt bekövetkezett pusztulását követően.

A szociális piacgazdaság eredeti modelljének fő jellemzői a következőképpen foglalhatók össze.

A piacgazdaság liberális gazdasági és társadalmi modellje – mind a gazdasági hatékonyság, mind a politikai szabadság tekintetében – jobb, mint az államilag irányított modellek, mint amilyen például a szocializmus. A piacgazdaság azonban megfelelő kormányzati politikákat és különösen hatékony szociálpolitikát is igényel. Így a 19. századi (manchesteri) modellt, valamint a 20. század második felében támogatott ultraliberális („libertariánus”) megközelítést mind az eredeti szerzők, mind a szociális piacgazdaság gyakorlói elutasították. A verseny a piacgazdaság fontos dimenziója. A szociális piacgazdaság eredeti modellje azonban elutasítja a „szociáldarwinizmust”. A szociálpolitikának több célja van: a versenyfolyamat veszteseinek támogatása, a piaci mechanizmus politikai elfogadásának ösztönzése, valamint olyan közös feladatok ellátása, amelyeket magánkezdeményezéssel nem lehet megoldani – ezzel a közszolgáltatás a modell részévé válik.

Az ármechanizmus a piacgazdaság alapvető része. A kormányzati politikák egyik feladata, hogy biztosítsák az árrendszer megfelelő működését, valamint a lehető legkisebb beavatkozással kezeljék a szükséges árellenőrzéseket és árintervenciókat.

A szociális piacgazdaság nemcsak gazdasági, hanem politikai és társadalmi modell is. Egyik legfontosabb jellemzője annak felismerése, hogy tájékozott és nyílt vitát kell folytatni a kormányok, a piacok és a magángazdaság közötti feladatmegosztásról. Ezért volt fontos elem a munkavállalók, a munkaadók és a kormány közötti háromoldalú egyeztetési mechanizmus azonnali kiépítése – a tripartit modell – Magyarországon. Ez a mechanizmus volt a kerete a legsúlyosabb társadalmi és politikai válság (a taxisblokád) megoldásának is.

A szociális piacgazdaságban a kis- és középvállalkozások ösztönzése politikai és gazdasági okokból szükséges.

A monetáris stabilitás a szociális piacgazdaság sikerének kulcsfontosságú feltétele. Az inflációt a gazdasági hatékonyságot és a társadalmi stabilitást egyaránt veszélyeztető tényezőnek tekintik. A szilárd fiskális politika politikai és gazdasági okokból is fontos. A szisztematikus „megszorító politikák” azonban a kormányzati politikák kudarcát jelzik, és a stagnáló vagy csökkenő életszínvonal, valamint a termelésre és termelékenységre nehezedő nyomás veszélyes, ördögi köréhez vezetnek.

A szociális piacgazdaság általános célkitűzése a fenntartható növekedés, valamint a társadalmi és gazdasági fejlődés mindenki számára. A növekvő termelésből mindenkinek részesülnie kell: a folyamatosan növekvő jövedelmi és vagyoni különbségek a gazdag kevesek és az alsóbb osztályok között alapvetően helytelenek, és a piacgazdaság rossz működésének jelei. A lakosság nagy részének „proletarizálódása” (mai szóval „marginalizálódása”) hozzájárult a kommunizmus és a nemzetiszocializmus felemelkedéséhez. A szociális piacgazdaság célja, hogy megakadályozza a hasonló fejlemények megismétlődését.

A szociális piacgazdaság nyitott a világ felé. Az export és az import egyaránt növeli a közösség jólétét és a nemzetgazdaság hatékonyságát. A külkereskedelemben azonban éppúgy nem fogadható el a gyilkos verseny, mint a hazai vállalatok között. Az európai és a globális gazdasági integráció üdvözlendő, de a nemzetközi szervezetek túlzott bürokratizálódása veszélyt jelent. A nemzeti döntéshozóknak elegendő mozgástérre van szükségük a felelős politikákhoz, amelyek figyelembe veszik azokat a sajátos körülményeket, amelyekkel foglalkozni kell. A föderalista keretek között el kell ismerni a helyi feltételek és az autonómia fontosságát.

A szociális piacgazdaság egyik fő erőssége a gazdaság- és szociálpolitika különböző szintjeinek, valamint a gazdaság „makro” és „mikro” szintjeinek összekapcsolása. A didaktikai megközelítés számára ez hátrányt jelent, csakúgy, mint a keynesi elméleten alapuló nemzeti számlák aggregátumai formájában kifejlesztett elemzési eszközök hiánya.

A szociális piacgazdaságot általában elsősorban szabályalapú rendszerként ismerik. Mégis sok tekintetben rugalmasabbnak és alkalmazkodóbbnak bizonyult, mint néhány konkurens modell. A fő területek, ahol a szociális piacgazdaság tanulságai különösen hasznosak lehetnek, a következők: 1. az egyensúly megtalálása a magánkezdeményezés és a piac, valamint a kormányzati felelősség közötti feladatmegosztásban; 2. az egyensúly megtalálása a verseny, a társadalmi igazságosság és támogatás között; 3. a monopóliumok és a gazdasági hatalommal való visszaélés kezelése; 4. az egyensúly megtalálása a sokszínűség és a konvergencia között; 5. a fenntartható növekedés és a társadalmi fejlődés ösztönzése; és 6. az egyensúly megtalálása a nemzeti modellek és szabályok, valamint az európai és globális intézmények és struktúrák között.

A szociális piacgazdaság magánalapú gazdaságot kíván

A sokszínű tulajdonláson és versenyen alapuló szociális piacgazdaság döntő momentuma a magántulajdonon alapuló magánkezdeményezés. A rendszerváltoztatás egészének gazdasági aspektusai közül ezért is kiemelkedik, hogy a döntően állami, illetve a nyolcvanas évek közepétől nem kis „önigazgató” tulajdonosiszerkezetből hogyan lehet magángazdasági átmenetet levezényelni. Általánosan elterjedt, hogy az állami vállalatok privatizációja hozza létre a magánalapú gazdaságot, de ez nagyon leegyszerűsítő és a valóság folyamatainak csak egy részét, lehet, kisebb részét tekintetbe vevő vélemény. Mint alább látni fogjuk, folyamatok összetett és egymásra ható arzenálja teremtette meg történelmileg példátlan gyorsasággal a gazdasági berendezkedés, a szociális piacgazdaság alapjait, annak ellenére, hogy olyan terhek és csapdák voltak jelen, amelyek súlyát és nehézségét a különféle szakértői körök mélyen alábecsülték. De mik is voltak ezek? Az alábbiakban felvillantjuk ezek legkritikusabb elemeit a teljesség igénye nélkül, csak annak érzékeltetésére, hogy a tulajdonszerkezeti átalakítás, a magánalapú gazdaság megteremtésének gazdasági, társadalmi környezete kedvezőtlen volt.

Elkerülhetetlen terhek és csapdák

1.     Tőkehiány, forráshiány.

Túl azon, hogy az éves nemzeti jövedelmet elérő külső adósság terhelte a piacgazdasági átmenetet, hiányzott a tulajdonszerzéshez, a technikai modernizáció beruházásaihoz, a szerkezet átalakításához, a versenyképes, magas minőségű termékek termeléséhez szükséges korszerűsítéshez a belső forrás. Sem a vállalati szektornak, sem a lakosságnak nem voltak komolyabb felhalmozott forrásai, pláne nem olyan pénztőkéje, amellyel szabadon rendelkezhetett. S ez a tény önmagában csapda, mert a kínálattal szemben álló kereslet a tulajdonlás terén marginális, és a tulajdonosi kör a források hiányában nem tud markáns beruházásokat indítani.

2.     A külső segítség, egy új Marshall-terv hiánya.

Tény, hogy az 1947-ben meghirdetett, majd 1948–50 között végrehajtott amerikai tőkeinjekció Európa érintett országaiban a háború pusztulása után már három év alatt lehetővé tette a gazdaság talpra állítását. A keleti tömb is háborús veszteségeket szenvedett a hidegháború következményeként, és szükség lett volna egy újjáépítő programra, de ez nem következett be.

3.     Adósságcsapda

1990 közepére a magyar gazdaság a fizetésképtelenség határára került. Az adóságkönnyítésre, -elengedésre tett határozott kísérletek és kezdeményezések merev ellenállásra találtak a G7-országok részéről. Az egyoldalú lépés, az adósságszolgálat megszüntetése abszolút irreális és súlyosan káros lépés lett volna. Az adósságterhek eltérően sújtották a volt orosz érdekszféra országait és befolyásolták a fejlődési pályát.

4.     Körbetartozás, felszámolások és csődök.

Bűvös körbe került a reálgazdaság: a keleti piacok fizetésképtelensége a vállalatok eladósodásához vezetett, ami széles körű körbetartozásban jelentkezett. A nem versenyképes adottságú cégek konszolidációja az állami eladósodottságot drasztikusan megnövelte volna. Piaci alapon csak az volt járható út, hogy a vállalati fizetésképtelenségek rendezésének módját a felszámolási és csődfolyamatok szabályozásával jelöli ki a gazdaságirányítás, annak minden negatív következményével együtt.

5.     Tőkehiányos bankrendszer

A kétszintű bankrendszer megteremtése alapvetően úgy történt, hogy az addig a központi banknál lévő, vállalati hitelezésből származó követelések lettek az új, ágazati logikával összerakott bankok „tőkéje”. Talán nem volt még világos a gazdaságirányítás szereplői előtt, hogy ezek a hitelek széles körben „bedőlnek”, ami a bankoknál nemcsak a hitelezési folyamatot gátolja, hanem bankcsődök lehetőségét is hordozza. Ez azt jelenti, hogy formailag volt ugyan kereskedelmi hitelezést lehetővé tevő bankrendszer, de szabad forrás a biztonságos hitelezéshez igen szűk körben volt jelen.

6.     Az önigazgató vállalati forma

Az 1980-as évek közepén vezettek be egy új vállalatirányítási formát, nem kis részben a jugoszláv minták figyelembevételével. A nemzetgazdasági jelentőségű ágazatokat leszámítva a vállalatok vezetését az állam átruházta az ún. vállalati tanácsokra. A vállalati tanácsokat az adott vállalatok vezetésének és alkalmazottainak képviselőiből állították fel, sajátos szabályozással. A vállalati tanácsok gyakorlatilag megkapták az adott vállalat feletti tulajdonosi jogokat. Nemcsak a vezetők alkalmazásáról, javadalmazásáról dönthettek, hanem eladhattak vagyontárgyakat, bérbe adhatták azokat, eladhattak jogokat, sőt, mivel 1987-től az állam érvényesnek tekintette az 1873-as (!) kereskedelmi törvényt, társaságot alapíthattak, apportálhattak vagyontárgyakat és szinte minden tulajdonosi döntést meghozhattak. A nyolcvanas évek végén életbe lépett társasági törvény pedig szabad utat nyitott a vállalati tanácsok előtt, hogy stratégiai döntéseket hozhassanak a vállalat jövőjéről, a vagyon egészének társaságba viteléről. Ez a folyamat meg is indult, és tovább erősítette, hogy egészen minimális külfölditőke-bevonással nagy adókedvezményeket ígért az adótörvény.

Miért a terhek és a csapdák között hozom fel ezt a nem eléggé kutatott folyamatot? Azért, mert az államnak ez a kvázi tulajdonosi kivonulása a vállalati szféra jelentős hányadából több súlyos kár okozója lett. Az első kár az, hogy nem stratégiai szempontok szerint hoztak tulajdonosi döntéseket, hanem az adott vállalatvezetés egyéni érdekei szerint. A közjavakról magánérdekek dönthettek, szabályozatlan és kontrollálhatatlan feltételekkel. Ez széles ellenérzést szült és megalapozta a közvélemény gyanakvását, sőt előítéletét a privatizációs folyamattal szemben. Joggal nevezte el a közbeszéd a vagyonkimentés, vagyonátjátszás folyamatának, és a spontán privatizációnak a tulajdoni szerkezet átalakításában játszott szerepe negatív kontextusba került. Ez volt a döntő oka annak, hogy ma is úgy véli a közember, a nómenklatúra tagjai voltak azok, akik közel lévén a tűzhöz a piacgazdaság kezdetén tulajdonosi pozícióból indulhattak. A magyar gazdaság átalakításával, piacosításával kapcsolatban máig ható ellenérzést vált ki az, ami 1986-tól egészen az 1992-es törvényi szabályozásig történt.

7.     A piacgazdasággal kapcsolatos tudás, vezetői felkészültség hiánya.

Hosszú távon nem lett volna az előbbi folyamat súlyosan negatív, ha a vállalati tanácsok és a nyolcvanas évek vezetői garnitúrája a piacgazdasággal kapcsolatos tudással, rutinnal, stratégiai látásmóddal rendelkezett és valódi tulajdonosi hozzáállással bírt volna, valamint ha lett volna morális alapállása. A morális alapállás alatt azt értem, hogy bár formailag megtehette, hogy tulajdonosként lépjen, pontosan tudta, hogy amikor a szűk vezetésnek ment át vagyonokat, az bizony az állam javainak „törvényes”, de ellentételezés nélküli magánosítását jelenti, amit a köznyelv egyszerűen szabad rablásnak értelmezett. A közvéleményt felháborította, hogy ekkoriban kiugró vezetői jövedelmekről, soha nem látott luxusfogyasztásról kapott hírt, ami mögött nem gazdasági teljesítmény, hanem a helyzet kihasználása állt. Azért fogalmazok ennyire radikálisan, mert magam is megdöbbentem az amoralitáson, s mert később, felelős állami vezetőként az ellenérzések mások által felkorbácsolt, hatalmas hullámverése a dolgok rendbetételét, normális előrevitelét is akadályozta, sőt azok nyakába került a következmények terhe, akik éppen a meggátlásukon és rendbetételükön dolgoztak.

A tulajdonosi sokszínűség, a vegyes gazdaság létrejöttének fő folyamatai

Az a tény, hogy történelmileg példátlanul rövid idő alatt, már 1994-re a magyar gazdaság tulajdonosi szerkezetét mint piacos vegyes tulajdonú gazdaságot lehetett leírni, tudatosan megindított, törvényekkel szabályozott folyamatok, világos politikai, gazdaságpolitikai szándékok egész sorának köszönhető. De azt is látni kell, hogy az „államtalanítás” szinte azonnal megkezdődött, ahogy a totális állam berendezkedett. Ha kicsit visszanézünk, akkor már a hatvanas évektől látjuk – hullámzó, ingatag módon – a magánkezdeményezések lassú, szinte lopakodó térnyerését.

A folyamat a háztáji gazdaságok eltűrésével kezdődött a hatvanas évek elejétől, majd folytatódott a tsz-melléküzemágak felvirágzásával és a vállalati-szövetkezeti szféra vállalkozási együttműködésével. A ʼ68-as új mechanizmus szimulált „szocialista piacgazdaságot” képzelt, míg 1972-ben be nem következett a visszarendeződés. De ez sem tartott soká, mert a rendszer tarthatatlansága már a hetvenes években nyilvánvalóvá vált, ezért óvatosan kinyitották a szelepeket. Megindulhatott a kisiparosok és kiskereskedők lehetőségeinek bővülése, a kiszövetkezetek és szerződéses üzemeltetés térnyerése. A nyolcvanas évek elejétől új kisvállalkozási formák, a gazdasági munkaközösségek (gmk) és vállalati gazdasági munkaközösségek (vgmk) kaptak zöld lámpát. Ezek ugyan többletteljesítményt váltottak ki, de közjavakból keletkezett magánhaszon, és a korrupció mesteriskolái voltak. S így vált a rendszer olyannyira tarthatatlanná, hogy az állam 1985-ben a vállalatok 80%-ánál a lovak közé dobta a gyeplőt, bevezetve az önigazgató vállalat kategóriáját.

A magánosítás tehát nem egy hirtelen a semmiből jövő gondolat és cselekvés, hanem búvópatakként évtizedek óta jelen volt. Az alábbiakban a teljesség igénye nélkül bemutatom, hogy milyen folyamatok segítettek a tulajdoni szerkezet gyors átalakításának megvalósulásában.

1.     A mikrovállalkozások fejlődése

Bár az ötvenes évek közepére a mikrogazdaságokat, önálló egzisztenciákat eltüntette a kommunista politika, az élet a hatvanas évektől utat tört magának. Ez a folyamat mindenütt jelen volt: a kiskereskedelemben, a vendéglátásban, a szálláshelykiadásban, a kis házi, háztáji gazdaságokban, majd a garázsműhelyekben, a vállalati gazdasági munkaközösségekben, a tsz-melléküzemágakban, a fusiban, a csencselésben, a láthatatlan importban, és sorolhatnám tovább. Hogy ennek mi a jelentősége? Két egyszerű dolog. Az egyik a vállalkozó szellem valamilyen mértékű megőrzése és átmentése. A másik egy bizonyos tőkefelhalmozás és tőkefelhalmozódás. S ahogy elindul a szabad gazdasági tevékenység gondolata, ezek gyors növekedésnek indulnak. Példaként említem a borászatot, az élelmiszeripar több ágazatát, a vendéglátást, a kisipart, ahol bár nem kis részben „kényszervállalkozásként” jellemezték az indulást, mégis sok mai, virágzó kkv vagy éppen nagyobb vállalkozás datálja ekkorra piaci elrugaszkodását.

2.     A tőkebeáramlás

Magyarország a rendszerváltozással egyidejűleg egyértelmű, világos és szilárd üzenetet küldött a világnak: üdvözöljük a közvetlen külföldi tőkebefektetéseket (DFI), legyen az zöldmezős beruházás vagy éppen meglévő vagyonok, cégek megvásárlása! Ez olyan sikeres volt, hogy a 2000-es évek fordulójáig Magyarország volt volumenében is a legnagyobb tőkebefogadó a térségben, és egy főre vetítve még ma is legelöl jár. Bár mint mindennek, ennek is vannak negatív következményei, és helye van a nagyarányú külföldi tőkejelenlét miatti aggodalmaknak, már a kezdetektől mással nem elérhető, pozitív hatása volt. Elsőnek említem a piacos gondolkodás, marketing és menedzsmenttudás megjelenését és mintaadó szerepét. Pótolhatatlan a friss tőke a tőkehiányos állapotú gazdaságban. Az összeomlott KGST-orientációjú gazdaság talaján új iparágak épültek fel. S ami a legfontosabb: relatíve gyorsan jöttek létre új munkahelyek, s már 1993-ra csökkenni kezdett a munkanélküliség. Az exportkapacitások és vele az exportpiacok is radikálisan bővültek, és néhány év alatt olyan szintű valódi integráció indult el a nyugati piacokkal , amit a „Közös Gazdasági Sikertelenség Társasága” negyven év alatt nem tudott elérni.

3.     A kárpótlás

Magyarország kormánya 1990-ben eleve elvetette a reprivatizációt, joggal és helyesen, bár még ma is vissza-visszatérő sóhajtozás van ekörül. A kommunizmus vagyon elleni bűneit azonban valahogy orvosolni kellett, s ami legalább ilyen fontos, jogállami eszközökkel le kellett zárni a vagyonelkobzások, államosítások és egyéb vagyon elleni sérelmek miatti nyomást, várakozást, bizonytalanságot. A magyar megoldás egy sajátos értékpapírban megtestesülő, degresszív kárpótlás volt. Ez a földtulajdon tekintetében 300 hektárig teljes értékű kárpótlást ígért, az egyéb vagyonok tekintetében pedig erősen degresszív módon, az akkori forint vásárlóértékén 5 millió Ft-ig terjedően nyújtott kárpótlást. Miért említem ezt a tényezőt a magángazdaságot erősítő folyamatok között? Mert egyrészt ez a megoldás újrateremtette a földmagántulajdont, másrészt a maximális, 5 milliós kárpótlás valós keresletet támasztott az állami vagyonokra, mai árakon kb. 100 millió Ft értékben, 5 millió Ft kárpótlásijegy-csomagonként. Egyúttal egzisztenciahitel-önrészként is felhasználható volt, és életjáradékra is át lehetett váltani.

Az is tény azonban, hogy az embereket a média tudatosan félreorientálta, nem éltek eléggé jól ezzel a nagy lehetőséggel. Közel 300 milliárd forint értékben jelent meg kereslet a földre és az állami vagyonra, ez mai értéken nagyjából 6000 milliárd Ft. Egyes kutatások szerint 1990-ben a 2200 állami vállalat összesen 1800 milliárd Ft-nyi könyv szerinti vagyonértéke a szükséges felszámolásokat is figyelembe véve, piaci áron hozzávetőleg 1300 milliárd Ft-ot tett ki. Ebből levonva a várhatóan tartósan állami tulajdonban maradó vállalatok értékét, az önkormányzatok részesedését, a munkavállalói kedvezmények költségét, magával a privatizációs folyamattal kapcsolatosan felmerült ráfordításokat, a környezeti károk miatti fizetési kötelezettségeket, a hitelkedvezményeket, maga a kárpótlás legalább negyedrészben hozzájárult az állami vagyon átalakításához, s a tulajdon széles körű elosztását is jelentette volna, ha racionális és célszerű a felhasználása. Megállapítható, hogy a magyar társadalom részben kihagyta ezt a nagy lehetőséget.

4.     Az önkormányzati tulajdon kialakulása

1990 előtt az, amit ma önkormányzati tulajdonnak ismerünk, döntően állami tulajdon volt. 1990 őszén a parlament megalkotta az önkormányzati törvényt, és ezzel – érzésem szerint – a korábbi állami vagyon legalább 25%-át átadta az önkormányzatoknak. Ennek a vegyes tulajdonlás szempontjából azért van jelentősége, mert idővel sok szolgáltatást vállalati, vállalkozási formában, társaságként szerveztek meg, amelyek piaci logikával működtek.

5.     Az egyházi vagyonok egy részének visszajuttatása

Nem adta vissza az állam a földvagyont és a vállalkozói vagyont, kizárólag a hitéleti, oktatási, egészségügyi, illetve szociális tevékenységhez szükséges ingatlanokat.

6.     Az állam mint tulajdonos

Mint feljebb, az önkormányzó vállalatoknál leírtuk, az állam az 1980-as évek közepén a gazdasági szférában saját magát a kívülálló helyzetébe hozta a vállalati tanácsok létrehozásával, a társasági törvény életbe léptetésével és azzal, hogy a nyolcvanas évek végén megszervezte az Állami Vagyonügynökséget, amely törvényi szabályozás nélkül kezdte el a vállalatok egy részének eladását. Ez káros folyamatokat indított el, amire elsők között kellett a kormánynak megoldást találnia. Magyarán a demokratikusan megválasztott kormánynak helyre kellett állítania a mai tulajdonosi szerepét. Ez több lépésben történt, már 1990 nyarától. Törvény született a vagyon feletti döntések ellenőrzéséről, majd jogi megoldás a vállalati tanácsok újraválasztására – ez politikai legitimitási kérdésként merült fel –, rövid idő múlva a vállalati tanácsok megszüntetéséről és a vállalatok társasággá alakításáról, majd 1992-ben világos elhatárolás az eladandó és nem eladó állami vállalkozói vagyonról. Az állam tulajdonosi bizonytalankodása 1992-re rendeződött, amikor az akkori Állami Vagyonügynökség rendelkezett az eladandó vagyon jogai felett, a megmaradó tartós állami vállalkozói vagyont pedig az Állami Vagyonkezelő Rt. tulajdonosként menedzselte.

7.     A privatizáció

Bár gyakran az egész magánosítás sokszínű folyamatát illetik a privatizáció szóval, mégis helyes, ha ezt a kifejezést csak az állam vállalkozói vagyonának magánosítására alkalmazzuk. Én legalábbis ebben az értelemben használom. Ilyen szemmel a privatizáció jelentősége kettős: egyrészt világos útmutatás a kormány rendíthetetlen elkötelezettségéről a szociális piacgazdaság alapjának, a versengő magángazdaságnak a kialakítása mellett, másrészt az egész magánosítási történésnek értékben kisebb, szerintem olyan tíz százalék értéket elérő része. A privatizáció, tehát az állam vállalkozói vagyona egy részének értékesítése, magánosítása inkább jelzőfény, hogy merre haladunk, valamint szimbólum, idea, hogy mi is a cél. A magyar privatizáció (éppen a spontán privatizáció fentebb leírt jelensége, illetve a közvélekedés ellenérzése miatt) egyik oldalról ma is fájdalmas folyamat a néplélekben, másrészt közgazdasági, gazdaságpolitikai szempontból a térség legsikeresebb megoldása volt. Itt meg kell említeni azt a naiv elgondolást, hogy az ún. privatizációs bevételek megoldást jelentenek az államadósságra, és ma is elterjedt gondolat, hogy úgymond a vagyon odalett, de az adósság megmaradt. Két tényt hagy ki a számításból ez az elvárás. Egyrészt az eladandó vagyon állapotát és valós piaci értékét, másrészt azt, hogy éppen ez a vagyoni kör az, amiben megvalósult a kárpótlási jegyek kivezetése, a munkavállalóknak adott kedvezmények. A szakma egy része is messze túlértékelte az állam eladható vállalkozói vagyonának piaci értékét, ami csak a jövedelemtermelő képességgel függ össze.

Az állami tulajdonlás és vagyonértékesítés elvei, törvényi kerete

Az 1990-es választások után a magyar gazdaság állapota miatt minden téren gyökeres fordulatra volt szükség. A tulajdonlást tekintve A nemzeti megújhodás programja (NMP) fektette le azokat az irányokat és célokat, amelyek aztán a törvényhozás munkájával adták meg a jogi kereteket. A magánosítás fő elvei a következők voltak.

1.A gazdasági rendszer piaci alapra helyezése a program kulcseleme.

Az NMP-ben világossá tették, hogy nincs reprivatizáció, tehát a volt tulajdonosok nem a volt vagyontárgyaikra számíthatnak. Kárpótlás lesz helyette, értékpapír bevezetésével. A kárpótlás degresszív lesz, és limitált. Megtörténik a teljes nyitás a külföldi tőkebeáramlás előtt. A hazaiak tulajdon iránti keresletére megoldásokat kell találni. Törvényi szinten kell szabályozni az állam vállalkozói vagyonának jövőjét, meg kell határozni a megtartandó ágazatokat és vállalatokat, ezek egy állami tulajdonosi szervezetbe kerülnek. A nem stratégiai jelentőségű cégek pedig piaci alapú, nyílt értékesítésben vesznek részt egy erre a célra létrehozott ügynökség irányítása alatt. Lépések történnek az intézményes tulajdonlás irányába is.

S a fő elvek tisztázása után nézzük meg a gyakorlatot, mert ahogy Goethe írja, száraz ág minden teória, de az élet virágzó fája zöld.

A piac által értelmezhető vállalati formák létrehozása.

Az önkormányzó vállalat, a vállalati tanácsok mint kvázi tulajdonosok a gyakorlatban rendelkezhettek a vagyon felett. Ez a helyzet tarthatatlan volt, mert a potenciális befektetők nem értették az önkormányzó vállalati formát, valamint a vállalati tanácsok tartós léte vagyonfelélést okozott volna, és az állam nehezen jutott volna bevételhez. Ezen kockázatok és hátrányok megszüntetésére „társaságosítási kényszer” lépett életbe, és 1992 végén lényegében megszűntek a vállalati tanácsok jogosultságai, és az állami, önkormányzati cégek társasági formát öltöttek.

Mi eladó és mi nem?

Az akkori logika szerint nem eladó semelyik természetes monopóliumhálózat (víz, gáz, áram), szintén nem eladók a nemzetgazdasági jelentőségű cégek és objektumok s egyes ágazatok meghatározó cégei. 

Az állami tulajdon eladható részének intézményi és organizációs folyamata

1992-re sikerült a parlamentnek törvényi szinten szabályoznia az állam vállalkozói vagyonának értékesítését. Két intézmény jött létre, az állam tartós tulajdonát kezelő részvénytársaság (ÁPV Rt.) és az Állami Vagyonügynökség (ÁVÜ). Ezek a törvény erejénél fogva gyakorolták a tulajdonosi funkciókat.

A szélesebb tulajdonosi réteg kialakulásának kezdeményezései

Személy szerint az volt a törekvésem, hogy a lehető legszélesebb legyen azok köre, akik tulajdonhoz jutnak. Az a cég, ahol a választásokig dolgoztam és vezető voltam, az én vezényletemmel 1989 végén már (kis részben külföldi tulajdonban is lévő) részvénytársasággá alakult, alapvetően az akkori tanácsok tulajdonába adva, de értelmezhető tulajdonrészt biztosítottunk egy frissen létrehozott kulturális és szociális alapítványnak, amely a dolgozók és a nyugdíjasok számára nyújtott szolgáltatást.

Döntő momentum volt számomra a ʼ80-as évek legvégén a Herendi Porcelángyárban történt eseménysorozat, aminek eredménye az ország első munkástanácsának – új szakszervezeti kezdeményezés ez – megalakulása volt. Ebben a dinamikus időszakban fogalmazódott meg bennem, hogy megfelelő módszert kell találni és kialakítani az alkalmazotti réteg tulajdonszerzéséhez. Megjegyzem, Herend lett az első, ahol megvalósult a Munkavállalói résztulajdonosi program (MRP), amely azóta is mintaszerűen működik.

Az állami tulajdon magánkézbe adása, a makrogazdasági környezet változásai, a hazai befektetői kör tőkeszegénysége, a társadalom különböző rétegeinek a privatizációba való bevonására, a potenciális befektetői kör tágítására vonatkozó igénye keresletösztönző privatizációs technikák kialakítását és fejlesztését tette szükségessé. Ezt a célt szolgálta a kárpótlás is, de míg viszonylag sikeresen működött az egzisztenciahitel (E-hitel) és a Munkavállalói résztulajdonosi program, a privatizációs lízing nem terjedt el szélesebb körben.

Egzisztenciahitel

Az E-hitel a hazai befektetők számára kialakított hitelkonstrukció, amit pozitív eredményű hitelelbírálást követően a programban részt vállaló kereskedelmi bankok és szakosított pénzintézetek folyósítottak a kedvezményezettek számára. E-hitel csak állami tulajdonú vagyonrész értékesítése esetén volt igénybe vehető, s az államadósság törlesztésére szolgált. Ennek értelmében önkormányzati vagyon értékesítése, állami tulajdonú társaság saját vagyonának saját maga által történő részleges elidegenítése vagy felszámolásból történő kivásárlás esetében ez a technika nem volt alkalmazható. A hitel forrása az MNB által nyújtott refinanszírozási hitel volt, kamata két részből állt: a refinanszírozási kamatból és a folyósító bankot megillető kamatrésből. A hitel folyósításához előírták a minimálisan megkövetelt saját erőt, amit készpénzben vagy kárpótlási jegyben lehetett megfizetni. A megvásárolt vagyonrészt csak a hitelező pénzintézet hozzájárulásával lehetett eladni, az új adós – a vevő – szokásos banki ellenőrzése mellett.

Az E-hitel feltételei 1991–1995 között többször változtak, 1995 kivételével a kedvezményezett számára egyre kedvezőbb irányba. Csökkentették a kamatokat, a megkövetelt saját erő mértékét, növelték a türelmi és a futamidőt, bővítették a jogosultak és a felhasználhatóság körét, emelték a hitelösszeg felső határát. 1991-ben a kamat 18% refinanszírozási kamatról plusz 4% pénzintézeti kamatrésről indult, ami 1992-ben 12,6% plusz 4%-ra, 1993-ban pedig 3% plusz 4%-ra módosult, visszamenőleges hatállyal. A vevőnek tehát 1993-ban mindössze 7% kamatot kellett fizetnie, holott az éves infláció 24%, a szokásos banki kamatok 35% körül voltak. 1993-ban a megkövetelt saját erő 5 millió forint hitelig 2%, efelett 15% lett, a türelmi időt 3 évben, a futamidőt 15 évben állapították meg, az igényelhető hitelösszeg felső határát eltörölték.

Az E-hitelt később nemcsak önállóan, hanem más konstrukciók finanszírozási alapjául (MRP, privatizációs lízing) is használták, ami a vevő szempontjából szintén kedvezően befolyásolta a vételi feltételeket. Az 1994-ben hivatalba lépett Horn-kormány a privatizációban a készpénzes értékesítésre helyezte át a súlypontot, ezért az új, 1995. évi privatizációs törvényben az E-hitel felhasználását korlátozták, felső határát ügyletenként 50 millió forintban állapították meg.

A Hitelgarancia Rt. megalakulása után a kedvezményezettek kérhették annak készfizető kezességvállalását.

Az E-hitelt a kezdeti időszakban kiskereskedelmi, vendéglátóipari egységek megvásárlására használták (ezt hívták előprivatizációnak), később nagy társaságok privatizációjánál is széles körben igénybe vették. Komoly gondot okozott az új tulajdonosoknak, hogy a hitel fejében a bankok 150–200%-os hitelfedezetet követeltek meg jelzálog formájában. A bankok a hitelelbírálásnál különböző szigorúsággal jártak el, egyesek az E-hitelt üzletpolitikájukba is beépítették, s kikötötték, hogy a kedvezményezett cég náluk vezesse számláit. Sokszor ennek érdekében lazább hitelfeltételekkel elhódították egymás ügyfeleit, jogilag nem, de erkölcsileg kifogásolható technikákkal a privatizált vagyon egy részét potenciálisan birtokukba vették. Ezek az ügyek egyrészt kisebb-nagyobb botrányokba fulladtak, másrészt zavarták az állami vagyonkezelők munkáját, mivel a tényleges privatizáció a hitelezési stratégiákon keresztül részben átcsúszott a bankok kezébe.

Mindezen negatívumok ellenére az E-hitel nagyon kedvezően hatott a privatizáció gyorsítására; az Állami Vagyonügynökség 1991–1994 közötti összes értékesítésének kb. 22%-a egzisztenciahitelre történt.

Munkavállalói résztulajdonosi program

A másik fontos keresletösztönző privatizációs technika a Munkavállalói résztulajdonosi program, ami kedvezményes privatizációs lehetőségeket biztosít a magánkézbe adandó gazdasági társaság munkavállalóinak – alkalmazottainak és vezetőinek egyaránt –, hogy annak részben vagy egészben piaci értékesítés során tulajdonosaivá válhassanak.

Az MRP gondolata már az MDF programjában, majd A nemzeti megújhodás programjában is szerepelt. A konkrét törvényi megoldás az USA-ban, az Egyesült Királyságban és egy sor más országban az 1970-es években kialakult és alkalmazott ESOP-program (Employee Share Ownership Program) alapján jött létre, sok ahhoz hasonló jegyet mutat, de jelentős mértékben el is tér tőle. Az MRP a munkavállalók tulajdonosi kötődése révén javíthatja a gazdálkodás hatékonyságát, megmenthet munkahelyeket a felszámolástól. Az USA-ban az ESOP a dolgozók kisebbségi résztulajdonlását, a tulajdonosi érdekeltség megteremtését jelenti, míg nálunk az 1994 végéig létrejött MRP-szervezetek 70%-a lett többségi tulajdonos. Az MRP létrehozását sokszor inkább a munkahelyek megtartásának, mint a többletjövedelem szerzésének igénye motiválja, máskor – a legkedveltebb belföldi tulajdonszerzési technikaként – valójában a menedzsment általi kivásárlást segíti elő, tehát az MBO (Management Buy Out) privatizációs eszközének szerepét is betölti.

Az MRP-ről az Országgyűlés 1992-ben törvényt alkotott (1992. évi XLIV. tv.), amelynek lényege: MRP-szervezetet állami részvény vagy üzletrész kivásárlására a munkavállalók csak az őket foglalkoztató gazdasági társaságban alakíthatnak. Az MRP-ben való részvétel minden dolgozó alanyi joga, ha legalább 6 hónapja alkalmazásban van az adott társaságnál. A részvény- vagy üzletrészvásárlás lehetősége nincs korlátozva, az MRP megalakításához azonban a munkavállalók 40%-ának önkéntes részvételi szándéka szükséges. Az MRP-szervezet működését az előkészítő bizottság tevékenysége előzi meg, amely összeállítja a tulajdonszerzés részleteit leíró megvalósíthatósági tanulmányt. Az MRP önkormányzati szervezetként működik, kizárólag a dolgozói kivásárlás megvalósítására jön létre, működése a kivásárláshoz felvett hitel visszafizetéséig tart. Legfontosabb dokumentuma a törvényi keretekre támaszkodó, de igen nagy szabadságfokú alapszabály. Az MRP ajánlata az állami vagyonkezelők pályázati rendszerében kerül elbírálásra, és más pályázatokkal azonos feltételek esetén előnyben kell részesíteni.

Az MRP számára folyósított hitel 1993-tól a mindenkori E-hitelnek megfelelő kondíciókkal rendelkezik, s ha a szervezet megnyerte a tendert, akkor a hitelt is megkapja. További kedvezmény, hogy az E-hitelnek megfelelő saját erőt be kell fizetni, de a hitel visszafizetéséért és egyéb kötelezettségek teljesítéséért más biztosíték hiányában a társaság felel. Nagy könnyebbség volt tehát a hitel 1991–1995-ben szokásos 150–200%-os vagyonibiztosíték-igényének elmaradása. Saját erőként névértéken számolt kárpótlási jegy elfogadható, részletfizetési konstrukció is alkalmazható.

Az MRP-kivásárláshoz személyijövedelemadó-kedvezmények járultak. A saját erő címén befizetett összeg befektetés címén levonható volt az adóalapból, illetve az MRP résztvevőinek egyéni részvényszámláján jóváírt összegek nem számítottak bevételnek, azaz adóalapnak. Ugyanakkor a hitel visszafizetéséhez igénybe lehetett venni a társaság adózás előtti eredményének maximum 20%-át.

Az MRP-szervezet tehát igen sok kedvezményes privatizációs technikát használhatott fel egyszerre. Ez tudatos gazdaságpolitika volt, mivel az Antall- és a Boross-kormányzat programja jelentősen támogatta a tulajdonosi polgárság kialakulását, ezen belül a kisbefektetői tulajdonszerzést. Mindezek hatására az MRP-s értékesítések 1994 közepéig dinamikus növekedést mutattak, csak a más szemléletű, a készpénzes privatizációt előnyben részesítő Horn-kormány idején estek vissza.

1992–1994 között az MRP-k az összes privatizált társaság 20%-ában szereztek részesedést, ezek 70%-ban többségi részesedések voltak. Az MRP keretében 45 ezer munkavállaló vált tulajdonossá. A kivásárlások keretében 76 milliárd forint jegyzett tőkéjű állami vagyon privatizálása történt meg. Ezek jelentős arányok, nagyobb munkavállalói részarányokkal fejlettebb országokban sem találkozunk.

MRP-vel kezdetben kisebb társaságok esetében találkoztunk – kifejezetten jó tulajdonlási formának tekinthető tervezőintézetek, külkereskedelmi, szállítmányozási, informatikai társaságok privatizálása esetén, ahol az igazi értéket a munkavállalók és azok kapcsolatai jelentik, vagy kisebb autószervizek és más szolgáltató vállalkozások esetében –, de később egyre nagyobb társaságok kerültek így elidegenítésre. Ebben valószínűleg szerepet játszott, hogy becslések szerint a többségi kivásárlások fele valójában vezetői kivásárlás volt, ahol az alkalmazottak zöme összességében szerény üzletrésszel vagy részvénypakettel rendelkezett, illetve strómanként vett részt az MRP-szervezetben. A külföldi tőke mindeddig nem szívesen társult be ilyen társaságokba, és a hazai nagybefektetők sem igazán érdeklődtek irántuk A munkavállalók előnye jó ideig munkahelyeik biztonságában keresendő, többletjövedelem számukra a hitelek visszafizetéséig nem igazán volt várható. Meg kell azonban állapítani azt is, hogy ezek a cégek nem mutattak alacsonyabb stabilitást a más befektetői csoportok által privatizált társaságok átlagánál.