A szerbek, horvátok és szlovénok első közös államának létrejötte

Háború: visszavonulás és előretörés

Az Osztrák–Magyar Monarchia és Szerbia közötti ellentétek 1914 júliusában háborúhoz vezettek. A Bécsből érkező hadüzenet váratlanul érte a belgrádi politikai és katonai vezetést, mivel Szerbia – legalábbis a szerb történetírás megállapítása szerint – nem akart háborúzni. A délszláv állam kimerült ugyanis a sikeresen megvívott, területgyarapodással járó Balkán-háborúkban katonai és gazdasági értelemben is. Mindezzel együtt Szerbiában a hadüzenetet dacosan fogadták. A régensherceg kiáltványában emlékeztette népét, hogy „harminc évvel ezelőtt Ausztria–Magyarország meghódította a szerb Bosznia-Hercegovinát”, amelyet „hat évvel ezelőtt végleg és jogtalanul kisajátított”, egyúttal felszólította a nemzetet, hogy „minden erejével védje meg háztartását és a szerb fajt.”

A háború kitörésével bizonyossá vált, hogy mind a területi kérdésekben, mind a nemzeti mozgalmak vonatkozásában jelentős változások következnek be a Balkánon. Amennyiben Szerbia elveszíti a háborút, nemhogy évtizedes nemzeti céljait nem éri el, de területvesztéssel és hátrányos gazdasági következményekkel is számolhat. Az 1914. augusztus közepén meginduló osztrák–magyar támadást a szerb csapatok visszaverték, majd december elején ellentámadást indítottak, és a hónap közepére az elfoglalt szerb területek kiürítésére kényszerítették a Monarchia hadseregét. 1915. október elején August von Mackensen német tábornok vezetésével nagyszabású német–osztrák–magyar offenzíva indult Szerbia ellen, ezzel egy időben kelet felől Bulgária is támadásba kezdett. November végén a több fronton is vereséget szenvedő szerb egységek több tízezer civillel együtt Albánián át az Adriai-tenger partjára vonultak majd a következő év első hónapjaiban Korfura hajóztak át, hogy aztán később majd újra bekapcsolódhassanak a szaloniki fronton zajló harcokba.

1915-ben Szerbia csaknem három évre, 1918 októberéig a központi hatalmak megszállása alá került: bolgár, osztrák–magyar és német megszállási övezet jött létre. A fordulat 1918 nyarán következett be, amikor Nagy-Britannia és Franciaország már a Monarchia felbomlasztásával számolt. Franciaország hozzájárult, hogy a szaloniki fronton Franchet d’Espérey keleti hadseregében szerb egységek is harcoljanak. A front gyorsan haladt előre, 1918. november 1-jén a szerb csapatok bevonultak Belgrádba, és ezzel befejeződött a központi hatalmak csapatainak kiszorítása a megszállt szerb és montenegrói területekről. A sereg nem állt meg a szerb–magyar határon, hanem tovább vonult a Vajdaság irányába, átlépve a Dunát.

A hadműveletekkel egy időben, 1918 közepétől új biztonságpolitikai elképzelés kezdett megvalósulni Európában, amit végül a béketárgyalásokon szentesítettek. A győztes nagyhatalmak Németországot többek között úgy kívánták visszaszorítani, hogy korábbi szövetségesét, az Osztrák–Magyar Monarchiát feldarabolták, területén pedig több kis államot hoztak létre. Az antant szövetségi rendszeréből, továbbá a nemzetközi hatalmi egyensúlypolitikából kieső Oroszországot részben az új szláv államoknak kellett pótolni Franciaország gyámkodása mellett. Végeredményben a hadi helyzet és az új nemzetközi elképzelések jelentős mértékben elősegítették a szerb–horvát–szlovén közös állam létrehozását.

Jugoszláv program eltérő elképzelésekkel

A háború kitörése után a szerb kormány megfogalmazta hadi céljait. A szerb külügyminisztérium 1914 szeptemberében egy körtáviratot küldött az antanthatalmaknak, amelyben azzal érvelt, hogy a Balkánon szükség van egy olyan erős államra, – jelesül a Boszniával, Hercegovinával, a Vajdasággal, Dalmáciával, Horvátországgal, Isztriával és Szlovéniával kiegészített Szerbiára – amely biztosítani tudja a félsziget és Európa békéjét, valamint megőrzi és garantálja az adriai- és a földközi-tengeri térség egyensúlyát. (Az antant hatalmak ekkor még elutasítóan reagáltak a szerb területi követelésekre, mivel azok megvalósulásának feltétele a Monarchia felbomlása volt.) A jugoszláv egységállam terve akkor emelkedett hivatalos kormányprogrammá, amikor december 7-én a szerb parlament elfogadta a niši deklarációt, amelyben kinyilvánították: a háború „minden nem szabad szerb, horvát, szlovén testvérünk felszabadításáért és egyesítéséért folytatott harccá vált”.

Annak ellenére, hogy a szerbek, horvátok, szlovének nyelvi-kulturális rokonságának gondolata a 19. században az értelmiség egyes köreiben népszerűvé vált, és több mozgalom is zászlajára tűzte, mi több, a što dialektus – mind szerb, mind horvát – irodalmi nyelvvé tétele bizonyos mértékben közelítette is egymáshoz a két nemzetet, a Szerbiával közös állam gondolata a Monarchiában élő horvátokban és szlovénekben 1918-ig fel sem merült. A szerb kormány a háború első éveiben partnerét – az általa anyagiakkal is támogatott – Jugoszláv Bizottságban találta meg, amely emigráns horvát politikusokból állt. Az 1915. április 30-án Párizsban létrejött bizottság fő feladatának a jugoszláv állam létrehozásának népszerűsítését tartotta. A szervezet annak érdekében fejtett ki propagandamunkát az antanthatalmaknál, hogy segítsék a délszláv népek harcát szabadságukért és önálló államuk megteremtéséért. 

A szerb kormány és a Jugoszláv Bizottság kapcsolata nem volt harmonikus, mivel a szerb vezetés nem éppen a jugoszláv program megvalósítására törekedett – a nagyszerb állam megvalósítása ugyanis mindig vonzó alternatíva maradt. 1917-ben azonban több esemény is történt, ami cselekvésre ösztönözte Szerbiát. A cári rendszer bukásával elveszítette legfőbb szövetségesét (Oroszország egyébként is mindig óva intette Szerbiát, hogy a katolikus Horvátországgal alkosson közös államot), az Egyesült Államok belépett a háborúba, és Woodrow Wilson elnök nagy hangsúlyt helyezett a nemzeti önrendelkezés elvére (lásd a majd 1918 januárjában meghirdetett 14 pontját), valamint 1917. május 30-án az ausztriai parlament délszláv képviselői (Jugoszláv Klub) kifejezték egyrészt lojalitásukat a Habsburg-ház felé, másrészt óhajukat, hogy a nemzetegyesítés a Monarchia keretein belül történjen meg.

A kölcsönös bizalmatlanság ellenére, az említett fejleményekre reagálva 1917 nyarán a szerb kormány Korfura hívta a Jugoszláv Bizottság vezetőit egy közös nyilatkozat megszövegezésére. A tárgyalások során kiütköztek az ellentétek a megalakítandó állam szerkezetét illetően. A bizottság decentralizált berendezkedést javasolt, amelyben az egyes területek autonómiát élveznének (közös állami irányítás alatt állna a kül-, a pénz-, a hadügyek és a közlekedés), a szerb delegáció viszont amellett foglalt állást, hogy az országnak egységesnek kell lennie, a szerb alkotmány fontosabb államigazgatási rendelkezéseit ki kell terjeszteni az egész országra. A július 20-i nyilatkozat jelentősége, hogy kinyilvánította a „háromtörzsű” szerb–horvát–szlovén nemzet egységét. Először rögzítették írásban, hogy egy közös délszláv államot kívánnak együtt létrehozni. A nyilatkozat kimondta: a létrehozandó állam magában foglalja azokat a területeket, ahol a délszláv népek kompakt egységben élnek, továbbá parlamentáris, demokratikus monarchia lesz a Karađorđević-dinasztia vezetése alatt, egységes címerrel, állami zászlóval. A cirill és latin írásmód egyenlő, a bevett vallásokat (ortodox, római katolikus és muzulmán) szabadon lehet gyakorolni. A deklarációban az állam belső berendezkedéséről az szerepel, hogy az állam struktúráját meghatározó alkotmányt a béke megkötése után az általános, közvetlen, titkos választások nyomán megalakuló alkotmányozó nemzetgyűlés fogadja el, minősített többséggel. Az államjogi viták a nyilatkozattal nem zárultak le, a végső rendezés az újabb politikai fejleményektől függött.

1918 őszére megváltozott a hadi és a nemzetközi helyzet. A katonai vereség szélén álló Monarchiában az önrendelkezés jegyében nemzeti tanácsok szerveződtek. 1918. október 5–6-án Zágrábban megalakult a délszláv regionális nemzeti tanácsokat és pártokat összefogó Szlovén–Horvát–Szerb Nemzeti Tanács, amely a Monarchia területén élő összes horvát, szlovén és szerb politikai képviselőjének deklarálta magát. Az események forgatagában a jogszerűség biztosítása érdekében egy utolsó ülésre még a horvát parlamentet is összehívták. A szábor 1918. október 29-én megszűntnek nyilvánította a horvát–magyar államközösséget, majd a legfőbb hatalmat a zágrábi Szlovén–Horvát–Szerb Nemzeti Tanács kezébe adta, amely azonmód kikiáltotta a Habsburg Monarchia délszlávok lakta területeit felölelő Szlovén–Horvát–Szerb Államot. 

Az újonnan kikiáltott állam, amelyet ténylegesen senki sem ismert el, a külkapcsolatok intézését és az állam képviseletét a Jugoszláv Bizottságra bízta. Az olasz csapatok előrenyomulása gyengítette a Szlovén–Horvát–Szerb Állam stabilitását, így november elején a Nemzeti Tanács szerb csapatokat hívott be a rendfenntartásra és az intervenció megállítására (12-én Zágrábba érkezett a szerb főparancsnokság két megbízottja, majd 14-én egy ezred is, hogy folytassa útját Fiumébe).

Az antant nyomására november 6. és 9. között Genfben újra összeültek az egyes nemzetek képviselői az egyesülés feltételeinek megtárgyalására. Ezúttal a szerb kormány és a szerb parlament küldöttei, valamint a Jugoszláv Bizottság tagjai mellett részt vettek a Szlovén–Horvát–Szerb Állam képviselői is. Megállapodtak abban, hogy több ország egyesül, nem pedig egyes államrészek csatlakoznak egy másik államhoz. Az új ország végső berendezkedésének eldöntését az alkotmányozó nemzetgyűlés kompetenciájába utalták (de nem határoztak arról, hogy az alkotmányt milyen többséggel kell elfogadni). Az előzetes megállapodás az átmeneti kormányzásról föderatív elemeket tartalmazott (csak a legfontosabb ügyekben illetékes közös kormány jön létre, a nemzeti kormányok pedig továbbra is hivatalban maradnak). A szerb vezetőrétegnek az egyes nemzetek önállósága, autonómiája elfogadhatatlan volt a közös országon belül, ezért a szerb parlament a megállapodást nem ratifikálta, nehogy bármiféle precedenst, jogalapot teremtsen, „prejudikáljon”. Pašić hazatérte után lemondott, de a régens újra őt nevezte ki miniszterelnöknek. Mindez elég volt ahhoz, hogy a megállapodások érvényüket veszítsék.

A szerb elutasítást követően a zágrábi Nemzeti Tanácsban kiéleződött a vita az egyesülésről. A horvátországi szerb Svetozar Privićević vezette csoport a különösebb megkötések nélküli egyesülés mellett állt ki, szemben azokkal, akik föderatív berendezkedéshez ragaszkodtak. A külpolitikai helyzet végül is arra kényszerítette a Nemzeti Tanácsot, hogy szerényebb feltételeket támasszon. A november 24-i ülésen a Nemzeti Tanács elfogadta a jugoszláv állam megalapításának feltételeit (egyesülés a Karađorđević-királyság keretében). Kimondták: az új állam szerkezetét az alkotmányozó nemzetgyűlés határozza meg kétharmados többséggel, a közös ügyeket irányító központi minisztériumok mellett autonóm tartományi kormányok is működnek. Az átmeneti időszakban a törvényhozó hatalmat az államtanács gyakorolja, amelyben mindegyik terület megfelelően képviselteti magát. A feltételekkel 28 fős bizottságot menesztett Belgrádba.

Az egyesülés

Az október–novemberi zágrábi eseményekkel egy időben zajlott a szerb(nek tartott) területek „önrendelkezése”, a szerb vidékek összegyűjtése délen és északon. A folyamatot a szerb katonaság megjelenése gyorsította. 1918. október 24-én a szerb csapatok Montenegróba érkeztek, és a közigazgatás ellenőrzését is átvették. A többi délszláv területhez hasonlóan Cetinjében is megalakult a Nemzeti Tanács. Északon a demarkációs vonalat kijelölő november 13-i belgrádi katonai konvenció megkötése előtt, november második hetében a szerb egységek átlépték a Dunát, november 9-én Újvidéken voltak, november 13-án pedig bevonultak Szabadkára és Bajára. Itt is megkezdődött a helyi hatalmi szervek, a nemzeti bizottságok kiépítése.

Elsőként az újvidéki „vajdasági nagy nemzetgyűlésen” (skupština) döntöttek úgy, hogy a terület elszakad Magyarországtól és Szerbiához csatlakozik. (A gyűlésen részt vevő 757 küldöttből 578 fő volt szerb, és mindössze hat német és egy magyar.) A határozat jelentőségét az adja, hogy a küldöttek a Szerbiához való közvetlen egyesülés mellett döntöttek, és nem a zágrábi Szlovén–Horvát–Szerb Államhoz kívántak csatlakozni. Egy nappal később, a podgoricai nagy nemzetgyűlés 1918. november 26-i ülésén a „fehér” többség (vagyis a szerbbarát politikusok, 160 képviselő) megszavazta a Petrović-dinasztia trónfosztását, valamint – arra hivatkozva, hogy „a montenegrói szerbek vér szerint, nyelvük és vallásuk szerint egyek azzal a nemzettel, amelyik Szerbiában és a többi szerb vidékeken él” – kimondta Montenegró Szerbiával való állami egyesülését a Karađorđević-dinasztia jogara alatt, hogy „így egyesülve lépjenek be a háromnevű nemzet közös Hazájába.” Az egyesülést illetően különösebb feltételeket nem támasztottak, ellenállás nem mutatkozott, mivel Miklós király a háború idején emigrációba vonult és Párizsban élt, ahol nem tartották politikai tényezőnek. Októberi kiáltványa, melyben a jugoszláv államközösség konföderalista berendezkedését javasolta, valamint azon kevesek hangja, akik a montenegrói államiság felújítása után a két önálló állam megfelelő tárgyalások utáni egyesülését képviselték, nem játszottak szerepet az eseményekben.

1918. december 1-jén Belgrádban Sándor szerb régensherceg fogadta a zágrábi küldöttséget, majd rövid megbeszélés után proklamálta Szerbia és a Szlovén–Horvát–Szerb Állam egyesülését és a közös Szerb–Horvát–Szlovén Királyság létrehozását. A kiáltvány értelmében az uralkodói hatalmat a szerb trónörökös mint régens gyakorolja, az átmeneti időszakra, az alkotmányozó nemzetgyűlés összehívásáig ideiglenes parlament és kormány alakul, és egy ideig a tartományi kormányok is hivatalban maradnak. Sándor válaszában már nem szerepelt, hogy az ország végső berendezkedését meghatározó alkotmányt minősített többséggel kell elfogadni. Az államjogi harcok továbbra is napirenden maradtak, és végigkísérték az egész királyi Jugoszlávia időszakát.

Békekonferencia: a határok véglegesítése

A Szerb–Horvát–Szlovén Királyság nemzetközi elismerésére és végleges határainak megállapítására a párizsi békekonferencián került sor. A délszláv állam Szerbia révén mint győztes és szövetséges hatalom vett részt a konferencián, és nyíltan kifejezte, hogy nemcsak önmagát, hanem a Monarchiából kivált területeket is képviseli (ezt mutatta az is, hogy Pašić mellett a horvát nemzetiségű Trumbić külügyminiszter is tagja volt a delegációnak). A szerb–horvát–szlovén államnak szinte mindegyik szomszédjával voltak területi vitái. Az érintett országok közül Olaszország győztes nagyhatalomnak, Románia pedig győztes államnak számított.

Olaszország és Románia a világháború idején titkos szerződést kötött az antanttal (1915 London, illetve 1916 Bukarest). A háborúba való belépés fejében az antant olyan területeket ígért a két államnak, amelyekre Jugoszlávia is igényt tartott. Olaszországgal az Isztriai-félsziget, Fiume, Trieszt, Zárra és négy adriai sziget képezte a vita tárgyát. Végül nem is béketárgyalásokon született meg a döntés: a két ország 1920-ban a rapallói szerződésben állapodott meg arról, hogy ezek a területek Olaszországhoz tartoznak (Fiume szabad város lett, 1924-ben került Olaszországhoz). Részleges sikernek számított, hogy a Bánát nyugati részét a délszláv államnak juttatták, mivel a területet az antant a bukaresti szerződésben Romániának ígérte (a jugoszláv állam viszont Aradot és Temesvárt is szerette volna megszerezni). 

Magyarországtól a trianoni szerződésben a délszláv államhoz csatolták Dél-Bácskát, Dél-Baranyát, a Bánát nyugati és középső részét, valamint a Drávaközt és a Muravidéket. A területek nagy részét még 1918 novemberében a szerb csapatok megszállták, így a békekonferencián csak szentesítették a kialakult helyzet; igaz, a Bácska és Baranya északi részire vonatkozó követeléseket elutasították. Hasonlóképpen sikertelenek maradtak a Karintiára vonatkozó területi követelések Ausztriával szemben. A saint-germaini béke értelmében Karintiában a lakosság népszavazáson dönthetett a terület hovatartozásáról. Noha az „A” zónában a lakosság 70%-a szlovén és horvát volt, az 1920-ban megtartott népszavazáson a résztvevők 59%-a Ausztriát választotta.