Ingyen olvasható
A jugoszláv állam megteremtése során az egyesülést támogatók nem egyeztek meg abban, hogy az ország politikai intézményrendszere milyen módon épüljön majd fel. Egyetértés csak abban mutatkozott, hogy a politikai berendezkedésről majd az alkotmányozó nemzetgyűlésen határoznak. Alapvetően két lehetőség kínálkozott: vagy egy egységes, centralizált állam létrehozása, vagy bizonyos területi-nemzeti különállás és autonómia elismerésével föderatív államszerkezet kialakítása. A centralista berendezkedést szorgalmazók arra a fikcióra építettek, hogy az ország lakossága egy nemzetet alkot, és a nemzetállamnak egységesnek kell lennie, hogy a korábbi széttagoltságot megszüntessék. Az autonómiát szorgalmazók a történelmi fejlődésre és a korábban kapott jogokra hivatkoztak, továbbá azt is el akarták kerülni, hogy bármelyik nemzet ráerőltethesse akaratát a másikra.
Hogyan nézett ki pontosan a délszláv állam politikai intézményrendszere a parlamentáris korszak idején? Milyen volt az 1921-ben elfogadott alkotmány támogatottsága? Milyen út vezetett végül a parlamentáris rendszer megszűnéséhez?
Vid-napi alkotmány
Az ország végleges politikai és adminisztratív rendszerének meghatározása az alkotmányozó nemzetgyűlésre maradt, amelynek tagjait 1920. november 28-án választották meg a szavazati joggal rendelkezők – azaz a 21. életévüket betöltött férfiak – 65%-ának részvétele mellett. A 419 fős alkotmányozó nemzetgyűlésbe 16 párt került be: a legtöbb mandátumot a Demokrata Párt szerezte (92), szinte ugyanennyit a Radikális Párt (91), a harmadik legtöbb képviselői helyhez a kommunisták jutottak (58), őket azonban az államvédelmi törvény meghozatalával kizárták a parlamentből. A legnagyobb horvát párt, a Horvát Köztársasági Parasztpárt 50 mandátumot szerzett, képviselői viszont nem tették le az esküt, és nem vettek részt az üléseken. A legjelentősebb szlovén párt, a Szlovén Néppárt 14, míg a bosnyákok érdekképviseletét vállaló bosznia-hercegovinai Jugoszláv Muszlim Szervezet 24 mandátumot szerzett, a dél-szerbiai, szintén a muszlim lakosságot képviselő Džemiet pedig 7-et.
Már az is vitát váltott ki, hogy milyen módon fogadják el az alkotmányt. A házszabály végül úgy rendelkezett, hogy egyszerű többség elegendő, így eredménytelenül végződtek azok a törekvések (például a korfui megállapodás és a zágrábi Nemzeti Tanács instrukciói), amelyek azt célozták, hogy az alkotmányt minőségi többséggel fogadják el. A nemzetgyűlés 42 fős alkotmányjogi bizottságot választott, amely áttekintette a tervezeteket, ezt követően megszövegezte és benyújtotta a végleges alkotmányjavaslatot. A tervezetek egy része centralizált államberendezkedést irányzott elő, a királynak jelentős beleszólást biztosítva, a területi közigazgatási egységeknek viszont szűk jogköröket hagyva (például a régens javaslatát benyújtó Pašić-kormány, valamint a Földműves Szövetség tervezete). Azt uralkodói alkotmánytervezettől erőteljesen eltértek azok a javaslatok, amelyek az egyes területeknek, nemzeteknek nagyobb önállóságot igényeltek, és több, jelentős belső önigazgatással rendelkező tartományra kívánták felosztani a szerb–horvát–szlovén államot (például a Szlovén Néppárt vezette Jugoszláv Klub tervezete, a kisebb horvát pártokat tömörítő Nemzeti Klub föderalista javaslata, Ante Trumbić beadványa stb.).
Az alkotmányjogi bizottságban úgy döntöttek, hogy az uralkodói javaslatot terjesztik a nemzetgyűlés elé. A mandátumok megoszlásából adódóan az állami centralizmust képviselő két legerősebb pártnak együttesen 183 képviselője volt, 27-tel kevesebb, mint amennyi a többséghez kellett. A centralista és monarchista koncepció lehetetlenné tette a megállapodást a szlovén és a horvát pártokkal, így a Radikális és a Demokrata Párt arra az elhatározásra jutott, hogy a nagyobb horvát és szlovén pártok támogatása nélkül fogadtatják el az alkotmányt. Ehhez meg kellett egyezni a Jugoszláv Muszlim Szervezettel, amely az alkotmányjogi bizottságban elvetette az uralkodói alkotmánytervezetet. Megfelelő ígéretekkel (így például azzal, hogy megőrzik Bosznia-Hercegovina egységét, biztosítják a muszlim vallási-oktatási intézmények autonómiáját és a saría bíróságok működését, emellett garantálják a muszlim földbirtokosok földjeinek sérthetetlenségét az agrárreform során) megszerezték a Jugoszláv Muszlim Szervezet szavazatait és hasonló ígéretekkel a Džemijetét is. Az említett pártokon kívül a szlovéniai Önálló Parasztpárt is megszavazta az alkotmánytervezetet. Az alkotmányt 1921. június 28-án, Szent Vid ünnepén fogadták el. 223 képviselő szavazott mellette, 35 ellene, 158-an különböző okokból távol maradtak. A Horvát Parasztpárt képviselői nem tették le a képviselői esküt, így eleve nem szavazhattak, a kommunistákat kizárták, a Szlovén Néppárt, valamint a többi horvát párt képviselői pedig már korábban kivonultak a parlamentből. Az alkotmány ily módon egyáltalán nem élvezett széles körű támogatottságot, több nemzet és több terület képviselőinek többsége ellenezte az alkotmányt.
Az alkotmány kimondta, hogy a szerb–horvát–szlovén állam alkotmányos, parlamentáris, örökletes monarchia, az ország királya I. Karađorđević Péter. (Péter röviddel az első világháború kitörése előtt átadta a hatalmat másodszülött fiának, Sándornak, aki régensként látta el az uralkodói feladatokat. Sándor apja halála után, 1921-ben lett király.) Az alkotmány az unitarista-centralista felfogás szellemében alakította ki a politikai életet. Az ország királyság lett, a király pedig a korábbi szerb király, igen széles jogkörrel. Az alkotmány egységes törvényhozást és végrehajtó hatalmat vezetett be, nem ismert el semmilyen, történeti jogból vagy etnikai szempontból eredeztethető autonómiát, különállást. Nem engedélyezett helyi, tartományi törvényhozó szerveket, a még létező kormányokat is rövid időn belül megszüntetendőnek nyilvánította. Utóbbi rendelkezést néhány éven belül teljes mértékben végrehajtották. Valójában már az első közös kormány hivatalba lépése után megindult a helyi adminisztratív szervezetek leépítése: különböző formákban – párhuzamos szervek kiépítésével vagy az egyes helyi kormányszervek minisztériumok alá rendelésével – fokozatosan újabb hatásköröket vontak el tőlük. 1924-ben a helyi kormányok végleg beszüntették működésüket Boszniában és Horvátországban (a Vajdaságban gyakorlatilag már 1919-ben).
Az alkotmány a helyi adminisztráció vonatkozásában sok, de viszonylag kis területű és lélekszámú közigazgatási egység kialakítását irányozta elő. Előírásának megfelelően az 1922. április 26-i rendelet 33 megyére osztotta az országot. A megyék közel sem voltak egyformák, sem területüket, sem lélekszámukat tekintve. Határaik megállapításánál különböző szempontokat vettek figyelembe. A Vajdaságot Szerbiához kívánták kötni, így itt három, szerbiai területeket is magában foglaló megyét hoztak létre (Bácska megye, amely leginkább megőrizte határait, valamint a Vajdaságtól délre fekvő, szerb területeket is felölelő Belgrád, illetve Dunamellék megye). Horvátországban viszont, ahol a korábbi nyolc megye helyett négyet alakítottak ki, más megfontolás dominált: azokat a területeket, ahol összefüggően éltek és többséget alkottak a szerbek, igyekeztek egy közigazgatási egységbe összefogni (Szerém és Tengermellék-Krajina megye). Bosznia-Hercegovinában teljesítették az alkotmány elfogadása érdekében a Jugoszláv Muszlim Szervezet vezetőinek tett ígéretet, így a területből nem csatoltak el részeket, és a korábbi körzeteket alakították át megyékké.
Pártok, politikai fordulatok
A pártok nagy része már a jugoszláv állam létrejötte előtt működött és jelentős szerepet játszott a politikai életben. A parlamentarizmus időszakában a pártok zöme nemzetiségi alapon szerveződött, és az egyes szervezetek szavazótáborát a nemzetükhöz tartozók alkották, lakhelyüktől függetlenül. A szerb szavazatok több párt között oszlottak meg, a Jugoszláv Muszlim Szervezet, a Szlovén Néppárt és a Horvát Parasztpárt a kisebb pártok jelentéktelenné válásával, beolvasztásával és megszűnésével idővel maga mögé állította a nemzetéhez tartozó lakosság szinte egészét. Több nemzetet tömörítő és több nemzetből kikerülő választói réteget vonzó, jelentős párt nem volt (kivéve a Kommunista Pártot, amelyet azonban az államvédelmi törvénnyel már 1920-ban betiltottak). Az állam berendezkedését illetően a centralizmus híve volt a Radikális és a Demokrata Párt, és bizonyos ígéretek fejében a Jugoszláv Muszlim Szervezet is megszavazta a centralista alkotmányt. Nem zárkózott el a rendszerrel való együttműködéstől a Szlovén Néppárt sem, a kormányban való szerepvállalástól ez a két párt nemzeti érdekeinek eredményesebb megvalósítását remélte, pontosabban azt, hogy a helyi ügyekben dönthessen és embereit hivatalokba ültethesse. Majdnem mindvégig szemben állt a rendszerrel, és a legkevésbé volt hajlandó kompromisszumra a Horvát Parasztpárt.
A Radikális Párt (hivatalosan Szerb Radikális Néppárt) 1881-ben alakult, a liberális demokrácia és az önkormányzatiság hirdetőjeként. Vezetőjévé a következő évben Nikola Pašićot választották. A dinasztiaváltástól (1903) kezdődően a radikálisok Szerbia legjelentősebb politikai tényezőjévé váltak, Pašić többször is kormányt alakíthatott.
A párt a világháború idején elfogadta a jugoszláv programot – amely végül a szerbek egy államban való egyesülését is magával hozta –, de mindvégig a délszláv állam egységes berendezkedése mellett foglalt állást.
A Radikális Párt egyik legnagyobb ellenfele, a Demokrata Párt 1919-ben alakult meg különböző szerb, horvát és szlovén pártok egyesülésével. Legfőbb erejét a horvát parlamentben is a szerb–horvát összefogást hirdető Horvát–Szerb Koalíció (Svetozar Pribićević vezetésével), illetve a szerb Független Radikális Párt (Ljubomir Davidović vezetésével) adta. A párt az integráns jugoszlávizmust képviselte, de talán valamivel több jogot adott volna a helyi önkormányzatoknak, mint a Radikális Párt. A két párt a centralista alkotmány elfogadása érdekében összefogásra kényszerült. A rivalizálás azonban az alkotmány kihirdetése után folytatódott. 1924. március közepén ideológiai és személyes ellentétek miatt szakadás következett be a pártban, Svetozar Pribićević vezetésével megalakult az Önálló Demokrata Párt. Ljubomir Davidović és társai maradtak a Demokrata Pártban.
Az Önálló Demokrata Párt főképpen a horvátországi szerbeket képviselte, és a Vid-napi alkotmány és berendezkedés védelmére 1924 márciusában szövetségre lépett a Radikális Párttal, és létrehozta a Nemzeti Blokkot. Az újabb fordulat 1927. november 11-én következett be, amikor a Horvát Parasztpárt és az Önálló Demokrata Párt vezetői ellenzékben megállapodtak, hogy együttműködnek, és ezzel megteremtették a későbbi Paraszt–Demokrata Koalíció alapjait. A közeledést és a közös fellépést a belgrádi centralizmussal való elégedetlenség hozta létre, mindkét párt nehezményezte, hogy a Dunától, Szávától északra eső (úgynevezett precsáni) területeket hátrányos megkülönböztetés éri a szerbiai politikusok részéről. A szövetség révén a centralizmussal szakító precsáni szerbek egy platformra kerültek a horvátokkal a szerbiai szerbekkel szemben.
Fordulatokban hasonlóan gazdag pályát futott be a Horvát Népi (1920-tól Köztársasági) Parasztpárt. A pártot 1904-ben alapították a Radić fivérek (Stjepan és Antun), a szociális követelések mellett az Osztrák–Magyar Monarchia föderalizálását javasolták, négy nagyobb – közte egy horvát/jugoszláv – egység létrehozásával. A Monarchia felbomlása után elfogadták a délszláv egységállam létrehozását, de a kezdetektől kiálltak a föderatív berendezkedés mellett. A párt a jugoszláv viszonyok közepette a férfiak általános választójogának bevezetése után a korábbinál jóval nagyobb jelentőségre tett szert, idővel maga mögött tudhatta a horvátság nagy részének támogatását. A párt képviselői nem vették fel mandátumukat az alkotmányozó nemzetgyűlésben. Alkotmánytervezetet sem nyújtottak be, helyette kidolgozták a jugoszláv államon belül megalakítandó „horvát parasztállam” gondolatát.
A Horvát Parasztpárt igyekezett internacionalizálni a horvát kérdést, Stjepan Radić még Moszkvába is ellátogatott, és kérte a horvát párt felvételét a Parasztinternacionáléba. A kormányzat már régóta rossz szemmel nézte a parasztpárt tevékenységét, így vezetői ellen 1925 januárjában az államvédelmi törvény alapján eljárást indítottak, és többüket bebörtönözték. Ugyanakkor az udvar és a radikálisok továbbra is be akarták vonni a horvátok legerősebb pártját a politikai életbe. A nyomás hatására az 1925. évi választások után a Horvát Parasztpárt képviselői elfoglalták helyüket a parlamentben, lemondtak a republikanizmusról, elismerték a monarchiát és a Karađorđević-ház uralkodását, valamint a párt elhagyta nevéből a köztársasági jelzőt. Mi több, a börtönben folytatott tárgyalások eredményeként a parasztpárt belépett Pašić kormányába (Stjepan Radić például kultuszminiszter lett). A koalíció 1927-ig állt fent, ezt követően a Horvát Parasztpárt ismét a centralista kormány egyik legádázabb, kompromisszumra nem hajló ellenfele lett. A horvát–szerb megegyezés 1939-ig váratott magára.
A Szlovén Néppárt kezdetei 1892-re nyúlnak vissza, ekkor alakult meg a Katolikus Néppárt. Nevét 1905-ben változtatták Szlovén Néppárttá. A birodalmi gyűlési választások során a párt megszerezte a szlovén szavazatok nagy többségét. 1917-ben támogatta a Jugoszláv Klub (képviselőcsoport) Májusi deklarációját, amelyben a Monarchia föderalista átrendezését és egy délszláv tartomány létrehozását javasolták. Ebben az évben Anton Korošec lett a Szlovén Néppárt vezetője, és a párt fokozatosan a jugoszláv program irányába fordult. Az 1920. novemberi alkotmányozó nemzetgyűlési választásokon a szlovénok körében a szavazatoknak mindössze 36%-át szerezte meg (szemben a háború előtti közel 90%-os eredménnyel). Levonva a következtetéseket a néppárt változtatott politikáján, kilépett a kormányból, és a szlovénok nagyobb autonómiáját kezdte szorgalmazni az új jugoszláv államon belül (már az alkotmánytervezetében is). Az újabb választásokon ismét megszerezte a szlovének többségének támogatását. 1927-ben újra belépett a kormányba, és koalícióra lépett a szerb radikálisokkal. A királyi diktatúra után, 1935-ben ismét a Szlovén Néppárt és a Jugoszláv Muszlim Szervezet bevonásával szélesítette ki a rendszer(párt) a támogatottságát.
Kormányok, kísérletek stabil koalíció kialakítására
A kormányok gyakran váltották egymást, több mint húsz kormány volt hatalmon 1918 és 1929 között. Szinte minden lehetséges kombinációt kipróbáltak a stabil kormány létrehozása érdekében. Az állandóságot a Radikális Párt képviselte, mindössze néhány hétig nem volt kormányon (1924). Kormányzása biztosította a Vid-napi rendszer és az államberendezkedés fennmaradását. 1919 és 1921 között széles alapon nyugvó koalíció volt kormányon, 1921-ben az alkotmány meghozatalának érdekében a radikálisok és a demokraták megállapodtak, és kétpárti kormányt alkottak. Az 1923. évi választások után a Radikális Párt egyedül alakított kormányt, amelyet 1924-ben kibővített a Demokrata Pártból kivált Pribićević-csoporttal, amely Önálló Demokrata Párt néven párttá alakult (kormányzásuk 1924 márciusa és júliusa közé esett).
Az 1923. évi választások után a parlamenti ellenzék Föderalista Blokkot alapított, amely 1924-ben a Demokrata Párt csatlakozásával Ellenzéki Blokká szerveződött. Ez a tömörülés azt követően, hogy 1924-ben a Horvát Parasztpárt képviselői felvették mandátumukat, többséggel rendelkezett a parlamentben. Az újabb kormányváltást követően az 1924. július 27-én hivatalba lépő Ljubomir Davidović-kormányból kimaradtak a radikálisok, a demokraták a Szlovén Néppárttal és a Jugoszláv Muszlim Szervezettel alakítottak kormányt, amelyet a Horvát Parasztpárt képviselői is támogattak. Úgy tűnt, hogy első ízben lehetőség nyílik a politikai rendszer módosítására. A kormány decentralizációs elképzeléseket vetett fel, ami kiváltotta a szerbiaiak ellenállását. A kormányt parlamenti többsége ellenére a király 1924. november 6-án menesztette – mivel elfogadhatatlannak ítélte Radić tevékenységét –, és ismét Pašićot nevezte ki miniszterelnöknek (harmadik Pašić–Pribićević-kormány). Ehhez a demokráciákban szokatlannak számító lépéshez megvolt a joga, mivel az alkotmány nem kötelezte a királyt, hogy a parlamenti többségből nevezzen ki kormányt.
Az 1925. évi választások után – noha a kormánypártok megszerezték a minimális többséget – a Radikális Párt megpróbálta a kormányzást a legnagyobb horvát erővel. Zsarolással rávette a Horvát Parasztpárt vezetőit, hogy lépjenek be a kormányba, de ez a koalíció sem volt sokáig működőképes. (Időközben, 1926-ban életkora és fia korrupciós ügyei miatt Pašić visszavonult, helyét Nikola Uzunović vette át.) Több kormányátalakítás után, 1927 januárjában felbomlott a radikális–parasztpárti együttműködés, ekkor a Radikális Párt ismét a Demokrata Párttal egyezett meg, és bevonták a Jugoszláv Muszlim Szervezetet, majd az 1927. évi választások után a Szlovén Néppártot is (ezek voltak Velemir Vukičević kormányai). A parlamentáris korszak utolsó, négypárti kormányát Anton Korošec vezette.
A parlamentáris korszak vége
1928. június 20-án Puniša Račić montenegrói radikális képviselő a parlamentben lelőtte a Horvát Parasztpárt két képviselőjét, Pavle Radićot és Đuro Basaričeket, valamint súlyosan megsebesítette a párt vezetőjét, Stjepan Radićot, aki néhány héttel később belehalt a sérüléseibe. Augusztus 12-i temetése, amelyen több százezer ember vett részt, az amúgy is feszült helyzetben hatalmas politikai demonstrációvá vált. A merényletet követően a belpolitikai helyzet tovább éleződött, Zágrábban és az ország egyéb területein tüntetések kezdődtek. A Vukičević-kormány néhány napon belül lemondott. A királynak új miniszterelnököt kellett keresnie, végül 1928. augusztus 30-án Anton Korošec (Szlovén Néppárt) vezetésével megalakult az első olyan kormány, amelynek élén nem szerb politikus állt (a kormányt a Szlovén Néppárt, a Radikális Párt, a Demokrata Párt és a Jugoszláv Muszlim Szervezet alkotta).
A kabinetnek ambiciózus tervei voltak, például a paraszti adósságok rendezése terén, ezek megvalósítása azonban a politikai válság miatt kevesebb hangsúlyt kapott. Decemberben az újabb tüntetések és az azok elleni erőszakos fellépés miatt a Korošec-kormány is lemondott, hogy egyúttal utat engedjen az udvar és a főbb politikai pártok közötti tárgyalásoknak. Az eredménytelen megbeszélések után a király a saját kezébe vette az ország irányítását, és ezzel új korszak kezdődött.
