A ruandai népirtás történelmi gyökerei, lefolyása és utóélete

A tuszik monarchiája

Ruanda azon kevés afrikai országok egyike, amelynek határai nem a gyarmati örökség folytán alakultak ki. A kelet-afrikai nagy tavak régiójában elterülő Ruandai Királyság valamikor a 15–16. században emelkedett ki a prehistorikus homályból. A térség legkorábbi őslakosai a pigmeus tuák voltak (mára az ország lakosságának alig 1%-át teszik ki). A bantu expanzió évezredekig tartó többlépcsős folyamata átrajzolta Kelet-Afrika arculatát (is). A királyság „kezdetének” idejére az északi Nílus vidékéről származó, eredetileg pásztorkodással foglalkozó tuszik (vagy himák) alkották az uralkodói osztályt Ruandában. Ők adták az istenként tisztelt uralkodói (Nyiginya-) dinasztiát is. Lényegében olyan belterjes és zárt kasztról beszélhetünk, ahol a tuszik a politikai és gazdasági uralom minden szegmensét lefedték, annak ellenére, hogy kb. a lakosság 10%-át tették ki. Habár ugyanazt a bantu nyelvet beszélték, mint az alávetett, földműveléssel foglalkozó, a lakosság 85%-át kitevő hutuk, illetve a már említett, eddigre nyelvükben asszimilálódott tuák, külső alapján is egyértelműen elkülönültek a többségi társadalomtól: a tuszik általánosságban világosabb bőrárnyalatúak, magasabbak és karcsúbbak.

A hutuk alávetett szerepe elsősorban a földkérdésben nyilvánult meg. A földek nagy része és az állatállomány egésze a tuszi elit kezében volt, akik használatért cserébe bérbe adták azokat a nekik dolgozó hutuknak (ez volt az úgynevezett ubuhake-rendszer). Amikor – IV. Kigeli uralma alatt – a 19. század végével bezárólag a királyság kiterjesztette uralmát a mai Ruanda egészére, a tuszik minden meghódított közösséget hutuknak nyilvánítottak, tekintet nélkül az etnikumra, így a „hutu” elnevezés eddigre gyakorlatilag szinonimája lett az alávetett státusznak. Vagyonszerzés révén ritkán lehetőség adódott a társadalmi felemelkedésre, azaz „tuszivá” való avanzsálásra és ezáltal kikerülésre a „hutuk” megbélyegzett csoportjából.

Ez a fajta, kezdetben társadalmi és később sokkal jellemzőbb módon etnikai különállás a tuszik és hutuk között hosszú évszázadokra konzerválódott, amely jelenséget az európai gyarmatosítók megjelenése sem tudott felülírni. A hírhedt 1885-ös berlini konferencia után felgyorsult kolonizációs folyamat során az afrikai nagy tavak vidékén a németek vetették meg a lábukat: Az 1890-es évek végére Ruanda és Burundi is az ezekben az években formálódó Német Kelet-Afrika része lett, de mindkét királyság megőrizhette az eddigre kikristályosodott társadalmi és gazdasági szerkezetét, s a tuszi uralkodók is a helyükön maradhattak. V. Yuhi ruandai király a németek hűséges kiszolgálója lett, a hatalma ellen lázongó törzsfőket az ő hathatós segítségükkel verte le.

Az ellentétek konzerválódása

Az I. világháború során a Német Birodalom elveszítette összes afrikai gyarmatát; Ruandát és Burundit a Force Publique, Belga Kongó gyarmati hadereje szállta meg 1916-ban. A Nemzetek Szövetsége a két királyságot egyesítve Ruanda–Urundi néven mandátumterületként a belgáknak juttatta 1922-ben. Az új gyarmati irányítás a németekhez képest direktebb uralmat vezetett be, amely együtt járt a tuszik társadalmi szerepének további növekedésével. Az adminisztrációs reform következtében a hutu hivatalnokokat eltávolították és tanulási lehetőségeiket is korlátozták. Ezen törekvésükben mozgatórugóként szolgált a korszak „divathulláma”, a rasszista kiválasztottságtudat. Világosabb bőrűek lévén, a belgák automatikusan a tusziknak delegálták az államszervezés feladatát. Az 1930-as évektől kezdve minden ruandai személyigazolványa tartalmazta etnikai hovatartozását, amely fokozta a két fő népcsoport közötti merev elkülönülést, elvetve ezzel a későbbi korok etnikai konfliktusainak magjait. A II. világháború idején több tízezer halottat eredményező éhínség sújtotta Ruandát és Burundit a szárazság és a háborús erőfeszítések miatt, amelynek hatására sokan emigráltak Belga Kongóba és Ugandába.

A világháború után Ruanda–Urundi is az ENSZ gyámsági területei közé tartozott, meghagyva azt a belgák irányítása alatt. Az ENSZ szorgalmazta a tuszik privilegizált helyzetének megbontását – sor került politikai és gazdasági reformok bevezetésére, pl. föld- és állatállományosztás a hutuk részére –, amelynek hatására a tuszi vezető elit, féltve pozícióit, egyre inkább felkarolta a minél gyorsabb önrendelkezés és politikai függetlenség ügyét. Bár III. Mutara – belga iránymutatással – királyi rendeletben deklarálta az ubuhake-rendszer felszámolását, a valóságban ennek a tuszi ellenállás miatt csak elvétve szereztek érvényt. A belgák a függetlenség elodázásának céljából az önrendelkezést követelő tuszi elit helyett egyre inkább a hutukra támaszkodtak, akik így újfent hivatalt vállalhattak a gyarmati adminisztrációban. Emancipációjukat támogatta a Ruandában befolyásos katolikus egyház is (jelentőségüket a gyarmaton jól jelzi, hogy trónra lépésekor III. Mutara megkeresztelkedett). Ezzel a tuszik mellett fokozatosan létrejött egy hutu politikai elit, akik nagy része katolikus missziós iskolákban tanulhatott – közéjük tartozott Grégoire Kayibanda, a későbbi független Ruanda első elnöke is. Az általa megalapított Parmehutu nevű párt lett a hutu emancipáció ügyének zászlóvivője. A Kayibanda és nyolc másik hutu értelmiségi által megfogalmazott Bahutu-kiáltvány (1957 márciusa) a hutuk politikai szerepvállalásának kezdetét jelentette. A dokumentum különálló fajként nevezte meg a hutukat és tuszikat, utóbbiakat a „hamiták” közé sorolva, mely kifejezés akkor a tudományos rasszizmus tipikus jelensége volt.

A hutu „forradalom”

Az események 1959-től gyorsultak fel, miután a reformer III. Mutara gyanús körülmények között történő elhalálozása után trónra került annak féltestvére, V. Kigeli, akit sokan a tradicionalista tuszik jelöltjének tartottak, megfékezendő a hutu térnyerést. Az uralkodó személye és a monarchia, mint államforma köré formálódott a tuszik pártja, a Ruandai Nemzeti Unió (UNAR), amely követelte a belgák és a katolikus misszionáriusok azonnali távozását, amellett, hogy mesterségesen igyekezett kialakítani egy „ruandai” nemzettudatot. Jól látható tehát, hogy 1959-re mindkét etnikai csoport hangadói radikalizálódtak, amely jelentősen megnehezítette egy békés egymás melletti élés lehetőségét a függetlenedő Ruandában. Amikor az év novemberében a Parmehutu egyik szervezőjét, Dominique Mbonyumutwat tuszi radikális fiatalok megtámadták, a hutuk részéről országszerte általános zavargások és gyújtogatások kezdődtek. A belga gyarmati hatóságok képtelenek voltak gátat szabni az erőszaknak, ezért a király, V. Kigeli saját védelmi erőt szervezett a felkelés leverésére, a belga tiltás ellenére is, akik a konfliktus eszkalációjától tartottak.

A tuszi szabadcsapatok számos prominens hutut letartóztattak és megkínoztak, de kisebb etnikai tisztogatásokra is sor került.  A rend megfékezésére a belgák Guy Logiest ezredest küldték, aki jelentős katonai egységgel érkezett meg Ruandába. A keresztényszocialista szellemiségű Logiest szimpatizált a hutu törekvésekkel, amely döntő jelentőségű volt Ruanda történelme szempontjából. Jean-Paul Harroy kormányzó megbízására Logiest különleges katonai rezidensként helyreállította a közrendet a gyarmaton.

A belga adminisztráció Harroy és Logiest vezetésével hutukat ültetett a legfőbb közigazgatási pozíciókba – ezek nagy része a Parmehutuból került ki –, valamint számos tuszi törzsfőnököt menesztettek. Logiest felhatalmazást kapott a ruandai uralkodó döntéseinek megvétózására is, így a legfőbb hatalom egyértelműen az ő kezében összpontosult. A Parmehutu az 1960 nyarán megtartott önkormányzati választásokon elsöprő többséget szerzett, amely már jelezte, hogy új idők következnek. A folytatódó etnikai feszültségek miatt számos tuszi hagyta el az országot, elsősorban a szomszédos Kongóban és Ugandában megtelepedve. Sokan távoztak a szintén függetlenedő Burundiba, ahol a tuszi dominancia még sokáig fennállt. Bár névleg király maradt, 1960 közepétől már V. Kigeli sem tartózkodott Ruandában. Ennek az átmeneti állapotnak (hutu értelmezésben a „forradalom”, avagy a „rombolás szele”) végére 1961. január 28-án került pont, amikor a hutu vezetés – hallgatólagos belga támogatással – Gitamarában kikiáltotta a köztársaságot, megfosztva V. Kigelit a trónjától és felszámolva a királyság intézményét.

A hutuk Ruandája

Egy rövid átmeneti időszakot követően – amikor a fent említett Dominique Mbonyumutwa volt az ideiglenes elnök – az ország vezetését a miniszterelnök Grégoire Kayibanda vette át elnökként 1961 októberében, miután az előző hónapban megtartott parlamenti választáson pártja, a Parmehutu abszolút többséget szerzett, miközben az UNAR jelentősen visszaszorult. Ruanda, leválva Burundiról, a függetlenséget 1962. július 1-én nyerte el.

 

Visszatekintve a hutuk vezette Ruanda évtizedeire, a népirtás szinte kódolva volt történelmében, amelyet a kezdetektől fogva fortyogó üstként jellemezhető. Egy számítás szerint 1964 végére mintegy 336 ezer tuszi menekült élt a Ruandával szomszédos országokban. Jelentős részük érdekelt volt a hutu kormányzat megdöntésében. Ennek következtében folyamatosak lettek a kisebb-nagyobb határvillongások, betörések Ruanda területére, amelyek az egyre paranoiásabb Kayibanda-rezsimet is radikalizálták. Egy 1963. decemberi, Burundi területéről érkező nagyobb támadás után a ruandai kormány a következő hetekben megtorlásul mintegy tízezer tuszit mészárolt le, köztük befolyásos politikusokat is.

Az elnyomás tovább erősödött, amikor Kayibanda 1965-ben – összhangban az akkori afrikai trenddel – egypárti diktatúrát vezetett be. A hivatalos represszió mellett a hatóságok gyakran felbujtották a helyi hutu gazdákat, hogy haszonszerzés (föld, állat stb.) reményében űzzék el tuszi szomszédaikat. A személyi igazolványok továbbra is tartalmazták az etnikai megjelölést, amely ezúttal a tuszik számára jelentett egy életre történő megbélyegzést. Az 1960-as évektől kezdve már a propaganda nyelvezetében is kifejezésre jutott a tuszik alsóbbrendűsége: egyre elterjedtebbé vált az inyenzi, azaz „csótány” kifejezés, amivel azokat a menekült státuszú tuszikat illették, akik a határok mentén rendszeres betöréseket hajtottak végre, leggyakrabban éjjel. Az inyenzi később az egész tuszi népcsoport szinonimája lett a hutu szélsőségesek rasszista zsargonjában.

A mérgező tuszi–hutu viszony jellemezte a szomszédos Burundi mindennapi életét is, csak ott ellenkező előjellel. A királyságot megdöntő tuszi katonatiszt Michel Micombero a hutuk teljes megsemmisítésére törekedett. Egy hutu felkelést követően katonái 1972 tavaszán-nyarán a becslések szerint 100-300 ezer, főként hutu értelmiségit gyilkoltak le. Ez a mára jobbára elfeledett, Burundiban Ikiza, azaz „A Katasztrófa” néven elhíresült népirtás bízvást tekinthető a ruandai genocídium előképének. A Burundiban történtek természetes jelleggel növelték a ruandai hutu kormányzat ellenségképét és paranoiáját a tuszik irányába, amelyet csak fokozott a Burundiból Ruandába tartó hutu menekültáradat. Ezen felül a burundi események további pogromokat eredményeztek Ruandában a tuszik ellen.

A nemzeti egység teljes hiánya mellett Grégoire Kayibanda elnök soha nem tudott politikai egységet teremteni még a hutu eliten belül sem, amelynek tagjait regionális (észak kontra dél) és partikuláris érdekek állították szembe egymással. Ennek eredménye lett a Juvénal Habyarimana vezérkari főnök által vezetett katonai puccs 1973. július 5-én, amelynek keretében Kayibandát eltávolították. Habyarimana elnök és az új állampárt (MRND) uralmának kezdeti szakaszát a konszolidáció és a nemzeti megbékélésre való törekvés jellemezte, amelyet elsősorban a gazdaság nagymértékű fejlesztésével kívánt elérni. A hutu dominancia a kormányzatban azonban így is megkérdőjelezhetetlen volt (ti. az egypártrendszer tovább élt), s a tuszikat hátrányosan érintő kvóták is fennmaradtak a közoktatásban és közfoglalkoztatásban, ám az tény, Habyarimana alatt olyan súlyos atrocitásokra nem került sor, mint elődje idején.

Az 1980-as évek közepére Ruanda – a némileg stabilabb politikai irányítás ellenére – súlyos gazdasági nehézségekkel volt kénytelen szembenéznie: egyrészt a legfőbb exportcikk, a kávé világpiaci árának esése miatt, másrészt az élet minden szegmensét behálózó nepotizmus, korrupció és patrimoniális gazdasági irányítás következtében (Habyarimana és feleségének bizalmi körét az akazu – kb. „belső kör” – névvel illették). A fokozódó nemzetközi nyomás miatt 1990-ben látszólagos többpártrendszert vezettek be, ám az új választási törvény szerint Ruanda „hutu korszakában” már nem tartottak választást.

A ruandai polgárháború – a genocídiumhoz vezető út

A helyzet merőben megváltozott, amikor 1990 októberében a tuszi menekültek által létrehozott Ruandai Hazafias Front (RPF) nagyarányú támadást indított Uganda felől. A Fred Rwigyema által 1979-ben alapított csoport, amelynek legfőbb célja az elmenekült tuszik hazatelepítése volt, komoly katonai tapasztalattal bírt: 1986-ban tevékenyen részt vállaltak Yoweri Museveni ugandai elnök hatalomra jutásában az ún. bozótháború alatt. Habár a ruandai hadsereg néhány hét leforgása alatt megakasztotta az inváziót francia, belga és zairei katonai segítséggel (Rwigyema is meghalt, akinek helyét Paul Kagame vette át), a támadás valósággal sokkolta a ruandai hutu vezetést, amely gyakorlatilag a háborús pszichózis állapotába került. Az inváziót követő néhány napban több ezer helyi tuszit tartóztattak le minden jogalap nélkül, sőt Gisenyi-tartományban már pogromra is sor került, amely során százakat gyilkoltak le. A következő három és fél év az elkeseredett polgárháború időszaka volt, az RPF részéről folyamatos betörésekkel és gerilla rajtaütésekkel, amelyeket szinte automatikusan követtek a tuszik elleni pogromok, ezrek életét követelve. 

A permanens háborús helyzet a hutu elit jelentős részét radikalizálta. Propagandájukban igyekeztek elültetni a félelmet a többségi lakosságban, miszerint az RPF célja a tuszik visszatérése az országba és ezáltal a hatalom átvétele, amely ismét együtt fog járni a hutuk elnyomásával és rabszolgasorsba való jutásával, hasonlóan a függetlenség előtt évszázadokhoz. A legszélsőségesebb hangok a hutuk teljes kiirtását vizionálták az RPF győzelme esetére. A hutu kormányzat ezáltal saját magát tüntethette fel áldozatnak, amely a szabadságáért küzd. A tuszi-ellenes gyűlöletpropagandában élen járt a Kangura c. folyóirat, amelyet Hassan Ngeze, a hutu felsőbbrendűség tézisének egyik fő ideológusa alapított 1990-ben. A fajelméleti fejtegetéseit rendszeresen közlő Kangura publikálta a Hutu Tízparancsolatot, amely a hutuktól megkövetelte, hogy szakítsanak meg minden társadalmi érintkezést a tuszikkal, értve ez alatt pl. a velük való házasságot és kereskedést. A „csótány” szinonima használatának gyakorisága minden addigi mértéket felülmúlt a lap hasábjain.

A gyűlöletpropaganda másik fő médiuma az 1993 júliusában alapított Radio Télévision Libre des Mille Collines (RTLM) rádióadó volt, amely – az írott sajtóhoz képest – közérthető formában és fiatalos, modern nyelvezetben közvetítette a tuszik elleni uszítást a kevésbé művelt lakosság számára. A zenerepertoár dalszövegeinek visszatérő eleme volt a tuszik és mérsékelt (tehát a társadalmi békére hajlandó) hutuk elleni hangulatkeltés. Mindezen sajtótermékek közös jellemzője, hogy a tuszikat dehumanizálták és démonizálták, apellálva a hutuk félelmeire és gyűlöletére. A társadalom militarizálása együtt járt a különböző pártok és mozgalmak katonai szárnyainak, paramilitáris erőinek létrehozásával, a leghírhedtebbek az Interahamwe és az Impuzamugambi voltak, amelyek gyakran kényszersorozások révén töltötték fel soraikat és élen jártak a tuszik elleni pogromokban. A hadsereg kiképezte a milíciákat, néha a franciákkal együttműködve, akik nem tudták, hogy az általuk nyújtott kiképzést majd tömeggyilkosságok elkövetésére használják fel.

Nyugati szövetségesei, elsősorban Franciaország, a segélyezés és gazdasági hitelek feltételeként szabták Juvénal Habyarimana számára a béketárgyalások megkezdését. Már ennek felvetése is árulással ért fel a felesége, Agathe Habyarimana körül összpontosuló, a legszélsőségesebb hutu vezetőket összefogó akazu számára. A ruandai elnök maga is folyamatosan igyekezett késleltetni a tárgyalási folyamatot, bár hatalmi pozíciói számára egyre kényelmetlenebbé váltak az akazu szélsőségesei, akik fejében már 1992 végétől körvonalazódott – egyik számba vehető megoldási opcióként – a népirtás végrehajtása. Az RPF nagyobb offenzívája 1993 elején – amelynek százas vagy ezres nagyságban polgári áldozatai is voltak – tovább élezte a feszültséget, és Ruanda északnyugati részén mindennapos lett az erőszak a pogromok következtében. Habyarimana a demoralizált és rosszul fizetett ruandai hadsereg miatt csak francia katonai segítséggel tudott gátat szabni az újabb előre nyomulásnak. Ennek következtében a francia ultimátum megtette a hatását, így 1993. augusztus 4-én, tanzániai közvetítéssel, sor került az arushai egyezmény aláírására, amely tartalmazta a hatalommegosztást, a menekültek repatriálását és az általános demilitarizálást. Mindezek mellett azonban az állami propaganda tovább sugározta uszító adásait, a tuszikat megtéve a gazdasági visszaesés és a társadalmi egyenlőtlenség okainak.

A nyugati nyomás hatására egyes mérsékelt hutuk és ellenzékiek bekerültek a kormányba (pl. Agathe Uwilingiyimana miniszterelnök), de a tényleges hatalom továbbra is a hutu szélsőségesek kezében volt, akik a fegyveres erőknél kulcspozícióban maradtak (ide sorolandó Augustin Ndindiliyimana és Théoneste Bagosora is). Az egyezmény ellenére a leszerelés nem történt meg, a félkatonai szervezetek továbbra is toboroztak. Félicien Kabuga üzletember, az akazu tagja, elképesztő mennyiségben importált hazájába bozótvágó késeket (hivatalosan mezőgazdasági munkára), elsősorban Franciaországból, Dél-Afrikából és Egyiptomból, amelyek majd a népirtás hírhedt szimbólumai lesznek. Paul Kagame az egyezménnyel kapcsolatban szintén szkeptikus maradt, így az RPF is folytatta a toborzást. Melchior Ndadaye, a mérsékelt hutuként újonnan megválasztott burundi elnök meggyilkolása 1993 októberében mindkét országban tovább erősítette azt a narratívát, hogy a hutu–tuszi ellentét megoldása csak egy módon lehetséges: az egyik népcsoport teljes eltávolításával. Hogy mennyire ez lett a fő motívum a hutu szélsőségesek eszmerendszerében, jelzi, hogy Bagosora utasítására titokban halállistákat állítottak össze, amelyek az RPF és a tuszik prominensei mellett hutu mérsékeltek és jogvédők neveit tartalmazták.

Az arushai egyezmény betartatására, Roméo Dallaire kanadai vezérőrnagy parancsnoksága alatt létrejött ENSZ békefenntartó misszió, az UNAMIR jobbára tétlenül figyelte a politikai helyzet eszkalációját. A mintegy 2500 fős misszió a fővárosban, Kigaliban állomásozott, a katonák többsége belga volt. A mandátumuk az egyezmény értelmében kiírandó demokratikus parlamenti választásokig tartott volna. Az UNAMIR annak ellenére maradt tétlen, hogy a fent említett hutu milíciák kiképzése és bővítése már-már nyílt titok volt. Az ENSZ figyelmét ezekben az években a geopolitikailag szignifikánsabb délszláv háború kötötte le, így a baljós előjelek egész egyszerűen alig lépték át a világszervezet, illetve az európai hatalmak és az Egyesült Államok ingerküszöbét, utóbbit ráadásul az 1993. évi mogadishui fiaskó is passzivitásra sarkallta; Dallaire táviratban hiába figyelmeztette feletteseit a népirtás valós veszélyére, amelyről belső informátorokon keresztül értesült.

A merénylet és következményei

1994. április 6-án este a tanzániai Dar es Salaamból hazatérő elnöki repülőgépet föld-levegő rakétával lelőtték Kigaliban. A fedélzeten tartózkodók – így Juvénal Habyarimana ruandai és Cyprien Ntaryamira nemrég beiktatott burundi elnökök, valamint a két kormány több minisztere – közül mindenki meghalt. Az elkövetők kilétét és motivációját soha nem sikerült bizonyítani. A későbbi nyomozás megállapította, hogy a két rakétát a repülőtérhez közeli katonai laktanyából indították. Természetesen felmerült az RPF és Paul Kagame felelőssége, de tekintve, hogy Habyarimana meggyilkolása után automatikusan, egy előre megszabott terv szerint követték egymást az események, szinte borítékolható, hogy a merénylet mögött az akazu, tehát a hutu szélsőségesek informális csoportja állt.

Már alig egy órával a gép becsapódása után beindult a gépezet. Az ENSZ megfigyelőit az elnöki gárda útzárral megakadályozta, hogy a merénylet helyszínére siethessenek. Értesülve a történtekről, Agathe Uwilingiyimana miniszterelnök felvette a kapcsolatot Dallaire-rel és kérte az UNAMIR közbeavatkozását, jelezve, hogy az alkotmány értelmében kész a hatalom átvételére. A politikus azt is közölte, hogy a keményvonalasnak elkönyvelt minisztereit nem tudta elérni, míg számos mérsékelt társa félti a családja és saját életét. Dallaire rögtön értesítette Jacques-Roger Booh-Booh-t, az ENSZ békemisszió politikai vezetőjét a történtekről. Még az este katonatisztek részvételével válságstáb alakult Théoneste Bagosora, a védelmi minisztérium kabinetigazgatójának vezetésével, aki az elkövetkező kataklizma egésze során Ruanda de facto vezetőjének számított, annak ellenére, hogy a népirtó rezsim ideiglenes elnököt (Théodore Sindikubwabo) és miniszterelnököt (Jean Kambanda) is kinevezett április 8-án. Bagosora a merényletet követő órákban igyekezett félrevezetni az UNAMIR tisztviselőit, azt állítva, hogy célja az arushai egyezmény életbe léptetése és a szélsőséges elemek visszaszorítása a rend helyreállítása érdekében. Az általa vezetett bizottság nem ismerte el Uwilingiyimana törekvését az átmeneti elnökséggel kapcsolatban, mondván, a miniszterelnök „nem élvezi a ruandai nép bizalmát”.

A genocídium

A hutu szélsőségesek elsőként az őket hátráltatható mérsékelt elit likvidálását tűzték ki célul. Az UNAMIR tíz belga és öt ghánai békefenntartót küldött Uwilingiyimana védelmére és kíséretére, aki a ruandai nemzeti rádióban mondott volna beszédet még az éjjel, de ez lehetetlenné vált, miután az elnöki gárda elfoglalta a rádió épületét. Április 6-ról 7-re virradóra az elnöki gárda rajta ütött Uwilingiyimana rezidenciáján, meggyilkolva a miniszterelnököt és férjét. A lefegyverzett belga békefenntartókat egy közeli katonai támaszpontra vitték, ahol brutálisan megkínozták és kivégezték őket. A miniszterelnök kiskorú gyermekei túlélték a vérengzést, Mbaye Diagne, egy állhatatos UNAMIR-tiszt kimenekítette őket, majd a Hotel Ruanda c. film révén világhírűvé vált Hôtel des Mille Collines-ben bújtatta el őket. Diagne az elkövetkező hetekben számos civil életét mentette meg bátorságával és kezdeményezőkészségével. A rendelkezésükre bocsátott halállistákat követve a milíciák a hajnali órákban számos mérsékelt politikussal végeztek, többek között Joseph Kavaruganda alkotmánybírósági elnökkel és Lando Ndasingwa üzletemberrel, a kormány egyetlen tuszi származású tagjával. Faustin Twagiramungu, aki az arushai egyezmény értelmében a miniszterelnöki poszt várományosa volt, megmenekült az UNAMIR segítségével.

Április 7-én a különböző rádióadók és felhívások kiadták az utasítást a tuszik elleni tömegmészárlások megkezdésére, amelyek zökkenőmentességét a rádiókban nyilvánosan bemondott halállisták mellett segítették az etnikumot tartalmazó személyi igazolványok. Az erőszakhullám elképesztő intenzitással söpört végig Kigaliban, majd folytatódott a hutu szélsőségesek politikai hátországában (elsősorban Ruhengeri és Gisenyi prefektúrák), hogy aztán alig egy hét leforgása alatt Ruanda egész területére kiterjedjen. A közigazgatási hierarchia (elöljárók, önkormányzatok, községi vezetők) kifogástalanul működött a népirtás territoriális megszervezésében.

A „béke” utolsó fellegvára Butare-tartomány volt, ahol az ország egyetlen tuszi elöljárója, Jean-Baptiste Habyalimana tizenegy napig ellen tudott állni a Kigaliból érkezett parancsnak, mielőtt leváltották és őt magát is meggyilkolták volna. A tuszik elleni genocídium oroszlánrészét a helyi karhatalmi erők (katonák, rendőrök) és az előző években megszervezett milíciák (Interahamwe, Impuzamugambi) hajtották végre szervezett csoportokban, de a hutu lakosság jelentős része is kivette a részét, hol a mészárlást megelőző propaganda hatására lelkesen, hol pedig erős nyomásgyakorlás és kényszer hatására. Városok szerte úttorlaszokat emeltek, ahol igazoltatások zajlottak. Bozótvágó késekkel felszerelt szabadcsapatok házról-házra járták a környéket, a helyiek gyakran saját szomszédaikat mészárolták le „munkaidőben”. A gyilkosságokat gyakran csonkítások, kínzások, illetve nemi erőszak előzte meg – ez a HIV terjedésére is hatással volt az elkövetkező években. Sok olyan hutu nőt is megerőszakoltak, akik tuszi férjet választottak maguknak. Gyakori módszer volt, hogy tuszik tömegeit terelték a helyi iskolákba, templomokba és kórházakba (pl. Nyarube, Murambi és Ntarama), s rájuk gyújtották vagy omlasztották az épületet.

 

A társadalmi rend teljesen eliminálódott ebben a három hónapban. Sok holttestet temetetlenül hagytak vagy a folyókba dobtak. Az öldöklés intenzitását jól jelzi, hogy egyes becslések szerint az áldozatok mintegy négyötöde a népirtás időszakának első három-négy hetében veszítette életét. A meggyilkoltak számáról különböző statisztikák léteznek. A ruandai alkotmány egymillió főben határozta meg az áldozatok számát, de a legmérsékeltebb becslések szerint is legalább félmillió embert mészároltak le mintegy három hónap alatt. Az áldozatok száma legvalószínűbb módon 6-800 ezer közé tehető, amely az akkor nyolcmilliós ország kb. egytizede. A belső menekültek száma kétmillió főre tehető. Bár a megemlékezések gyakran mellőzik őket, a tuszik mellett az őslakos és politikailag jelentéktelen tuák is a mészárosok célpontjai lettek, s lélekszámuk mintegy harmadát (kb. tízezer fő) elveszítették a genocídium során. Tapasztalva az apokaliptikus állapotokat, amely békefenntartók életét is követelte, az ENSZ BT a misszió csökkentése mellett döntött április 21-én, már csak azért is, mert Belgium egyoldalúan kivonult tíz katonájának kivégzése után (ahogy erre a hutu szélsőségesek előzetesen számítottak). 

Roméo Dallaire parancsnoksága alatt ezután mindössze 270 sisakos szolgált, akik a fővárosban igyekeztek védelmet biztosítani a még életben lévő és bujkáló tusziknak. Az egyre szaporodó nemzetközi tiltakozások (pl. Afrikai Egységszervezet) és a borzalmak napvilágra kerülése után az ENSZ BT visszakozott, és 5500 főben határozta meg az UNAMIR II-nek nevezett új misszió létszámát, ez azonban mindvégig csak papíron létezett. Jugoszlávia mellett Ruanda ügye egyértelműen háttérbe szorult: amíg a világszervezet előbbit nemzetközi konfliktusnak könyvelte el (lévén a kivált utódállamok az ENSZ tagállamai lettek), addig utóbbit egy polgárháborús helyzetnek, amely az ENSZ Alapokmánya értelmében nem járt kötelezettségekkel a szervezetre nézve. Az 1948-ban aláírt genocídiumegyezmény azonban kötelezte (volna) az ENSZ-t a beavatkozásra. Az UNAMIR korlátozott mandátummal rendelkezett (pl. csak önvédelemből nyúlhattak fegyverhez), így a Ruandában tartózkodó tisztviselők számára sem volt egyértelmű, hogy meddig ér a hatáskörük; működésüket folyamatos kommunikációs zavar, felszerelési- és emberhiány jellemezte.

Jóval aktívabbnak bizonyultak a franciák, akik szintén ENSZ-felhatalmazással működtek az országban, ám céljukat és küldetésük természetét illetően rengeteg kérdés és bizonytalanság merült fel a következő évtizedekben. Mintegy háromezer, jól felszerelt katonát a térségbe küldve, az ún. türkíz hadművelet során Ruanda délnyugati részén alakítottak ki egy olyan semleges zónát 1994 júniusában, amely bár deklaráltan védelmezni kívánta az ott élő tuszikat, ugyanakkor az RPF előre nyomulásakor lehetőséget nyújtott a népirtó hutu rezsim jelentős számú tagjának a Zairéba történő meneküléshez, mi több, a franciák akkor sem léptek közbe, amikor a szélsőségesek a népirtás utolsó szakaszában már a „türkíz zóna” területéről működtették a gyűlöletpropagandájukat. A szintén a zónába menekülő Interahamwe folytatta a tömeggyilkosságokat, bár jóval kisebb mértékben, miközben a franciák nem léptek közbe. Félve a megtorlástól, kétmilliónyi hutu közember szintén a franciák által ellenőrzött zónán keresztül hagyta el az országot, hogy aztán a ruandai határ mentén táborokban éljenek.

François Mitterrand kormányát az a vád érte, hogy azért küldött katonákat a genocídium közepette, hogy az RPF ellenében fenntartsa és támogassa a népirtó hutu rezsim hatalmát (akikhez Habyarimana elnöksége óta szoros gazdasági és politikai érdekek kötötték), valamint, hogy aláássa az éppen felállni készülő UNAMIR II működését. Felmerült, hogy a franciák ténykedése mögött, régi gyarmati berögződésként, az anglofón–frankofón ellentét állt a Kelet-Afrika feletti hegemóniáért (ti. az RPF élvezte az „anglofón” Uganda és Kenya támogatását). A vádak szerint a franciák – miután az RPF térnyerését nem voltak képesesek megakadályozni – asszisztáltak a hutu szélsőségesek szökésében, és így bűnrészesek is a népirtásban és emberiség elleni bűncselekményekben. A franciák ténykedésén túl megjegyzendő, hogy az április elején, a népirtás első napjaiban érkező, jól felszerelt európai katonák küldetése csak arra szorítkozott, hogy saját állampolgáraikat kimenekítsék Kigaliból, illetve ezen expedíciók során, miközben menekülő tuszikat nem engedtek a fedélzetre, evakuálták a széteső hutu kormány több miniszterét, illetve a meggyilkolt elnök özvegyét, Agathe Habyarimanat is, akinek érintettsége az események alakulásában azóta is éles viták tárgya Franciaország és Ruanda között.

Az RPF győzelme és a népirtás vége

Paul Kagame már a népirtás kezdete utáni napokban parancsot adott a ruandai kormányerők elleni támadásra, amely az RPF által uralt északi terület felől három irányban történt meg. Dél felé nyomulva egymás után foglalták el a tartományokat, körbe kerítve a városokat és elvágva az utánpótlási útvonalakat. Nyomukban érkeztek az Ugandából visszatérő tuszi menekültek, akik az újonnan meghódított területeken letelepedtek. Dallaire próbált tűzszünetet kieszközölni a vérontás megelőzése végett, de Kagame a végső győzelmet tűzte ki célul maga elé. Az ország középső részének (Kigali és Gitamara) elfoglalása után a hutu kormány Bagosora vezetésével az akazu fellegvárába, északnyugatra (Gisenyi) menekült. Május és június során az RPF által elfoglalt területeken egymás után fejeződött be a tuszik elleni öldöklés (északon, keleten, majd Ruanda középső részén), bár eddigre a hutu uralom mellett legtovább kitartó északnyugati országrészben is mérséklődött a mészárlás mértéke, mert már nem volt kit megölni. Az RPF bevette a már hetek óta körbekerített fővárost július 4-én, majd elindítva az utolsó inváziót, július 18-án a felkelők elfoglalták az északnyugati országrészt, ezzel véget vetve a népirtásnak és a több mint háromévtizedes hutu uralomnak Ruandában. A franciák által uralt délnyugati „türkíz zóna” kivételével Kagame egész Ruanda felett megszerezte az ellenőrzést. Az új RPF-kormány másnap, július 19-én alakult meg; Bagosora és társai ugyanazon a napon lépték át az országhatárt Zairéba.

A hadműveletek során és az azt követő hónapokban az RPF számos atrocitást követett el a hutu lakosság ellen, amelyek mértéke vitatott és maga az eseménysor – a Kagame-kormány visszautasító magatartása miatt – feltáratlan. A helyi túlkapások mellett több jel van arra, hogy egyes esetekben ezek az etnikai tisztogatások felülről jött direktívák szerint történhettek. Egyesek úgy vélekednek – többek között azon hutuk, akik relativizálni kívánják a 1994. évi hutu hatalom népirtó hadjáratát –, hogy itt a ruandai genocídium további szakaszáról van szó, amely folytatódott az RPF győzelme után, immár a tuszik agressziójával. Habár szisztematikus gyilkosságok és etnikai tisztogatások történtek (pl. a kibehói menekülttáborban), amelyek áldozatainak száma összességében meghaladhatja a több tízezer főt, a legtöbb kutató szerint ezek mértéke és súlyossága azonban nem hasonlítható a tuszik elleni népirtáshoz.

Utóhatás és a megbékélés lehetősége

Az RPF névleg többpárti koalíciós kormányt hozott létre, de a felkelő szervezet mindvégig domináns szereplő maradt, amely a népirtást megfékező erőként prezentálhatta magát a nemzetközi diplomáciában. Az államfő egy korábbi Habyarimana-párti politikus, Pasteur Bizimungu lett, de a gyakorlatban az alelnök Kagame számított az ország vezetőjének, aki aztán 2000-ben átült az elnöki székbe. A ruandai genocídium még sokáig éreztette a hatását a nagy tavak régiójában: fordult a kocka, most hutu menekülttáborok vették körbe Ruandát, főként a zairei határ mentén, amelyeket ráadásul a megbukott rezsim korábbi vezetői irányították, akik Mobutu kormányától számíthattak politikai és katonai támogatásra, amellett, hogy a Ruandának szánt nemzetközi segélyek egy részét is lefölözték. Ez a körülmény vezetett el a véres első (1996–97) és második (1998–2003) kongói háborúkhoz, de Ruanda és a Kongói Demokratikus Köztársaság viszony azóta is fagyos a hutu–tuszi szembenállás okán – legutóbb jelen cikk publikálása előtt néhány nappal, 2025 június végén írtak alá békeszerződést a felek. A népirtás felelőseinek elszámoltatására létrejött az ENSZ nemzetközi törvényszéke (ICTR), jelképesen a tanzániai Arushában.

A szervezet húsz évvel később, 2015-ben fejezte be működését, amely során 96 személyt (politikusokat, katonatiszteket, papokat stb.) vádoltak meg, akik közül 61 személyt ítéltek el. Életfogytiglanit kapott az atrocitások fő szervezője, Théoneste Bagosora (2021-ben a bamakói börtönben halt meg), a névleges kormányfő Jean Kambanda (aki egyetlenként bűnösnek vallotta magát), a propagandista Hassan Ngeze, vagy éppen a hírhedt mészáros Georges Rutaganda és Robert Kajuga, az Interahamwe vezetői. Egy belga férfi, Georges Ruggiu tizenkét évet kapott, aki az RTLM alkalmazásában a „fehér értelmiségi” hangján uszított a tuszik ellen rádióműsorában. A legtöbb fogvatartottat nyugat-afrikai börtönökbe szállították letölteni büntetésüket. Néhányuk megúszta a felelősségre vonást: Théodore Sindikubwabo, a genocídium idején névleges államfő kongói száműzetésben halt meg, de a Párizsban élő Agathe Habyarimana kiadatása is meghiúsult, ahogy a Belgiumban letartóztatott Félicien Kabuga fegyverimportőr ellen sem indult vizsgálat meghaladott kora miatt.

Az ENSZ mellett a Kagame-rezsim is részt vett a felelősök felkutatásában és megbüntetésében. A hatalomátvételt követő két évben százezer embert börtönöztek be bűnrészesség vádjával, amely jelentősen megterhelte az állományában megtizedelt igazságszolgáltatási rendszert. Azok a legfőbb elkövetők, akiket Ruandában fogtak el, halálbüntetésre számíthattak: így járt Froduald Karamira, a hutu szupremácia főideológusa, és huszonegy másik tisztviselő, akiket népünnepély keretében nyilvánosan kivégeztek a fővárosi sportstadionban. A kevésbé súlyos eseteket több-kevesebb eredményességgel a helyi, ún. gacaca bíróságok tárgyalták, amelyek az adott faluközösség nyilvános fórumaként működtek a törzsi tradicionalitás mentén.

Kagame törekedett a nemzeti megbékélésre és egy új egységes ruandai nemzettudat megteremtésére. Ennek egyik mérföldköve volt az etnikai besorolások elhagyása a személyi igazolványokban, sőt, a kormány a „hutu”, „tuszi” és „tua” megnevezéseket is tiltólistára tette. Az új hatalom a ruandaiak hazatérését is szorgalmazta, és ennek elérésére erőszakot is alkalmazott (ld. a határmenti menekülttáborok feldúlása). A polgárháborús győzelem mellett Paul Kagame számára a látványos gazdasági fejlődés jelentette a politikai legitimációt. Mára Ruanda lett Afrika egyik legbiztonságosabb és legtisztább országa, ahol azonban a demokratikus váltógazdaságra esély sincs a ruandai elnök autoriter kormányzása miatt, aki a politikai gyilkosságoktól sem riad vissza. A megbékélés és a traumafeldolgozás céljából ország szerte múzeumok és emlékhelyek létesültek, valamint több film is feldolgozta a történteket. Ezek közül a legismertebb a 2004-es Hotel Ruanda, amely Paul Rusesabagina embermentő tevékenységét dolgozza fel (s akit később Kagame kemény kritikusaként bebörtönöztek koholt vádak alapján). 

A traumafeldolgozás így is csak részleges, hiszen a kormány által szponzorált, etnikailag polarizált narratívában a genocídium tárgyalása leegyszerűsödött a „hutu elkövetők” és „tuszi áldozatok” relációban, megfosztva tömegeket (pl. a mérsékelt hutukat és a megerőszakolt nőket) jogos áldozati voltától.