A portugál gyarmatosítás

Kolumbusz utazásai a világtörténelem egyik óriási horderejű fordulatát képezik. Felbecsülhetetlen vívmánya és különleges érdeme volt az európai tudásnak, vállalkozó szellemnek és az új iránti olthatatlan kíváncsiságnak, hogy befolyásos euró­paiak, tudósok, koronás fők, egyház­atyák, katonák és kalandorok egy addig elképzelhetetlen vállalkozásban hittek, vagy­is abban, hogy a Föld gömbölyű, és lehetőség van arra, hogy Európából nyugat felé hajózva el lehessen jutni Indiába. Ezt a világot felforgató vállalkozást kétségtelenül segítették egyéb tényezők, mint az ázsiai fűszerek vagy a kínai selyem megszerzésére irányuló törekvések, a vallási és katonai megfontolások, a hajózási technika példátlan gyorsaságú fejlődése, a portugálok, spanyolok, majd később más nemzetek eltökéltsége az észak-afrikai és közel-keleti muszlim hódítások megállítására és az Oszmán Birodalom visszaszorítására. Az Ibériai-félsziget hatalmai, Portugália és Spanyolország folytatni kívánták a több évszázados felszabadító háborút, és ezt sikerrel kapcsolták össze a különleges gazdasági lehetőségek feltárásával és kihasználásával.

Az Első Birodalom | 1415–1663

A modern európai gyarmatosítás origója a portugál felfedezésekhez köthető. Portugália a 16. századra tüneményes gyorsasággal hozott létre egy óriási, az afrikai partoktól Brazíliáig, az indiai Goától a kínai Makaóig terjedő gyarmatbirodalmat. A későbbi gyarmatosító hatalmaknak például szolgáló hálózata magában foglalt gyarmatokat, kereskedőtelepeket és független államokkal kialakított, kifinomult diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatokat. Azzal, hogy portugál hajósok találták meg az Ázsiába vezető tengeri útvonalat, lehetővé vált, hogy Velence egyeduralmát megtörve a 16. századra a virágzó Lisszabon váljon Európa kereskedelmi központjává. Az Afrikára, az Újvilágra és Ázsiára kiterjedő kereskedelmi rendszer visszafordíthatatlanul megváltoztatta a hagyományos kereskedelmi kapcsolatokat, és az első lépés volt egy új, Európa-központú világgazdaság kialakulása felé.

A 15. században a portugál terjeszkedést különleges előrelátással alapozta meg Tengerész Henrik (1394–1460), I. János portugál király harmadik fia. A herceg ugyanis egy rendkívül hatékony tengeri és katonai fejlesztést indított el. Navigációs iskolát alapított, mellé csillagvizsgálót telepített, s a térképészet fejlesztésére is nagy gondot fordított. Különös realitásérzékről vallott, hogy a hajóutakról készített térképeket és a hajónaplókat összegyűjtötte és titkos helyen elzárva tartotta. Ezt a szokást a korona a továbbiakban is megtartotta. Egyesek az ő mérnökeinek tulajdonítják a valószínűleg arab hajók továbbfejlesztésével kialakított karavella, a hosszú távú hajóutakra tervezett, magas oldalfalú, könnyű és jól manőverezhető, új típusú vitorlás hajó kifejlesztését. A portugálokhoz köthető a rögzített iránytű megjelenése is.

A folyamatos fejlesztések hadi sikerekben és területfoglalásokban is testet öltöttek. Amikor I. János király 1415-ben elfoglalta Ceutát, a harcokban Tengerész Henrik is jeleskedett, éppen úgy, mint több későbbi hadjáratban. Ceuta portugál uralom alá kerülésének időpontjától számítják az Első Birodalom kezdetét. (Ceuta csak 1668-ban kerül spanyol kézbe.)

Portugália megjelenése az afrikai partokon annak a folyamatnak a végét jelezte, amely a több évszázados európai arab uralmat felszámolta. A hódításokkal egyszerűen folytatták a reconquistát, és természetesnek tartották, hogy az arabok elleni küzdelem az Európától csak néhány kilométerre eső afrikai területekre tevődött át. A Kanári-szigeteken még csak mérsékelt sikereket értek el, de 1418-ban Tengerész Henrik nagyon gyorsan elfoglalta Madeirát, 1427-ben az Azori-szigeteket. 1455-ben fedezték fel a Zöld-foki-szigeteket. Ezek az afrikai kontinenshez tartozó szigetek mindmáig Portugália tengerentúli területeit képezik.

Bár Afrika belső részeibe nem hatoltak be, a nyugat-afrikai területeken mindenütt támaszpontokat és kereskedelmi lerakatokat hoztak létre. A dél-afrikai Jóreménység-fokot Bartolomeu Dias 1488-ban érte el.

Az afrikai partok felfedezését a gazdasági kiaknázásuk kísérte. Ám miközben a Guineai-öböl környékéről származó arannyal, melegueta borssal, elefántcsonttal és a szubszaharai régiókból származó rabszolgákkal kereskedtek, a portugál vezetés előtt már új cél lebegett: belépés a lukratív fűszerkereskedelembe. Ezt a minden képzeletet felülmúló haszonnal kecsegtető kereskedelmet addig Velence monopolizálta, a levantei és egyiptomi kikötőkből beszerzett fűszerek szárazföldi úton jutottak el az itáliai köztársaságba. Ezt az évszázadokon át sikeresen működő utat az oszmán terjeszkedés elzárta, ezért a portugálok óceáni megoldást kerestek. Kémeket küldtek Egyiptomon át Kelet-Afrikába és Indiába, hogy felderítsék a fűszerszállítási útvonalakat és piacokat. Mire Dias megkerülte a Jóreménység fokát, a kémjelentések az illetékesek asztalán feküdtek.

A cél megvalósításához már csak egy kiváló hajós kellett, aki  megtalálja az Ázsiába vezető óceáni átjárót. Vasco da Gama (1460–1524) a leghatékonyabb és legsikeresebb portugál birodalom­építő lett, aki már a régen vágyott Indiában létesített portugál támaszpontokat. Vasco da Gama első expedícióján (1497–99) Dias útját követte a Jóreménység fokáig, innen Mombasába és Malindibe hajózott, majd az óceáni úton a dél-indiai Malabár-parti (a mai Kerala állam) Kálikutba jutott, második, 1500-ban megkezdett útjának új szerzeménye pedig Kocsín (Cochin) lett.

Alfonso de Albuquerque (1453–1515) 1510-ben elfoglalta az indiai Goát, Damant és Diut, amelyek félezer évig portugál területek maradtak. Goa a portugálok ázsiai birodalmi székhelyeként működött, élén az alkirállyal, akit Goa első hercege címmel jutalmaztak. Goából lehetővé vált az ugyancsak fűszereiről nevezetes Ceylon (ma Srí Lanka) megszerzése is.

Albuquerque 1508-tól alkirályként szisztematikusan folytatta hadjáratát, ezúttal Délkelet-Ázsiába. Nagy jelentősége volt annak, hogy 1511-ben elfoglalta Melakát, a délkelet-ázsiai fűszerek ugyanis arab kereskedők közvetítésével innen jutottak el Euró­pába. Egy évvel később Albuquerque felfedezőutat vezetett a Maluku-szigetekre, a „fűszerek forrásvidékére”, ugyanis a bors kivételével ezek a fűszerek csak a szigetvilág ezen részén teremtek.

Az indonéz szigetvilág az európai megjelenést megelőzően is részese volt egy nagyszabású, Indiát, Kínát és az iszlám világot magában foglaló kereskedelmi rendszernek. Egzotikus fűszerei, a jávai és szumátrai bors, a világon csak a Maluku-szigeteken termő szegfűszeg és a Banda-szigeteki szerecsendió iránti kereslet jelentette azt a fontos láncszemet, amely a területet a Nyugattal és a Kelettel összekapcsolta, és vallások, kultúrák, művészeti hatások áramlását s a korai hindu, majd a 15. századtól iszlamizált államalakulatok létrejöttét eredményezte.

Portugália Melaka 1511-es elfoglalásával és fontos jávai borskereskedelmi pozíciók megszerzésével ezeket a gazdasági és kulturális szálakat alapvetően megrendítette. A hollandok csak 130 év múlva, 1641-ben űzték ki a hajózás útvonalait is ellenőrző, zárt erődítménnyé fejlesztett Melakából a portugálokat. Melaka elfoglalásának döntő fontosságát Albuquerque maga is világosan megfogalmazta: „Bizonyosnak tartom azt, ha a maláj kereskedelmi rendszert elvesszük tőlük [azaz a helyiektől], Kairó és Mekka teljesen tönkre lesz téve, és Velence sem fog kapni fűszereket, hacsak a kereskedőik nem vásárolnak Portugáliában.”

Bár Lisszabon vezető európai fűszerkereskedelmi szerepre tett szert, nem beszélhetünk teljes, zárt portugál fűszerkeres­kedelmi monopóliumról, ezt csak a hollandoknak sikerül majd elérniük. Portugália ugyanis a maláj és más ázsiai kereskedőket nem tudta teljesen kiszorítani a világkereskedelem színpadáról, így az arab beszerzési forrásokra támaszkodó Velencének is volt még bizonyos szerepe, de Portugália az 1511-ben elfoglalt Melakán keresztül közvetlenül jutott fűszerekhez.

Mivel Portugáliának nem volt nagy mennyiségű, az ázsiai térségben vonzó áruja (egyedül a Thaifölddel folytatott kereskedelemben tudott zsoldosokkal és fegyverekkel fizetni), Albuquerque és utódai átvették a délkelet-ázsiai szigetvilág hagyományos kereskedelmi rendszerét, és ezeket az árukat is Lisszabonban értékesítették. Ezzel végleg megfosztották az éppen formálódó, egységesedő, Melaka központú maláj államot létalapjától, azaz bevételi forrásaitól. Indiai pamuttextilért és jávai rizsért borsot, más különleges fűszereket, aranyat, szumátrai elefántcsontot és maláj-félszigeti ónt vásároltak. A térítőtevékenység eredménnyel járt ugyan, de visszahatásként inkább az iszlám terjedésének adott újabb lendületet. A portugál hittérítés eredményei Ázsiában jelentéktelenek maradtak.

Az ázsiai kereskedelmi expanzió következő fontos láncszeme Kína és Japán volt. Kínával a portugálok részben Melakából (1514), részben Hongkongból (1513) kezdtek kereskedni. Melakát, a maláj kereskedővárost a kínai kerekedők szigorú rendszerességgel látogatták a fűszerekért és más termékekért (a kínai csemegének számító tengeri uborkát vagy a paradicsommadár színpompás tollát említhetjük közöttük). Hongkongban ugyan kiépítettek még 1513-ban egy közvetlen lerakatot, de innen 1521-ben kiűzték őket. A Ming Kína az ezt követő hosszú háborúskodás során korszerű európai fegyvereket zsákmányolt a portugáloktól, azokat lemásolták, és hamarosan megkezdték tömeggyártásukat. Végül a két hatalomnak 1554-re sikerült megegyeznie, és ettől kezdve Makaó lett a kínai–portugál kereskedelem központja. A kínai árut innen Melakába, majd Goába hajózták be, s szállították az európai piacra.

A Makaóról az európai piacra szánt portugál áruk volumenéről és értékéről, valamint az agresszív versenytársak megjelenéséről egy korabeli, jól dokumentált, nagy port felvert botrány alapján is képet alkothatunk. 1603-ban ugyanis a holland flotta a mai Szingapúr közelében elfogta a Santa Catarina nevű, Makaóról Melakába tartó portugál kereskedőhajót. Az elrabolt rakomány mennyisége és értéke minden képzeletet felülmúlt: a kínai Ming és a japán kék-fehér porcelánokat, 1200 bála kínai nyersselymet és a világ legdrágább illatanyagának számító pézsmakivonatot a hollandok az akkor mesésnek számító összegért, 2,2 millió guldenért értékesítették. A hollandoknak a heves portugál tiltakozás ellenére sem állt szándékában a rakománynak vagy ellenértékének visszaszolgáltatása eredeti tulajdonosának, ezért a helyzet számukra kedvező megoldásáért kereskedőtársaságuk jogtanácsosához, Hugo de Groothoz (Grotius) fordultak. Ennek a portugál–holland agresszív vetélkedésnek köszönhetjük a nyomtatásban 1609-ben megjelent Mare Liberumot (A tengerek szabadsága), amelyben a holland jogtudós új, liberális alapelvként fogalmazta meg a tengereken való szabad hajózás jogát.

A gyorsan fejlődő Makaó a Japán felé tapogatódzás ugródeszkája is lett. A portugálok első európaiakként léptek Japán földre 1542-ben. Jókor érkeztek, mert éppen ebben az időben a kínai császár erélyesen lépett fel a nagy károkat okozó japán kalózkodás ellen, és embargót vezetett be Japánnal szemben. Portugália így soha vissza nem térő lehetőséget látott a Kína és Japán közötti, Makaóból folytatott közvetítő kereskedelemre. 1550-ben már monopoljogot szerzett a japán áruk európai kereskedelmére, ennek központja egy part menti halászfalu, Nagaszaki lett. A virágzó kereskedelem árucikkei a kínai selyem, porcelán, pézsma (illatanyag), flamand óra, kétélű kard és a velencei üveg voltak. A kereskedelem mellett folytatott erőteljes térítőtevékenységük miatt azonban 1638-ban kizárták a portugálokat az országból. Helyüket – a kereskedelem kizárólagos jogával – a hollandok vették át.

A portugálok olyan kereskedelmi útvonalat építettek ki India és Európa között, amely a hőn óhajtott trópusi termékek tartós birtoklása révén minden elképzelést felülmúló profitot eredményezett. A legfontosabb terméket, a Melakában megvásárolt borsot negyvenszeres áron tudták eladni Lisszabonban. Hamar nyilvánvalóvá vált azonban, hogy az ázsiai kereskedelem jövedelmező árucikkei, a fűszerek és a selyem nagy haszonnal kecsegtetnek, de túl könnyűek, ezért – a hajó stabilitása érdekében – ballasztanyagokra volt szükség. A portugál kereskedők rájöttek, hogy a legjobb „ballasztanyagok” a kínai porcelánok, valamint a kínai és japán festett, aranyozott lakktárgyak és paravánok. Ezeket a hamar roppant értékessé váló árucikkeket első európaiakként a portugálok hajózták be kontinensünkre. A Kínából hozott tea is kedveltté vált Portugáliában. A teafogyasztás Angliában csak sokkal később, 1661-ben, Braganza Katalin, II. Károly király portugál felesége révén terjedt el.

A következő évtizedekben Portugália megtartotta elsőbbségét az ázsiai kereskedelemben, árucikkei a bors, fahéj, szerecsendió, szerecsendió-virág, szegfűszeg, kínai porcelán, indiai pamut (calico), arany, elefántcsont és egyre nagyobb mértékben a rabszolgák voltak.

Mindeközben nyugat felé is erőteljes és megállíthatatlannak tűnő portugál terjeszkedés kezdődött, amelynek eredményeképpen a kis területű és kis népességű Portugália a legjelentősebb gyarmati kereskedelmet építette ki mind keleten, mind nyugaton. A portugálok keleten eljutottak Japánig, míg nyugaton döntő szerepet játszottak Amerika kolonizálásában.

Közép- és Dél-Amerikában csaknem egy időben tűntek fel a spanyol riválisok, akikkel Portugália kénytelen volt megosztozni a terület és a kereskedelem tekintetében. Ám a spanyolokkal való osztozkodás már a Vatikán döntőbíróságának elfogadásán alapult, amit jól mutat az 1494-ben megkötött tordesillasi szerződés, amely a világot, legalábbis átmenetileg, a két nagyhatalom között osztotta fel. Az így kialakított keretek között 1500-ban, amikor Vasco da Gama Kocsínba (Cochin) hajózott, az Újvilágban a portugálok felfedezték és hamarosan birtokba vették azt az óriási területet, amelyből később Brazília, Dél-Amerika leghatalmasabb országa lett, és ahol mindmáig a portugál a hivatalos nyelv. A portugálok itt cukornádültetvényeket létesítettek, amelyeket brutális körülmények között odaszállított és tartott fekete-afrikai rabszolgákkal műveltettek meg. A 16. században ugrás­szerűen megnőtt a cukortermelés. A maga korában Brazília különleges luxusterméke volt a vörös festékanyagáért kedvelt brazilfa, amely a hatalmas ország névadója.

Portugália számára az Első Birodalom szédületes sikerei portugál dominanciát teremtettek Kelet-, Dél- és Nyugat-Afrikában, a dél-amerikai Brazíliában, a nyugat-indiai partvidéken, a délkelet-ázsiai Melakán és szinte kizárólagos befolyást a japán Nagaszakiban.

A Második Birodalom

A portugál pozíciók már a 16. század közepétől gyöngülni kezdtek, és Portugália egyre kevésbé bírta a versenyt a mind befolyásosabb hollandokkal és angolokkal. A 17. században a fiatal Holland Köztársaság sikeresen szorította vissza Portugáliát, bár Lisszabon továbbra is egy impozáns gyarmati hatalom központja maradt. A nagyságot, a hatalmat, a gazdagságot és a nem szűnő ambíciókat mutatja az 1755-ös, pusztító erejű lisszaboni földrengés után újjáépített, a Tejo partján fekvő Kereskedők tere. Ez a város szimbolikus bejárata, itt fogadták a tengerről érkező hivatalos vendégeket, és innen indultak Brazíliába, Indiába és Délkelet Ázsiába a nagy kereskedelmi hajók, amelyek gyarmatárukkal megrakottan ide tértek vissza.

A portugál térvesztést felgyorsította a napóleoni hódítás (1808) és a brazil önállósodási törekvés. Portugália függetlenségének elvesztése vezetett a királyi ház Brazíliába meneküléséhez és a független Brazil Királyság megszületéséhez 1822-ben.

Volt-e Harmadik Birodalom?

A többnyire elfogadott portugál gyarmati periodizáció az 1822-től 1999-ig tartó periódust nevezi Harmadik Birodalomnak. Ám 1822-től Portugália fokozatosan elvesztette nagyhatalmi pozícióit s legfontosabb területi hódításait Amerikában és Ázsiában. Bár a 19. század végén még sikerült új területekre szert tennie Afrikában annak köszönhetően, hogy részt tudott venni az európai hatalmak nagy vetélkedésében, amely Fekete-Afrika egészének felosztását célozta.

Az első világháború éveiben Németország erőszakkal behatolt Portugália afrikai területeire, ám a háborús vereség nyomán a győztesek kiűzték a németeket az afrikai földrészről. Portugália így mégis megtarthatta afrikai területeit. A második világháború után a lisszaboni diktátorok (Salazar, Caetano) makacsul ragaszkodtak gyarmataikhoz, és mintegy félmillió elszegényedett parasztot telepítettek le Angolában és Mozambikban. A hivatalos Lisszabon új gyarmatbirodalomról álmodozott.

Mindez csak szomorú végjátéka volt az egykor dicső napokat látott portugál birodalomnak. Portugália Európában megvetett szegényházzá vált, nemzetközileg pedig elszigetelődött, és megindult gyarmatainak felbomlása. 1961 végén az indiai hadsereg az India területébe ékelődött portugál gyarmatokat – Goát, Damant és Diut, valamint néhány más kisebb területet – komoly portugál ellenállás nélkül birtokba vette. 1975-ben Portugál Timort Indonézia annektálta (később Indonézia kénytelen volt kivonulni Kelet-Timorról).

A nemzetközi összefüggésben is legsúlyosabb afrikai háborúk a kontinens déli részén fekvő portugál területeken, Angolában, Mozambikban, valamint a Zöld-foki-szigeteken zajlottak. A fegyveres nemzeti felszabadító mozgalmak felszámolására Portugália nem volt képes. Az a furcsa helyzet alakult ki, hogy az első nagy gyarmattartó hatalom, Portugália, a legmakacsabbul ragaszkodva gyarmati területeihez, utolsóként, csak a portugál forradalmat követően adta fel afrikai területeit. Kizárólag a portugál lakosságú part menti területeket és szigeteket tarthatta meg. Utolsó felvonásként a kínai népességű Makaó 1999-ben békés úton került vissza Kínához.

Van egy igen furcsa jelenség Délkelet-Ázsiában. Kelet-Timoron számottevő portugál lakosság soha nem élt és portugálul is nagyon kevesen tudtak. Jelenleg a nagyon rossz emlékű indonéz uralom után az igen széttagolt helyi lakosság képviselői úgy döntöttek, hogy a rossz történelmi tapasztalatok miatt az indonéz nyelvet nem fogadják el, de tartanak az egyébként nem sokak által beszélt angol bevezetésétől is, így állást foglaltak a portugál nyelv hivatalossá tétele mellett. Ma már többen beszélik Kelet-Timoron, mint bármikor a több évszázados portugál uralom idején.