A női viselet reformja

Az öltözék évszázadokon keresztül elsősorban viselője rangját, gazdagságát jelezte Európában. A munka az alsóbb néprétegek megvetett tevékenysége volt, éppen ezért a ruha formája, anyaga, szabása és díszítése egyértelműen jelezte – viselője nem kénytelen kétkezi munkával fenntartani magát. Ugyanakkor a viseletnek volt bizonyos értékmegőrző feladata is: a felvarrott ékkövek bármikor eladhatók voltak, ha a szükség úgy hozta. Ez a funkció szorult háttérbe a modern kapitalista gazdaság és társadalom kialakulása után. A textil- és ruházati ipar nagyarányú fejlődésével és a ruhák olcsóbbá válásával a reprezentálás lett a viselet fő célja.

Az öltözködés első nagy forradalma a nagy francia forradalom után zajlott az ésszerűség és egészség jegyében. A férfiak felhagytak a drágakövek, a csipkék, a színes selyem- és bársonyanyagok viselésével, az új, komoly és férfias polgár egyéniségéhez sötét szövetöltönyök illettek. A nők is sutba dobták a kemény és szoros fűzőt és a fűzfavesszőből font abroncsszoknyát, hogy helyette mell alatt elvágott ingecskében mutogassák természet adta szépségüket.

Azonban a női testet hangsúlyozó divat csak néhány évig uralkodott. 1815 után a formák merevebbek lettek, ismét megjelent a fűző, és az aljak bőségét egyre több alsószoknya biztosította. Az 1850-es évektől kezdve az abroncsszoknya „modern”, acélból készült változata ringott a két-, sőt háromméteres átmérőjű szoknyák alatt. Végszámra kellett venni az anyagot, nem beszélve a csipkék, gyöngyök, művirágok hatalmas és drága tömegéről. A nő feladata ugyanis az volt, hogy a férfi – az apa, a szerető vagy a férj – hatalmát, rangját, gazdagságát öltözékének pompájával (és kényelmetlenségével) reprezentálja. S miután nagyon gyorsan változott a divat, az őket eltartó férfiaknak mélyen a zsebükbe kellett nyúlniuk.

A bájos klasszicista divat azonban nem tűnt el nyomtalanul. A divatos formák ellen lázadó orvosok, nőegyesületek – rendszerint a krinolinnal és a fűzúvel szemben – az antikos ingruhák szépségét és praktikusságát hangsúlyozták – eleinte nem sok sikerrel. Egy amerikai hölgy, Mrs. Bloomer 1850-ben egy török női bugyogóhoz hasonló öltözéket ajánlott. Ötlete nagy visszhangra, ám kevés követőre talált. A dolog a maga idejében inkább humorosnak tűnt. Kisebb feltűnést keltettek az Itáliában alkotó fiatal angol festők, a preraffaeliták asszonyai, akik laza, bő, csípőn övvel összefogott ingszerű ruhát hordtak. A művészeknek a közgondolkodás sokkal többet megengedett, mint a „jó társaságbeli hölgyeknek”.

Idővel egyre többt foglalkoztak az uralkodó viselet egészségkárosító hatásával. Egy dr. Craig nevű orvos kimutatta, hogy száz fiatal hölgy közül negyvenhárom a