A női választójog

I.

Történeti háttér

Johann Jakob Bachofen svájci antropológus Das Mutterrecht (Az anyajog, 1861) című könyvének hatására a 19. század végén és a 20. század elején széles körben elterjedt az a nézet, hogy az őskorban létezett egy olyan társadalom, melyben a nők töltöttek be vezető szerepet. Ez volt a matriarchátus, és csak a felbomlása után jött létre a férfiuralmon alapuló, patriarchális társadalom. Az ógörög mitológia és szépirodalom bőséges „bizonyító anyagot” nyújtott ehhez az elgondoláshoz, többek között az amazonok legendáját. Bachofen elképzelései jelentős filozófusokat és írókat is megihlettek, s elméletének segítségével a legkülönbözőbb ideológiai irányzatok hívei (feministák, freudisták, marxisták) újabb érveket kovácsolhattak saját nézeteik bizonyítására. A mai történészek és régészek viszont úgy vélekednek, hogy semmi bizonyíték nincs a matriarchális társadalmi rend egykori létezésére. A vadászat és a háborúk az őskorban is nagyobb tekintélyt biztosítottak az ehhez szükséges testi erővel rendelkező férfiak, mint a gyűjtögetést és a családi feladatokat ellátó nők számára.

Női sztereotípiák

A hagyományos társadalmakban, bárhol a földön, természetesnek tekintették a vallási, társadalmi, gazdasági, politikai és nemi egyenlőtlenséget. A patríciusok és plebejusok, a rabszolgák és szabadok, az urak és jobbágyok hierarchiáját nevezhetjük mesterségesnek. A minden emberi társadalomban megjelenő hierarchiát, a nők és férfiak hierarchiáját azonban nem tekinthetjük teljes egészében kitaláltnak, mert megvan a maga biológiai alapja: gyermeket szülni csak a nők képesek. Erre a biológiai alapra minden társadalom a kulturális megkülönböztetések bonyolult rendszerét építette fel.

A férfiasnak tekintett tulajdonságokat minden régi társadalomban értékesebbnek tartották a nőiesnek nyilvánított tulajdonságoknál. Kevesebb erőforrást fordítottak a nők gondozására és oktatására, gazdasági lehetőségeiket és mozgásszabadságukat korlátozták, a politikai hatalomtól pedig túlnyomó többségüket távol tartották. Sok társadalomban a nőket apjuk, férjük vagy fivé­rük tulajdonának tekintették, s a nemi erőszak a magántulajdon megsértésének kategóriájába tartozott. A nők, bizonyos kivételektől eltekintve, ki voltak zárva a magasabb képzettséget igénylő foglalkozásokból, a fontosabb vallási és politikai hivatalokból, a hadseregek irányításából, a nagykereskedelem és a nagyipar világából.

A hagyományok szerint a hatalom a férfiakat illeti meg, s a nők legfeljebb befolyással rendelkezhetnek e hatalom árnyékában. A hatalom nyilvános, látványos, erőszakos – a befolyás lágy, finom, rejtett, megfoghatatlan. A királyok, papok, tábornokok gyakorolják a hatalmat, női rokonaik, bizalmasaik, kegyenceik, szeretőik pedig legfeljebb befolyásolhatják őket. A középkori Franciaországban az úgynevezett száli törvénnyel zárták ki a nőket a trónörökösök sorából. Ha kivételes történelmi helyzetekben egy nő nagyobb hatalomra tett szert, tevékenységét mélységes gyanakvás kísérte, nőietlennek tartották, s minden rosszat hajlamosak voltak elhinni róla. Lucrezia Borgiát és Medici Katalint méregkeverőnek, I. Erzsébet angol királynőt furcsa, természetellenes szűznek, Mária Teréziát és Nagy Katalint férfifaló nősténynek, Viktória királynőt pedig elviselhetetlenül prűd hisztérikának kiáltották ki.

Egy nő irányítását legfeljebb politikai válságok idején fogadták el, abból kiindulva, hogy ha igazán nagy a baj, akkor végső esetben ki lehet próbálni egy nő, Jeanne d’Arc vagy Margaret Thatcher tehetségét is. Igazán népszerűvé azonban azok az asszonyok váltak, akik szépek voltak, közel kerültek a hatalomhoz, majd sorscsapások zúdultak rájuk, és méltókká váltak a világ sajnálkozására. Ilyen volt Stuart Mária skót királynő, Marie Antoinette francia királyné, Wittelsbach Erzsébet császár- és királyné, Jacqueline Kennedy és Lady Diana. Mintha a világ azt tekintené természetesnek, hogy ha egy nő ideig-óráig híressé válik, ezért hosszas boldogtalansággal kell vezekelnie.

Régi idők gondolkodásmódja

Az ókori Görögországban azt a nőt becsülték a leginkább, aki felnevelte a gyermekeket, vezette a háztartást, nem lépett a nyilvánosság elé, alig lehetett látni, hallani, és minél ritkábban hagyta el otthonát. A legrosszabb helyzetben a demokratikus berendezkedése miatt oly sokat magasztalt Athén asszonyai éltek. Itt a férfiak úgy vélekedtek, hogy a feleségek feladata a törvényes utódok megszülése, az ágyasoké a férfiak mindennapos kiszolgálása, a kurtizánoké pedig a gyönyör biztosítása. Itt született meg a nők „ősi bűnének” egyik mítosza, Pandóra története, aki kíváncsisága miatt szabadon engedte az istenek által szelencébe zárt bajokat és szörnyűségeket.

A spártai nők valamivel szabadabban éltek, mint az athéniak, sportolhattak is, de csak azért, hogy megkönnyítsék a szülést, és sok gyermekük legyen. Az első lépést mégis megtette az ókori görög társadalom a női egyenjogúság felé: ragaszkodott a monogámiához (egynejűséghez). Az ógörögök ugyanis felismerték, hogy ez a gyakorlat megkönnyíti mind az utódválasztást, mind az örökség megszilárdítását. Hérodotosz úgy tudta, hogy a monogámia csak az egyiptomiaknál és a görögöknél terjedt el.

Az ókori Rómában a jog kiskorúként kezelte a nőket, s ugyanúgy ki voltak zárva a közhivatalokból, mint a görög államokban. Ugyanakkor fontos szerepet szántak nekik a vallási életben, az anyákat, matrónákat nagy tiszteletben tartották, a gazdagok leányai kiváló nevelést kaptak, és ugyanannyit örökölhettek, mint a fiúgyermekek. Az apák ráírathatták vagyonukat lányaikra, amit válás esetén a férjnek vissza kellett adnia – vagyis a nőket a gazdasági hatalom birtokosaként is figyelembe vették. Fokozatosan felszabadították őket rokonaik gyámsága alól, és jogot kaptak a magánvagyonukkal való szabad rendelkezésre.

Európában a középkor évszázadaiban a házasság nem személyes ügy volt, hanem családi csoportok szövetségének eszköze. Az ágyas és feleség státuszát a házasság nyilvános szertartása különítette el egymástól, amellyel a családok megajándékozták egymást. Ha a férj nála magasabb rangú nőt vett feleségül (hipergámia), ajándékkal kellett bizonyítania, hogy méltó e házasságra. A szegény harcos azonban csak ritkán szerezhetett gazdagságot és nyerhette el a magasabb rangú hölgy kezét – sokkal gyakoribb volt, hogy az asszony családja a hozománnyal biztosította a nő bejutását egy magasabb rangú családba (hipogámia).

A nők tisztelete a kereszténység egyik nagy újítása volt. Ennek fontos következményeként 1215-ben a IV. lateráni zsinat meghirdette, hogy a házasság kizárólag akkor érvényes, ha mindkét fél nyilvános beleegyezésével történik: a nőnek is igent kell mondania. A keresztény egyház nemcsak kimondta az elvi egyenlőséget a házastársak között, de többnyire be is tartatta. A 13. századi Itáliában és Franciaországban már nemcsak a női, hanem a férfi csábítókat is büntetésekkel sújtották a törvények. (Toulouse-ban talán túlságosan súlyossal: kasztrálták őket.)

Felvilágosodás és forradalom

A felvilágosodás gondolkodói ellentmondásosan értelmezték a férfiak és nők kapcsolatát. Az ész használatát tekintették az emberi fajhoz tartozás kritériumának, amiből a két nem egyenlősége következett volna. A 18. században indítottak először komoly kampányokat a női egyenjogúság érdekében olyan írók és gondolkodók, mint a brit Mary Wollstonecraft, a francia Olympe de Gouges és Condorcet márki. Wollstonecraft feltette a kérdést, hogy ha az emberiség sajátossága az ész és az erény, akkor miért tagadják meg az elsőt a nőktől, és értelmezik a másodikat kizárólag szexuális értelemben. Ha a nő nem racionális lény, teljesen ki kell zárni a társadalmi életből, mint az állatokat. Ha viszont az, akkor ugyanolyan jogok illetik meg, mint a férfiakat.

A felvilágosodás képviselőinek többsége azonban a „természet” fogalmát úgy használta, hogy igazolja vele a társadalmilag létrehozott kontrollt. Korábban a vallásra és a hagyományra hivatkozva nyilvánították alsóbbrendűnek a nőket, most pedig a tudományra, a természetre és a biológiára. Azt vallották, hogy a nő agya kisebb, a termékenységben nagy feladata van, természete érzelgősebb, ezért alkalmatlan a racionális érvelésre. Vagyis visszajutottak ahhoz a régi elgondoláshoz, hogy a nő igazi helye a családban van, csak most ezt új érvekkel támasztották alá. Pedig a nők feletti intellektuális uralom éppen ekkor kezdett lazulni: számtalan nő vált e században önálló íróvá vagy festővé, a nagyvárosi szalonok élén pedig a kulturális életben is egyre jelentősebb szerepet játszottak.

A nők a nagy francia forradalom valamennyi népi megmozdulásában részt vettek, az 1789. október 5–6-i felkelésben pedig vezető szerepet játszottak. 1790-től sorra alakultak a női klubok. Az első a Két Nem Testvéri Társasága (Société fraternelle des deux sexes) volt, a legradikálisabb pedig a Republikánus Forradalmárnők Társasága (Société des républicaines révolutionnaires).

Condorcet márki egy nagy vihart kavaró cikkében feltette a kérdést, hogy „nem tagadjuk-e meg a jogok egyenlőségének elvét, ha csendesen megfosztjuk az emberi nem felét attól, hogy részt vegyen a törvényhozásban”, majd sorra cáfolta az ezzel szemben felhozott érveket. Ha a terhesség okozta nehézségekre hivatkozunk, akkor a köszvényes férfiakat is meg kellene fosztani politikai jogaiktól. Nincs politikai érzékük? I. Erzsébet, Mária Terézia és Nagy Katalin ennek az ellenkezőjét bizonyította. Ami a tanulatlanságukat illeti, ez a köznevelés hiányosságának következménye, és ilyen alapon nagyon sok tudatlan férfit is meg lehetne fosztani politikai jogaitól. Családi és háztartási feladataiktól pedig ugyanúgy nem vonná el őket politikai jogaik gyakorlása, ahogy a földművest sem vonja el az eke mellől vagy a munkást a műhelyéből. Condorcet azzal a felszólítással zárta írását, hogy „mutassanak nekem egyetlen természetes különbséget férfi és nő között, amely legitim módon megalapozhatja a jogfosztást”.

Olympe de Gouges írónő azt hangoztatta, hogy ha „a nőnek jogában áll a vérpadra lépni, ugyanígy lehetővé kell tenni számára, hogy a szószékre lépjen”. 1791 szeptemberében közzétette Az asszonyi és polgártársnői jogok nyilatkozatát (Déclaration des droits de la femme et de la citoyenne), amely ilyen mondatokkal kezdődött:

A francia forradalom törvényhozói úgy döntöttek, hogy a nőknek meg kell adni a polgári jogokat. Az örökösödésben egyenlővé váltak a férfiakkal, tanúskodásukat elfogadták a bíróságon, és az ő számukra is lehetővé tették a házasság felbontását (sokkal több nő élt ezzel a joggal, mint férfi). Politikai jogokat azonban nem biztosítottak számukra. Az Alkotmányozó Nemzetgyűlésben (1789–1791) komoly és hosszadalmas vitákat folytattak a színészek, zsidók, hóhérok és háziszolgák jogairól – a női jogok kapcsán azonban nem került sor diskurzusra. A törvényhozók a hagyományos női szerepek magasztalásával leplezték előítéleteiket. Amikor 1793-ban a Nemzeti Konvent bezáratta a női klubokat, Jean-Pierre André Amar a Közbiztonsági Bizottság nevében ilyen szánalmas érvekkel indokolta meg az intézkedést:

Ezt a forradalom törvényhozói olyannyira nem kívánták, hogy a politikai szerepet vállaló nők hamarosan a börtönben vagy a vérpadon találták magukat. Olympe de Gouges kivégzését 1793 végén e szavakkal kommentálta a Moniteur, a köztársaság hivatalos lapja: „Államférfi akart lenni, s a törvény megbüntette ezt az összeesküvőt, amiért megfeledkezett a neméhez illő erényekről.” Madame Roland kivégzéséből pedig, akinek szalonja a mérsékelt republikánus párt, a Gironde gyülekezőhelye volt, a Moniteur ezt a tanulságot vonta le:

Vagyis ellenfelei szemében Madame Roland fő bűne az volt, hogy nő létére képes volt önálló politikai véleményt kialakítani s másokat is mozgósítani. Két év múlva a nőket eltiltották a politikai gyűlések látogatásától, a Napóleon konzulátusa idején (1804) közzétett Polgári törvénykönyv pedig jogilag kiskorúvá nyilvánította őket. Előbb apjuknak, majd férjüknek alárendelve kellett élniük, s az asszony férje hozzájárulása nélkül nem köthetett semmilyen szerződést.

 

Bár a későbbi francia köztársaságoknak egy nő, Marianne vált a jelképévé, a francia nők meglehetősen megkésve, csak 1944-ben kaptak választójogot. A republikánusok ugyanis meg voltak győződve róla, hogy papjaikra hallgatva a klerikális, jobboldali pártokra szavaznának.

Az anya és a szerelem kultusza

A nők helyzetét politikai döntések helyett a mentalitás átalakulása változtatta meg. Korábban az anyai érzést a társadalom nem értékelte, nem szentelt különösebb figyelmet neki, természetes dolognak vagy éppen szükséges rossznak tekintette. A 18. századig senki sem ítélte el azokat a közönyös és érdektelen szülőket, akik minél gyorsabban meg akartak szabadulni gyermekeiktől a dajkák, a nevelők és a kollégiumok segítségével. E században azonban az anyai szerep fontosságáról való felfogás teljesen megváltozott, az anyai szeretetet társadalmi értékként kezdték magasztalni.

Ebben egyrészt a modern állam megerősödése játszott szerepet, amelynek eddig csak az alattvalók engedelmessége számított, a demográfiai szemlélet elterjedésével azonban számuk és minőségük is fontossá vált. A felvilágosodás filozófiája is jelentős szerepet játszott. Az angol filozófus, John Locke követői ugyanis úgy vélték, az emberi agy a születéskor „fehér lap” – fontos tehát, hogy mit írunk rá, hogyan neveljük a gyermekeket. Émile című nevelési regényében Rousseau a többi íróval és politikussal együtt divatba hozta a családi idillt. Ezzel pedig új szerep kínálkozott az asszonyok számára, a kizárólag gyermekeiért élő családanya szerepe, amely boldogságot és jelentős társadalmi presztízst ígért nekik. Annál nagyobb boldogságot, minél jobban feloldódnak ebben a szerepben, s annál jelentősebb társadalmi tekintélyt, minél kevésbé próbálnak kilépni belőle.

A családi élet a 19. században már az anya köré szerveződött, akit sohasem tartottak annyira fontosnak, mint ebben a korban. Egyfajta emelkedésre, emancipációra nyílt lehetősége, a család uralkodója lett, a férfi ráhagyta az otthon megszervezését, ezért tiszteletben részesítette őt, otthonán kívül viszont úgy élt, ahogy neki tetszett. Egyes túlbuzgó 19. századi tollforgatók olykor a szentekhez, máskor pedig a tenyészállatokhoz hasonlították az ideális asszonyokat. Ha pedig az asszony nem lesz szent anya – akkor bukott nő lesz, bű­nös asszony, akinek legjobb lenne meghalnia. Harmadik lehetőség nincs.

A 19. század romantikus szerelemkultusza is hozzájárult a nők helyzetének változásához. Korábban a szerelmet veszélyforrásnak tekintették, e században azonban a tisztességes házasság alapjává vált, s nagyobb szabadságot biztosított a párválasztásban. Ráadásul felbomlottak a régi, több nemzedéket magukban foglaló nagy családok, és átadták helyüket a szülőkből és gyermekeikből álló, kisebb „magcsaládoknak”. A középosztálybeli házasság egyre egyenlőbb kapcsolattá vált, a gyermekek száma csökkent, s kevesebb gyermekkel több szabadság jutott a nőnek.

A modern kapitalista társadalomban a nők nagy részét lekötötte a munka és a családfenntartás. A termelés, a produkció a férfiak feladata volt, amit egyre jobban megfizettek, a reprodukció viszont, a szülés, nevelés, élelmezés, ápolás és a háztartás vezetése a nők feladata, amit nem tekintettek megfizetendő munkának. Egyes történészek úgy fogalmaztak, hogy a piacgazdaság a férfiakat kivitte a családi házból – a nőket pedig bezárta oda. Vajon a viktoriánus kort a nők rabságával kellene jellemeznünk?

Annyi bizonyos, hogy a háziasság kultusza távol tartotta a nőket a hatalomtól, az aktív társadalmi élettől és a politikai jogoktól. Viszont hatalmas munkát végezhettek az egyházközségekben, a jótékonysági egyesületekben, a reformmozgalmakban és az oktatásügyben. Vagyis ha a politikai főkapu be is zárult a nők előtt, a hátsó kapukon át behatoltak a vallás, a reformmozgalmak, az oktatásügy és az irodalom területére.

II.

Amerika utat mutat

Seneca Falls-i konvenció

1848 júliusában a New York állambeli Seneca Fallsban baráti-hálózati találkozóra gyűlt össze 300 ember, akiknek személyi háttere erősen kötődött az abolicionista mozgalomhoz és a kvéker reformkultúrához. Az esemény újszerűségét az adta, hogy egyúttal egyen­lő jogokat követeltek a nők számára. A női választójog első amerikai követelése így szervesen összekapcsolódott a rabszolgaság, az erkölcsi reform és a vallási egyenlőség kérdésével. A Seneca Falls-i találkozót helyi kvéker nők és Eli­zabeth Cady Stanton szervezték, s a konvenció politikai súlyát egy idősebb, országosan ismert kvéker abolicionista, Lucretia Mott jelenléte biztosította. Ő már korábban bizonyította, hogy egy nő nyilvánosan, fegyelmezetten, vallási-erkölcsi hitellel képes közéleti ügyekről beszélni.

Stanton és Mott egy 1840-ben Londonban szervezett rabszolgaság-ellenes világkonferencián ismerkedtek össze, ahol azonban a nőket nem fogadták el teljes jogú résztvevőnek. Jelen lehettek egy szabadságmozgalmi eseményen, de hallgatásra kényszerültek. Ez a kizárás alapozta meg kettejük politikai kapcsolatát.

Végül 1848. július 20-án 68 nő és 32 férfi írta alá Seneca Falls metodista templomában azt az Elizabeth Cady Stanton által megfogalmazott nyilatkozatot (Stanton Declaration of Sentiments), amely szellemesen idézte fel Jefferson Függetlenségi nyilatkozatának kifejezéseit:

Az újságírók egy része ezt gúnyosan fogadta: ha a nők a politikával foglalkoznak, akkor ki fog otthon zoknit stoppolni? Országszerte viták robbantak ki, amiből kibontakozott a nők választójogi mozgalma. A Seneca Falls-i konvenció nyitotta meg azt a korszakot, amelyben a női jogok ügye már nem pusztán morális vagy filozófiai kérdésként, hanem a képviselet és állampolgárság problémájaként jelent meg. 1850-től évente találkozókat rendeztek, felolvasásokat tartottak és petíciókat írtak alá. A női választójogi követelés reformerek házaiban, templomi köreiben és abolicionista hálózataiban kapott szervezett formát.

 

Az első példák

Alig hat év elteltével a nyugati parton frissen megszervezett Washington territórium törvényhozásában felvetették a női választójog kérdését. Nyolc képviselő mellette, de kilenc ellene szavazott. E távol-nyugati kísérlet már azt jelezte, hogy az amerikai nők ott fogják megkapni először a választójogot, ahol ritka kincsnek számítanak s ahol a legtöbbre becsülik őket: a „vadnyugaton”. Az amerikai Nyugat első fehér felfedezői, a vadászok, bányászok, hegyi emberek és tehenészek többsége nem akart letelepedni, s ha volt családjuk, nem hozták magukkal. Ezért e vidéken rengeteg olyan település jött létre (erődök, kereskedőállomások, bányavárosok vagy a marhakereskedelem központjai), ahol sok magányos, fiatal férfi lakott, asszonyok nélkül vagy viszonylag kevés asszony társaságában. Az úgynevezett „tisztességes asszonyokat” érinthetetlen szenteknek tekintették és sohasem zaklatták. 

Talán Wyoming territóriumban volt a legnagyobb az aránytalanság a női és férfilakosság számában. Amikor a helyi törvényhozásban William H. Bright javaslatot tett a női választójogra, azzal érvelt, hogy anyjának és feleségének ugyanúgy joga van szavazni a választásokon, mint a territóriumban élő afroamerikai férfiaknak. A törvényhozók abban a reményben támogatták, hogy ez az intézkedés majd sok nőt vonz Wyomingba – talán éppen a szomszédos Utah territóriumból, ahol a mormon vallás támogatta a többnejűséget. John A. Campbell kormányzó 1869. de­cember 10-én írta alá a törvényt.

Két hónap múlva, 1870 februárjában Utah törvényhozói követték a wyomingiek példáját. Ezzel egyrészt jelezni kívánták, hogy a mormon vallás nem taszítja rabszolgasorba az asszonyokat, másrészt csökkenteni próbálták a szövetségi kormányzat velük szembeni ellenségességét. Az is lehetséges, hogy a többségükben mormon vallású feleségek szavazati joggal való felruházásával mérsékelni akarták a territóriumba beköltöző nem mormon vallású férfiak befolyását. Néhány évtizeden belül Colorado (1893), Idaho (1896), majd a többi nyugati tagállam is megadta a választójogot a nőknek. Ám ez sem változtatott azon, hogy szövetségi szinten a nők nem rendelkeztek szavazati joggal.

Az utak találkozása

A 19. század végétől egyre élesebben vetődött fel a kérdés: miként tarthatják fenn magukat hitelesen a pluralizálódó képviseleti rendszerek, ha a politikai nemzetből kizárják a társadalom felét? A kérdés közös volt, a válaszok azonban különböztek. Éppen ez ad sajátos történeti jelentőséget az angolszász világnak: itt nem egy központból kiinduló mintakövetés, hanem egymással összefüggő, mégis eltérő pályák rajzolódnak ki.

A női választójogról folytatott viták beléptek a politikai hétköznapok világába: petíciók, egyesületek, kongresszusok, helyi kampányok, sajtóviták és nyilvános gyűlések formájában.  Az áttörés 1893-ban Új-Zélandon következett be. Ám ez nem csupán azért volt fontos, mert elsőként itt biztosítottak országos szinten választójogot a nők számára, hanem azért is, mert ez a döntés a vita természetét változtatta meg. Ettől kezdve a női választójog ellenzői már nem állíthatták ugyanazzal a bizonyossággal, hogy a reform elvileg kivitelezhetetlen. Ausztrália ezt követő lépései ezt a precedensértéket tovább erősítették.

Az Egyesült Államokban a választójoghoz vezető út egyik legfontosabb sajátossága az volt, hogy sokáig nem a központi áttörés, hanem az alulról építkező, államonként haladó munka határozta meg. A mozgalom korai kettéválása is ezt jelzi. Az Elizabeth Cady Stanton és Susan B. Anthony által 1869-ben alapított National Woman Suffrage Association (NWSA), továbbá a Lucy Stone és Henry Blackwell kezdeményezésére létrejött American Woman Suffrage Association (AWSA) ugyanazt a célt követte, de nem ugyanabban az irányban kereste a megoldást. Stanton és Anthony köre inkább a szövetségi alkotmánymódosítás elérésére törekedett, míg Lucy Stone és társai a fokozatos, állami előretörést tartották járhatóbb útnak. 1890-ben e két szervezet egyesüléséből jött létre az Amerikai Nők Nemzeti Választójogi Szövetsége (National American Woman Suffrage Association – NAWSA), amely a következő évtizedekben fokozatosan országos jelentőségű mozgalommá tette a női választójog ügyét.

A 20. század elejére azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a helyi, állami szintű kampányok önmagukban nem hozzák el az országos áttörést. Ezen a ponton vált döntővé Carrie Chapman Catt fellépése és az általa kidolgozott Winning Plan. A győzelmi terv lényege az volt, hogy az addig részben egymástól elkülönülő állami és szövetségi utak egyetlen stratégiába rendeződjenek. A helyi, állami sikerek bizonyították a reform működőképességét és növelték a kongresszusra kifejtett nyomás hitelét. A kongresszusi előretörés pedig nem önmagában állt, hanem a majdani ratifikáció előkészítését szolgálta. Catt felismerése az volt, hogy a női választójog ügyét addig kell erősíteni, amíg a politikai rendszer számára a további halogatás már nagyobb terhet jelent, mint az engedmény.

Ezt a fegyelmezett stratégiát egészítette ki a radikálisabb nyomásgyakorlás, amit Alice Paul és a National Woman’s Party kifejtett. Alice Paul a rendszer meggyőzése helyett a rendszer nyugalmát akarta szétrombolni. A Fe­hér Ház előtti tüntetések, illetve az azokat követő letartóztatások, éhségsztrájkok, valamint az elnök ellen fordított szabadságnyelvezet azt szolgálták, hogy a női választójog ne maradhasson többé tisztelettel kezelhető, de vég nélkül halogatható reformgondolat. A mozgalom mérsékelt és radikális iránya immár nem kioltotta, hanem kiegészítette egymást. Az egyik tárgyalóképességet és legitimációt biztosított, a másik sürgetővé és kényelmetlenné tette a problémát.

Nemzetközi trend teremtődött

A 19. század végén, 20. század elején a női választójog ügye már nem elszigetelt, helyi problémaként jelent meg, hanem egyre inkább a modern politikai nyelv kulcsszavaival kapcsolódott össze: jog, képviselet, állampolgárság, adófizetés, közéleti felelősség. A nemzetközivé válás egyik legfontosabb motorja a személyes reformhálózat volt. A brit és amerikai választójogi mozgalmak szereplői látogatták egymást, leveleztek, kongresszusokon találkoztak, publikációkat cseréltek és követték egymás taktikáit. Egy amerikai reformer brit beszédeket olvasott, egy brit aktivista amerikai szervezeti modellt figyelt, és egy konferencia után a következő kampány már részben egy másik ország tapasztalatára épült.

Az 1988-ban alapított Nemzetközi Nőtanács (International Council of Women, 1888) már országokon átívelő női együttműködést teremtett, még ha nem is kizárólag a választójogra koncentrált. A női választójogi ügyet kifejezetten nemzetközi szintre emelő szervezet az International Woman Suffrage Alliance lett, amelyet 1904-ben hoztak létre.

Egy mozgalom akkor lesz trend, ha nemcsak létezik, hanem látszik is. Ebben döntő szerepe volt a sajtónak. Az International Women’s Suffrage Alliance saját lapja, a Jus Suffragii arra szolgált, hogy a különböző országok mozgalmai tudjanak egymásról, és egy közös ügy részeként lássák magukat. A trenddé válás nemcsak szervezeti, hanem érzékelési kérdés is: a női választójog akkor kezd „korhangulatnak” látszani, amikor a reformerek azt látják, hogy nem ők az egyedüliek, hanem szerte a világban mások is ugyanazért küzdenek.

Az amerikai modell mintakészletet adott: hogyan kell kongresszust szervezni, petíciózni, az erkölcsi és jogi nyelvet vegyíteni vagy éppen a sajtót használni. Ez azért kulcsfontosságú, mert a sikernek fertőző legitimitása van. Egy-egy ország áttörése után az ellenzők egyre nehezebben tudják azt állítani, hogy a női választójog elképzelhetetlen, veszélyes vagy civilizációellenes.

III.

A brit szüfrazsettek

A 19. századi brit parlamenti reformok (1832, 1867, 1884) idején újra meg újra felmerült a női választójog kérdése, s 1866-ban a Kensington Társaság petíciót nyújtott be ennek érdekében a parlamenthez. Egyre több hasonló szervezet alakult, 1897-ben pedig két társaság egyesítésével létrehozták a Női Választójogi Társaságok Nemzeti Unióját (National Union of Women's Suffrage Societies, NUWSS). A Millicent Fawcett vezetése alatt álló mozgalom békés és törvényes eszközökkel kívánta elérni célját. Résztvevői tömeggyűléseken magyarázták el céljaikat, és törvényjavaslatokhoz próbáltak támogatást szerezni. Fawcett azt hangoztatta, hogy mozgalmuk „olyan, mint a gleccser: lassan halad, de megállíthatatlan”.

E lassú haladást elégelte meg Emmeline Pankhurst, aki 1903-ban lányaival, Christabellel és Sylviával, valamint három másik nővel megalapította a Nők Társadalmi és Politikai Unióját (Women's Social and Political Union, WSPU). Jelszavuk így hangzott: „Deeds, not words”, azaz „Tetteket, ne szavakat!” 1906-ban kezdtek tüntetni a brit Parlament közelében, s akciójuk több aktivistájuk letartóztatásához vezetett.

A brit politikai rendszernek a századfordulón már rendkívül fejlett parlamenti és sajtónyilvánossága volt. Ha valaki ott botrányt, zavart vagy látványos konfliktust tudott kelteni, annak gyorsan országos, sőt nemzetközi visszhangja lett. A WSPU ezt felismerte, és a puszta petíció helyett olyan akciókat választott, amelyek rákényszerítették a sajtót, hogy foglalkozzon velük. A brit mozgalom nemzetközi hírét és drámaiságát döntően ez a militáns fordulat adta.

Ennek következtében a női választójog kivívásáért folytatott küzdelem nem maradt meg a reformvita nyugodt keretei között, hanem belépett a modern tömegpolitika látványos nyilvánosságába. A választási gyűlések megzavarása, utcai akciók, kirakatbetörések, letartóztatások és börtönjelenetek, majd az éhségsztrájkok és a kényszertáplálás nem egyszerűen radikális mozzanatok voltak, hanem a konfliktus nyilvános és képekben is átélhető formái. Nem egyszerűen erőszakosságot jelentettek, hanem új politikai cselekvésnyelvet, amellyel a nőket kizáró alkotmányos rendet akarták próbatétel elé állítani.

A brit szüfrazsettmozgalom ereje nagyrészt abból fakadt, hogy kivételesen jól működött a modern médiakörnyezetben. A Women’s Press és más mozgalmi orgánumok nem egyszerűen hírt adtak az eseményekről, hanem tudatosan építették a mozgalom saját nyilvánosságát, képi világát és önértelmezését. A választójogi harc nemcsak politikai ügy, hanem média­sztori lett. A felvonulások, színek, jelvények, börtönképek együtt olyan erős vizuális és érzelmi csomagot alkottak, amelyet a sajtó is könnyen átvehetett. 

A brit állam reakciója tovább növelte a drámát. Henry Campbell-Bannerman miniszterelnök 1906 májusában fogadott egy női küldöttséget, de háromszáz női tüntetőt arra biztatott, hogy „gyakorolják a türelem erényét”. Ezzel hatalmas felháborodást keltett. A Daily Mail című lap újságírója, Charles Hands ekkor nevezte el a szélesebb körű, oktatási és foglalkoztatási egyenlőséget követelő női tüntetőket „szüfrazsetteknek” (suffragettes). Korábban a suffragist elnevezést alkalmazták, amely nem csak nőkre utalt. A női választójog kérdése ettől kezdve nemcsak politikai reformként, hanem morális válságként is látszott. Az a liberális alkotmányos rend, amely önmagát a szabadságra és a törvényességre alapozta, nőket zárt börtönbe és tört meg testileg azért, mert politikai jogot követeltek. Ez a kontraszt tette a brit küzdelmet világszerte ismertté.

Militáns mozgalmárok

1907-ben a mérsékeltebbek kiváltak, megalapítva a Nők Szabadság Ligáját (Women's Freedom League). Ők az alkotmányos vonalat – petíciók, parlamenti lobbizás, szervezett gyűlések – részesítették előnyben. Ezzel a brit választójogi mozgalom teljes spektrumúvá vált. A militánsok szállították a drámai jeleneteket, az alkotmányosok pedig felsorakoztatták a csendes többséget. A külföldi megfigyelő szemében ez azt jelenthette, hogy az ügy mögött egyszerre áll morális reformmozgalom és politikai lázadás.

A WSPU viszont saját lapot (Votes for Women) és nyomdát hozott létre, s egyre radikálisabbá vált. A bebörtönzött szüfrazsettek éhségsztrájkkal tiltakoztak, mire kényszertáplálásnak vetették alá őket. Ez olyan felháborodást okozott, hogy 1913-ban törvénnyel tették lehetővé az életveszélyesen lefogyott éhségsztrájkolók ideiglenes kiengedését a börtönökből. „Macska–egér törvénynek” (Cat and Mouse Act) nevezték, mert a meggyógyult elítélteket vissza lehetett vinni a börtönbe.

A radikális szüfrazsettek kirakatok bezúzásával, üres épületek felgyújtásával és bombamerényletekkel is megpróbálták felhívni a figyelmet követeléseikre. Az emberélet veszélyeztetését elkerülték, de telefonvonalakat vágtak el, üvegházakat törtek össze, jelszavaikat sportpályák gyepébe égették vagy vágták, egyes politikusokat és rendőröket pedig leköpködtek.

Mary Leigh 1909. szeptember 17-én harmadmagával felmászott a birmin­ghami Bingley Hall tetejére, az ellen tiltakozva, hogy kizárták őket egy politikai gyűlésről. A rendőröket és Herbert Henry Asquith miniszterelnök autóját a tetőről cserepekkel dobálták meg. Leigh négy hónap börtönbüntetést kapott, s mivel ott nem bántak vele politikai fogolyként, ablakokat tört be és éhségsztrájkot folytatott. 1912. július 18-án Dublinban egy kis baltát dobott Asquithre, melyre politikai nyilatkozatot kötözött, de mást talált el. Emily Davison, akit kilencszer börtönöztek be és negyvenkilencszer vetettek alá kényszertáplálásnak, 1913. június 4-én az Epsom Derby nevű, híres lóversenyen az V. György király által birtokolt ló elé futott, hogy egy zászlót erősítsen rá. A zsoké megsérült, s a felbukó ló halálra taposta az asszonyt.

1913 folyamán a mozgalom követői 54 000 font értékű kárt okoztak. Mary Richardson, akit kilencszer tartóztattak le, 1914. március 10-én a londoni National Galleryben megvagdalta Diego Velázquez Vénusz tükörrel című festményét. A szüfrazsettek elenyésző kisebbségben lévő képviselői efféle hóbortos akcióikkal inkább ártottak, mint használtak a női választójog ügyének, a többség azonban erőszak nélkül küzdött a női egyenjogúságért – egy olyan társadalomban, amelyben ezt a harcot eleve nevetségesnek találták.

Nagy-Britannia a parlamentáris szabadság, alkotmányosság és civilizált politikai kultúra mintaképeként élt sok kortárs szemében. Ehhez képest különösen erős kontrasztot teremtett, hogy a nőknek tüntetniük kell a választójogért, börtönbe kerülnek, éhség­sztrájkolnak, kényszertáplálják őket. Ez pedig  a liberális alkotmányosság hitelességét kezdte ki.

A Nagy Háború hatása

Ezt a már jól felépített mozgalmi szerkezetet állította új politikai helyzetbe a Nagy Háború. A nők tömeges megjelenése a haditermelésben, az adminisztrációban, az egészségügyben és a társadalmi mobilizáció más területein nemcsak a társadalmi munkamegosztást változtatta meg, hanem retorikai csapdát is állított a kormányoknak: ha a világ előtt a szabadságot és népképviseletet hirdetik, akkor nehezebb indokolni a nők kizárását a választójogból.

Ez különösen az Egyesült Államokban volt fontos. Amikor egy állam a háborút a demokráciáért folytatott küzdelemként igazolja, akkor saját belső kirekesztő tettei sokkal kínosabbá válnak. Wilson elnök 1918. szeptember 30-án a Szenátus előtt úgy érvelt, hogy a női választójog a háborús vállalkozás sikeréhez és a nemzeti elv következetességéhez is kapcsolódik. A 19. alkotmánykiegészítés 1919-es kongresszusi elfogadása és 1920-as életbe lépése egy régóta épülő mozgalom győzelmi pillanatát hozta el.

Nagy-Britanniában 1914 és 1918 között körülbelül kétmillió nő pótolta a munkaerőpiacon a frontra induló férfiakat. A háború a demokrácia jelenté­séről folyó vitát új szintre emelte, s a válasz­tójogi mozgalom taktikáját is megváltoztatta. A WSPU tudatosan szüneteltette a militáns választójogi küzdelmet, mert úgy ítélte meg, hogy a háborús lojalitás végül a választójog ügyét is segítheti. Ez a taktika láthatóan kifizetődött, bár 1918-ban még csak részleges, 30 év felettiekre korlátozott női választójog született.

Az I. világháború kitörése után a bebörtönzött aktivisták kegyelmet kaptak. Emmelyne Pankhurst bejelentette, hogy felhagy a kampánnyal, és támogatja hazája kormányát. A mozgalom tagjainak többsége csatlakozott hozzá, s a WSPU 1917-ben feloszlott. A háború alatt egyre többen elismerték: a nők méltóak a politikai jogok gyakorlására. Végül 1918. február 6-án kaptak választójogot az úgynevezett népképviseleti törvénnyel, amelyet negyedik reformtörvénynek is neveznek. Bár a Representation of the People Act még csak részleges eredményt hozott, mégis elvi áttörést jelentett. A végső egyenlőséget az 1928-ban megszavazott Equal Franchise Act valósította meg.

A Nagy Háború azért hatott erősen a női választójogi mozgalom eredményeire, mert új állampolgársági feladatokat és új politikai kényszereket hozott: a nők láthatóan hozzájárultak az állam túléléséhez, a nőjogi mozgalmak pedig ezt a helyzetet saját követeléseik igazolására fordították.

***

A női választójog elfogadásához vezető út az angolszász országokban a modern demokrácia önkorrekciójának történeteként fogható fel. Ezek az államok szabadságra, képviseletre, alkotmányosságra és politikai beleegyezésre alapozott rendszerekként határozták meg önmagukat. A nőmozgalmak nem a demokráciát támadták, hanem megmutatták annak hiányosságát. Új-Zéland és Ausztrália korán precedenst teremtett, az Egyesült Államok az alulról történő építkezés és az országos győzelmi stratégia összekapcsolásával jutott el az áttöréshez, Nagy-Britannia pedig a modern tömegpolitikai konfrontáció egyik legdrámaibb formájában élte át ugyanezt a kérdést. A végeredmény mindenütt ugyanarra a felismerésre épült: a képviseleti rendszer mindaddig tökéletlen, amíg a nőt nem ismeri el teljes jogú politikai alanynak.

A legtöbb európai országban, mint hazánkban is, a világháború végén váltak a nők választóvá és választhatóvá. A II. világháború hozta meg az e téren „elmaradó” Franciaország, Olaszország, Románia és Bulgária asszonyai számára a politikai jogokat, melyeket ezután Afrika, Ázsia, Latin-Amerika álla­mainak többsége is biztosított. Európában Svájc adta meg asszonyainak legkésőbb, 1971-ben a választójogot.