Ingyen olvasható
1957. március 7-én délután zsúfolásig megtelt a MEDOSZ (Mezőgazdasági és Erdészeti Dolgozók Szakszervezete) Jókai utcai színházterme. Az érdeklődök azért gyűltek össze, hogy részesei legyenek a Magyar Népköztársaság első lottóhúzásának. A szovjet csapatok alig három hónapja fojtották vérbe a forradalmat és a szabadságharcot. A budapesti romokat már zömmel eltakarították, a termelés is újraindult, ugyanakkor az újságokban nap mint nap helyet kaptak a megtorlásról szóló tudósítások: a letartóztatások, bírósági tárgyalások és kivégzések félelem keltő hírei.
Vajon mi indította Kádár János munkás-paraszt kormányát arra, hogy ebben a kritikus történelmi helyzetben ismét útjára indítsa a korábban már ezerszer elátkozott állami szerencsejátékot, a lottót? Ki volt az első lottónyertes? És ki volt az lottózás kampányarca?
Lottótörténelem
„Áldott Lotteria! áldott volt aki fel is találta, nyugodjon békével még a’ haló földjében is. Oh édes Számjaim! Kedves Számjaim! most mindjárt Postára ülök, ’s megyek Budára, de hova megyek és miért? Oh áldott szerentse! azért a’ szép 25 ezer forintért!”
(Csokonai Vitéz Mihály: Özvegy Karnyóné)
A lottózásnak régmúltra visszanyúló történelmi előzményei voltak. Alkalmi számsorsjátékokról már ókori források is tudósítottak; Rómában a nagy vacsorákon szaturnália idején a vendégeket szórakoztatták sorshúzással, amelyeken különböző tárgyakat lehetett nyerni. De az állam is igen korán kihasználta polgárai játékszenvedélyét és nyereségvágyát, állítólag Kínában a nagy fal építésének költségeit is részben az állami lottóbevételek fedezték. A feljegyzések szerint az első lottójátékokat, amelyeken pénznyereményt kínáltak a helyesen kitöltött szelvényekért, a 15. században Németalföldön és Itáliában szervezték, általában közcélok finanszírozására, szegények megsegítésére, templomépítésre, védelmi kiadásokra.
Az 1957-ben Magyarországon bevezetett és ma is forgalomban lévő ötöslottó a 16. századi genovai szenátorválasztással kapcsolatos fogadásokból eredt. Az itáliai városállam nagytanácsába évente öt új szenátor került. A 90 jelölt közül minden évben sorsolással választották ki az új szenátorokat, és a kialakult szokás szerint a polgárok előzetesen fogadásokat köthettek a kiválasztottak személyére. A fogadások szervezése idővel nyereséges vállalkozássá fejlődött és függetlenedett a szenátorválasztástól, a mind gyakoribb sorshúzások alkalmával nem neveket, hanem öt számot kellett eltalálni a 90-ből. A genovai játék és maga a lottó elnevezés is a 18. században terjedt el Európa különböző országaiban, így a Habsburg Monarchiában is.
Octavio Cataldi gróf 1763-tól kapott magyarországi koncessziót a játék megszervezésére, ekkortól lehetett fogadni, először a budai és a pozsonyi lottérián. Lottó, lottéria, illetve a 19. században leggyakrabban kis lutri volt a játék neve, és fokozatosan vált egyre népszerűbbé hazánkban, növelve a kincstár bevételeit. Egy lottószelvény reményt adhatott a szegényebbeknek is a meggazdagodásra, amire más esélyük aligha lehetett. Csokonai Vitéz Mihály Özvegy Karnyóné című 1799-ben írt komédiája is erről szól; a főhősével Lipitylottyal elhitetik, hogy 25.000 forintot nyert a lottérián, ami a korban komoly vagyonnak számított.
Jóllehet a kis lutrin a 90 számból esetenként éppúgy ötöt húztak ki, mint manapság, ám a játék szabályai a 19. században lényegesen eltértek a maitól. A fogadók maguk választhatták meg a tétjeik nagyságát, valamint azt, hogy a lehetséges öt szám közül hányra fogadnak, a nyeremény összege pedig a tét nagyságától és a nyerés valószínűségétől függött – vagyis a fogadás pillanatában már ismert volt a várható nyeremény. Már egyetlen eltalált számmal is lehetett nyerni, aminek az esélye 1/18 volt, és amire a tét 13-szorosát fizették ki. (A különbséget az adó és a költségek mellett főként a szervezők, illetve az állam nyeresége jelentette.) Lehetett két számra (ambosolo), háromra (terno), négyre (quaterno) és ötre (quinterno) fogadni. A játékosok fő célja nem a quaterno és quinterno volt, hiszen ezek oly csekély valószínűséggel jöttek ki, hogy komoly tétet senki sem tett rájuk. Emiatt az igazán nagy nyeremények reményében a legtöbben a ternot játszották meg, aminek a valószínűsége már felmérhető volt (1/11.780), és mivel 4800-szoros pénzt fizetett, ezért egy kisebb téttel is jelentős vagyonokat lehetett nyerni.
Ebben rejlett a kis lutri veszélye, ugyanis arra csábított, hogy a játékos minél nagyobb téttel játsszon, amit ráadásul megtöbbszörözhetett, hiszen különböző számokat húztak a bécsi, prágai, brünni, budapesti, trieszti, temesvári és nagyszebeni lutrin – és a játékosok nyilván el akarták kerülni a bosszúságot amit az okozhatott, ha például a budapesti számaikat a temesvári lottón húzták ki. A kis lutri miatt sokan tönkrementek; a játékszenvedély sikkasztásokhoz, öngyilkosságokhoz, szegény családok nyomorához vezetett. 1848 márciusában alig egy héttel a pesti forradalom után az Életképek már arról tudósít, hogy „A lutrik bezárattak. A népcsalásoknak vége.” De nem volt vége, jóllehet sokan szidták és átkozták a népet kiszipolyozó játékot, a lutri népszerűsége még fél évszázadig megmaradt.
A kiegyezést követően az 1868-as lottójövedékkel foglalkozó XV. törvény rendelkezése szerint a Magyarországon befizetett tétek azontúl a magyar kincstárba folytak be. A következő évtizedekben a bírálatok miatt többször is napirendre került a kis lutri megszüntetése, ám az állam nem akart lemondani az évi 1–3 millió forint bevételről. A kérdés a részben sorsjegyek kibocsátásával fedezett millenniumi ünnepségek nyomán vált ismét aktuálissá. Az 1897-es VII. törvény követve több európai ország gyakorlatát kimondta, hogy „a magyar korona országaiban a számsorsjáték megszüntettetik s helyébe az osztálysorsjáték hozatik be.” A parlamenti vitában a szerencsejátékok teljes eltörlését szorgalmazókkal szemben Lukács László pénzügyminiszter elmondta, hogy morális szempontból a kis lottó eltörlése mellett maga sem vezetne be új sorsjátékot, ám meggyőződése, hogy a játékhajlamot törvényekkel nem lehet az emberekből kiirtani; legfeljebb külföldön játszanának az emberek, ami viszont ártana a magyar költségvetésnek.
A magyar lottózás feltámadása
A következő hatvan év lottó nélkül telt Magyarországon, bár a gondolkodásból és a magyar nyelvből sem halt ki a lutri fogalma; lutrinak nevezték a kétes kimenetelű vállalkozásokat: a házasságot, a háborút, de akár az egész életet. A második világháborút követően az 1947-ben bevezetett totó pótolta a rendszeres sorsjátékot, ám ez inkább a futball iránt érdeklődő férfiak játéka volt, ahol nem csak a szerencsén múlott az eredmény.
A kommunista értékekkel nehezen fért össze a lottó játék éltető alapelve, a munka nélküli meggazdagodás lehetősége. Emiatt a Rákosi-rendszerben nem is volt rendszeres sorsjáték, az állami bevételeket, illetve a nyerés izgalmát a békekölcsönök jegyzése, valamint a visszafizetés sorsolásos jellege, illetve az ahhoz kapcsolódó általában csekély nyeremény próbálta pótolni.
A forradalom és szabadságharc leverése után a Kádár-kormány nem akarta visszavezetni a békekölcsön népszerűtlen intézményét, ugyanakkor legalább részben pótolni igyekezett az így kiesett állami bevételeket. Ráadásul Európa-szerte újjáéledt a 19. század végén elátkozott lottó, nemcsak a nyugati országokban, de például a szocialista NDK-ban is. Az új – alapvetően ma is érvényben lévő – ötöslottó szisztéma az ideológiai elfogadhatóság érdekében a korábbinál kisebb, ugyanakkor kockázatmentesebb nyerési lehetőséget biztosított a fogadóknak, ugyanakkor garantálta az állam hasznát.
A kormány már 1956 decemberében elhatározta a lottó gyors bevezetését. 1957. január elején László Andor, az OTP vezérigazgatója tájékoztatta a közvéleményt arról, hogy felélesztik a sorsjáték Magyarországon népszerű hagyományát. A cél lehetőséghez juttatni a kispénzű embereket, illetve a bevételből támogatni az állami lakások építését. A következő napokban a napilapok, illetve a Sportfogadás című hetilap ismertette a játékkal kapcsolatos tudnivalókat, majd január 17-én megjelent Kossa István pénzügyminiszter rendelete, amely rögzítette a fő szabályokat, illetve az OTP-t bízta meg a játék szervezésével.
A szelvényeket február 10-től árulták az OTP fiókokban, a postahivatalokban, a dohányboltokban, az újságárusoknál, a totózókban, illetve más kijelölt árusítóhelyeken. Az OTP-n belül létrejött Sportfogadási és Lottóigazgatóság február 18-án tájékoztatást adott ki arról, hogy tekintettel a váratlanul nagy érdeklődésre a másfélmillió lottószelvényen kívül újabb félmillió szelvényt bocsát ki az első fogadási hétre. Egy szelvény 3 forint 30 fillérbe került, míg a nyereményalap a befolyt fogadási összeg 50%-a volt, aminek a negyed részét fizették ki egy-egy nyereményosztály nyereményeként. Vagyis a nyeremények összege az eladott lottószelvények számától, illetve az adott nyereményosztály nyerteseinek számától függött.
A szelvényeknek március 7-én, csütörtökön déli 12.00 óráig kellett beérkezniük. A modern lottó első sorsolását ugyanaznap tartották, a számokat a közönségből kisorsolt érdeklődök húzták ki. Az első lottóhúzás nyerőszámai a következők voltak: 16, 61, 71, 77 89. Az első játékhéten nem volt öttalálatos szelvény, a hét négytalálatosra egyenként 160.810 Ft-ot fizettek, mivel akkor még öttalálatos híján a nyereményalap ötösökre jutó részét felosztották a négyesek között. Az első öttalálatosra sem kellett sokáig várni. Március 29-én a sajtó lelkesen ünnepelte a nyertes Gáspár Andrásnét, ám másnap kiderült, hogy telitalálatos szelvényt az OTP-ben sehol sem találják. A Népszabadság fenyegetően meg is jegyezte: „A magunk részéről egyúttal kivizsgálandónak tartjuk, kik és hogyan szervezték meg az állítólagos telitalálat gyors sajtópropagandáját.”
A (valódi) első nyertes és a reklámarc
Két héttel később már valóban öttalálatost ünnepelhetett az ország: Ring Sándorné hatgyermekes özvegyasszony nyert az újság szerint 855.089, a filmhíradó tudósítása szerint 684.072 Ft-ot. A 66 esztendős nyertes a gyermekei, illetve a saját életkorát játszotta meg, amivel a lottózók körében máig tartó divatot teremtett.
1957. április 4-én sor került az első tárgynyeremény húzásra is: a nem nyertes szelvények tulajdonosai között motorkerékpárt, televíziót, porszívót, mosógépet és más értékes tárgyakat sorsoltak ki. A főnyeremény egy Wartburg típusú autó volt, de néhány hét múlva már öröklakást is nyerhettek a szerencsések
A lottó bevezetését hatalmas hirdetési kampány kísérte. A sajtónyilatkozatok mellett plakátokon, újságreklámokban megjelent a lottó kabalafigurája, egy a lottószelvények számozott kockáiba öltözött fiatalember. A filmhíradó az első, március 7-i húzáson is ott volt, a tudósítás a kor népszerű komikusával, Kabos Lászlóval kezdődött, aki lottóruhába öltözve mondta a kamerába: „Adja hírül újság, fotó, én lennék a Lottó Ottó!” 1957 után még évekig Kabos maradt a lottó reklámarca.
A kampány részeként a Rákóczi út és Klauzál utca sarkán működő Minőségi Áruházat átnevezték Lottó Áruházzá; itt lehetett átvenni a tárgynyereményeket, és a Budapesti Csokoládégyár szintén ekkor kezdte meg a Lottó csokik gyártását. A reklámok nem maradtak hatástalanok. A szakemberek előzetesen heti 1 millió szelvényre számítottak, ám az első néhány hét után már rendszeresen 2-3 millió beküldött szelvény tanúskodott a játék népszerűségéről.
A lottó 1957-es bevezetésének gyorsasága és a körülötte szervezett szokatlanul nagy hírverés jelezte, hogy a kritikus politikai helyzetben a kádári hatalomnak különösképpen fontos volt a játék. A forradalom és szabadságharc idején politikai öntudatra ébredt és közösségi cselekvésre bátorodott népet kellett pacifikálni; visszaterelni a hétköznapi vágyak világába. A megtorlások által keltett félelem mellett erre szolgált a lottó is: ha már a szabadság reménye elveszett, kárpótlásul hetente felsejlett a meggazdagodás csábítása.
