A méltatlan vég

„Oly hihetetlen a rémhír – írta Jókai Mór Erzsébet halálhíréről értesülve a Nemzet 1898. szeptember 11-ei számában –, hogy nem bírjuk összeegyeztetni a Gondviselésbe vetett hitünkkel. Hogy egy országnak az őriző angyalát, egy szentet meg tudott ölni egy ördög, egy démon, kit alvilág a történelem átkos megzavarására szült. Mivel érdemlette e dicsőséges alak, ki életében oly fenséges türelemmel viselte martyrkoszorúját, ezt a vértanú halált? Mivel érdemlette országainak minden népe ezt a sorscsapást, melyet elviselni több kell embererőnél? Ha ezt a fényes alakot, ki egész életén át, a trónon és a nép között csak jót tett, csak áldást osztott, nem védte meg az ég, kit hívjunk akkor, hogy adjon vigasztalást mélyen sújtott uralkodónknak, árván maradt nemzetünknek! Ez a kihullott szent vér csatoljon bennünket még szorosabban egymáshoz!”

Erzsébet halála után a nekrológok sorra ilyen stílusban íródtak – elvégre a szecesszió korában vagyunk. A következő napon ugyanabban az újságban: „kétségtelen az, hogy amidőn éjjel és nappal siratjuk megdicsőült jó királynénkat; könnyeink forrásait sokszorosan táplálja és még kifogyhatatlanabbá teszi szorongó szívünk folytonos aggodalma jó királyunk iránt. Áldott legyen annak emlékezete, ki még rettentő halálával is alkalmat adott arra, hogy nemzete szívének hűsége, szeretete ilyen fényes melegséggel világoljon.”

És szeptember 13-án: „Szépségesen enyhe nyári alkonyat vala, a budai királyi palota mögött szelíd pirosság gyúlt ki az ég alján és a hegyek peremén, mikor ez a rettenetes hír közénk csapott. És egyszerre tikkasztó lett a lég, és egyszerre mintha vér festette volna meg a látóhatár szélét, és egyszerre megállt az utcai élet, és az ezerféle érdeklődést, a társalgás menetét, az agyak gondolatait mind egy irányba terelte ez a rettenetes hír. A nyugati égen pedig, Helvécia felől, rettenetes némasággal emelkedett föl a fagyasztó tekintetű, vigyorgó végzet, s nőtt, nőtt a zenitig, mint a Valpurgisz-éjszaka réme.”

A megrendülés csakugyan általános volt – persze a szenzáció is. Elvégre hatszáz éve volt nagyjából, hogy egy magyar királynét meggyilkoltak. És talán nemcsak a magyarok közt volt nagy a megrendülés, hanem a Monarchia egyéb népei körében is. A merénylő, mint hamar kiderült, olasz volt. A birodalom olasz alattvalói alig mertek másnap kimozdulni a lakásukból. De semmi bajuk sem történt – ez még a 19. század volt.

Erzsébet ekkorra már valóban meg­öregedett. Már régóta nem is engedte fényképeztetni magát, csak lopva tudtak felvételt készíteni róla. Festményen szóba sem kerülhetett a megörökítése. 1898 februárjában