A magyar privatizáció első szakasza, 1990–1994

A magyar privatizáció egy igen hosszú, évtizedes gazdasági reformfolyamat végén kezdődött el, hivatalosan az 1990. évi törvénycsomaggal (Törvény az állami vagyon védelméről, Törvény az ÁVÜ megalapításáról). Az állami vagyon körüli sürgés-forgás azonban már jóval hamarabb megindult: a szellemet a palackból a kevéssel korábban megalkotott társasági törvény engedte ki. Ez volt az a jogszabály, amely lehetővé tette az állami és a magánkézben lévő termelőeszközök egy gazdasági társaságban történő megjelenését s ezzel azt, hogy az állami vagyon felett magántulajdonos rendelkezhessen. Így a törvény, amely indoklása szerint csupán az állami vagyon hatékonyabb működtetését kívánta szolgálni, valójában megteremtette az e körbe tartozó vagyontárgyak magánkézbe adásának lehetőségét.

A privatizáció politikai-közéleti háttere

Jómagam ebben az időszakban a versenyhivatali átalakulás előkészületein munkálkodó Országos Anyag- és Árhivatalban dolgoztam. Munkám során úgy érzékeltem, hogy a széles közvélemény egyáltalán nem, sőt, a vállalati vezetők jó része sem ismerte fel igazán a változások jelentőségét. Az mindenki számára világos volt, hogy az állami termelő vagyon igen alacsony hatékonysággal működik. Az is nyilvánvaló lett, hogy a gyenge gazdaság képtelen megalapozni az életszínvonal érzékelhető növekedését. Ez utóbbi pedig, miután az ország kinyílt és nagyon sokan személyesen vethették össze, milyen lehetőségeket kínál az élet a Lajtán innen, illetve azon túl, kardinális kérdéssé vált. A közélet meghatározó szereplői ezért készséggel statisztáltak a technikai jellegűnek vélt társasági törvény elfogadásához, többségük abban a hitben, hogy annak célja nem az állami vagyon lebontása, hanem annak megerősítése.

A társasági törvény bázisán elindult magánosítási folyamat persze visszafordíthatatlan volt, s mire mindenki számára nyilvánvaló lett, mi történik, bekövetkezett a rendszerváltás. A politikai, törvényhozó elit meghatározó csoportjai – legalábbis a jogszabályalkotás szintjén – egyöntetűen támogatták a privatizációs folyamatot, és a figyelmet a végrehajtás szabályozására, a jelentkező visszásságok kiküszöbölésére, a folyamat finomítására fordították. Ennek köszönhető, hogy néhány hosszabb-rövidebb „habozási időszakot” leszámítva a magyarországi privatizáció az első négy év során soha nem állt le, és a gazdaság jelentős részét viszonylag rövid időn belül az államiból a magántulajdonba irányította át.

A határozott, egységes politikai akaratot tükrözte a folyamat irányításáért felelős szervezet hatáskörének, feladatkörének kialakítása és az intézmény beillesztése az államigazgatás rendszerébe. Az ÁVÜ tárca nélküli miniszter irányítása alatt működött, és függetlenségét hosszú időn keresztül meg tudta őrizni az ország gazdasági-pénzügyi folyamatait felügyelő miniszteriális szervezetekkel szemben. A működési önállóság megőrzésére a politikai erők egyetértésének hiányában aligha lett volna lehetőség. A privatizációs vagyonkezelő szervezetek (1990-től az ÁVÜ, 1992-től az ÁVÜ és az ÁPV Rt.) szuverén módon rendelkezhettek a hozzájuk rendelt állami termelő vagyon működtetéséről vagy elidegenítéséről, illetve az azt irányító vezetők és az ott dolgozók munkajogi helyzetéről. Döntéseik bírósági felülvizsgálatára nem volt lehetőség.

Míg a pénzügyi irányítást elsősorban a privatizáció bevételi oldalának kézbentartása, azaz a költségvetési érdekek érvényesítése vezérelte, addig a gazdasági tárcák az általuk felügyelt állami vállalatok sorsának alakítása mellett saját befolyásuk megőrzése érdekében tettek komoly lépéseket az ÁVÜ hatáskörének megnyirbálására. A Pénzügyminisztérium alig fél év elteltével kormány-előterjesztést készített az intézmény átvételéről anélkül, hogy bármit kérdezett volna az ügynökség képviselőitől, az akkori Ipari és Kereskedelmi Minisztérium pedig kétoldalú megállapodást kezdeményezett az ÁVÜ hatásköreinek megosztása érdekében. A kormány mindkét kezdeményezést elutasította.

A privatizációs szervezetek önállóságának fenntartására a magánosítási folyamat összetett jellege miatt volt szükség. Míg egyes, elsősorban nyugat-európai országokban a privatizáció akkoriban az állami bevételek növelését, másutt a termelő vagyon tulajdonjogának az állampolgárok közötti szétosztását célozta, hazai viszonyok között a fő cél a gazdaság megújítása volt. A zömmel elavult technológiával dolgozó, az évtizedek óta biztosnak tekintett KGST-piacokat éppen elveszítő, alapvető tőkehiánnyal küszködő magyar vállalatokat kellett oly módon magánkézbe adni, hogy azokból mielőbb nemzetközi szinten piac- és versenyképes, modern, nagyszámú munkahelyet biztosító szervezetek legyenek. Ilyen összetett, rendre egyedi mérlegelést igénylő előkészítési-döntési feladatokat nem lett volna célszerű a kormányzat egy-egy részfeladatának ellátásán dolgozó miniszteriális szervezetekre terhelni.

A privatizáció eszközrendszere

A társasági törvény rendelkezései elismerték és bátorították az állami vállalatok vezetői által kezdeményezett privatizációs tranzakciókat, azonban előírták, hogy azokat az Állami Vagyonügynökségnek jóvá kell hagynia. A korai szabályozás – bár az állami vagyon védelme érdekében lehetőséget adott a tervezett tranzakció módosítására vagy megtiltására – igen rövid eljárási határidők előírásával igyekezett korlátozni a bürokratikus késleltetés lehetőségét. Hamar nyilvánvalóvá vált azonban, hogy a bennfentes információkra épülő vállalatvezetői kezdeményezések nemigen biztosították a vagyon valós értéken történő átadását-átvételét. Bebizonyosodott, hogy a sokrétű privatizációs célrendszer észszerű érvényesítése és a folyamatot övező kemény érdekek, érdekellentétek miatt az állami vagyon magánkézbe adása kizárólag valós verseny keretei között oldható meg. Ezt követelte a tranzakciókat gyorsan körüllengő, általános bizalmatlanság is.

A pályázati eljárások

Működési tapasztalatai alapján az ÁVÜ hamarosan átvette a vállalati vezetőktől a kezdeményező szerepet, és a privatizációs tranzakciókat pályázati formában bonyolította le. Viszonylag gyorsan kialakultak azok az eljárási formák és jogi megoldások, amelyek valamennyi résztvevő számára igyekeztek biztosítani a könnyen átlátható, azonos, előzetesen meghirdetett követelmények alapján zajló versenyeztetést.

A pályázatok szabályai az érintett vagyontárgy sajátosságaihoz alkalmazkodtak. Tíz főnél kisebb létszámú kereskedelmi egységek esetén például egyszerű árverésekre, vállalatok esetében a piacgazdaságokban alkalmazott tenderezési eljárásokra került sor. A vállalatvezetői kezdeményezésű kivásárlási akciók az olyan vállalkozások esetében maradtak elfogadott megoldások, amelyeknél a cég alapvető értékét nem a drága termelőeszközök, hanem az ott dolgozók tudása és tapasztalata képviselték.

Ezeknek az eljárásoknak a kialakításába, illetve a lebonyolított pályázatok értékelésébe az ÁVÜ bevonta az ágazati tárcák és a pénzügyi irányítás képviselőit is. A pályázati eljárásokat, az értékelési gyakorlatot rendszeresen ellenőrizték az Országgyűlés illetékes bizottságainak tagjai. Az Állami Számvevőszék évente átfogó vizsgálatot tartott. A média mindvégig kitüntető figyelemmel kísérte a folyamat előrehaladását; a tájékozódást az Állami Vagyonügynökség által rendszeresen kiadott, Privinfo elnevezésű ismertető, valamint az ügynökség vezetői által tartott, rendszeres sajtótájékoztatók segítették.

Az eljárások részletes szabályozása mellett is számos pályázat menetét éles viták, sok esetben vádaskodások kísérték. Abból az alapkövetelményből kiindulva, hogy a folyamat célja a magyar gazdaság megújítása, hatékonyságának növelése, egy-egy konkrét esetben különböző megoldási lehetőségek alkalmazása tűnt célszerűnek. Valamely alternatíva egy másikkal szemben történő előnyben részesítése hátrányosan érinthetett egyéb, önmagában egyébként hasznos érdekeket: a technológiai előrelépés követelménye például kedvezőtlenül befolyásolhatta az adott vállalat munkaerő-megtartó képességét.

Az a pályázó, illetve érdekcsoport, amely a hasonló megfontolások miatt a versenyben alulmaradt, többnyire tiltakozott; képviselői nemritkán minden követ megmozgattak a vonatkozó döntés módosítása érdekében. A törvényi előírások azonban a jogi felülvizsgálat lehetőségét a folyamat teljes időtartamára kizárták.

A tőzsdei tranzakciók

A vagyonpolitikai irányelvekben a hatékonyságnövelés mint alapvető követelmény mellett további két lényeges célkitűzés is megfogalmazódott. A gazdaság erőforrásainak magas megtérülést ígérő, piacszerű összegyűjtése és átcsoportosítása érdekében feladatként jelölték ki a tőzsdei úton történő privatizációs megoldások alkalmazását, egyidejűleg a széles körű lakossági részvényszerzés lehetőségének megteremtését. Hasonlóan fontos kérdésnek tartották a hazai befektetők tulajdonszerzésének támogatását.

A tőzsdén keresztül történő privatizáció azonban igen szerény hányadot képviselt a hazai magánosítás folyamatában. Bár az Állami Vagyonügynökség néhány nagyvállalatot sikeresen bevezetett a Budapesti Értéktőzsdére, az ilyen tranzakciókra alkalmas vállalkozások korlátozott száma és a bevezetési folyamat sokrétű, bonyolult előírásai miatt az eljárás széles körű alkalmazására nem került sor. Az értékpapírpiac privatizációs szerepe mérsékelt maradt. Nem eredményezett e tekintetben számottevő előrelépést a Munkavállalói résztulajdonosi program (MRP) sem, amelynek keretében az érintett vállalatok dolgozói a tulajdonosváltással egyidejűleg juthattak – jellemzően jelentős árkedvezménnyel – privatizálásra kerülő vállalatuk részvényeihez.

A kárpótlási jegy

Azáltal, hogy a privatizációs törvények, illetve a vagyonpolitikai arányelvek a privatizációs folyamat fő céljaként a magyar gazdaság hatékonyságának növelését határozták meg, egyben kizárták a termelő vagyon állampolgári jogon történő megszerzésének, igazságos szétosztásának lehetőségét. A társadalmi igazságosság követelménye azonban nem maradt ki a hazai magánosítás programjából sem: alapvető formája a kárpótlás intézménye lett.

A kárpótlás késői, politikai követelményként az alapvető szabályrendszer bevezetését követően került be a privatizációs folyamatba. A külön törvényben elfogadott szabályok szerint az állam által egykor elkobzott magánvagyon közvetlen visszajuttatására nem volt lehetőség. Az igazolt károsultak korábbi vagyonuk értéke függvényében kaphattak „kárpótlási jegyeket”, amelyeket a privatizációs eljárások során pénz helyett fizetésre használhattak fel. A kárpótlási jegyet, likviditásának piaci szintű megőrzése érdekében, bevezették a Budapesti Értéktőzsdére, és árfolyamát naponta jegyezték. 1993 és1994 folyamán a kárpótlási jegy adásvétele a tőzsdei forgalom 10-12%-át tehette ki.

A pénzügytechnikai-jogi tekintetben szellemesen megalkotott kárpótlási jegy megfelelt az induláskori elvárásoknak és zökkenőmentesen épült be a pályázati eljárások rendjébe. Alkalmazását mégis inkább ellenszenv, mintsem általános megelégedés övezte. A rossz érzések oka az volt, hogy a kárpótlási jegyeket saját jogon megszerző személyek döntő többsége – pusztán már életkorából adódóan is – nehezen követte a felhasználási folyamat előírásait és természetesen kevesellte az egykori vagyona fejében kapott kárpótlást.

Gondot okozott, hogy az egy-egy személy birtokába került kárpótlásijegy-mennyiség általában nem volt elegendő a sikeres pályázáshoz. Kialakultak ugyan a jegyek összegyűjtését és koncentrált felhasználását célzó társaságok, ezek piaci jellegű, mindenekelőtt nyereségre törekvő működése azonban jellemzően csalódást okozott az érintett jegytulajdonosok számára. Nem segített az sem, hogy az Állami Vagyonügynökség befogadta ugyan a kárpótlási jegyeket, de azonos összegű ajánlatok esetében a készpénzzel fizető pályázókat részesítette előnyben.

A kárpótlási jeggyel történő fizetés lehetősége – az egykori tulajdonosok számára nyújtott jóvátételi lehetőségen túl – eszközként szolgált a hazai befektetők támogatására is. Külföldi pályázók ugyanis ilyen módon nem fizethettek. További hazai előnyt jelentett, hogy a tőzsdén névérték alatt vásárolt kárpótlási jegyeket az Állami Vagyonügynökség kibocsátási (név)értéken, utóbb már kamatokkal növelt szinten fogadta be.

Nyílt versenyeztetés

A hazai vállalkozói kör a privatizációs folyamat kezdetétől követelte, hogy a pályázati rendszerben részesüljön formális-informális támogatásban a külföldi érdeklődőkkel szemben. Azzal érveltek – joggal –, hogy a magyar gazdaság elmúlt évtizedeiben nem volt mód arra, hogy a családok, illetve a vállalkozók számottevő tőkét gyűjtsenek, s emiatt a versenyeztetés során hátránnyal kellett számolniuk. A hátrányos starthelyzet valóban kedvezőtlen volt abban a rendszerben, amelyben az állami termelő vagyon elidegenítésének alapvető formája a nyilvános verseny lett, amelynek során az árajánlat esett a legnagyobb súllyal latba.

A törvényhozók is szükségesnek tartották, hogy a hazai vállalkozók megfelelő támogatáshoz jussanak. Arra nem volt mód, hogy a pályázók tőkehiányuk pótlására állami támogatást kaphassanak, hiszen ez a megoldás kezelhetetlen nagyságú forrást követelt volna. Ezért az állami költségvetés a támogatást rendkívül kedvezményes hitelkonstrukció megalkotásával biztosította. Az egzisztenciahitel elnevezésű konstrukció kamatterhének döntő hányadát a költségvetés fedezte.

A kamatteher meghatározó részének állami átvállalása jelentős segítség volt a megvásárolt vagyon vételárának törlesztésekor, jóval kisebb azonban az előző, a hitel megszerzését célzó eljárási szakaszban. A támogatás ilyen módon történt meghatározása komoly szerepet biztosított a hiteleket folyósító bankoknak. A hitelkérelmekre adott banki válasz sokszor eleve eldöntötte a vállalkozói kezdeményezés sorsát.

A hazai bankvilág, amely egyidejűleg élte át a kétszintű rendszerre történő átállás utófájásait, a rendszerváltás következményeit, az általa finanszírozott vállalatok piacvesztésének hatásait, érthető óvatossággal fogadta a privatizációs hitelkérelmeket. A megnyugtató üzleti múlt és hiteles üzleti terv hiányában elutasított vállalkozók közül sokan – sokszor jóhiszeműen – politikai támogatás után néztek, egyes esetekben pedig a hazai–külföldi ellentét szításával kísérelték meg esélyeik javítását. Tiltakozásuknak, panaszaiknak a hazai média készséggel helyt adott. A jogalkotók azonban nem engedtek a nyílt versenyeztetés elvéből.

Hogyan csinálták mások?

Az ezredforduló évtizedeiben Közép-Európában zajló történelmi változások – különösen a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa (KGST) és a Varsói Szerződés megszűnése – a térség számos országában hasonló következményekkel jártak. Átalakultak és megújultak a társadalom és a gazdaság szervezési elvei, megszűnt a termelőeszközök meghatározó többségének kizárólagos állami tulajdonlása. Szemben azonban a magyar megoldással, amely a folyamat középpontjába a gazdaság szerkezetének megújítását állította, számos ország alapvető célként a termelő vagyon igazságos szétosztását határozta meg. Ennek érdekében  minden felnőtt állampolgár személyi jogon egy utalványszerű dokumentumot, kupont kapott, amelyet közvetlen tulajdonszerzésre nem lehetett felhasználni, de különböző, igen bonyolult technikai megoldások útján vállalati részvényekre vagy vagyonkezelő alapok befektetési jegyeire lehetett cserélni.

A magyar modell célszerűségét bizonyítja, hogy ezek az utalványos megoldások a vagyonértékelés nehézségei és számos szubjektív probléma miatt sehol sem váltak be igazán. A végrehajtás nehézségei sok esetben elvették az ingyenes vagyonhoz jutás örömét, és az utalványok szinte mindenütt spekuláció áldozatává váltak. Kisebb-nagyobb késéssel szinte mindenütt a piaci megközelítésű, versenyeztetéses eljárásokra tértek át. Mások mellett ez a késés jelentett lépéselőnyt a magyar privatizáció számára, amely a kilencvenes évek első éveiben minden összehasonlítás szerint elismerten gyorsan haladt, és kiemelkedő mennyiségű termelő tőkét és sok új technológiát vonzott az országba.

Az Állami Vagyonügynökség

A társasági törvény alapján megkezdődött nagyszámú vállalati átalakulás – akkori elnevezés szerint „spontán privatizáció” – sürgetővé tette, hogy az állami vagyon védelmére született törvény előírásainak a lehető leggyorsabban érvényt szerezzenek. 1990 első hónapjaiban e törvény alapján jött létre – kezdetben néhány tíz fős létszámmal – az ÁVÜ. Az állami vállalatok változásra fogékony, vállalkozó kedvű vezetői hamar felismerték a megnyíló lehetőséget, és nagyszámú kezdeményezéshez kérték a törvényileg előírt jóváhagyást. A munkát nehezítette, hogy szinte naponta változtak az átalakulással kapcsolatos pénzügyi, szakmai, környezetvédelmi előírások. 

Az Igazgatótanács

A magas szakmai-etikai követelményeknek történő megfelelés érdekében a kormány Igazgatótanácsot bízott meg a privatizációs eljárások elbírálásával. A 12 fős testületet tekintélyes politikusok és szakemberek alkották. Az elnök a nemzetközi jog elismert professzora, Mádl Ferenc tárca nélküli miniszter lett, az alelnöki szerepkört a korábbi privatizációs kormánybiztos, Martonyi János töltötte be.

A tagok között, akiket az akkori Országgyűlés frakciói delegáltak, ott volt Takácsy Gyula, az MDF, Bokros Lajos, az MSZP, Kopácsy Sádor, az SZDSZ és Urbán László, a Fidesz által felkért szakértő, valamint a kormány által delegált igazságügyi, pénzügyi és szakpolitikai tisztviselők. A kárpótlási törvény elfogadását követően állandó meghívott volt a Kárpótlási Hivatal elnöke. A döntési testület többpárti jellege azonban nem bizonyult tartósnak, és a második évtől kezdődően az induló testületi tagokat egyre inkább a minisztériumok vezető tisztviselői váltották fel.

Bár a célkitűzések tekintetében – az érintett vállalatok versenyképes jövőjének lehetőségek szerinti biztosítása – teljes összhang mutatkozott, a minisztériumok közötti alapvető ellentétek jól érzékelhetőek maradtak. Így a pénzügyi tárca értelemszerűen a magasabb költségvetési bevételt, vagyis a lehető legmagasabb eladási árat tartotta fontosnak, az érintett ágazati minisztérium inkább a technológiai fejlesztést, míg a Kárpótlási Hivatal elnöke a kárpótlási jegyek maximális befogadását szorgalmazta. A kompromisszum azonban előbb-utóbb minden esetben megszületett.

A testület eleinte kéthetente, majd hamarosan hetente ülésezett. Minden egyes ügyről írásos előterjesztés készült, amelyet először az érintett ágazati igazgatóság, majd az operatív vezetőkből álló belső igazgatóság tárgyalt meg, ezt követően jóváhagyás esetén az Igazgatóság elé terjesztett. Kezdetben valamennyi tranzakcióról az Igazgatóság döntött. Mintegy két év elteltével, amikor az ülések napirendje egyre zsúfoltabbá vált, a 100 millió Ft értékhatár alatti eseteket az Igazgatótanács az ÁVÜ operatív belső igazgatósága elé utalta. A döntéseket, amelyek nagyságrendje kezdetben több százra, a második–harmadik évben ezret meghaladóra volt tehető, írásos emlékeztetők rögzítették, amelyeket az ÁVÜ irattárában helyeztek el.

Szervezeti struktúra

Az ÁVÜ apparátusa gyorsan bővült, mert a vállalati kezdeményezésű privatizációk jóváhagyására a törvény rövid, 30 napos határidőt írt elő, a megkeresések száma pedig dinamikusan emelkedett. A szervezeti struktúra kezdetben a tranzakciók jellegéhez igazodott; a kereskedelmi vállalatok üzleteinek értékesítését, amelyet „előprivatizációnak” neveztek, külön egység bonyolította.

A későbbiekben az ügyek elosztása alapvetően ágazati megfontolások, szakmai szempontok alapján kialakított igazgatóságok között történt, a privatizációra alkalmatlannak ítélt vállalatok a vagyonkezelési munkacsoport, később vagyonkezelési igazgatóság feladatkörébe kerültek. Külön szakmai csoport működött közre az ingatlanok valós értékének meghatározásában. A közvélemény tájékoztatását marketingrészleg szervezte. Az információk, az előterjesztések és a döntések rögzítése a kor igényei szerint kialakított számítógépes csoport feladata volt.

Az Igazgatóság üléseit, illetve az ÁVÜ szervezetének belső programjait kis létszámú titkárság koordinálta, munkatársai készítették a testületi ülések emlékeztetőit és gondoskodtak azok irattározásáról. Az eljárások ellen érkezett panaszokat ellenőrzési igazgatóság vizsgálta. A munka hatékonnyá tétele érdekében előterjesztési sablonok alkalmazására került sor, amelyek a döntésekhez az érintett vállalat összes fontos adatát tartalmazták. Valamennyi ügy csak a jogi igazgatóság előzetes jóváhagyásával kerülhetett a döntési folyamatba.

Az ágazati szervezet működésének voltak kedvező összefüggései és problémái is. Alapvető szempont volt, hogy a felelős ügyintézők ismerjék azoknak a vállalkozásoknak a szakmai hátterét, amelyekkel foglalkoztak. A gyorsabb haladás érdekében az ÁVÜ a kezdeti időszakban arra törekedett, hogy több, hasonló gazdasági tevékenységgel foglalkozó vállalatot „egy csomagba” foglalva vonjon be a privatizációs folyamatba. Abban bíztunk, hogy egy-egy sikeres tranzakció segíteni fogja a hasonló profilú egységek tulajdonosváltását is. Ez a törekvés sajnos nem vált be, ezért megmaradtunk az egyenkénti megoldások szintjén.

Döntéshozatal

Az áttekintett előterjesztések száma naponta 20-30 körül alakult. Mintegy két évet követően, amikor az egységes eljárási-értékelési rend a lehetőségek határai között megszilárdult, az Igazgatótanács döntése értelmében a 100 millió Ft-nál kisebb értékű tranzakciók elbírálása apparátusi hatáskörbe került. A vonatkozó döntéseket ezt követően azonos, dokumentált feltételek között az érintett igazgatóságok belső értekezlete fogadta el.

A tranzakciók követelményrendszerét és egyeztetési rendjét az ÁVÜ nemzetközi, illetve nagyvállalati gyakorlattal rendelkező jogászai dolgozták ki. A munkafolyamatot három külföldi, egy amerikai és két brit tanácsadó segítette, amelyek nemzetközi segélyprogramok keretében csatlakoztak a munkához, és jelentős segítséget nyújtottak a kezdeti bizonytalanságok feloldásához.

Beilleszkedésük nem volt zökkenőmentes; részben az ÁVÜ apparátusának változó szintű nyelvtudása, részben az „idegenekkel” szembeni bizalmatlanság, főleg pedig az általuk képviselt tranzakciós tudástöbblet miatt. Türelmüknek, tapasztalataiknak köszönhetően azonban kivívták maguknak a szükséges elismerést, és közreműködésük egyértelműen hasznosnak bizonyult, elsősorban a külföldi befektetőkkel folytatott tárgyalások feltételeinek kidolgozása, különösképpen pedig az első néhány tőzsdei bevezetés előkészítésének folyamatában. Itt-tartózkodásuk költségei az ÁVÜ gazdálkodását nem terhelték, tiszteletdíjukat a delegáló szervezetek fizették.

Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a magánosítási folyamatot sajátos veszély, a korrupció fenyegeti. Néhány héttel azt követően, hogy beléptem az ÁVÜ szervezetébe, az egyik igazgatóság vezetője, Báthory László azzal keresett meg, hogy az egyik érdeklődő egy nyugati papírpénzt, emlékezetem szerint száz dollárt nyomott a kezébe, és mielőtt bármit válaszolhatott volna, távozott. Az esetről jegyzőkönyvet vettünk föl, és a pénzzel együtt iktattuk az ÁVÜ irattárában. A további veszélyek elhárítása érdekében minden vezető vagyonbevallást készített. Minden kollégát arra kértem, hogy az érdeklődő befektetőjelöltekkel kizárólag egy másik egységhez tartozó munkatárs, lehetőleg egy jogász részvételével tárgyaljon. A döntési javaslatok áttekintése során mindvégig kiemelt figyelmet fordítottunk a korrupció veszélyére, és ha valamilyen gyanú felmerült, újabb eljárást kezdeményeztünk.

Természetesen nem lehet kizárni, hogy e lépések ellenére ért néhány döntést káros befolyás, ezekről azonban nem szereztem tudomást. Ami pedig fontosabb, abban az időszakban, amíg én magam a privatizációs folyamatban dolgoztam, nem tártak fel ilyen veszélyt a belügyi szervek velünk dolgozó, fedett munkatársai sem. 

Az ÁPV Rt.

A privatizációs folyamat harmadik évében a kormány úgy döntött, hogy külön szervezet feladatává teszi a tartósan állami kézben maradó vállalati kör részleges magánosítási és vagyonkezelési feladatait. E célból megalapította az Állami Privatizációs és Vagyonkezelési Részvénytársaságot (ÁPV Rt.), amelynek élére egy magyar származású, külföldön élő üzletembert, Szekeres Szabolcsot nevezték ki.

Az új szervezet, amelynek szakértői állományát részben az ÁVÜ apparátusából, részben hazai pénzügyi intézmények és bankok munkatársaiból állították össze, felépítésében a piacgazdaságok vagyonkezelő vállalkozásainak modelljét követte. Az ágazati és a funkcionális feladatokat külön szervezeti egységek látták el, az operatív munkát gazdaságkutató csoport is segítette. A döntéshozatal zömmel magyar származású, neves pénzügyi szaktekintélyekből álló Igazgatóság feladata volt, amelyet egy neves, magyar származású pénzügyi szakértő, Teleki Pál vezetett.

Az ÁPV Rt. elsősorban a vagyonkezelésre koncentrált, igyekezett javítani a hatáskörébe tartozó állami vállalatok teljesítményén. Számottevő privatizációs tranzakcióra csak a Malév esetében vállalkozott. Az olasz Alitalia és a Simest befektetési bank 1992-ben 35%-os részesedést és igazgatósági vétójogot szerzett a nemzeti repülőtársaságban. A kezdeményezés nem vezetett eredményre, a Malév helyzete nem javult. A vállalat a későbbiekben több tulajdonosváltáson esett át, majd végelszámolásra került.

Én magam 1994 elején kerültem az ÁPV Rt. vezérigazgatói posztjára, azután, hogy egy befektetési botrányt követően a részvénytársaság vezetői távoztak. A parlamenti választásokig hátralévő rövid időszak, illetve a közvélemény fokozott figyelme miatt jelentős tranzakcióra már nem került sor. A rendelkezésre álló időt arra használtuk fel, hogy kidolgozzuk az akkor a társaság portfóliójába tartozó mintegy 100 vállalat vagyonkezelési-privatizációs stratégiáját. A választások ellenzéki győzelmet hoztak. Az új kormány néhány hónap alatt átalakította a szervezetrendszert, összevonta az ÁVÜ-t és az ÁPV Rt.-t, és új vezetőket nevezett ki.

***

A hazai privatizációs folyamat kezdete óta eltelt több mint három évtized vonatkozó eredményeiről kevés szakmai összegzés, értékelés készült. Alaposnak és igényesnek a magam részéről csupán Mihályi Péter munkáját tartom, aki egy ideig maga is az összevont szervezet egyik vezetője volt. Mások feltehetően azért nem vállalkoztak átfogó elemzésre, mert a folyamatosan változó gazdasági-pénzügyi viszonyok, illetve a mindenkori politikai elit állandó beavatkozása miatt a privatizációs-vagyonkezelési folyamatok objektív, összehasonlításokra épülő értékelése rendkívül nehéz feladat. Annyi kétségkívül megállapítható, hogy a magyarországi privatizáció nemzetközi összevetésben egyértelműen gyorsnak ítélhető, és minden gondja mellett számottevően segítette a piacgazdaságra történő átmenet nehézségeinek áthidalását.