A magyar–csehszlovák határ

Bármilyen jogosan berzenkedünk Trianon ellen még 100 év múltán is, ne gondoljuk, hogy nem lehetett volna még ennél is rosszabb. Lehetett volna, és néhány helyen bizony csak apróságokon múlt. Ha 1919. március 7-én délután, valamikor fél hat után Párizsban, Pichon külügy­miniszter irodájában, a Csehszlovák Ügyek Bizottságának ülésén az amerikai Charles Seymour nem makacsolja meg magát, és előbb indult volna vacsorázni, akkor ma Vác mellett, a Naszályon fut a határ, s Romhányt, Hollókőt, a teljes Ipoly-völgyet és a Börzsöny nagy részét is elvesztettük volna. Az se sokon múlt, hogy nem csatolták el a Nagykárolyt Mátészalkán, Vásárosnaményon és Záhonyon át Csappal összekötő vasutat is. A nagy dolgok a párizsi konfe­rencia bizottságaiban dőltek el. Később, a helyi határmegállapító bizottságokban is hasonló viták folytak, de akkor néhány száz méteres, egyes helyeken pár kilométeres változtatás volt a tét.