A Lehel Hűtőgépgyár privatizációja

1988–89-re kiderült, hogy a térség szinte egyetlen jelentős nagyüzeme nem rendelkezik a fejlesztéshez szükséges forrásokkal, így veszélybe került az export is. A vállalati tanács és Szabó István vezérigazgató a külföldi tőkebevonásban látta megoldást. Az 1989 közepén meghozott döntés nyomán a régóta partner, a Leheltől évente 55-60 000 hűtőszekrényt vásárló Electrolux vezetőit keresték meg. Az európai piacon legnagyobb részesedéssel bíró, de fokozott konkurenciával szembenézni kényszerülő svéd cég érdekelt lett az üzletben. Ezt három megbeszélés követte, valamint a svédek áttekinthették a Lehel termelési és értékesítési adatait, megismerkedtek a cég szervezeti felépítésével. A Lehel ajánlata vegyesvállalat létrehozása volt 26%-os részesedéssel, majd a második lépcsőben további 26% eladása, amivel a svéd cég többségi tulajdonossá vált volna. A felek 1990 májusában szándéknyilatkozatot írtak alá a tipikus spontán privatizációs elképzelésről. A vételár 75%-a maradt volna a közös cégben. A többi az időközben létrejött ÁVÜ és a települési önkormányzatok bevétele lett volna. A Lehel által felkért külföldi könyvvizsgáló cég a vállalat teljes (eszköz és goodwill) vagyonértékét 3,7 milliárd Ft-ban határozta meg.

Az ÁVÜ igazgatótanácsa augusztus 29-i döntésével államigazgatási felügyelet alá vonta a vállalatot, kinevezte Szabó Istvánt vállalati biztossá, és Hegedűs Andrást, az ÁVÜ igazgatóját hatalmazta fel a privatizáció irányítására. Egyúttal a Credit Swiss First Boston bankot tanácsadói feladattal bízta meg. Szeptember közepén a Hegedűs igazgató és Leif Johannson, az Electrolux-csoport elnökhelyettese közötti találkozón a svéd fél közölte, hogy hajlandó lenne százszázalékos tulajdonosként (az önkormányzatok és a dolgozók tulajdonosi részvétele nélkül) megvenni a Lehelt. Az Electrolux tulajdonosa, a Wallenberg-csoport fő döntéshozóinak egy csoportja, köztük Percy Barnevik, a befektetési holding vezetője, Anders Scharp, az Electrolux hűtőgéprészlegének vezetője, Hans Werthen, a végrehajtó bizottság elnöke, néhány mérnök és legfontosabbként Peter Wallenberg, az igazgatótanács elnöke a Lehel valamennyi telephelyén „szemlekörutat” tartott. A korábban beszerzett adatok, értékelések és a megtekintés nyomán, ahogy az 1991 januárában az ÁVÜ tudomására jutott, Wallenberg a Lehelért kifizethető összeget 5,5-5,6 milliárd Ft-ban maximálta. November 23-án még Hegedűs vezetésével megbeszélésre került sor a Lehel egységeinek helyet adó három település polgármestereivel a földhasználat díjáról. A polgármesterek ajánlatot tettek a földek eladására 300 millió Ft-ért, de megállapodás nem jöhetett létre a földtörvény hiánya miatt. Hegedűs András távozása nyomán aztán Rajcsányi Péter igazgató vette át a Lehel privatizációjának irányítását.

Rajcsányi Péter megbízta a Price Waterhouse céget egy új vagyonmérleg készítésével, több megbeszélést folytatott a Lehel vezetőivel a cég tényleges és várható helyzetének tisztázására, tájékozódott a szakszervezeti vezetőktől a dolgozók elképzeléseiről. Ismereteket szerzett arról is, hogy az elmúlt három évtizedben a gyár óriási mértékben járult hozzá a kisváros szociális létesítményeihez, beleértve a jéghokipályát (a csapattal együtt) és az állatkertet. Nyilvánvalóvá vált, hogy a Lehel a 4800 dolgozójával a környék legfontosabb foglalkoztató intézménye. Ezért kulcsfontosságú volt az Electrolux szándékainak minél alaposabb tisztázása, az Electrolux „szokásos” viselkedésének felderítése, annál is inkább, mivel a sajtó hirtelen tele lett aggódó cikkekkel, hogy a svédek csak a piacot akarják megvenni, bezárják majd a Lehelt, miért kell eladni az egyik nyereséges magyar vállalatot, mi lesz a szociális létesítményekkel stb.   

A Lehel helyzete rendkívül rossznak bizonyult. A korábbi években mindössze 3%-os nyereséget ért el, az 1990-es nyereség a forintleértékelésből származott. A hazai piac 11%-kal zsugorodott, a szovjet piaci értékesítés 12%-kal csökkent, a nyugati export az erőteljes konkurencia miatt nem növekedett. A gyár árbevételének 60 százalékát kitevő hűtőgépeladások itthon az előző évinek egyharmadára csökkentek. Az Ikarus és a Csepel Autógyár értékesítési gondjai miatt nem került sor 70-80 ezer járművízhűtő berendezés megrendelésére, hetekre le kellett állítani egy-egy műszak termelését. Erőteljesen nőtt viszont a cég adósságállománya, további hitelfelvétel csődbe taszította volna a vállalatot. Azokat a nyugati partnereket, amelyeken keresztül a Lehel a termékeit értékesítette, az elmúlt három évben az Electrolux felvásárolta, és a svéd cég kezébe került a Lehelnek hűtőgépkompresszorokat szállító spanyol vállalat is. Az Electrolux „bekerítette” a Lehelt.

Ugyanakkor a svédek koncepcióval rendelkeztek arra vonatkozóan, hogyan teszik újból nyereségessé, milyen fejlesztéseket hajtanak végre, hogyan őrzik meg a cég magyar piaci vezető szerepét, Zanussi–Lehel néven mennyit értékesítenek a nyugati piacokon, az Electrolux rendszeréhez való integrálás révén mennyivel csökkenthető a termelési költség és milyen intézkedésekkel, átszervezéssel, termékprofil-tisztítással lehet növelni a termelékenységet akár 70%-kal is. Sikerült arról is meggyőződni, hogy az Electrolux „hosszú távú stratégiai befektető”, nem adogatja el vagy csukja be azt, amit megszerzett. Eközben, részben Magyar Levente jászberényi SZDSZ-es polgármesternek a sajtóban közzétett nyilatkozata alapján, kiderült, hogy a Lehel éveken keresztül szennyező anyagok tonnáit helyezte el öt, a város határában levő, illegális lerakókba. Erről a Lehel vezetése nem tájékoztatta sem az ÁVÜ-t, sem a svédeket. A felek a német Fresenius céget bízták meg a kárfelméréssel, és egyetértettek abban, hogy a tisztítás költségei a magyar felet terhelik (a kérdéskört az ÁVÜ igazgatótanácsa külön ülésen tárgyalta meg – ez volt az első, a privatizációt érintő jelentős környezetszennyezési ügy Magyarországon). Így megkezdődhettek a tárgyalások. A két budapesti megbeszélést, amelyeken a Lehel főmérnöke és kereskedelmi igazgatója is részt vett, egy stockholmi tárgyalás követte. Ezután javasolta Andrejs Castke, az Electrolux befektetési igazgatója, aki évente 25-30 vállalatfelvásárlást és -eladást intézett, hogy „semleges” helyen és a lehető legjobb időbeosztással (vagyis kora reggeltől késő estig) folytassák a tárgyalásokat a konkrét szerződésről. A helyszín Zürich lett, mert a két tárgyaló fél így reggel fél kilenckor már az asztalnál ülhetett és este fél tízig egyezkedhetett.

Összesen öt alkalom kellett a mellékletek nélkül is 80 oldalas angol nyelvű szerződés véglegesítéséhez. A vételár két részletben kerül majd kifizetésre. Az alapárat a Price Waterhouse által létrehozandó vagyonmérleg értéke adja, és ehhez adódik hozzá az 1,8 milliárd Ft goodwill érték. A környezetvédelmi munkák várható költségét a svéd cég visszatartja, és a magyar fél által benyújtott konkrét számlák alapján fizeti. A szerződés rögzítette a svédek által beígért fejlesztéseket, azok összegét, végrehajtásuk kezdeti időpontjait, valamint azt, hogy az elbocsátandó dolgozók végkielégítést kapnak, az évi fizetésük 9-10-szeresét, míg a vezetők végkielégítéséről a svéd fél dönt. A szerződés rögzítette azt is, hogy az Electrolux legalább egy évig szerződteti a Lehel vezetőit jelenlegi beosztásukban, miközben saját szakembereit is megbízhatja irányító munkával. A magyar nemzeti értéknek tekintett Heller–Forgó-féle hűtőrendszer és szabadalmi joga ingyen kikerült a vételből és az Energiagazdálkodási Intézet tulajdonába ment át. Az Electrolux megvette a Lehel összes sport- és szociális létesítményét, beleértve az állatkerti oroszlánokat is, ami jó darabig tréfa tárgya volt Svédországban (az állatkertet később az önkormányzatnak ajándékozta). Két alkalommal Őry Zsuzsa, az ÁVÜ jogi tanácsadója is részt vett a megbeszéléseken. A gondos munka ellenére a véglegesnek tekintett szerződéstervezetben mindkét fél elkövetett egy-egy hibát. Telefonon történt sürgős egyeztetés után tisztázódott, hogy a letárgyalt bonyolult kamatszámítási rendszer szerint mikor fizeti a kamatot a svéd vevő a második vételárrészlet és késedelmes fizetés esetén, illetve hogy milyen határidőig kell befejezni a környezetvédelmi munkákat. Az ÁVÜ IT jóváhagyta a Lehel eladását a szerződésben rögzítettek szerint.

A Price Waterhouse budapesti irodájának vezetője jelezte, hogy nem tudják befejezni a vagyonmérleg elkészítését a vállalt március 31-i határidőig, nehézségeik vannak az értékeléssel. Mivel ez az értékelés adta a hivatalos vételárat, nem volt közömbös a helyzet az ÁVÜ igazgatója számára. Végül is az irodavezető Birch úr és egy munkatársa, valamint Rajcsányi Péter igazgató és Fred Faiz tanácsadó három napon keresztül reggel nyolctól hajnali kettőig valamennyi tételt megvitatták, különös tekintettel a vállalat raktáron levő termékeinek értékére, amelyet eredetileg a Price Waterhouse nullának tekintett mint eladatlan készletet. A viták nyomán a cég értéke 200 millió Ft-tal nőtt, a végső eszközérték meghaladta a 3,5 milliárd Ft.-ot.

Az ÁVÜ, az Electrolux és az Ipari Minisztérium képviselői a Hotel Intercontinental különtermében 1991 március 19-én aláírták a szerződést, az Electrolux a Lehel tulajdonosa lett.