A legendás műgyűjtő, Nemes Marcell (1866–1930)

Pályakezdet 

Nemes Marcell (eredeti nevén Klein Mózes) 1866. július 12-én született a délkelet-magyarországi Jankováczon, a jelenlegi Jánoshalmán, egy népes zsidó család hatodik gyermekeként. Édesapja, Klein Adolf, a helyi izraelita hitközség kántora volt, édesanyját Weisz Máriának hívták. Már fiatalon Hódmezővásárhelyre került, ahol egy ideig Grossmann Adolf rövidáru-kereskedésében segédkezett. Mindössze tizenhat-tizenhét éves lehetett, amikor az 1880-as évek elején Budapestre költözött, s a fővárosban próbált szerencsét. Amennyire egyes kortársak anekdotikus elemekkel fűszerezett visszaemlékezései alapján tudni lehet, Nemes kezdetben a legkülönfélébb dolgokkal próbálkozott, hogy némi pénzt kereshessen. Kávéházakban énekelt, szerelmesleveleket fogalmazott cselédlányok számára, vagy éppen gyorsportrékat rajzolt az egyes mulatók törzsvendégeiről. Már lényegesen hitelesebb forrásnak tűnik a Szépművészeti Múzeum akkori igazgatója, Kammerer Ernő egy 1906. január 30-án kelt levele, melyben arról tájékoztatja a kultuszminisztert, Lukács Györgyöt, hogy:

„Nemes Marczell budapesti lakos és vállalkozó az Orsz. képtárral néhány év óta sűrű összeköttetést tart fenn, mivel a régi festészet tanulmányozása képezi egyik foglalkozását és mert külföldi utjaiban kiváló műdarabokat nagyobb összegeken is vásárolván, ambiczióját az képezi, hogy olyan képeket szerezzen, melyek gyűjteményeinkben hézagot pótolnak. Vásárlásainak czélja állítása szerint nemcsak az, hogy ezekkel műszeretetét kielégíthesse, hanem az is, hogy majdan egy nagy adomány útján az állami gyűjteményeket méltóan kiegészíthesse.” Nemes ekkoriban egyébként szénkereskedőként, illetve bányavállalkozóként tevékenykedett.

Nem lehet tudni pontosan, mikor kezdett el Nemes Marcell komolyabb formában műtárgyakkal foglalkozni, az első biztosnak tekinthető adatok 1904 tájáról származnak. Ekkortól vett rendszeresen modern magyar festményeket a Nemzeti Szalon kiállításain, amiben sejthetően Ernst Lajoshoz fűződő személyes kapcsolata is szerepet játszhatott. Régi itáliai, német és németalföldi mesterek alkotásait is előszeretettel vásárolta, ezeket jórészt külföldi műkereskedők közvetítésével, Bécsben, Londonban, Münchenben, Párizsban vagy Velencében szerezte be. Neve már 1905. táján felbukkan például az ismert müncheni műkereskedő, Julius Böhler számadáskönyveiben, akinek idővel az egyik legjelentősebb ügyfelévé vált. Nemes tulajdonképpen „self-made man” gyűjtő volt, a Japán kávéház híres művészasztala – amelynek idővel maga is törzstagja lett – kiváló szabadiskolának bizonyult számára, s ízlése, illetve értékítélete néhány éven belül markánsan egyénivé és magabiztossá vált.

A magyar „marchand-amateur”

Nemes egyébként csakhamar beváltotta a Kammerer Ernő idézett levelében olvasható ígéreteit, s az évek során egész sor jelentős, nemritkán hézagpótló műtárgyadománnyal gazdagította a Szépművészeti Múzeumot, melynek egyes munkatársaival, így Felvinczi Takács Zoltánnal, Hoffmann Edittel, Meller Simonnal s különösen Térey Gáborral szoros, személyes kapcsolatot is sikerült kialakítania. Nyilván az említett személyes kapcsolatoknak, illetve a műtárgyadományoknak volt köszönhető, hogy a Szépművészeti Múzeum már 1909 februárjában kamarakiállítást rendezett Nemes Marcell magángyűjteményéből. Bár ekkor még csupán 19 mű volt látható a látványosan gyarapodó kollekcióból, egy évvel később, amikor az újabb adományai miatt „Jánoshalmi” előnévvel nemesi címet kapott Nemes Marcell gyűjteményéből egy újabb, immár 80 régi és modern képet felvonultató tárlatot rendeztek a Szépművészeti Múzeumban, a magyar „marchand-amateur” lenyűgöző képanyagára már külföldön is felfigyeltek. Nem csoda! Itáliai mesterek és németalföldi festők kiváló alkotásai (köztük az akkor még Rembrandt sajátkezű művének tartott Hárfázó Dávid király) mellett Corot, Courbet, s az impresszionizmus és posztimpresszionizmus jeles képviselőinek, Degas, Manet, Monet, Renoir vagy éppen Cézanne emblematikus alkotásai is helyet kaptak ebben a válogatásban. A tárlat igazi szenzációját azonban nem is ezek, hanem kétségtelenül a görög származású spanyol festő, El Greco Nemes Marcell birtokába került művei jelentették. Már egyedül a Bűnbánó Magdolna megtekintése miatt is érdemes Budapestre utazni – írta a kiállításról írt ismertetőjében Paul Schubring a Zeitschrift für Bildende Kunst hasábjain.

Nemest annak idején sokan Greco újrafelfedezőjeként ünnepelték, s ha ez nem is volt teljesen igaz, tény, hogy rövid időn belül ő vált a festő legismertebb, s legjelentősebb gyűjtőjévé egész Európában, s egyre gyarapodó kollekciója nem elhanyagolható szerepet játszott a Németország után Magyarországot is elérő „Greco-láz” fellángolásában. Mint ahogy többek között Balló Ede egyes naplóbejegyzéseiből is kiderül, korántsem mindenki fogadta azért akkoriban túláradó lelkesedéssel Greco képeit Magyarországon. Az Országos Képzőművészeti Tanács egyes tagjai (köztük Benczúr Gyula, Deák-Ébner Lajos, Stróbl Alajos és Zemplényi Tivadar) például kifejezetten lekicsinylő hangnemben nyilatkoztak a festő Nemes gyűjteménybe került műveiről. De mivel magyarázható az egyes kortársak által az impresszionizmus barátjaként jellemzett Nemes érdeklődése El Greco, Francisco de Goya, vagy más régi mesterek, így többek között a velencei manierista festő, Jacopo Tintoretto művei iránt? Mindez érthetőbbé válik, ha felidézzük Pogány Kálmán a Vasárnapi Ujság egyik 1910-es számában megjelent méltató sorait Nemes Marcellről: „Nemes ellentétben sok magángyűjtővel nem szorítkozik egyetlen művészeti körre vagy iskolára, hanem a legszélesebb mederben folytatja vásárlásait. mindig és mindenhol, az olasz trecentistáktól a holnap, sőt a holnapután mestereiig, a keresők és felfedezők, a nagylendületű újítók, a festészet forradalmárai iránt vonzódik.”

Hogy Nemes valóban mennyire nyitott volt már ekkor is a kortárs művészet legmodernebb törekvései iránt, azt talán a Művészház 1910 tavaszán megrendezett Nemzetközi Impresszionista Kiállítására gyűjteményéből kölcsönzött műtárgyanyag bizonyítja leginkább, melyben a francia fauvizmust képviselő Georges Rouault, a holland expresszionizmus fenegyerekének számító Kees van Dongen, sőt, az akkor már kubista modorban dolgozó Pablo Picasso néhány alkotása is ott szerepelt. Mellesleg a korabeli magyar műgyűjtők közül szintén ő volt gyakorlatilag az egyetlen, aki még a hazai „fauve-ok” (Bornemisza Géza, Perlrott-Csaba Vilmos) művei közül is hajlandó volt vásárolni.

Nagy adakozó és nagy adós

Míg korábban Nemes Marcell csupán egyes fővárosi közgyűjteményeket (Szépművészeti Múzeum, Iparművészeti Múzeum) gazdagított adományaival, 1911. május 20-án kelt levelében nem kevesebb mint 79 képet (többségében modern magyar festők képeiből álló kollekciót) ajánlott fel Kecskemét városának egy helyi képtár létesítése céljából. Nem sokkal később, 1911. júniusa és 1912 januárja között a Nemes-gyűjtemény válogatott darabjait, (köztük az immár 8 műre gyarapodó Greco-kollekciót) a müncheni Alte Pinakothek spanyol termében is bemutatták. A tárlat látogatói között számos kortárs művész is volt, Paul Klee például recenziót írt a kiállításról, külön kiemelve Nemes Greco-képeit, Franz Marc pedig még egy skiccet is készített a festő Krisztus az Olajfák hegyén című képéről. A múzeum igazgatója, Hugo von Tschudi igen méltató sorokat írt a magyar gyűjtőről a kiállítás katalógusába, Nemes pedig – talán viszonzásként – a híres francia realista festő, Gustave Courbet két kiváló alkotását adományozta a müncheni képtárnak. Bár 1912-ben, a düsseldorfi Kunsthalléban egy minden korábbit túlszárnyaló, reprezentatív válogatást mutattak be Nemes Marcell időközben újabb remekművekkel gazdagodó magángyűjteményéből, ekkor már sejteni lehetett, hogy a túlköltekezésre hajlamos és szemmel láthatóan mindinkább pénzzavarba kerülő gyűjtő – megfelelő vételi ajánlat esetén – hajlandó lenne megválni műkincseinek jelentős részétől. A gyűjtemény esetleges eladásáról a magyar állammal, Budapest fővárossal, illetve Düsseldorf városával is tárgyalásokat folytatott, próbálkozásai azonban nem jártak sikerrel, ezért 1913 nyarán, régi és modern festményanyagának zömét, köztük el Greco műveinek akkor már tizenkét darabot számláló kollekcióját Párizsban árverésre bocsátotta.

A pazar gyűjtemény széthullása tehát már ekkor megkezdődött. Térey Gábor javaslata ellenére, a magyar állam egyetlen darabot sem vásárolt meg Nemes képei közül, egyes hazai gyűjtőknek, így Herzognak és Hatvanynak sikerült azonban néhányat megszereznie ebből az anyagból. Érdemes itt kiemelni, hogy Henk Bremmer, Helene Kröller-Müller művészeti tanácsadója szintén az említett 1913-as párizsi árverésen vásárolta meg megbízója számára (aki ugyancsak Nemes Marcell csodálói közé tartozott) Van Gogh Csendélet hagymákkal című remekművét, mely azóta is a híres gyűjtőnőről elnevezett hollandiai múzeum egyik féltett darabja. A legendás magyar „marchand-amateur” egyébként 1913-at követően, ha lehet, még a korábbiaknál is látványosabb külsőségek között folytatta műgyűjtői, műkereskedői és mecénási tevékenységét. 1918-ban házat vásárolt Münchenben, s az 1920-as évek elejétől egyfajta magyar nábobként élt a bajor fővárosban. Megvásárolta, saját költségén felújíttatta, s fényűzően berendezte a Starnberger See partján álló tutzingi kastélyt, sőt, több más ingatlan mellett egy ideig szintén az ő birtokában volt a velencei Canal Grande egyik palotája, a Palazzo Venier dei Leoni, mely jelenleg a Peggy Guggenheim múzeumnak ad otthont. Müncheni korszakában Nemes már nem csupán régi és modern mesterek alkotásaiból álló hatalmas képkollekcióval, hanem olyan egyedülálló falikárpit-és miseruha-gyűjteménnyel is rendelkezett, mely egyesek állítása szerint a Vatikánéval vetekedett. Német gótikus faszobrokból és itáliai reneszánsz kisbronzokból ugyancsak igen jelentős kollekciót hozott létre.   

Az I. világháborút követő válságos időszakban az akkor már külföldön élő Nemes újabb emlékezetes adományokkal gazdagította a Szépművészeti Múzeum gyűjteményét. Egy 1921. július 12-én a múzeum igazgatójának, Petrovics Eleknek írt levelében részletesen is kifejtette, miért adományozza az intézménynek egykori Greco-gyűjteményének legféltettebb darabját, az 1913-as párizsi árverés után hozzá visszakerült Bűnbánó Magdolnát. 

„Legutóbbi Greco adományommal kapcsolatban szükségét érzem annak, hogy cselekedetemnek indító okait Néked kedves Barátom, aki mindenkoron a legnagyobb megértést tanúsítottad törekvéseimmel szemben, bővebben kifejtsem. ……Elhatározásom két forrásból fakadt: hazám iránti mérhetetlen szeretetből és a te irántad való számomra mindenkor megtisztelő barátságból. Jólesik tudnom, hogy adományom éppen abban a pillanatban jelent felbecsülhetetlen nyereséget a múzeumnak, amikor megcsonkított kis hazánk áldatlan gazdasági viszonyai nagyobb múzeumi beszerzéseket nem engedhetnek meg.”

Nemes idézett sorait figyelembe véve a Bűnbánó Magdolna adományozását a híres műgyűjtő ismert mecénási tevékenységének egy újabb, látványos megnyilvánulásaként is értékelhetnénk, tudjuk azonban, hogy valójában nem egészen erről, hanem egy háttérben megkötött „Nemes-Petrovics” paktumról volt szó. Nemes ugyanis gyűjteményének egy részét ki szerette volna vinni az országból, erre azonban az akkor érvényben lévő rendelkezések értelmében nem lett volna lehetősége. A gyűjtő tehát azért vált meg kedvenc Greco-képétől a Szépművészeti Múzeum javára, hogy barátja, Petrovics Elek hathatós támogatásában bízva, kieszközölhesse a minisztériumban kollekciójának külföldre engedését, ami végül meg is történt. Úgy tűnik egyébként, hogy az emlékezetes adományozás hátterével egyes kortársak is tisztában voltak.

Talán kevesen tudják, hogy még Mányoki Ádám 1712-ben Gdansban II. Rákóczi Ferencről festett híres portréját is Nemes Marcellnek sikerült megszereznie a magyar állam számára. Hogy Nemes adományának akkoriban milyen megkülönböztetett jelentőséget tulajdonítottak, azt Klebelsberg Kuno vallás-és közoktatásügyi miniszter 1925. április 2-án a nemzetgyűlés színe előtt mondott, sokat idézett köszönő beszéde önmagában jól érzékelteti:

„Tisztelt Nemzetgyűlés! Egy nagy nemzeti ereklye került az országba vissza és egyúttal a nemzet tulajdonába……II. Rákóczi Ferenc fejedelemnek Mányoki Ádám által festett arcképét, mely a szász királyi család tulajdonában volt, ettől megszerezte, s a Szépművészeti Múzeumnak ajándékozta Jánoshalmi Nemes Marcell királyi tanácsos, a hírneves műértő és gyűjtő, művészeti múzeumaink régi és nagyérdemű donátora. Mányokinak ez a képe az, amely II. Rákóczi Ferenc arcvonásait a nemzet köztudatába bevitte….Hogy Jánoshalmi Nemes Marcell ezt a művet megszerezte és mint hazájának hű fia, ajándékul adta nemzetének, ezzel elévülhetetlen érdemeket szerzett, s megérdemelte vele a nemzet hálás köszönetét, melyet a nemzetgyűlésből íme meleg üdvözlettel küldünk neki.”     

Gyűjteményének sorsa

Talán időközben felmerült anyagi problémái miatt, vagy pusztán annak reményében, hogy gyűjteménye halála után is egyben maradhasson, 1927-ben Nemes tárgyalásokat kezdeményezett egyes amerikai múzeumokkal kollekciója esetleges eladásáról. Miután nem sikerült megegyezésre jutnia, 1928 novemberében Amszterdamban, Mensingnél árverésre bocsátotta gyűjteményének számos darabját. Értékes miniatúrák, itáliai kisbronzok, limoges-i zománctárgyak és flamand falikárpitok mellett idősebb Lucas Cranach , El Greco, Francisco de Goya, Jacob van Ruisdael vagy G.D. Tiepolo egyes kiváló festményei is ekkor kerültek kalapács alá. Említésre érdemes, hogy Herzog Mór Lipótnak sikerült néhány művet megszereznie az amszterdami árverés anyagából, melyek közül Adriaen Isebbrant, illetve Giovanni Santi egy-egy alkotása idővel a Szépművészeti Múzeumba került. Nemes egyébként továbbra is, lényegében egészen haláláig változatlan hévvel vásárolt újabb és újabb műalkotásokat. Egyik utolsó szerzeménye Rembrandt 1635-ben festett remekműve, a Minerva volt, mely a híres amerikai műkereskedőtől, Joseph Duveentől került a birtokába.

Nemes 1930. október 28-án bekövetkezett váratlan halálakor Petrovics Elek és a magyar kulturális tárca vezetői még joggal remélhették, hogy a gyermektelen és örökös nélkül elhunyt gyűjtő – korábbi ígéreteihez híven – a magyar államra, illetve a Szépművészeti Múzeumra hagyta mesés műgyűjteményét, vagy legalábbis annak jelentős részét. Klebelsberg Kuno kultuszminiszter, meg sem várva a végrendelet előkerülést, a nemzet halottjának nyilvánította Nemes Marcellt, díszsírhelyet biztosított számára a Kerepesi temetőben. Néhány nappal később azonban döbbenetes hírek láttak napvilágot. A gyűjtő Leopoldstrasse 10. sz. alatti müncheni lakásának páncélszekrényében időközben megtalált végrendeletből kiderült ugyanis, hogy Nemes több mint 6 millió márkás tartozást hagyott maga után. A híres „marchand-amateur” nyilván tisztában volt a helyzet súlyosságával, mivel végrendeletében maga rendelkezett úgy, hogy halála esetén minden ingó és ingatlan vagyonát értékesítsék, egész műgyűjteményét bocsássák árverésre, s az így befolyt összegből elégítsék ki a hitelezők követeléseit.

Logikusnak tűnt, hogy az egyébként is jórészt Magyarországon, a Szépművészeti Múzeumban őrzött modern magyar képanyagot Budapesten, míg a gyűjtemény többi részét külföldön, Münchenben próbálják meg értékesíteni. Az 1929 óta tartó világgazdasági válság azonban a műkereskedelmi piacon is erősen éreztette a hatását, s nem kis mértékben ezzel magyarázható, hogy az 1931 nyarán tartott müncheni aukció bevételei jóval elmaradtak a reméltektől. Számos mű el sem kelt, illetve egyes fontosabb darabokat maguk a szervezők vontak vissza az árverésről, hogy egy későbbi időpontban, szerencsésebb körülmények között, magasabb áron lehessen eladni őket. Az ismételt aukcióra végül 1933 novemberében került sor, ugyancsak Münchenben, de ez sem bizonyult igazán sikeresnek. A Nemes-gyűjtemény modern magyar képanyagának az értékesítésére 1933. decemberében, illetve 1934. áprilisában került sor, az Ernst Múzeum XLVII, illetve XLIX. számú árverésén. A pazar kollekció széthullása tehát véglegessé vált, a gyűjtemény legjelentősebb darabjai jelenleg már a világ legkülönfélébb pontjain, híres európai vagy amerikai múzeumok és magángyűjtemények anyagában találhatóak. Nemes Marcell nevét elsősorban azok a műalkotások őrizték meg mindmáig Magyarországon, melyeket élete során még ő maga ajándékozott a Szépművészeti Múzeumnak, vagy valamely más hazai közintézménynek.          

Ha valaki további adatokra, információkra lenne kíváncsi Nemes Marcell személyével, illetve egykori műgyűjteményével kapcsolatban, az haszonnal forgathatja a Szépművészeti Múzeum 2011-2012-ben megrendezett, „El Grecótól Rippl Rónaiig. Nemes Marcell a mecénás műgyűjtő” című emlékkiállításának Németh István és Radványi Orsolya által szerkesztett katalógusát, vagy Molnos Péter 2017-ben megjelent „Elveszett örökség. Magyar műgyűjtők a 20. században” c. publikációjának Nemes Marcellről írt fejezetét.