A külföldi közvetlentőke-befektetések szerepe a magyarországi privatizációban

A magánosítási folyamatot, annak módszerét máig viták övezik. Az egyik leggyakrabban hangoztatott vélemény: „Elkótyavetyélték a hazai vagyont, kiárusították az országot.” E vélemények szerint a privatizációt másképp lehetett és kellett volna megvalósítani, különös tekintettel az állami vagyon külföldi kézbe adására. Miért a külföldi közvetlentőke-befektetésekre – korabeli szóhasználattal működőtőke-befektetésekre – alapozott privatizációt választották a kormányok? Milyen hazai és nemzetközi adottságok, elméleti és gyakorlati megfontolások álltak a folyamat mögött? Hogyan zajlott a vállalatok külföldi tulajdonba adása, és mi lett ennek az eredménye? Ezt próbálja meg összefoglalni az alábbi tanulmány. Az írás forrásai a szerző saját és Sass Magdolnával folytatott kutatásai, Diczházi Bertalan A külföldi tőke szerepe a privatizációban című, az ÁPV Rt. által kiadott könyve és Mihályi Péter A magyar privatizáció enciklopédiája című, a Pannon Egyetem és az MTA Közgazdaságtudományi Intézet által kiadott könyve.

Örökség és kényszerpálya: a magyar gazdaság helyzete és állapota a rendszerváltás idején

A hazai privatizációs folyamatot és abban a külföldi tőke szerepét nem lehet függetleníteni a nemzetgazdaság korabeli helyzetétől, sőt, kijelenthetjük, hogy meghatározó szerepe volt a döntésekben. A makrogazdasági és a mikrogazdasági helyzet gyakorlatilag determinált egy bizonyos privatizációs utat. Az 1980-as évtized végén az egyik legfontosabb makrogazdasági, gazdaságstratégiai kérdés az volt, hogyan kezelje Magyarország a hatalmas külső adósságállományát. Az adósságállomány erőteljesen behatárolta a gazdaságpolitika mozgásterét, a kérdés pedig az volt, hogy törlesszük-e azt, vagy jelentsük be a fizetésképtelenséget, kérjünk adósságátütemezést, adósságelengedést – ennek minden, súlyos gazdasági visszaesést, életszínvonal-zuhanást okozó következményével. (Ne legyenek illúzióink: ez sokkal rosszabb lett volna annál, mint ami enélkül bekövetkezett.) A választás alapvetően határozta meg a privatizációs koncepciót is.

A konvertibilis elszámolásokban a hatalmas adósságállomány felhalmozása az 1970-es, 1980-as években történt. Ez egy olyan sajátos jellegzetesség volt, amely megkülönböztette Magyarországot a többi posztszocialista országtól (talán Lengyelország kivételével, de jelentős különbségek mutatkoztak a két ország adósságállományának hitelezők szerinti szerkezete között). Az adósságállomány felhalmozása több okra vezethető vissza. Kornai János szerint szerepet játszott benne az, hogy a magyar gazdaságpolitikában – az 1956-os forradalom tapasztalatai alapján – már a hatvanas évek elejétől prioritás volt a lakosság anyagi jólétének biztosítása, annak emelése, illetve a stagnáló és recessziós időszakokban az életszínvonal romlásának fékezése. További fontos tényezőre hívta fel a figyelmet Földes György: modern technológiát szinte csak konvertibilis devizáért, a nyugati országoktól tudott Magyarország vásárolni. Ugyanakkor tudjuk, hogy a nyugati piacokra döntően alig feldolgozott nyersanyagokat, mezőgazdasági termékeket szállítottunk. Az ezekből származó konvertibilis bevétel nem tudta fedezni a technológiaimport költségeit. Az elavult termelési szerkezetet kellett volna a nyugati hitelekből modernizálni, nemzetközileg versenyképessé tenni, a felvett kölcsönöket azonban részben fogyasztásra, részben az elavult szerkezet fenntartására, illetve aztán egyre inkább az adósságszolgálatra költöttük. Az adósságspirálból nem volt kiszállás. Jól mutatja ezt, hogy az adósságszolgálat aránya az exportban 1988 végén 43,5 százalék volt, a kamatfizetési kötelezettségek évente elérték a GDP 3,5-4,5 százalékát. Bruttó adósságunk 1988 végén a hivatalos adatok szerint 17,4 milliárd amerikai dollárt tett ki, a nettó adósságállomány 11,1 milliárd dollár volt, ez azonban tartalmazta például a fejlődő országoknak nyújtott hiteleinket is, amelyek visszafizetése kétségesnek tűnt. Ha ezeket leszámítjuk, akkor a nettó adósságállományunk 14,5 milliárd dollárt tett ki. A nem hivatalos információk már ekkor arról szóltak, hogy valójában legalább 3 milliárd dollárral magasabb a valós adósságállomány. Az IMF Historical Public Debt adatbázisa szerint 1990-ben a GDP százalékában a magyar adósságállomány 117,24% volt, a legmagasabb a kelet-közép-európai régióban. 1990-ben ráadásul a nemzetközi pénzügyi helyzetünk váratlanul még kritikusabbá vált. A világútlevél 1989-es bevezetésének hatására a magyar lakosság külföldi utazásra (és vásárlásra) hivatalos árfolyamon átváltható dollárkerete nagyon megemelkedett, és a lakosság élt is az átváltási lehetőséggel. 1990 elején aztán a még hivatalban lévő Németh-kormány nyilvánosságra hozta az adósságállomány valódi, kozmetikázatlan összegét, amely rávilágított az évekig tartó adathamisításra.

1990-ben a már régebb óta roskadozó KGST-kereskedelmünk is összeomlott, jelentős piacvesztést okozva. Ehhez elég volt annyi, hogy valódi pénzben történjenek a fizetések. A hivatalosan transzferábilisnek hívott elszámolóeszköz valójában mindig kétoldalú klíringelszámoló eszköz volt, és amikor igazán konvertibilis devizára volt szükség, akkor az amerikai dollárt kellett „kölcsönvenni”. Az áttérés a dollárelszámolású kereskedelemre valódi piaci megmérettetést jelentett a magyar termékek számára, jelentősen csökkentve az exportlehetőségeket. Ráadásul ekkortól az energiahordozó-behozatalért is dollárral kellett fizetni, ami tovább rontotta nemzetközi egyensúlyi helyzetünket.

Időről időre azóta is felmerül a kérdés: ha ennyire rossz volt a helyzet, akkor miért nem függesztette fel Magyarország az adósságok törlesztését, miért nem kértünk átütemezést, adósságelengedést? Hiszen az eladósodást az előző rendszer előző vezetése követte el, miért kellene ezt a terhet vállalnia az új, szabadon választott kormánynak? Ma is lehet hallani olyan véleményeket, amelyek még a jelenlegi gazdasági problémáink gyökereit is ebben vélik felfedezni, és úgy gondolják, hogy ez volt az egyik „ősbűn”. Pedig a rendszerváltás időszakában komoly szakmai anyagokban és különösen hivatalos álláspontként ez a megoldás nem merült fel. A pártokon átívelő, neves szakértők által készített A Kék Szalag Bizottság gazdasági programjavaslata meg sem említi ezt a lehetőséget. A kiutat számos dologban látták, de az adósságelengedésben nem. Az adósságátütemezések tapasztalatait feldolgozó elemzések ugyanis azt mutatták, hogy az adósságszolgálat esetleges felfüggesztése nem megoldás, mert az ezzel kísérletezők szinte mindig visszakényszerültek a tárgyalóasztalhoz. A kamatokat például folyamatosan fizetni kell. De a legnagyobb gond az ország nemzetközi pénzpiaci megítélésének végletes romlása, a nettó tőkekiáramlás s ennek export- és importvisszafogó hatása. Az az ország, amely felfüggeszti az adósságtörlesztést, átütemezést kér, nem kap több forrást – hiszen megbízhatatlan adós. Ez nagyon súlyos gazdasági helyzetet idéz elő, kemény hazai megszorításokra, „sokkterápiára” kényszeríti a kormányt, hatalmas életszínvonal-zuhanást okozva. A magyar lakosság éppen azt várta a rendszerváltástól, hogy hamarosan úgy fog élni, mint az osztrákok, és súlyos politikai ára lett volna egy ilyen sokkterápiának. (Lásd néhány hónappal később a taxisblokádot.)

Az átütemezéspártiak gyakran hivatkoznak a lengyel példára. De miért nem jó a lengyel példa, miért gondolták azt a politikusok és a szakemberek is, hogy ne lépjen erre az útra Magyarország? Az egyik ok a két ország adósságszerkezetének különbsége. A lengyel adósság 70 százaléka kormányhitel, 30 százaléka kereskedelmi banki hitel volt, Magyarország esetében azonban a hitelek meghatározó része kereskedelmi banki kölcsön volt. A bankok – betéteseik védelmében – sokkal kevésbé hajlandóak és képesek az adósságok elengedésére. Ezt Lengyelország hosszú évekig tartó, kereskedelmi bankokkal folyatott adósságátütemezési tárgyalásai is bizonyították. A kormányhitelek átütemezése valamivel egyszerűbb volt, hiszen itt a politikai szempontok is szerepet játszottak. Lengyelország politikai súlya pedig egészen más volt, mint Magyarországé. A lengyel lakosság továbbá súlyos árat fizetett az átütemezéssel: egyébként sem magas életszínvonala tovább zuhant. Emlékezzünk csak az évekig tartó jelenségre, az ún. „lengyel piacokra” Magyarországon, ahol lengyel állampolgárok árultak mindenféle – általában bóvli – termékeket megélhetésük biztosítására. A komoly szakmai érveken túl minden bizonnyal hozzájárult a döntéshez Antall József jelleme is, aki úriemberként úgy vélte, hogy az ország valamennyi vállalt kötelezettségét teljesíteni kell.

A már említett, pártokon átívelő, neves szakértőkből álló Kék Szalag Bizottság 1989-ben megfogalmazott és 1990 áprilisában nyilvánosan is megjelent javaslataiban külön fejezetet szenteltek Magyarország világgazdasági beillesztésének és az adósságállomány kezelésének. A helyzetértékelés után a következő célokat jelölték ki: a kereskedelem liberalizálása, a forint konvertibilitásának megteremtése, az Európai Közösséghez való csatlakozás, a KGST-kereskedelemben a dollárelszámolásra való áttérés, az adósság kezelése nemzetközi pénzügyi együttműködéssel, nyugati segítséggel és a külföldi közvetlen tőke bevonásával. A bizottság a 20 milliárd dollárra becsült adósság átütemezését – ahogy korábban már említettük – fel sem vetette. Úgy vélték, hogy a következő években 1-1,5 milliárd dolláros tőkebehozatalra lesz szükség ahhoz, hogy a növekvő tőkekiáramlás helyett nettó tőkebehozatalt lehessen elérni. Ennek egy részét a külföldi közvetlentőke-befektetésekkel kell fedezni. Ez a tőkebeáramlás nem növeli tovább az adósságszolgálati terheket, ráadásul hozzájárul a magyar gazdaság szerkezetének átalakításához, a technológia és a menedzsmentismeretek beáramlásához, új, versenyképes exportkapacitások létrehozásához és új piacokhoz való hozzáféréshez. A közvetlentőke-befektetések Magyarországra vonzását beruházást segítő programmal kell ösztönözni a befektetések támogatásával, a privatizációban való részvételük engedélyezésével.

Az 1990-ben hivatalba lépő kormány alapvetően a Kék Szalag Bizottság javaslataira építette programját.

A külfölditőke-bevonás gyakorlata a privatizációban

A magyar gazdaság átalakítása, a piaci viszonyok fokozatos kiépítése már a rendszerváltás előtt megkezdődött. Az 1980-as évtized közepétől a vállalati rendszer reformja (önigazgatási rendszer, vállalati tanácsok) következtében jelentős vállalati autonómia alakult ki. Az 1989-ben hatályba lépő társasági törvény és átalakulási törvény további széles körű lehetőséget biztosított a vállalati önkormányzásnak. A külföldi befektetésekről szóló jogszabály pedig a kelet-közép-európai régióban először tette lehetővé a – még kisebbségi – külföldi tulajdonszerzést a hazai vállalatokban.

A SPONTÁN PRIVATIZÁCIÓ IDŐSZAKA (1989–1990 TAVASZ) – A NÉMETH-KORMÁNY

1988 végétől az első szabad választásokig tartó időszakot az egyre gyengülő központi politikai irányítás, a közvetett eszközökkel operáló gazdaságirányítás és az erősödő vállalati autonómia határozta meg. A vállalati menedzsmenteknek jelentős jogosítványaik voltak a cégvagyon átalakítására, azt gazdasági társaságokba szervezhették, gazdasági társasággá alakíthatták és hitelműveleteket is végezhettek a vállalati vagyon terhére. Vagyis privatizációs döntéseket hozhattak, s a vállalatok jelentős része élt is ezzel a lehetőséggel. Ebben az első, „spontánnak” nevezett privatizációs szakaszban a vállalati, vállalatvezetői érdekek és elképzelések voltak a meghatározóak.

Ugyanebben az időszakban nyilvános, kormányzati privatizációs stratégia még nem fogalmazódott meg. A gyakorlati kormányzati magánosítás során azonban már megjelent az a szándék, hogy akár a külföldiek is szerezhetnek – egyelőre kisebbségi – tulajdont Magyarországon. Az első nagy feltűnést keltő nyilatkozat külföldön hangzott el Beck Tamás miniszter szájából, aki elmondta, a kormány 50 feldolgozóipari és kereskedelmi vállalatot kíván privatizálni, elsősorban külföldi szakmai befektetőknek. A terv két óriásügyletben öltött testet: a kormány értékesítette a Hungária Biztosító kisebbségi részvénycsomagját a német Allianz biztosítónak és az egyik legnagyobb szocialista vállalat, a Tungsram részvényeit az USA-beli General Electricnek. (Érdekes adalék az ügylethez, hogy annak idején a Tungsram éppen a GE-t alapító Edisontól vette meg és fejlesztette tovább azt a szabadalmat, amire alapozva a cég nemzetközileg is sikeres lett a 2. világháború előtt.) A két tranzakció erős üzenet volt a külföldieknek: a kormány szívesen látja őket a privatizációban (a szocialista országok között ekkor egyedüliként).

Mivel nem volt nyilvános stratégia, intézmény, amely az állami vagyon magán (külföldi) kézbe adását felügyelte, szervezte volna, átláthatatlan, bennfentes tranzakciók történtek, nem volt pályáztatás, árverseny és vagyonértékelés. Általában kisebb értékű privatizációs ügyletek születtek, például a kiskereskedelemben (Ápisz, Fővárosi Cipőipari Vállalat, General), illetve néhány gépipari vállalat esetében. 1989 őszére elkészült a törvényjavaslat egy a privatizációt levezénylő állami szervezet létrehozásáról, amely összehangolja, ellenőrzi és nyilvántartja a magánosítási tranzakciókat. A jogszabály csak 1990 januárjában emelkedett törvényerőre és csak 1990. március 1-jén – tehát alig a választások előtt – lépett hatályba. Ennek keretében hozták létre az Állami Vagyonügynökséget (ÁVÜ), amely a tevékenységét igazán csak az új kormány megalakulása után kezdte meg.

KÜLFÖLDITŐKE-BEVONÁS A PRIVATIZÁCIÓBAN: AZ ANTALL-KORMÁNY

Az Antall-kormány nagyon nehéz gazdasági körülmények között vette át a kormányzást. A külföldi adósságállomány kezelése az egyik legakutabb és legnehezebb feladat volt. Ezt össze kellett kapcsolni a privatizációval, és a privatizációt a „spontán” pályáról szabályozott keretek közé kellett terelni. Nehezítette a helyzetet a koalíciós pártok közötti vita a privatizáció módjáról, elsősorban a reprivatizációról. Ez végül úgy dőlt el, hogy a kormányprogramban kinyilvánították, nincs mód reprivatizációra. A külföldiek tulajdonszerzését csak szűk körben korlátozták (tehát alapvetően lehetővé tették a többségi tulajdonszerzést), és kimondták, hogy a privatizációból befolyó bevételeknek össze kell kapcsolódniuk az államadósság törlesztésével.

Ezzel párhuzamosan a kormány különböző támogatásokban részesítette a külföldi befektetőket (adókedvezmény, adómentesség, vámszabadterületi működés lehetősége stb.), elsősorban a zöldmezős beruházókat, de a privatizációban részt vevők is kaphattak ilyen kedvezményeket.

1990–1992: privatizációs stratégia nélkül – a sodródás és a tanulás időszaka

Az ÁVÜ-höz rendelt vállalati vagyon meghatározó része (2000 cég) nem társasági formában (kft., rt.), működött, tehát abban a formában eladhatatlan volt. Véghez kellett vinni a társasággá alakításukat, hiszen mindössze 13 vállalat volt ekkor kft., illetve rt.

1990 szeptemberében az ÁVÜ meghirdette az Első privatizációs programot (EPP), amelybe az a 20 vállalat került, amelyek már társaságként működtek vagy gyorsan társasággá alakíthatóak voltak és így volt remény a gyors értékesítésükre. A programba olyan vállalatok kerültek, mint a Richter Gyógyszergyár, a Centrum Áruházak, az IBUSZ, több nagy szállodalánc – HungarHotels, Danubius, Pannónia – és a Hollóházi Porcelángyár. A 20 cég esetében gyakorlatilag mindenhol kizárták a többségi külföldi tulajdont, így szakmai befektető alig érdeklődött. Ebből a szempontból tehát az EPP nem tekinthető sikeresnek. (Az általános értékelés szerint is az EPP inkább kudarcos volt, mint sikeres, de fontos tapasztalatokat hozott és elősegítette a tanulást.)

Az EPP-n kívül azonban ebben az időszakban is több ágazatban (élvezeti cikkek, szeszipar, dohányipar, kiskereskedelem) előrehaladt a külföldi tulajdonszerzéssel járó privatizáció: a Nestlé tulajdonába került a Szerencsi Édesipari Vállalat, a Beghin Say tulajdonába a Szerencsi Cukorgyár, a Julius Meinl tulajdonába a Csemege, az Electrolux tulajdonába a Lehel Hűtőgépgyár. Ebben az időszakban szerzett kisebbségi tulajdonrészt a Chinoinban a francia Sanofi. Ezekben a tranzakciókban meghatározó szerepük volt a vállalati menedzsmenteknek, amelyek külföldi partnereket kerestek először az együttműködéshez, majd a tőkeszerzéshez, de nem csak ehhez. Így kívánták kezelni a súlyos vállalati gondokat, a pénzügyi problémákat, a piacvesztést, a korszerű menedzsmentismeretek, marketingtudás hiányát, a vállalatok átalakításának súlyos társadalmi, emberi következményeit. (Ahogy Bihari István, a Chinoin vezérigazgatója fogalmazott nekem egy vele folytatott beszélgetésben: „Nem tudok kiállni a tízezer dolgozó elé azt mondani, hogy ötezer embert el kell bocsátani.”)

A Szerencsi Édesipari Vállalat vezetése például már 1987-ben felvette a kapcsolatot a világ egyik legnagyobb élelmiszeripari cégével, a Nestlével. 1988-ban licencszerződést kötöttek, és a hazai cég 1989 végétől már Nestlé csokoládét gyártott. Eleinte vegyesvállalati formában gondolkoztak, amelyben a hazai vállalat többségi tulajdonos lett volna. A politikai helyzet és a lehetőségek változásának következtében aztán megváltoztak a Nestlé szándékai, és – stratégiai befektetőként érthetően – igényt tartott a magyar vállalat többségi tulajdonára. 1991-ben az ÁVÜ hozzájárult az ügylethez, és a Nestlé a részvények 97%-ának tulajdonosa lett. Hasonlóan már 1989-ben megkezdte a külföldi partnerek keresését a legnagyobb hazai dohányipari cég, a Pécsi Dohánygyár. Együttműködést alakított ki a British-American Tobaccóval, ennek keretében cigarettát gyártottak. A vállalati menedzsment javaslatát az ÁVÜ ebben az esetben is elfogadta, s a külföldi vállalat a pécsi cég 92%-os tulajdonosa lett. A harmadik példánk a Lehel Hűtőgépgyár, amely már 1979-től kapcsolatban állt a svéd Electroluxszal. Az első javaslatban még 26%-os tulajdoni hányadot szerzett volna a svéd vállalat, de az ÁVÜ végül a teljes eladást javasolta, amely 1991-ben meg is valósult.

A külföldi befektetők a felvásárlásokkal elsősorban piacokat akartak szerezni – nemcsak a magyart, hanem sok esetben a volt KGST-piacokat is. Vonzó volt természetesen az olcsó, képzett munkaerő is. Hatalmas kockázatot jelentett ugyanakkor számukra a még nem teljesen kialakított piaci intézményrendszer, a makrogazdasági helyzet ingatagsága, a gazdaságpolitika kiszámíthatatlansága, a geopolitikai kockázat (Csehszlovákia kettéválása, a délszláv háború), illetve a vállalati szintű rizikók: a rejtett környezetszennyezés, a túlfoglalkoztatás, az alaptevékenységen kívüli, leépítendő profilok nagy száma (a gyógyszeriparban például a tápszergyártás, növényvédőszer-gyártás, kozmetikumok gyártása). Mindezek erősen befolyásolták – nyilván nem kedvező irányban – a vételárat.

Fordulat a privatizációs politikában 1992-től – inkább hazai, mint külföldi

1991-ben kezdődött meg a kormány privatizációs stratégiájának kidolgozása, s 1992 augusztusában léptek hatályba az új privatizációs törvények. Diczházi Bertalan megfogalmazása szerint az új privatizációs stratégia lényege az MDF privatizációs elképzeléseihez, az eredeti, 1990-es kormányprogramhoz való visszatérés volt. Néhány lényeges pont a stratégiából: a tartós állami tulajdont kezelő szervezet létrehozása; a tartósan állami tulajdonban maradó vállalati kör kijelölése; az ÁVÜ átszervezése; az önprivatizáció kiszélesítése; a privatizációban kötelező pályáztatás és versenyeztetés; a hazai befektetőket preferáló technikák kidolgozása és bevezetése. Kimondott cél volt a hazai befektetők tulajdonszerzésre ösztönzése a külföldiekkel szemben, ugyanakkor továbbra is nagyon nagy szükség volt az államháztartás szempontjából a készpénzbevételek növelésére. Létrehozták az Állami Vagyonkezelő Rt.-t (ÁV Rt.) és átszervezték az ÁVÜ-t, ez lelassította a privatizációt. A hazai vásárlások ösztönzése és a privatizációban részt vevő külföldi befektetők adókedvezményének csökkentése, visszavonása miatt visszaesett a külföldi vállalatok részvétele a privatizációban. Ennek ellenére ebben az időszakban is számos hazai vállalat került külföldi tulajdonba: például a Kőbányai Sörgyár (South African B.), a Pannónia Hotels (Accor), a Fővárosi Ásványvíz és Jégipari Vállalat (Coca-Cola), a Matáv (Deutsche Telekom), és ekkor került a Bayerische Landesbank és az EBRD tulajdonába a Magyar Külkereskedelmi Bank.

Összességében ebben az időszakban – erről Mihályi könyvében részletesen ír – csak a szocialista tervgazdaság perifériájának magánosítása történt meg, a „kemény mag” (nagy tőkeértékű, stratégiai pozícióban lévő energetikai, telekommunikációs, vegyipari vállalatok, bankok, biztosítók) privatizációja még hátravolt.

A PRIVATIZÁCIÓ FELPÖRGÉSE, MAJD LEZÁRULÁSA – A HORN-KORMÁNY

Átmeneti időszak 1994 nyarától 1995 tavaszáig

Az 1994-es kormányváltás után a privatizációs stratégiában is változás kezdődött. A privatizáció gyorsítása került a középpontba – legalábbis kommunikációs szinten –, annak ellenére, hogy a társadalom meglehetősen ellenséges volt a privatizációval kapcsolatban és a választási kampányban éppen nem a gyorsítást ígérték. Elindult az addigi privatizációs gyakorlat felülvizsgálata, megkezdődött egy új stratégia kidolgozása. Valójában azonban 1994-ben szinte semmi sem történt. A választási év miatt a Boross-kormány már, a Horn-kormány még alig csinált valamit. 1994-ben a privatizációs bevétel annyira csekély volt, hogy az ÁVÜ és az ÁV Rt. működési költségeit sem fedezte, és a bevételek a költségvetésből is nagyon hiányoztak. A választási év miatt választási gazdaságpolitikát folytatott a Boross-kormány: a növekedés gyorsítása, az életszínvonal emelése az egyébként is ingatag helyzetben lévő gazdaságot nagyon rossz egyensúlyi helyzetbe lavírozta, mind a nemzetközi fizetési mérleg, mind az államháztartás deficitje jelentősen nőtt. A Horn-kormány pedig – amely a kampányban szintén életszínvonal-javító ígéreteket tett – az első hónapokban nem kezdte meg a stabilizációt. A gyors és kemény intézkedéseket szorgalmazó Békesi László pénzügyminiszter végül feladta a harcot, és 1995 elején lemondott. Az előző kormány által kinevezett MNB-elnök, Bod Péter Ákos pedig – aki nem élvezve az új miniszterelnök bizalmát – a kormány ajánlásával elfogadta az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank igazgatósági tagságát. 1994/1995 fordulóján az ekkor már – a mexikói válság által súlyosbított nemzetközi környezetben – a pénzügyi csőd szélére került Magyarországnak sem pénzügyminisztere, sem jegybankelnöke nem volt. 1995 márciusában a csődöt elkerülendő Horn Gyula két fiatal szakembert nevezett ki: Surányi Györgyöt jegybankelnöknek, Bokros Lajost pénzügyminiszternek. Az általuk elkezdett kemény stabilizációs csomag (közkeletű nevén a Bokros-csomag) határozta meg a továbbiakban a privatizáció és abban a külföldi tőke szerepét is.

Makrogazdasági stabilizáció és a privatizáció felpörgetése 1995 tavaszától – előtérben a külföldi befektetők

Az 1995 tavaszán elfogadott új privatizációs stratégia legfontosabb alapvetései és céljai a következők voltak:

– a készpénzes privatizáció preferálása, a privatizációs bevételek maximalizálása

– külföldi befektetők (szakmai és pénzügyi/intézményi) ösztönzése, megnyerése

– a tőkepiaci privatizációs ügyletek szélesebb körű alkalmazása (a tőzsde felfuttatása)

– a tartós állami tulajdon jelentős csökkentése

– a belföldi, készpénzzel nem rendelkező csoportok háttérbe szorítása a privatizációban

A stratégia hátterében a világgazdasági folyamatok áttekintése és abban Magyarország lehetséges szerepének meghatározása is meghúzódott. A globalizáció az 1990-es évtized elejétől felgyorsult, egyre nagyobb szerepet játszottak a külföldi tőkeáramlások, a multinacionális vállalatok. Az átalakuló, feltörekvő országok felzárkózása nem képzelhető el a nemzetközi folyamatokba történő beépülés nélkül, ez pedig a külföldi tőke bevonásával érhető el. A zöldmezős beruházások mellett ezért a privatizációban is meghatározó szerepet kell kapniuk a külföldi befektetőknek. Így tehető a magyar gazdaság nemzetközileg versenyképessé, ezzel lehet a gazdaságot exportorientálttá tenni, stabilizálni a külső egyensúlyi helyzetet. Az európai integrációhoz való csatlakozás megkezdése – amiben szinte teljes politikai konszenzus volt és a lakosság túlnyomó részének támogatását is élvezte – szintén a gazdaság nemzetközivé tételét, külkapcsolatainak liberalizálását követelte meg.

Az új privatizációs stratégiához a szervezeti rendszert is átalakították: 1995 közepén összevonták az ÁVÜ-t és az ÁV Rt.-t és létrehozták az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt.-t (ÁPV Rt). Az új szervezet vezetője Suchmann Tamás lett, aki nagy erővel vágott bele az új stratégia megvalósításába. Volt hozzá politikai súlya is, hiszen a miniszterelnök közeli, bizalmi embere volt. Mihályi Péter szerint Suchmann szerepe nélkül nem is érthetőek meg az 1995–1996-os privatizációs folyamatok. Az ő személye tette lehetővé a kényes és bonyolult szektorok külföldi kézbe adását. A kitűzött cél 150 milliárd forintos privatizációs bevétel elérése volt. Nagyon jól szemlélteti a gyakorlatot, hogy a valóságban végül a bevétel ennek a többszöröse, 472 milliárd forint lett.

1995 második felétől gyorsult fel az úgynevezett „kemény mag” magánkézbe adása – előtérbe helyezve tehát a készpénzes, külföldi befektetőket. A befektetők személyének kiválasztásánál az elsődleges szempont a vételár volt.

Megkezdődött az energiaszektor tulajdonosi szerkezetének átalakítása, a gázszolgáltatók, áramszolgáltatók, erőművek külföldi kézbe adása. A befektetők gyakran nem magáncégek, hanem állami vállalatok voltak, így több esetben szorosan véve nem beszélhetünk privatizációról. A gázszolgáltatók tulajdonosváltásában részt vett a Gaz de France, az Italgas és a Ruhrgas. A Mátrai Erőművet a német RWE–EVS konzorcium vásárolta meg, a Tiszai Erőmű az amerikai AES, a Dunamenti Erőmű a belga Tractabel tulajdonába került. Ezek a külföldi cégek tőkeerősek, hitelképesek voltak, nagy műszaki tapasztalatokkal rendelkeztek. Feltételezhető volt, hogy a műszaki és hatékonysági problémákkal küzdő cégeket fenntartható pályára állítják, s megkezdik a műszaki korszerűsítést is. Ez valóban bekövetkezett, a minőségi javulás szemmel látható volt. Ugyanakkor az energiaárak alakulása komoly politikai probléma – az energiaár-viták a privatizációtól kezdve állandósultak a kormány(ok) és a vállalatok között. A későbbiekben is a politikai küzdelmek és a választási kampányok középpontjába volt állítható az energiaárak kérdése.

Felgyorsult a feldolgozóipari nagyvállalatok magánosítása is, részben szakmai befektetők által, részben tőkepiaci privatizációval. A tőkepiaci privatizációt azoknál a vállalatoknál alkalmazták, amelyek jó menedzsmenttel rendelkeztek, már modern, hatékony vállalatirányítási rendszerük volt. Ezeknek a cégeknek a menedzsmentje erősen preferálta is a tőzsdei bevezetést és a szórt tulajdonosi szerkezet megteremtését. Mihályi Péter idézte egy sokat tapasztalt privatizációs vezető mondatát erre vonatkozóan: „Nem kell megvenni a céget, nem kell ellopni – mégis az övé.” Vagyis a menedzsment megtarthatta vállalati hatalmát. A kormánynak is érdekében állt ez a fajta privatizáció, hiszen ezzel lehetett a tőzsdei kapitalizációt növelni, a Budapesti Értéktőzsdét felfuttatni. A tőzsdén keresztül privatizálták, adták külföldi (és belföldi) pénzügyi befektetők tulajdonába a Richtert, a Molt, a Borsodchemet, a TVK-t. Mind a négy magánosítás sikeresnek volt tekinthető, a vállalatok a magyar gazdaság legjobb szereplőivé váltak.

A tőzsdei privatizáció, a szórt tulajdonosi szerkezet lehetőséget biztosított viszont arra is, hogy a későbbiekben szakmai befektető – akár ellenséges szándékkal – kivásárolja a céget és meghatározó tulajdont szerezzen. A Richter és a Mol mindent megtett a saját szabályrendszereit, valamint kormányzati kapcsolatait kihasználva, hogy ezt kivédje (aranyrészvény, szavazati jogok korlátozása stb.). A Mol különösen veszélyben volt, hiszen nagyon erős orosz kapcsolatokkal, (import)függőséggel rendelkezett, s folyamatosan tartott – nem véletlenül – egy esetleges orosz felvásárlástól. A vegyipari értéklánc a gáz- és olajkitermeléstől a (Mol által végzett) feldolgozáson keresztül vezet a TVK és a Borsodchem vegyipari, műanyagipari gyártásáig. A Gazprom értékláncában tehát nagyon jól jött volna a Mol, de a Borsodchem és a TVK is. A három magyarországi vállalat kereszttulajdonlásokkal is rendelkezett egymásban. A Mol orosz felvásárlás elleni védekezése végül a TVK és a Borsodchem függetlenségének elvesztését idézte elő. A tőzsdén jegyzett Borsodchemben 25 százalékos tulajdoni hányadot szerzett egy rejtélyes, írországi bejegyzésű cég. Soha nem bizonyítottan, de a piaci hírek szerint ez a vállalat a Gazprom érdekeltségébe tartozott. Mivel a Borsodchemnek 30 százalékos tulajdoni hányada volt a TVK-ban, a titokzatos ír (orosz) cég a magyar vegyipar két meghatározó vállalatában szerzett jelentős tulajdont. A TVK-ra a Molnak is nagy szüksége volt, hiszen alapanyagot szállított neki, amiből számottevő bevétele származott. A Molon és általában a gazdasági eliten kívül a magyar kormánynak is erős fenntartásai voltak az orosz nyomulással szemben. Alig két héttel az ír cég tulajdonszerzése után az új tulajdonos jóváhagyása nélkül a Borsodchem eladta TVK-részesedését a Molnak. További részvények felvásárlásával aztán a Mol teljes egészében a TVK tulajdonosa lett, így a Borsodchemben megmaradt az orosz tulajdon, de a TVK-t nem tudták megszerezni. Végül a Borsodchemet és a TVK-t is kivezették a tőzsdéről, s mindkét cég szakmai befektető többségi tulajdonába került.

Szakmai befektető bevonásával került külföldi tulajdonba a Taurus Gumiipari vállalat (a francia Michelin vásárolta meg). A gyógyszeriparban az Egis 51%-a az ugyancsak francia Servier birtokába került, 49%-nyi részvényt pedig a BÉT-re vezettek be. A debreceni Biogalt hosszú huzavona után az izraeli Teva, az Alkaloidát az amerikai ICN vásárolta meg. Ezeket a vállalatokat külföldi tulajdonosaik beépítették saját nemzetközi értékláncukba, általában az értéklánc alacsonyabb hozzáadott értékű, termelési szakaszát hagyva Magyarországon. A vállalatok erősen exportorientáltak lettek, ún. köztes termékeket (a gyógyszeriparban hatóanyagot) exportáltak. Az új tulajdonosok piacokat hoztak, a szakmai befektetők tulajdonába jutott vállalatok Magyarország legnagyobb exportőrei közé kerültek.

1995 végétől felgyorsult a bankprivatizáció is. Az 1990-es évek eleji bankkonszolidáció nem tudta stabil helyzetbe hozni a hazai kereskedelmi bankokat, továbbra is állami segítségre szorultak. Magánosításuk tehát – a bevétel mellett – a stabilizációt is szolgálta. Szakmai befektető tulajdonába került ebben az időszakban a Budapest Bank (GE Capital), a Magyar Hitelbank (ABN Amro). 1995 és 1997 között zajlott a legnagyobb lakossági ügyfélkörrel rendelkező OTP privatizációja a menedzsment elképzelései szerint, aminek végén kialakult a bank szórt tulajdonosi szerkezete többségi külföldi tulajdonlással, különleges jogokat megtestesítő állami részvénnyel, tőzsdei jegyzéssel. A menedzsment megőrizte hatalmát, döntési jogköreit, az OTP pedig meghatározó piaci részesedését.

A privatizáció lecsengése – 1997–1998

1996 őszén leváltották az ÁPV Rt. vezetését, Suchmann Tamást is. Ezután megtorpant a privatizáció. A privatizációs törvényt 1997-ben módosították az alábbiak szerint:

– jelentősen mérsékelték a tartósan állami tulajdonban maradó részesedések körét

– a kisebbségi jogokkal járó tulajdonosi jogokat az aranyrészvényekkel kívánták gyakorolni

– a tőzsdei privatizációt állították középpontba, és fontosnak tartották a külföldiek érdeklődésének fenntartását

A stratégia alapján nagy összegű részvénykibocsátások történtek – részben új részvények forgalomba hozatalával –, és a részvények nagyobb hányada külföldi pénzügyi befektetők kezébe került, de hazai befektetők is vásárolhattak (Mol, Matáv, Richter, OTP, Rába). Befejeződött a kereskedelmi bankrendszer privatizációja, az Országos Kereskedelmi és Hitelbank a belga Kredietbank és Irish life konzorciuma tulajdonába került, az Agrobankot felvásárló Mezőbank pedig az osztrák Erste Banké lett. Összességében nagyon gyorsan, gyakorlatilag nagyjából három év alatt a hazai kereskedelmi bankrendszer meghatározó mértékben külföldi tulajdonba került. (Diczházi Bertalan számításai szerint az 1994-es 16%-ról 1997-re 60% fölé nőtt a külföldi tulajdon aránya a magyar kereskedelmi bankrendszerben.)

A privatizálható vagyon lassan elfogyott, néhány középméretű vállalat került még külföldi tulajdonba ebben az időszakban.

ÖSSZEGZÉS: ELRONTOTTUK? HA IGEN, AKKOR HOL?

1998-ban a privatizáció meghatározó része lezárult. (Természetesen utána is voltak még külföldi befektetők részvételével magánosítási ügyletek, akár nagyprivatizációk is, pl. 2005-ben a Ferihegyi repülőtérhez kapcsolódó tranzakció.)

A hazai privatizációban – eltérően a többi kelet-közép-európai országtól – kezdettől részt vehettek a külföldi befektetők, és meghatározó szerepet játszottak benne. Jól jelzi ezt az alábbi táblázat, amely a privatizációs bevételeken belüli devizaarányt mutatja. 

A devizabevételek aránya az összes privatizációs bevételben (%)

Év	1990	1991	1992	1993	1994	1995	1996	1997	1998
Arány (%)	79,1	80,9	61,2	67,3	7,4	87,2	57,0	61,1	37,0

Forrás: Mihályi

Domináns külföldi kontroll lett a kereskedelmi bankrendszerben, a közszolgáltatásokban, a feldolgozóiparban (ez utóbbiban a zöldmezős beruházások is meghatározó szerepet játszottak). A privatizációba bekapcsolódó külföldi befektetők elsődleges motivációja a piacszerzés volt, általában nemcsak a magyar, de volt KGST-országok piacait is meg kívánták hódítani. Fontos szempont volt a hatékonyságkeresés is, az olcsó, képzett munkaerő megszerzése, illetve például a gyógyszeriparban a speciális tudáshoz való hozzájutás is.

A külföldiek részvételével végrehajtott privatizációnak makro- és mikroszinten is nagyon jelentős hatása volt.

Az a korabeli félelem, hogy a külföldiek részvételével végrehajtott magánosításnak tömeges gyárbezárás lesz a következménye, szerencsére nem vált valósággá. A külföldi befektetők átstrukturálták, saját szervezeti rendszerükbe építették a felvásárolt vállalatokat. Ez szinte mindig tevékenységek megszüntetésével, kiszervezésével, elbocsátásokkal járt. Ugyanakkor a befektetések nélkül ezeknek a vállalatoknak a nagy része tönkrement volna, sokkal jobban szaporítva a munkanélküliek számát. Az új tulajdonosok közül azok, amelyek nem (vagy nem csak) a hazai piacot akarták megszerezni, hozták saját piacaikat. A magyarországi (immár) leányvállalatok sokszor a tulajdonos multinacionális vállalatok más leányvállalatainak beszállítói lettek. Fontos szerepet játszottak a magyar kivitelben: 1998-ban a húsz legnagyobb exportőr közül 8 külföldi tőkével privatizált vállalat volt.

Külföldi tőkével privatizált magyarországi vállalatok a legnagyobb 20 exportőr között (1998)

Rangsorban elfoglalt hely	Vállalat neve	Befektetés módja	A befektető nemzetisége
5	Mol	tőzsde	nemzetközi intézményi befektetők
6	Tungsram (GE Lighting)	felvásárlás	USA
9	Alcoa	felvásárlás	USA
10	Borsodchem	tőzsde	nemzetközi intézményi befektetők
11	TVK	tőzsde	nemzetközi intézményi befektetők
14	Richter	tőzsde	nemzetközi intézményi befektetők
15	Electrolux	felvásárlás	svéd
19	Chinoin (Sanofi)	felvásárlás	francia

Forrás: Figyelő TOP 200 és Mihályi alapján saját összeállítás

Az 1990-es évtized közepétől dinamikusan bővülni kezdett Magyarország exportja. Ebben elsődleges szerepe volt a zöldmezős beruházásoknak, de a felvásárolt cégek is a korábbiaknál sokkal exportorientáltabbá váltak. Gyökeresen átalakult a magyar feldolgozóipar és kivitel szerkezete is, ugrásszerűen javult a versenyképessége. Az 1990-es évtized utolsó harmadára elhalványulni látszott a fizetésképtelenség réme. Magyarország a pénzügyi piacokon megfelelő mennyiségű finanszírozási forráshoz jutott, amit jól egészítettek ki a külföldi direkttőke-befektetések.

1996-ban Magyarországot felvették a legfejlettebb országokat tömörítő OECD-be. Ugyanebben az évben a forint – ugyan még csak a folyó fizetési mérleg tételeire – szabadon átváltható, azaz konvertibilis lett.

A külföldi közvetlentőke-befektetések tehát egyfajta kiutat kínáltak: nemcsak az adósság visszafizetéséhez szükséges pénzügyi eszközöket biztosították, hanem a Magyarországra befektetett tőke, tudás révén a piacgazdasági átmenet, a magyar gazdaság szerkezetváltásának felgyorsítása szempontjából is pozitív volt a hatásuk. Az 1968 utáni reformlépések félsikereinek-kudarcainak fényében, a nemzetközi szervezetek ajánlásai alapján is úgy tűnt, hogy a piacgazdaságokból érkező, sok esetben fejlettebb technológiát hozó tőkebefektetések a piac térnyerését gyakorlatilag automatikusan segítik, és így automatikusan oldódnak meg a magyar gazdaság problémái is.

Nagyon érdekes fejlemény, hogy az első tapasztalatok valóban annyira pozitívak voltak, hogy az elsőként induló Magyarországot néhány évvel később a másik három visegrádi ország is követte ezen az úton. Az EU-csatlakozás idejére a külföldi tulajdonú szereplők mind a négy országban meghatározóvá váltak, és mind a négy ország a külföldi közvetlentőke-befektetések által meghatározott fejlődési pályára lépett.

Kétségtelen, hogy a magyar gazdaságban duális szerkezet alakult ki: egyfelől a versenyképes, termelékeny és exportképes, külföldi tulajdonban lévő nagyvállalatok, másfelől a gyenge, a külföldi piacokon alig helytálló, hazai tulajdonban lévő kis- és középvállalati kör. (A magyar export nagyjából 80 százalékát hosszú évek óta a külföldi tulajdonban lévő vállalatok adják.) Bár évtizedek óta különböző kormányzati támogatási programok (majd EU-s támogatások) igyekeztek a hazai kisvállalati kört nemzetközileg is versenyképessé tenni, ennek eredménye csekély. A programokban részt vevőket gyakran a járadékvadászat jellemezte, és sok volt a korrupciós jelenség is.

Kétségtelen az is, hogy előfordultak kudarcos privatizációk, akár külföldi részvétellel, akár anélkül. Hibás privatizációs döntések miatt tűnt el például a magyar gazdaságból a patinás Magyar Optikai Művek s más, jobb sorsra érdemes gépipari vállalatok. Máig élő vélekedés, hogy a rossz privatizációs politika miatt szűnt meg szinte teljesen a hazai cukoripar. Ha hibás privatizációs döntésekről van szó, gyakorlatilag mindig ez az első példa, pedig soha nem volt Magyarországon cukorhiány, és a cukor ára nem lett kiugróan magas. A hazai cukoripar nimbusza abból fakadhat, hogy a megkésett iparosodás során a malomipar mellett ez volt az egyik első, nemzetközileg is sikeresen működő ipari ágazatunk. Azt el szokták felejteni, hogy e sikeres ágazat az Osztrák Birodalom, az Osztrák–Magyar Monarchia, majd a KGST védett piacán működött. A globalizált világgazdaságban – ahol a répacukornak fel kell vennie a versenyt az egész évben aratható cukornádból készült cukorral, illetve Európának a cukorrépa termesztésének jobban megfelelő északibb részéről származó cukorrépával és a termőterülethez közel fekvő vállalatokkal – a korábbi méretű termelés valószínűleg más privatizációs stratégiával is fenntarthatatlan maradt volna.

Összességében azt mondhatjuk, hogy a rendszerváltás idején választott hazai stratégia kézenfekvő volt, és az első évtizedes megvalósítása is összességében sikeresnek tekinthető. A magyar gazdaság jelenlegi – és nagyjából a 2000-es évek eleje óta ciklikusan jelentkező – problémáit nem ez a stratégia okozza, hanem az azóta eltelt két évtized elszalasztott lehetőségei és hibás gazdaságpolitikai döntései. Az egymást követő kormányok nem ragadták meg azokat a lehetőségeket, amelyek a külföldi közvetlentőke-befektetésekre alapozott fejlődési út során adódtak volna. Ezekhez stratégiai gondolkodásra és cselekvésre lett volna szükség.