Ingyen olvasható
I. Miklós cár (1825–1855) Orosz Birodalma lassan, de határozottan kiterjesztette hatalmát a Kaukázusban és Közép-Ázsiában. Vereséget tudott mérni a Török Birodalomra is (1828–1829), megszerezve a Duna-deltáját. A nyugati hatalmakkal azonban nem vetélkedhetett – ez a krími háború (1853–1856) során derült ki. Az 1856. március 30-án megkötött párizsi békeszerződés visszafogta Oroszország hatalmi törekvéseit, a háborús vereség pedig az új cárt, II. Sándort (1855–1881) arra sarkalta, hogy birodalmát gyorsabb ütemben zárkóztassa fel a nyugathoz.
Hogyan zajlott a krími konfliktus? Mi szerepel az 1856-os párizsi békeszerződésben? Milyen reformlépések történtek Oroszországban a háborús vereséget követően?
Egy véres háború
I. Miklós cár úgy próbálta befolyása alá vonni az Oszmán Birodalmat, hogy azt követelte a szultántól: ismerje el őt a birodalmában élő görögkeleti vallású lakosság védnökének. Követelése elutasítása után megszállta a román fejedelemségeket, Moldvát és Havasalföldet. Abban bízott, hogy a brit és francia diplomácia nem fog együttműködni ellene, Ferenc József pedig lekötelezettje az 1849-ben nyújtott katonai segítség miatt. Csakhogy az osztrák diplomácia tiltakozott, III. Napóleon francia császár pedig együttműködési ajánlatot tett a brit kormánynak. A szultán 1853 novemberében hadat üzent a cárnak. Az oszmán flottát Szinopé mellett az orosz flotta megsemmisítette, de 1854 márciusában Nagy-Britannia és Franciaország is hadat üzent Oroszországnak.
Mivel a poroszok által támogatott osztrák kormány követelésére az oroszok kivonták csapataikat a román fejedelemségekből, a brit-francia szövetségesek a krími Szevasztopolt vették ostrom alá, mert itt volt a Fekete-tenger legnagyobb flottabázisa és erődje. Az ostrom sokáig elhúzódott, mintegy 100 ezer francia, 60 ezer brit és 300 ezer orosz áldozata volt. Ezek többsége a kolera, a vérhas és a megfelelő betegellátás hiánya miatt halt meg. Ausztria is mozgósított, a háború idejére megszállta a román fejedelemségeket, orosz seregeket kötött le, s egyetértett a szövetségesek békefeltételeivel. Az itáliai egységtörekvések nagyhatalmi támogatásának reményében a Szárd-Piemonti Királyság is hadba lépett a szövetségesek oldalán.
1855 tavaszán meghalt I. Miklós cár, ősszel pedig 349 napig tartó ostrom után elesett Szevasztopol. Mivel az osztrák diplomácia attól tartott, hogy a szövetségesek túlságosan is nagy támogatásban részesíthetik Itáliában a Szárd-Piemonti Királyságot, a brit és francia diplomácia egyetértésével ultimátumot küldött az új cárnak. II. Sándor cár (1855–1881) elismerte, hogy ellenfelei minden téren fölényben vannak, és elfogadta a békeajánlatot.
Egy nagyszabású békekonferencia
A krími háborút lezáró párizsi kongresszus 1856. február 25-től ülésezett, francia, török, brit, szárd, orosz, osztrák és porosz diplomaták részvételével. Alexandre Colonna-Walewski gróf, francia külügyminiszter, I. Napóleon törvénytelen fia volt az elnöke. Ez nagy siker volt III. Napóleon császár számára: úgy tűnt, Franciaország vezető nagyhatalommá vált Európában.
Az 1856. március 30-án aláírt párizsi békében a nagyhatalmak ígéretet tettek az Oszmán Birodalom területi épségének megőrzésére, a szultán pedig reformok bevezetésére. Kimondták, hogy a Fekete-tengeren egyetlen nagyhatalom sem tarthat fenn jelentősebb haderőt, szorosain békeidőben hadihajó nem kelhet át, csak a törökök szövetségeseinek könnyű hadihajói. Az elfoglalt területeket visszaszolgáltatták, a Duna deltáját, vagyis Besszarábia déli részét Moldvához csatolták. Moldva és Havasalföld belső autonómiát kapott.
Rendelkeztek a dunai hajózás szabadságáról, és létrehoztak egy Európai Duna-bizottságot a folyó torkolatának hajózhatóvá tételére. Intézkedéseket hoztak a kalózkodás ellen is, kimondták, hogy semleges zászló alatt hajózó ellenséges kereskedelmi hajó semlegesnek tekintendő. A békeszerződéssel sikerült kiszorítani Oroszországot egy időre a török területekről és a Balkánról. A szárd politikusok e konferencián nyíltan felvetették az itáliai kérdést, III. Napóleon pedig megígérte nekik, hogyha egyelőre nem is szállhat szembe az Osztrák Birodalommal az olasz nemzeti egységtörekvéseket támogatva, „úgy érzi, a béke nem fog sokáig tartani.”
Oroszországi következménye
II. Sándor cár számára nagy kudarc volt, hogy állama saját területén sem volt képes szembeszállni a támadókkal. Ipara nem tudta modern fegyverekkel ellátni a hadsereget, Moszkvától délre nem tudta vasúton szállítani a katonákat, s az állam pénzügyileg is gyorsan kimerült. Az orosz kormányzat ezért hozzálátott az ország történetének legnagyobb reformjaihoz.
Először is felszabadították a jobbágyokat (1861). Házát és telkét minden család megkapta, a faluközösségből ráeső földet pedig megvásárolhatta. E lehetőséggel azonban csak a parasztok 10%-a tudott élni, s a falut elhagyni is csak a faluközösséget engedélyével lehetett. A földesurak kárpótlásban részesültek, állami segéllyel. A reform hatására a mezőgazdasági termelés azonnal növekedni kezdett.
Az önkormányzati reformmal (1864) választott testületek (zemsztvók) jöttek létre a falu, a járás, a kerület és a kormányzóság szintjén. E testületek a rendfenntartással, közoktatással és közegészségüggyel foglalkoztak. A választási szabályok a gazdagabbaknak kedveztek, mégis nagy áttörésnek számított, hogy az önkormányzati elv megjelenhetett az orosz közigazgatásban.
A bírósági reformmal (1864) hatalmas lépést tettek az európai jogrend bevezetésére. Megvalósult a törvény előtti egyenlőség, a bíróság függetlensége, az eljárások nyilvánossága, s megjelentek az esküdtszékek. A hadügyi reformmal (1874) megszüntették a katonai telepeket, bevezették az általános hadkötelezettséget. Az egyetemi reform (1863) autonómiát biztosított az egyetemeknek. Átszervezték a közép- és elemi iskolák rendszerét, s végre eltörölték az előzetes cenzúrát.
Az 1863-as lengyel felkelés leverése, a pánszláv agitáció és az 1870-es években a balkáni befolyás növelésére tett orosz kísérletek miatt az európaiak továbbra is aggodalommal figyelték a keleti nagyhatalom erősödését. Annyi azonban bizonyos, hogy II. Sándor reformjaival Oroszország hatalmas erőfeszítést tett az európai civilizációhoz való felzárkózásra.
