Ingyen olvasható
A délszláv állam első tíz évében nem alakult ki hatékony, az ország jó kormányzását elősegítő politikai rendszer. Az alkotmányt és a centralista berendezkedést több nemzet, illetve országrész nem tartotta megfelelőnek, és a megváltoztatására törekedett. A közviszonyokat és a közhangulatot a kölcsönös bizalmatlanság jellemezte, amit csak fokozott, hogy az udvar az erőszakos módszerektől (például ellenzéki politikusok bebörtönzésétől) sem riadt vissza. A horvátokat gyakran azzal vádolták, hogy el akarnak szakadni, hogy „szecesszionisták”, miközben a horvátok időnként attól tartottak, hogy kiteszik őket az államból („amputáció”), de oly módon, hogy horvát(országi) területeket is elszakítanak, mivel a nagyszerb gondolat sem merült feledésbe.
Mi volt a január 6-i rendszer? Hogyan működött a királyi diktatúra? Milyen változások következtek be Karađorđević Pál régenssége idején?
Királyi diktatúra
Az 1928-as esztendő végén súlyos belpolitikai válság tombolt a délszláv királyságban, amelynek gyökerei nagyrészt a szerb–horvát ellentétekre vezethetők vissza. Az udvar tárgyalásokat kezdett a főbb politikai erőkkel a kialakult helyzetről és egy új kormány megalakításáról. A Paraszt–Demokrata Koalíció vezetői a január 4-i királyi audiencián megismételték álláspontjukat, amely szerint az alkotmány módosítása, tehát az állami berendezkedés gyökeres megváltoztatása nélkül nem lehet a válságból kilábalni. Hét autonóm közigazgatási egység létrehozását javasolták a délszláv államon belül nemzeti, történeti, kulturális alapon (Szerbia, Montenegró, Bosznia-Hercegovina, Macedónia, Szlovénia, Horvátország, Vajdaság), a Radikális és a Demokrata Párt vezetői viszont, mint mindig, ellenezték a javaslatot. Másnap a királyi kancellária hivatalos közleményben tudatta, hogy az összeegyeztethetetlen politikai ellentétek miatt a válságra parlamentáris úton nem lehet megoldást találni.
1929. január 6-án (az ortodox karácsony napján) I. Sándor kiáltványt bocsátott ki, amelyben leszögezte: „tovább nem lehet azon az úton haladni, amin eddig. […] A parlamentarizmus ahelyett, hogy a nemzeti és állami egységet erősítené, lelki bomláshoz és a nemzeti szétszakadásához vezet.” Az uralkodó hatályon kívül helyezte az alkotmányt, feloszlatta a parlamentet, betiltotta a „törzsi”, nemzeti, vallásfelekezeti alapon szerveződő politikai pártok és szervezetek működését, és bevezette saját személyes uralmát.
A kormány élére testőrparancsnokát, az udvar emberének számító Petar Živkovićot nevezte ki, a minisztereket a királyhoz hű politikusok közül válogatták ki. „Semmilyen megoldást nem tudtam találni” – mondta a király Gavrilo pátriárkának. Azzal érvelt, hogy két lehetőség közül választhatott: „vagy amputálom Horvátországot, vagy eltörlöm a Vid-napi alkotmányt és bevezetem január hatodikát”. Utóbbi esetben – vélte az uralkodó – lehetőség nyílik az ország átszervezésére. „Az volt a vágyam: lehetetlenné teszem, hogy a tartományi sovinizmusok úgy fejlődjenek, mint korábban, és hogy nagy károkat okozzanak nemzeti és állami egységünknek.”
Már január 6-án megkezdődött a „királyi diktatúra” rendszerének kiépítése. A királyi hatalomról és a legfelső államigazgatásról szóló törvény kimondta: a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság örökletes monarchia, és I. (Karađorđević) Sándor uralkodik. (A törvényből kimaradtak a Vid-napi alkotmányban szereplő parlamentáris, alkotmányos megjelölések.) A király minden hatalom birtokosa: ő hozza és hirdeti ki a törvényeket, ő nevezi ki a miniszterelnököt, a minisztereket és a hivatalnokokat, valamint ő adja a katonai rangokat is. A miniszterek a királynak felelősek. A legfőbb államigazgatásról szóló március 31-i törvény a minisztertanácsot tanácsadó testületté degradálta, amely rendeleteket nem alkothat, csak a közigazgatást végzi.
1929. október 3-án bevezették az ország új közigazgatásáról rendelkező törvényt, amely kilenc bánságra osztotta az országot (Dráva, Száva, Duna, Drina, Morava, Tengermellék, Vardar, Vrbas, Zeta), illetve Belgrádra, amely különálló közigazgatási egység lett. A bánságok nagyobbak voltak, mint a korábbi megyék, de nem a történeti, etnikai viszonyoknak megfelelően jelölték ki őket.
Az új közigazgatási rendszer felállításával azt kívánták elérni, hogy a korábbi történeti, adminisztratív határok eltörlésével új központok jöjjenek létre, és megakadályozzák a dezintegrációs, szeparatista törekvéseket. Talán csak a szlovén területek alkottak egy egységet, a Dráva bánságot, a többi történelmi régiót feldarabolták (Bosznia-Hercegovina területén például négy bánság osztozott, a Vajdaság területét szerbiai vidékekkel kapcsolták össze a Duna bánságon belül stb.). Egyúttal a törvény rendelkezett arról is, hogy a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság elnevezése – eltüntetve az egyes nemzetek felsorolását az ország nevéből – Jugoszláv Királyságra változik.
A diktatúra bevezetése azonban nem csak politikai célokat szolgált. A király egységesíteni akarta az ország különböző rendszereit, mert – véleménye szerint – az azokban mutatkozó különbségek akadályozzák a nemzeti egység kialakulását és táplálják a partikularizmust. A legnagyobb eredményt az iskolarendszer egységesítésétől várta a jugoszláv tudat meggyökereztetése szempontjából. A népiskolákról szóló törvény (1929. december 5.), miközben meghatározta a mindenütt tanítandó tantárgyak körét, egyúttal azt is kimondta: az oktatás célja, hogy a nemzeti és az állami egység, valamint a vallási tolerancia szellemében neveljék a gyerekeket. 1929-től kezdődően néhány éven belül egységesítették a különböző, még az előző korszakból, államokból fennmaradt adórendszereket, valamint az igazságszolgáltatás terén egységessé tették a bíróságok hierarchiáját, új büntető törvénykönyvet vezettek be, továbbá rendezték a családjogi kérdéseket (új, egységes polgári törvénykönyv viszont nem készült). A rendelkezések hatására mindazonáltal nem alakult ki a jugoszláv nemzettudat és nem szűntek meg a hatalmas regionális-gazdasági különbségek. A külső feltételek sem kedveztek, mert ezekre az évekre esett a gazdasági világválság, amely Jugoszláviát is erőteljesen sújtotta.
Idővel azonban a rendszert valamilyen módon legitimálni kellett, mert az 1930-as években egy európai országnak illett bizonyos demokratikus normákat betartania, többek között alkotmánnyal rendelkeznie (főleg, ha legfőbb patrónusa és hitelezője is ezt sugallta). 1931. szeptember 3-án Sándor király új alkotmányt adott az országnak. Az oktrojált alkotmány Jugoszláviát örökletes, parlamentáris monarchiává nyilvánította, és ismét bevezette a parlamentarizmust: a törvényhozó hatalmat a király és a nemzetgyűlés együtt gyakorolja. Felállítottak egy második kamarát is, a szenátust, tagjainak felét viszont a király nevezte ki. A király széles jogkört kapott, a végrehajtó hatalmat ugyancsak ő gyakorolta a minisztereken keresztül. A miniszterek továbbra is a királynak voltak felelősek. Az alkotmány tartalmazta a közigazgatásban történt változásokat, a bánságok rendszerét.
1931 őszére a király választásokat írt ki. Az új választási törvény értelmében csak azok a pártok indulhattak, amelyek mindegyik választókörzetben listát tudtak állítani, ehhez pedig mind a 369 körzetben meg kellett szerezni 60 választó támogató aláírását. A törvény lehetetlenné tette a nemzeti, egy területhez kötődő pártok indulását, ezért a korábbi nagy pártok bojkottálták a választásokat. Végül csak az újonnan alakított kormánypárt, a Petar Živković miniszterelnök vezette Jugoszláv Radikális Parasztdemokrácia állított listát. A hivatalos adatok szerint a november 8-i választásokon a szavazójoggal rendelkezők 65,3%-a részt vett, amit a kormányzat úgy értékelt, hogy politikája megfelelő támogatottságot élvez. A hivatalos adatok szerint csak Dalmáciában utasították el a rendszert, még Szlovéniában és Horvátországban is meghaladta a részvételi arány az 50%-ot. Könnyen lehet, hogy az adatokat valamennyire „megszépítették”.
A szigorúan felügyelt rendszerben az ellenzéknek kevés tere maradt. 1932 végén jelentek meg az első nyilatkozatok, melyekben valójában korábbi elképzeléseiknek adtak újra hangot. A Zágrábi pontokban a Paraszt–Demokrata Koalíció vezetői elítélték a királyi abszolutista rendszert, az országban megmutatkozó szerb hegemóniát, elvetették az ország politikai berendezkedését, és annak föderalista alapon való átalakítását követelték (november 7.). A vajdasági ellenzéki pártok az Újvidéki pontokban bírálták a központosított berendezkedést, és kifejezték igényüket, hogy a Vajdaság ugyanolyan jogokkal rendelkezzen, mint a többi tartomány (december 22.). A Szlovén deklarációban a Szlovén Néppárt kinyilvánította: a szerbeknek, horvátoknak, szlovéneknek meg kell egyezniük annak érdekében, hogy demokratikus, autonóm egységeket hozzanak létre az országon belül (december 31.). 1933-ban pedig a szerb ellenzék vezetői (radikálisok, demokraták, földműves szövetségiek) megállapodtak, hogy közösen lépnek fel a rendszer ellen. Radikális mozgalmak is szerveződtek (a horvát usztasák és a Belső Macedón Forradalmi Szervezet, a VMRO), amelyek különböző – általában terror- – akciókat szerveztek.
Maga Sándor is elismerte a pátriárkával folytatott beszélgetése során, hogy a rendszer nem hozta meg a kívánt eredményeket. Csupán találgatni lehet, vajon ő képes lett volna-e változtatni a rendszeren, meghaladni elképzeléseit, mivel 1934. október 9-én Marseilles-ben merénylet áldozata lett. A gyilkosságot Vlado Csernozemszki, a VMRO tagja követte el, az előkészületekben horvát usztasák is részt vettek.
Új utak keresése
A merénylet után a trónörökös kiskorúsága miatt régenstanács alakult, melynek elnöke Sándor unokatestvére, Karađorđević Pál herceg volt. Az ifjúkorában Oxfordban tanuló Pál, aki addig nem vett részt különösképpen a jugoszláv politikai életben, más habitusú volt, mint Sándor.
Az interregnum időszakában nem kívánt átfogó alkotmányos változtatásokat bevezetni, ugyanakkor normalizálni kívánta a politikai életet. Felhagyott a vezető ellenzéki politikusok bebörtönzésével, a Horvát Parasztpárt vezetőjét, Vladko Mačekot is kiengedték a börtönből. Pál a király- és dinasztiahű erők másik csoportjára támaszkodott (Bogoljub Jevtićet nevezte ki miniszterelnöknek). Feloszlatta a parlamentet, és 1935 tavaszára választásokat írt ki. Könnyítettek az indulási feltételeken, a mandátumelosztás viszont a választási törvényből adódóan a kormánynak volt kedvező. A május 5-i választáson a Jevtić vezette kormánypárti lista 60,6%-ot, a Horvát Parasztpárt, Önálló Demokrata Párt, Demokrata Párt, Földműves Szövetség és Jugoszláv Muszlim Szervezet alkotta, Maček vezette ellenzéki lista 37,3%-ot kapott. A kormánylista Horvátország és Dalmácia kivételével mindenütt többséget szerzett. A mandátumelosztás nem egyenlő feltételeket biztosító szabályaiból adódóan a kormánypárt 303, az ellenzék 67 mandátumhoz jutott. (A Radikális Párt és a Szlovén Néppárt bojkottálta a választásokat.) Az ellenzék elégedetlen volt, mert a Jevtić-kormányt a korábbi diktatórikus gyakorlat folytatásának tekintette.
A kialakult helyzettel Pál sem volt elégedett. A választási győzelem ellenére menesztette Jevtićet, és a Pašić-kormány egykori pénzügyminiszterét, illetve a gazdasági szakember Milan Stojadinovićot nevezte ki miniszterelnöknek, aki a gazdasági problémák megoldása mellett feladatul kapta a rendszer támogatottságának kiszélesítését. A kormányt sikerült kibővíteni a Szlovén Néppárttal és a Jugoszláv Muszlim Szervezettel, olyan erőkkel, amelyek eddig a rendszer ellenfeleihez tartoztak, de a parlamentáris korszakban többször megállapodásra jutottak a Radikális Párttal. A volt kormánypárt egy részéből, valamint az említett erőkből Jugoszláv Radikális Közösség néven új kormányerőt szerveztek. Ideológiai és kulturális téren az integráns jugoszlávizmus helyett kidolgozták a „reális jugoszlávizmus” programját. Az államszerkezet kérdésében azonban Stojadinović is az állam egységének és az unitarizmusnak a híve volt, felfogását leginkább az „egy nép, egy állam, egy király” jelszóval lehet jellemezni.
A horvátokat viszont nem sikerült megnyerni, mert a Horvát Parasztpárt vezetői az állam szerkezetének megváltoztatását, új alkotmány meghozatalát szabták feltételül. A következő választásokon – a kormánypárt invitálása ellenére – az 1937 őszén létrejött megállapodás alapján az ellenzék listáján indult a Horvát Parasztpárt. Első ízben lépett szövetségre a horvátok reprezentatív pártja az egykor centralizmust hirdető szerb erőkkel. Megállapodásuk értelmében új alkotmányt kell majd alkotni, amelyet mind a három etnikum képviselői többségének el kell fogadnia.
Az 1938. december 11-i parlamenti választásokon 74,5%-os részvétel mellett a Stojadinović vezette kormánylista 54,1%-nyi, a Maček vezette Nemzeti Megegyezés Blokkjának listája 44,9%-nyi szavazatot kapott (a választási törvényből adódóan 306 mandátum, illetve 67 mandátum). Az ország rendkívül megosztott volt. A kormány fölényes győzelmet aratott a Vajdaságban, Szlovéniában (a Szlovén Néppárt Stojadinović listáján indult), illetve Szerbiában. Az ellenzék Horvátországban, Dalmáciában jelentősen több, Bosznia-Hercegovinában pedig valamivel több szavazatot kapott, mint a kormánylista.
Rövid időre ismét Stojadinović alakított kormányt, majd több okból is távoznia kellett. Nemcsak azért, mert vele elképzelhetetlen volt az egyre fontosabbá váló megegyezés a horvátokkal, hanem mert külpolitikai téren közel került Németországhoz, és túl németbarátnak számított a régens szemében, aki ráadásul riválist is látott személyében. Az új miniszterelnök Dragiša Cvetković (egykor Radikális Párt, most Jugoszláv Radikális Közösség) lett. A régens az új kormány kinevezésével szakított az addig követett politikával, hogy az országot a szlovének és a bosnyákok reprezentatív pártjának bevonásával kormányozza és a horvátokat kihagyja. 1939 márciusban a kormány és a Horvát Parasztpárt között tárgyalások kezdődtek, melyek az államszerkezet átalakításához vezettek.
