A két Korea

Korea kettészakadása jól reprezentálja, hogy külső erők hogyan befolyásolják végletesen egy nép sorsát. A II. világháború végén a Japán felett győzedelmeskedő szövetségesek megállapodtak, hogy közös erővel szabadítják fel az addig japán megszállás alatt álló Koreát. Ennek érdekében – Németország esetéhez hasonlóan – megegyeztek, hogy melyik hadseregnek meddig kell eljutnia: a válasz­tóvonal a 38. szélességi kör lett.

Így két megszállási övezet jött létre, amelyek fokozatosan kiépítették saját adminisztrációjukat, ezzel megalapozva a kétállami megoldást. Ezt akkor még senki nem akarta, illetve senki sem gondolta, hogy ahhoz vezet. Az elvileg egységes, bár politikailag tagolt koreai nemzet a megszálló hatalmak társadalmi rendszeréhez idomulva indult meg az állami szétfejlődés útján.

A külső patrónus stabilizálta a belső berendezkedést, amely már gyökeresen különbözött Korea két felén. A 38. szélességi kör lassan két külön politikai világ határvonala lett. A kérdés ezután már úgy vetődött fel, hogy a megszálló hatalmak távozása után melyik társadalmi rend talaján valósuljon meg az egyesítés. Ennek eldöntését szolgálta az 1950-ben indított háború.

A háború militarizált, ideologizált, biztonságigényt erősített meg mindkét oldalon, és az egy etnikumon belüli megosztottságot tartós, tapasztalati és intézményi szakadékká mélyítette. Végül a háborút 1953-ban nem békeszerződés, hanem fegyverszünet zárta le. A konfliktus befagyott.

Ezzel egy stabilizált állapot jött létre, amiben a fegyveres erőszak kockázatát minimalizálták. A háború egyesítési kísérletként indult – mindkét oldal fejében – és befagyott megosztottságként ért véget. Valójában ugyanott, ahol elkezdődött: a 38. szélességi kör körzetében.