Ingyen olvasható
Az 1956. november 4-én hatalomra került Kádár-kormány személyi összetétele ugyan erős kontinuitást mutatott a Rákosi leváltását követő időben regnáló pártvezetéssel, hamar kiderült azonban, hogy a kapott és vállalt feladatot, vagyis a kommunista diktatúra helyreállítását és különösen hosszú távú működtetését a forradalom után csak új módszerekkel lehet sikeresen megoldani. A politikai stabilitás megteremtésének és a társadalom pacifikálásának egyik fő eszköze az a sajátos „életminőség-politika” volt, amely a forradalomtól elhatárolódó többség számára szinte azonnal jobb és lényegesen elviselhetőbb életet biztosított, míg a „bűnösöket” és ellenállókat a legszigorúbb büntetésben részesítette.
Állandóan emelkedő életszínvonalat azonban csak működőképes gazdaság tud biztosítani. Hamar tisztázódott, hogy az alapvetően külső forrásokra és külkereskedelemre utalt magyar gazdaság hosszú távú fejlesztése csak úgy képzelhető el, ha a vezetés képes biztosítani mind a keleti, mind pedig a nyugati kapcsolatokból adódó lehetőségek hatékony kihasználását. Ez a Szovjetunió viszonylatában mindenekelőtt a magyar gazdaság nyersanyaggal és energiával történő tartós ellátását jelentette, nyugati relációban pedig a világgazdasági folyamatokhoz való legalább részleges (vissza)csatlakozást, a gazdaság modernizálásához, hatékonyabb működtetéséhez szükséges fejlettebb technológia átvételét.
A kezdetek: 1956–63
A forradalom bukásának tapasztalatai, a Kádár-rendszer születésének körülményei, valamint a magyar vezetők politikai beállítottsága együttesen eredményezték azt, hogy a magyar külpolitika vezérelve kezdettől az a középutas irányvonal lett, amely a Szovjetunióhoz való feltétlen lojalitás szakadatlan hangoztatása – és gyakorlása – mellett az adott mozgástér minél hatékonyabb kihasználására, a nemzeti érdekek (már amit a vezetés annak tekintett) érvényesítéséretörekedett, amennyiben az nem ütközött a Szovjetunió érdekeivel. E politika alapelveit Kádár – akinek a magyar külpolitika irányításában mindvégig meghatározó szerepe volt – már a kommunista és munkáspártok 1957. novemberi moszkvai értekezletén ismertette: „a magyar munkásosztály és a nemzetközi munkásosztály érdeke az nem két különböző dolog, hanem azonos, [...] mi a nemzetközi munkásosztálynak csak akkor tudunk segíteni, ha figyelembe vesszük a magyarországi sajátosságokat és a magyar munkásosztály pozícióit”, másfelől viszont – fejezte be a dialektikus okfejtést – „a magyar munkásosztálynak feltétlenül ártunk, ha valami olyasmit csinálunk, ami a nemzetközi munkásosztály érdeke ellen szolgál.”
Az ehhez kapcsolódó másik, nem kevésbé dialektikus alaptétel – a pártzsargon némileg szabadabb értelmezésével – egyenesen arra utal, hogy a forradalom tapasztalatai alapján a jövőben a magyar párt politikájának egyik sarokköve kell legyen a magyar társadalom érdekeinek és tűrőképességének folyamatos figyelembevétele: „Ha a magyar munkásosztály bírálatát és segítségét igénybe vesszük, az véd minket, hogy ne vétsünk az elmélet konkrét alkalmazásánál a nemzeti sajátosság figyelembevétele kérdésében. A testvérpártok véleményét pedig meg kell hallgatnunk, hogy ne vétsünk az internacionalizmus ellen.” A gyengébbek kedvéért – akkoriban ezek a lengyelek voltak – Kádár azt is tisztázta, hogy „a jelenlegi időszakban az internacionalizmus központi kérdése a Szovjetunióhoz való viszony”.
Ennek az óvatos, de pragmatikus és összességében sikeresnek tekinthető külpolitikának az alkalmazására a nemzetközi környezet kifejezetten kedvező volt, nem csupán a hatvanas években, hanem bizonyos értelemben már közvetlenül 1956 után is. Habár Magyarország 1956–62 közötti részleges külpolitikai elszigeteltsége ennek ellentmondani látszik, a valóságban a meghatározó és hosszú távra ható tényezők sokkal inkább pozitívan befolyásolták a vezetés mozgásterét. A legfontosabb fejlemény ebben a tekintetben az volt, hogy a Szovjetunióban – különösen az 1957. júniusi sikertelen puccskísérletet követően – Hruscsov vezetésével folytatódott a desztálinizáció, illetve a posztsztálinista rendszer kiépítése, nemzetközi téren pedig megerősítést nyert a békés egymás mellett élés politikája. Ez a világháború elkerülhetőségének deklarálásán túl mindenekelőtt a két világrendszer békés versenyét, a két tábor vezetőinek, politikusainak rendszeres találkozását, tárgyalásokat, a gazdasági és kulturális kapcsolatok fejlesztését, vagyis az ideológia szintjén mindvégig antagonisztikusnak tekintett ellentétekhez képest már-már „normális” viszonyok megteremtését ígérte.
Ennek a politikának a követését jelentős mértékben elősegítette a Szovjetunió nemzetközi presztízsének éppen ebben az időszakban bekövetkezett nagymértékű megnövekedése. Ez mindenekelőtt annak volt köszönhető, hogy a rakétatechnikában (interkontinentális rakéták, szputnyik – 1957; Gagarin űrrepülése – 1961) a szovjet tudomány egy fontos területen megelőzte az amerikait. Hruscsov a világpolitika színpadán rendkívül hatékonyan használta ki ezt az előnyt, noha az nagyon is átmenetinek bizonyult, és a későbbiekben sohasem sikerült megismételni.
Mindez azt is lehetővé tette, hogy a szovjet vezetés folytathassa a szövetségeseivel fenntartott viszonyának már 1956 októbere előtt megkezdett rendezését, átalakítását. Ennek elvi alapjául a szovjet kormány 1956. október 30-ai deklarációja szolgált, bár az abban kinyilatkoztatott és később is hangoztatott egyenjogúság, a belügyekbe való be nem avatkozás ténylegesen sohasem valósult meg. Az alapvető stratégiai kérdésekben továbbra is a szovjeteké volt a döntő szó, a részleteket, a taktikát illetően azonban – adott korlátok között – a szövetségesek a korábbinál jóval nagyobb önállóságot kaptak, egyfajta korlátozott értelmű partneri státusra tettek szert. A szovjet tanácsadókat visszavonták, a korábbi kézi vezérlést távirányítással váltották fel. Kommunista világszervezet helyett a szocialista országok vezetőinek rendszeres találkozóin, a Varsói Szerződés és a KGST ülésein vitatták meg az aktuális kérdéseket, ahol az egyes országok képviselői gyakran kezdeményezőleg léptek fel. Ezeken a találkozókon – többnyire persze a nyilvánosság kizárásával – komoly viták zajlottak, amelyek célja mindinkább az egyes országok sajátos érdekeinek képviselete volt. A gazdasági kapcsolatokat a korábbi alig leplezett szovjet kizsákmányolás helyett a kölcsönös előnyök és hátrányok jól ismert elve és gyakorlata váltotta fel.
A magyar forradalom után a tábor országainak politikai stabilitása érdekében Moszkva nemcsak engedményekre volt hajlandó, hanem időről időre gazdasági segítséget nyújtott a kisebb-nagyobb belső válságokkal küzdő szövetségesei, köztük Magyarország számára. A szovjet vezetés ugyanezen okból – ha nem is örömmel – elfogadta azt a számára korántsem kedvező helyzetet, hogy a kelet-közép-európai országok egy részében a lakosság életszínvonala hosszú távon lényegesen magasabb lesz, mint magában a Szovjetunióban.
A szovjet minta követésének kényszere tehát mindinkább „önkéntessé” vált és annak belátásán alapult, hogy mivel a szovjet érdekszférából való kiszabadulásra nincs esély (lásd a magyar forradalom példáját), a legtöbb, mi tehető, az adott mozgástér és kapcsolatrendszer minél hatékonyabb kihasználása. A kínai különvonal 1956 utáni jelentkezése, majd 1960-tól a nyilvános vita és végül a szakítás a Szovjetunióval csak felértékelte a tábor országai szemében a posztsztálinista szovjet szövetségi modell nyújtotta rugalmasabb lehetőségek jelentőségét. Az persze már az adott pártvezetéstől függött, hogy a kialakult mozgástérben hogyan manőverez, milyen prioritások alapján alakítja politikáját. Ebben a tekintetben Kádár és csapata kifejezetten jó helyzetből startolt, hiszen a forradalom tapasztalata új impulzusokat adott a sajátos magyar posztsztálinista modell kiépítéséhez.
A magyar–szovjet viszony felhőtlenségét ebben az időszakban nem csupán a korábban említett pragmatikus alapállás biztosította, hanem a Hruscsov és Kádár között létrejött különlegesen szoros baráti kapcsolat is. Bár alaptermészetüket tekintve két teljesen különböző emberről volt szó, a kommunista diktatúra működésének modernizálásáról vallott nézeteik olyannyira hasonlóak voltak, hogy – míg Rákosi csak szeretett volna Sztálin legjobb tanítványa lenni – a szovjet blokk vezetői közül Kádár tudott leginkább azonosulni a hruscsovi politikával. Hruscsov számára viszont Kádár jóvoltából Magyarország hamarosan mintaország lett, amely a legmesszebb jutott a desztálinizációban, és amellyel büszkélkedhetett, hogy lám, néhány évvel az „ellenforradalom” után teljes a politikai stabilitás, a lakosság jól él.
Ezt a képet „csupán” az ENSZ-közgyűlésben 1962-ig évről évre megtárgyalt „magyarkérdés” zavarta, ahol a magyar és szovjet vezetés nagy bánatára nem a magyarországi konszolidáció eredményeit elemezték, hanem az 1956. novemberi szovjet beavatkozás miatt ítélték el mindkét országot újra és újra. Mindez egyúttal Magyarország részleges és relatív diplomáciai elszigeteltségét is jelentette. Bár a magyar ENSZ-delegáció megbízólevelének elfogadását felfüggesztették, az országot nem zárták ki a világszervezetből, és sem a nyugati szövetségi rendszer tagállamai, sem az ENSZ-akciók fő mozgatója, az Egyesült Államok nem szakította meg a diplomáciai viszonyt a Kádár-kormánnyal. A gazdasági kapcsolatok mutatóit tekintve pedig a nyugati országokkal már 1957 végére helyreállt a status quo ante, vagyis az 1956 októbere előtti állapot. A kapcsolatok fejlesztését azonban kétségtelenül gátolta ez a helyzet, ami Kádárt azért is bosszantotta, mert úgy vélte, rendszere a lakosság többsége számára nyugati szemmel nézve is jobb, nem pedig rosszabb a többi kommunista országénál, Lengyelország kivételével.
A helyzet normalizálásának kulcsa az amnesztia lett volna, azonban ideológiailag mindkét fél rugalmatlannak bizonyult. Kádár a belpolitikai stabilitás szempontjából az ötvenes évek legvégéig veszélyesnek ítélte az '56-os „bűnösök” kiengedését – arról nem is beszélve, hogy a megtorlás folyamata ekkor még be sem fejeződött –, és akkor is csak részleges amnesztiát hajtottak végre 1959-ben és 1960-ban. Nyugati részről viszont sokáig azt nem vették számításba, hogy a Kádár-kormánnyal szemben a nyilvánosság fórumain zajló nyomásgyakorlás nem vezethet eredményre, ám titkos tárgyalások útján – ahogyan 1960–62 folyamán történt – nagyobb esély lett volna a megtorlások enyhítésére, emberéletek megmentésére. A megegyezés végül 1962-ben született meg, amelynek eredményeképpen a magyar ügyet levették az ENSZ-közgyűlés napirendjéről, Magyarországon pedig 1963 márciusában általános amnesztiát hirdettek.
Mindez megteremtette a feltételeket a nyugati államokkal való viszony normalizálására, mégpedig éppen egy olyan időszakban, amikor a kelet-közép-európai országokkal fenntartott kapcsolatok fejlesztése komoly igénnyel merült fel nem csupán Anglia, Franciaország és az Egyesült Államok, hanem még a korábban ettől elvi alapon elzárkózó NSZK részéről is. Az addigi belpolitikai fejlődés alapján Magyarország kifejezetten jó eséllyel indult ebben a versenyben. Erre utal az 1964 áprilisában Johnson elnök számára készült, a kétoldalú kapcsolatok javítását szorgalmazó amerikai feljegyzés, mely megállapítja: „Magyarország feltehetően bármelyik más csatlósnál messzebb jutott a kommunista rendszer desztálinizálásában.”
Az emancipáció útján: 1963–67
A látványos diplomáciai sikerek sorát U Thant ENSZ-főtitkár 1963. júliusi kétnapos magyarországi látogatása nyitotta meg. Az év végén megkezdődött a nyugati országokkal fenntartott diplomáciai kapcsolatok nagyköveti szintre emelése: Anglia, Franciaország, Belgium (1963. december), Svédország, Olaszország, Kanada, Svájc (1964), és a sor folytatódott. A kapcsolatépítés a harmadik világ országaival már 1963 előtt sikeresen megkezdődött, mivel akkor ez a reláció jelentette az egyetlen esélyt a magyar diplomácia számára az elszigeteltségből történő kitörésre.
1963–64 folyamán intenzív tárgyalások folytak a magyar kormány és a Vatikán között a függőben lévő egyházügyi kérdések és mindenekelőtt a Mindszenty-ügy rendezéséről. A magyar diplomácia igyekezett elérni – és ez jól jelzi a megváltozott viszonyokat –, hogy az Egyesült Államok gyakoroljon nyomást a Szentszékre a megegyezés érdekében. Bár – mindenekelőtt Mindszenty hajthatatlansága miatt – csak 1971-ben jött létre olyan megállapodás, amely alapján a bíboros elhagyhatta a budapesti amerikai követség épületét és külföldre távozhatott, a Vatikánnal folytatott tárgyalások eredményre vezettek. 1964 szeptemberében írták alá azt a jegyzőkönyvet, amely ugyan sok kérdést továbbra is nyitva hagyott, mégis fontos szerepet játszott a magyarországi katolikus egyház működési feltételeinek javításában.
Noha Magyarország az NSZK-val, az ország legfontosabb nyugati kereskedelmi partnerével csak a németkérdés általános rendezése után, 1973-ban vette fel a diplomáciai kapcsolatot, a nyugatnémet kormány már 1963 elejétől titkos tapogatózó tárgyalásokat folytatott a magyar vezetéssel bizonyos diplomáciai jogokkal felruházott kereskedelmi képviselet felállításáról Budapesten.
A nyugati országokkal folytatott kapcsolatok jelentősen megélénkültek, általánossá váltak a miniszterek, kormányküldöttségek, különböző társadalmi szervezetek képviselőinek kölcsönös látogatásai, rendszeresen érkeztek nyugati újságírók, közéleti személyiségek, tudósok, művészek Magyarországra. Áttörés következett be az idegenforgalom terén is: 1964-től, a vízumkönnyítések eredményeképpen is, jelentős mértékben megnőtt a nyugatról érkező turisták száma, a magyar lakosság egyéni nyugati utazását pedig az ez évben megjelent rendelkezés szabályozta: ettől fogva háromévenként lehetett erre engedélyt kapni, míg a kelet-európai szocialista országokba ezentúl vízum nélkül utazhattak a magyar turisták. A Szovjetunióra ez nem vonatkozott, a szocializmus építésének ottani tapasztalatait mindvégig csak csoportosan lehetett tanulmányozni.
1964-ben az Egyesült Államokkal is megkezdődött a kapcsolatok normalizálásának folyamata. Ezt egyik oldalról megkönnyítette Johnson elnöknek a kelet-európai államok felé ekkor meghirdetett „hídépítési” politikája, másik oldalról viszont olyan problémák nehezítették a megegyezést, mint a Mindszenty-kérdés, s még inkább azok a múltból örökölt vagyonjogi problémák, amelyek alapján az Egyesült Államok jelentős összegű kártérítést követelt Magyarországtól az amerikai állampolgárok vagyonát ért második világháborús rombolásokért, illetve az államosítások által okozott károkért. A vietnami háború 1965 februárjában történt megindulása után a tárgyalások feltételei tovább romlottak, mivel a magyar kormány a szovjet blokk országaival együtt élesen elítélte Észak-Vietnam bombázását.
A vietnami konfliktus megítélése azonban a szocialista tábor részéről korántsem volt olyan mértékben ideologikus, mint azt a korabeli propaganda hevessége alapján gondolni lehetne. Ez magyarázza, hogy bár a magyar–amerikai tárgyalásokon számos gazdasági jellegű kérdés továbbra is nyitva maradt, 1966 decemberében – a vietnami bombázások közepette – megtörtént a két ország diplomáciai kapcsolatainak nagyköveti szintre emelése. Igaz, nagykövet beiktatására amerikai részről csak a következő év októberében, magyar részről pedig 1968 augusztusában került sor.
Ugyanez a pragmatizmus a magyarázata annak, hogy a korszak egyik legfontosabb magyar diplomáciai kezdeményezése az a mindmáig szinte teljesen ismeretlen közvetítési kísérlet volt, amelyet 1965–66-ban a magyar vezetők, illetve személyesen Péter János külügyminiszter és Radványi János washingtoni magyar ügyvivő folytatott a vietnami háború tárgyalásos úton történő befejezése érdekében.
A vietnami háború, különösen az első években, komoly gondot okozott a szovjet vezetésnek. Mint Brezsnyev 1965 májusában elmondta az ekkor Moszkvában járt magyar delegációnak, „mióta fennáll a Szovjetunió, még olyan harcban nem vettek részt, hogy ne ismerték volna, mi a taktika, mi a stratégia és a cél. Most először fordul elő, hogy nem tudják, mi az elképzelésük a vietnamiaknak, illetve a kínaiaknak – és ez rendkívül rossz hatással van.” Azt is hozzátette, az az érzésük, hogy a kínaiak közvetlen konfliktusba akarják kényszeríteni a Szovjetuniót és az Egyesült Államokat. A legújabb kutatások megerősítik ezt a vélekedést, így nem kevesebbről van szó, mint hogy jelentősen át kell értékelnünk a vietnami háború jellegéről alkotott és mindmáig fennmaradt értékelést, miszerint az elsősorban egy helyi háború formájában jelentkező szovjet–amerikai szuperhatalmi konfliktusnak tekintendő. Mint a forrásokból kiderül, a kínaiak – akik már a hatvanas évek elején befolyásuk alá vonták a vietnami pártot – a konfliktus kiszélesítése révén igyekeztek megakadályozni a világpolitikában a szovjet–amerikai közeledést, és vélhetően valóban egy szuperhatalmi összecsapás előidézésén fáradoztak. A szovjetek tehát csapdába kerültek, hiszen egyfelől internacionalista kötelességüknek tekintették a megtámadott vietnami nép megsegítését, másfelől viszont mindent elkövettek azért, hogy a közvetlen konfliktust elkerüljék az Egyesült Államokkal. Mindeközben a megsegített vietnami vezetők Moszkva egyik fő ellenlábasának, Kínának az utasításait hajtották végre. Az amerikai vezetés ugyanakkor már 1965 végén kísérletet tett a válság békés rendezésére. A fent idézett beszélgetésben Brezsnyev is elismerte az amerikaiak komoly szándékát, miközben a szovjetek nyilvánosan egyszerű propagandafogásnak minősítették az akciót.
Ilyen körülmények között kérte meg a szovjet pártfőtitkár a magyar vezetőket, küldjenek delegációt Vietnamba, és a békés rendezés irányába próbálják befolyásolni Ho Si Minht és társait. Kádárék készséggel felajánlották szolgálataikat, ám rögtön túl is teljesítették a tervet. A Politikai Bizottság 1965. június 22-ei ülésén nem csupán a delegáció kiküldéséről határoztak, hanem egyúttal Péter János külügyminisztert is irányelvekkel látták el londoni utazása előtt, hogy angol partnerével vitassa meg a konfliktus tárgyalásos lezárásának lehetőségeit. Tehát nem csupán keleti, hanem nyugati irányban is megkezdték a tapogatózásokat, amelyek az év második felétől közvetlenül az amerikai vezetéssel folytak. A magyar és a szovjet vezetés (valamint a hasonló közvetítést folytató lengyelek) meglepő tapasztalata az volt, hogy míg az amerikaiak valóban késznek mutatkoztak a békés rendezésre – e célból 1965. december végétől 1966. január végéig felfüggesztették a bombázásokat –, a kínaiak által beprogramozott vietnami vezetők szerint majd akkor kell tárgyalni, ha döntő vereséget mértek az amerikaiakra. Így azután a magyar és lengyel közvetítési kísérlet a testvéri szövetségesek álláspontjának elvi szilárdsága miatt 1966 januárjában zátonyra futott.
A Szovjetunióhoz fűződő viszonyában Magyarország – Kádár patrónusának, Hruscsovnak 1964 októberében történt váratlan leváltása után is – a lojális, megbízható, kiszámítható partner szerepét alakította. Kádár azon meggyőződésén túl, hogy az országnak ez a legkifizetődőbb, ennek az irányvonalnak a fenntartását két fő tényező indokolta. Az egyik a nyugati gazdasági kapcsolatok fejlesztésének fokozott igénye, ami kulcskérdés volt a magyar gazdaság modernizálása szempontjából, hiszen a haditechnikát leszámítva a szovjet technológia legalább olyan mértékű lemaradást mutatott a nyugatitól, mint az ötvenes évek elején. A hatvanas évek közepén ehhez nem ártott a rendíthetetlenség hitelt érdemlő igazolása, hiszen Brezsnyev 1966 januárjában a Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testületének varsói ülésén nem véletlenül hangsúlyozta: „az imperialisták bővíteni igyekeznek kapcsolataikat a szocialista országokkal, hogy gazdasági, technikai és tudományos lehetőségeiket felhasználva az általuk kívánatos irányban befolyásolják országaink belső életének alakulását, lazítsák egységünket. Ezért különösen fontos az ideológiai behatolás, a fellazítás megelőzése és kivédése.” A másik, nem kevésbé fontos tényező a gazdasági mechanizmus reformjának ekkoriban meginduló előkészítése volt. Mivel a magyar gazdaságirányítás tervezett átalakítása a lenini–sztálini típusú kommunista rendszer kialakulása óta a legjelentősebb strukturális változásnak ígérkezett, különösen fontos volt a szovjet vezetés megnyugtatása, hogy a reform csupán a gazdaság szférájára fog kiterjedni.
Szakítópróba: a prágai tavasz
A Varsói Szerződés és KGST tanácskozásain, valamint a kommunista csúcstalálkozókon a magyar fél rendszerint e szervezetek működőképességének javításáért lépett fel, ami nemcsak a szovjet akaratnak felelt meg, hanem többnyire egybeesett a magyar gazdaság sajátos igényeivel is, hiszen például az ekkor meghirdetett termelési kooperáció irányvonala komoly kivitelezés esetén sokat segíthetett volna a magyar ipari termékek versenyképesebbé tételében. Ugyanakkor fontos magyar érdek volt, hogy a KGST-együttműködés ne váljon a nyugati gazdasági kapcsolatok fejlesztésének akadályává. A tagországok közötti vitákban a magyarok sokszor közvetítőként léptek fel, konkrét kérdésekben pedig hol az egyik, hol a másik táborhoz csatlakoztak. A KGST fejlesztési irányai ügyében a fejlettebbek, vagyis az NDK, Csehszlovákia és Lengyelország mellé sorakoztak fel, míg a németkérdésben azokat (Románia, Bulgária, Csehszlovákia) támogatták, akik az NSZK-val való gazdasági kapcsolatok erősítése mellett érveltek.
A csehszlovák reformfolyamat megindulása 1968 januárjában éppen egybeesett az új gazdasági mechanizmus bevezetésével Magyarországon. A prágai fejlemények hazai hatásának prognosztizálására a válság elmélyülése idején két ellentétes előjelű magyarázat adódott: a csehszlovák reformok előbb-utóbb túlmennek a szovjet vezetés által elviselhető határokon, és ez a mozgalom eltiprásához fog vezetni, ahogyan 1956-ban Magyarországon is történt. Mindez egyúttal diszkreditálhat mindenféle reformot a szovjet blokkban, tehát komolyan veszélyeztetheti a magyar gazdasági reform sorsát is. A másik elmélet ugyanakkor azzal számolt, hogy míg a prágai gazdasági és politikai reformok együttesen elfogadhatatlanok lesznek Moszkva számára, a korlátozott érvényű magyarországi átalakulás, amely nem fenyeget politikai destabilizációval, mint kisebbik rossz, zöld utat kap. A két eltérő kimenetelű folyamat összevetése pedig talán még némi szimpátiát is kelthet a szovjet vezetésben az amúgy is csupán a gazdaság működőképességének javítását célzó magyar reformok iránt.
Kádár számára a prágai tavasz jelentette az első és sokáig megoldhatatlannak tűnő konfliktust az 1957-ben megfogalmazott alaptételének alkalmazása során. A „nemzeti érdek” azt kívánta, hogy amíg csak lehet, támogassa az új csehszlovák vezetést, hiszen az ottani reformok sok közös vonást mutatnak a magyarországiakkal, sikeres megvalósításuk esetén a két ország példát mutathat a többieknek is. Az „internacionalista érdek” viszont azt diktálta, hogy a Dubcek-vezetés támogatása miatt ne kerüljön konfliktusba a szovjetekkel és a blokk többi országával.
Ma már jól ismert Kádár azon szerepe, hogy a csehszlovák vezetőket óvatosságra, a reformok lassítására intette, míg a többieket július közepéig arról igyekezett meggyőzni, hogy tanúsítsanak nagyobb türelmet a prágai fejlemények iránt, a szocializmus ügye nincs még ott végveszélyben. Ekkor azonban alighanem már maga sem volt biztos ebben, a magyar forradalom idején szerzett tapasztalatai legalábbis minden bizonnyal az ellenkezőjét súgták neki. Mert bár 1968 augusztusában a Csehszlovák Kommunista Párt még birtokolta a hatalmat, az újabban feltárt dokumentumok, valamint a hasonló mozgalmak történetének együttes elemzése egyértelműen azt mutatja, hogy külső katonai beavatkozás nélkül rövid időn belül egy polgári demokratikus jellegű rendszer jött volna létre Csehszlovákiában.
Kádárnak tehát végül nem kellett feloldania a feloldhatatlan konfliktust, számára a helyzet önmagától megoldódott.
